Shock!

október 29.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ayreon: The Theory Of Everything

ayreon_cKörülbelül annyira érhetett bárkit meglepetésként az Ayreon-projekt felélesztése néhány évvel a sztori hivatalos lezárását követően, mint mondjuk Dickinson vagy Halford sírva összeborulós visszatérése annak idején, igaz, ködös ideológiák és megmosolyogtató nyilatkozatok hála a jó égnek nem rombolták az attrakció hitelességét. És azt sem hinném, hogy bárki bánná Arjen Lucassen mester döntését – én legalábbis személy szerint mindig is az Ayreon művekért rajongtam leginkább az egyre terebélyesebb életműből, bármennyire is szerettem a többi projektet is. Zeneileg nem tudtam belekötni a tavalyi „szólólemezbe” sem, egyedül a polihisztor hosszabb távon viszonylag jellegtelen orgánumát tudtam felróni neki.

Az új Ayreon mű felvezetése meglehetősen jól sikerült, abból a szempontból mindenképpen, hogy alaposan felcsigázta az érdeklődésemet az új énekesek személyének csepegtetett felfedésével. Ezúttal is új, finoman szólva kiváló kollaboránsok egész sorát sikerült becserkészni, még ha olyan szintű sztárparádéról nem is beszélhetünk, mint az előző néhány lemezen. És bár sem a Nightwish, sem a Lacuna Coil, de még a Kamelot sem tartozik a legnagyobb kedvenceim közé, az énekesek kvalitásaihoz már a névsor áttekintése alapján sem férhetett kétség.

megjelenés:
2013
kiadó:
InsideOut
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 31 Szavazat )

Nemcsak a sztori jellege – ezúttal nem sci-fi, hanem többé-kevésbé valós, földi körülmények között játszódik a történet –, hanem a lemez felépítése is némileg elüt az eddigiektől, ugyanis a negyvenkét trackre osztott két lemez négy, egyenként húsz perc feletti szerzeményt takar, amelyek akár önálló egységként is megállják a helyüket, ám egyértelműen egyben értelmezendőek. A korábbi Ayreon lemezek sem voltak éppen egyslágeres dalgyűjtemények, de a The Theory Of Everythingen végképp felesleges volna hagyományos értelemben vett dalokat keresni, és tényleg csak egyben, minden részletre odafigyelve van értelme végighallgatni a csaknem másfél órányi szerzeményt. Az első néhány alkalommal pont az volt a (talán egyetlen) problémám, hogy nincsenek igazi dalok, fogódzók, és Lucassen olyan elképesztő iramban váltogatja a témákat, a jó értelemben vett tipikus Ayreon-paneleket, hogy kezdetben úgy tűnt, egyiket sem fejtette ki kellően. Más ennyi témából minimum négy dupla albumot kihozna (vagy legalább elárverezné őket a neten, ugye...). De aztán néhány hallgatás után szépen kibontakoznak az ívek, amelyeket nem feltétlenül egy-egy „dalon" belül, hanem a húszperces egységek, vagy akár a teljes szerzemény egészén átívelően épített fel hihetetlen aprólékossággal a multihangszeres zseni. Megalázó egyszerűséggel és természetességgel szövi egymásba a legkülönbözőbb dallamokat, hangulatokat, stílusokat, legyen szó akár atmoszférikus, '70-es évek-beli progresszív témákról, autentikus hangszereken előadott ír/kelta motívumokról, fifikás, modern gitárriffekről vagy musicales/operás monológokról, mindegyik hibátlanul beleillik a kompozícióba.

Ebből adódóan nyilván nincs sok értelme kedvenc dalokat kimazsolázgatni. Esetleg még az átlagból is kiemelkedő témákat tudnék említeni, például a Symphony X The Accolade-jének vezértémáját szinte újrahasznosító Love And Envyt vagy a hagyományosabb dalszerkezettel bíró, emlékezetes riff és refrén köré építkező Diagnosist. A Magnetism Troy Donockley (Nightwish) által elővezetett kelta motívumai valószínűleg bárki másnál giccsbe fordulnának, de Lucassen többek között annak is nagymestere, hogy hogyan lehet az ilyen típusú témákat is az ízlésesség határán belül tartani. Ugyanez elmondható a lemezen még a korábbiakhoz képest is sűrűnek mondható fúvós/vonós-betétekről is, amelyek amellett, hogy gyönyörűen szólnak, sokkal szervesebben illeszkednek a kopozícióba, és nem utolsósorban sokkal izgalmasabbak, mint például a legutóbbi Dream Theater lemez egyébként cseppet sem rossz zárótételének eléggé érdektelen vonósbetéte. A Hammondokkal pedig egyszerűen nem tudok betelni, nem tehetek róla...

Mindegyik énekes kiemelkedően teljesít, odáig is elmennék, hogy jobban, mint anyazenekaraikban. Ennek oka talán a szerepek erős karakterében, dinamikájában, illetve a kompozíciók igényességében keresendő, és az is tisztán hallatszik, hogy a szerző eleve a kiválasztott énekesek orgánumára írta meg a témákat. A két olasz énekesnő, akik közül mindenképpen Sara Squadrani a kevésbé ismert, hatalmasat alakít többek között a reneszánsz hangulatú Mirror Of Dreamsben, de JB is akkorát énekel például a The Teacher's Discoveryben, hogy csak pislogok, pedig a vele készült és nagy favoritnak számító Spiritual Beggars lemezeken sem éppen gyenge a teljesítménye. A veterán John Wetton érett férfihangja hangja kiválóan személyesíti meg a pszichiátert, és Marco Hietala jellegzetes orgánuma is telitalálat a Rival szerepéhez. A legnagyobb kincs mégis az ifjú svéd titán, Tommy Karevik, aki már a Kamelotban is remek választásnak bizonyult, de a Prodigy szerepében valahogy még jobban ki tudja bontakoztatatni kvalitásait. Nemcsak hangterjedelme és technikája (döbbenetes hajlításokra képes bármelyik tartományban), de dinamikája, érzelemdús és kifejező előadásmódja is figyelemreméltó. Amellett, hogy minden szavát elhisszük, tényleg élmény minden sorát hallgatni. Bármennyire is kiválóak voltak a korábbi Ayreon lemezek, valahogy mindig akadt egy-egy gyengébb énekteljesítmény (hogy mást ne mondjak, James LaBrie-nek a The Human Equationön nyújtott produkciójával a mai napig finoman szólva nem vagyok kibékülve), itt azonban egységesen magas a színvonal. Persze hangszeres fronton is illusztris a névsor, elég csak a legendás Keith Emerson és Rick Wakeman nevét említeni, akik az amúgy is domináns progos, '70-es évek-beli hangulatot erősítik, halld Progressive Waves. Jordan Rudess arcátlanul tipikus continuum szólójának hallatán (szintén a Progressive Waves számban) mondjuk a Dream újkori munkásságától irtózók zsebében garantáltan kinyílik a bicska, Steve Hackett feelinges szólója viszont hibátlan.

Ez a lemez bizony simán ott van Lucassen eddigi legjobb alkotásai között, igényességében, a szerzemények minőségében felveszi a versenyt eddigi kedvencemmel, a The Human Equationnel, irányvonalát tekintve pedig valahol félúton van a riffcentrikusabb és keménykötésűbb Flight Of The Migrator / Star One-vonal és az elszállósabb The Dream Sequencer között. Az egyes részeket még az eddigieknél is jobban alárendelték a teljes sztorinak és a kompozíciónak, erősítve a musical-jelleget, nem véletlen, hogy az év számomra másik csúcsalkotásához, Steven Wilson lemezéhez hasonlóan itt is elválaszthatatlanul szoros egységet alkot a zene, a végletekig kidolgozott koncepció, a csomagolás, a szövegek és minden, hiszen mindez kizárólag egységes művészeti alkotásként értelmezhető. Ennek megfelelően a The Theory Of Everything azon kevés lemez közé tartozik, amelyek kapcsán még a mai dömpingben sem lehet kérdés, hogy az extrákkal megtűzdelt kiadást kell mihamarabb beszerezni.

 

Hozzászólások 

 
+2 #1 Tamas 2013-11-06 20:57
Én azért még pár hallgatás után nem vagyok most ennyire elájulva, nekem nagyon sok ez a 42 track, ez a sokszor 1-2 percenként ide oda ugráló zenefoszlányok. Hiányoznak az igazán kibontott, felejthetetlen dalok, amikre évek múlva is emlékszünk az előző lemezekről. És az énekesgárda is jóval jellegtelenebb mint az előző lemezeken lévő nagyon markáns hangok. Van azért 4-5 nagy dal, és a visszatérő részek is megragadnak már, és nagyon kellemes az egész,de egyelőre az előzőekhez mérve ez nekem csak 10/8 mondjuk eddig. Sokszor beindul egy nagyon jó rész, na ebből mekkora nóta lesz, aztán van amikor 50 mp után már tovább is ugrunk sajnos.Ha már Kamelot torok példával élve a lemezre vetítve: jójó ez a Karevik gyerek,de hol van ő egy Roy Khanhoz képest! Egyelőre így vagyok ezzel a lemezzel az előző mesterművekhez képest. De majd még hallgatom tovább.És újabb enyje bejnye már megint egy LaBrie szidás ide is. Szerintem midennki elismerte, hogy az Ayreon lemezeken milyen jól énekelt azokban az években, és azt a lemezt is szitne főszereplőként vitte végig szerintem csodásan.
Ui. most néztem BZ mit írt róla akkor:
James LaBrie rég énekelt ennyire magabiztosan és tisztán mint itt - oké, ízlések és pofonok, van, aki szereti a hangját, van aki kevésbé, de az tény, hogy az utóbbi Dream lemezek keménykedő nyávogása helyett szép, míves énekdallamokat hallunk
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.