Shock!

október 30.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Aquiles Priester / Gustavo Carmo: Our Lives, 13 Years Later...

priestercarmo_cHát nem őrület? Eljutottunk oda, hogy a szólógitárt gyújtópontba állító instrumentális rockzenében már azt kell nonkonformistának tekintenünk, aki nagy kéztördelések közepette a negyedszázaddal ezelőtti konvenciókat veszi alapul. Bizony, nem keveset változott a műfaj a '80-as évek végi aranykor lecsengése óta, és nem előnyére. Ez a rengeteg szépséget és rossz napokon legalább annyi egoizmust felszínre hozó irányzat ma már alig szolgál viszonylag hagyományosabb felfogású gitáristákkal, az újak közül mindenki fuzionál és tizennyolchúrosan próbál önmegvalósítani. A delikvensek mindeközben két dolgot felejtenek el: dalokat írni, és érzelmeket átadni. Persze, nem sokan, de azért ma is akadnak még olyanok, akik nem öntik ki a babát a fürdővízzel együtt, legutóbb a kanadai Nick Johnston mutatta meg, hogy találni még fiatal, a régi mérce szerint is nagyformátumúnak tekinthető gitáros szólistákat, akik számára nem a sehová sem tartó, technikai elemeket értelmetlen módon össze-vissza fűző djentes vonal az etalon.

megjelenés:
2015
kiadó:
szerzői kiadás
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Valószínűleg még nincs veszve minden, mert a közelmúltban újra a kezembe akadt valami, ami visszaadta a műfajba anno vetett, majd többször elvesztett hitem. Nem más, mint Tony MacAlpine irányította Aquiles Priester dobos és Gustavo Carmo gitáros közös művét a postaládámba, és nem győzök hálálkodni neki ezért. A brazil duó ugyanis valami olyat produkált, ami nélkül egészen biztosan szegényebb lenne a gyűjteményem. A riói szambatáncosnők tüzével és a Copacabana strandfocistáinak könnyed virtuozitásával egyaránt rendelkező páros döbbenetesen erős bemutatkozás formájában tette le névjegyét, egy kezemen meg tudnám számolni, hogy ilyen minőségű dalcsokorral hányan voltak képesek előállni az elmúlt tíz évben ebben a műfajban. Komplett és egységes, ugyanakkor változatos ez az egyszerre kemény, összetett, és simulékony zeneanyag, amelyben a készítők mesterien és alázatosan kombinálták mindazt, amit a '80-as és a '90-es évek fordulóján tanultak. Itt bizony a könnyűzene azon fejezetének minden lapjáról akad valami jóság, amelynek iniciáléját MacAlpine és Vinnie Moore rajzolta, epilógusát pedig a Dream Theater tagjai írták.

Emlékezetes momentumokban gazdag, sziporkázó zenei megoldások által övezett muzsika ez, a dél-amerikai aspiránsok pedig mindent elkövettek annak érdekében, hogy a kereken egyórás játékidő pillanatokra se fulladhasson unalomba. Minden egyes dalban találni olyan részeket, váratlan fordulatokat, amelyekre felkapja a fejét az ember. A nyitó Elevator nyakatekert bevezetőjéből például nyílegyenes hard rock-tempózás bontakozik ki, pontosan annyi neoklasszikussággal fűszerezve, amit még elbír a gyomrunk. Valószínűleg valami ilyesmi sülne ki abból, ha Paul Gilbert és John Petrucci közös munkára adná a fejét. Ritmusváltásokban nincs hiány a második Dolphin Race-ben sem, itt maga a fúziós mágus, Greg Howe jelentkezik két, minden túlzás nélkül fergeteges szólóval. Az ezt követő Carouselt egy hidegrázósan funkos középrész fordítja ki négy sarkából, és ugyanez a kompozíciós stratégia kerül előtérbe a címadó témában is. Baromira érzik ezeket az áramütés-szerű váratlansággal előhúzott csavarokat. A negyedik moduláció után már-már olybá' tűnik, hogy új dalnál járunk, mígnem egy huszárvágással, a lehető legtermészetesebb módon visszatérnek az eredeti frázisokhoz. Talán sejthető, hogy a korong a folytatásban sem veszít lendületéből, mi több, a legambiciózusabb szerzemények pont itt kerülnek terítékre. A Vinnie Moore vendégszólójával ékesített Titanic: A Night To Remember szellősebb percei vezetik fel a tíz perc fölé kúszó The Old Man And The Sea kompozíciót. Ha valami gigászi és magával ragadó, akkor ez az... Tony MacAlpine gitáron és billentyűs hangszereken egyaránt remekel ebben a némileg maidenes gitárdallamokkal induló eposzban, ami az idő múlásával egyre csak szigorodik. A nyolcadik percnél a Dream-klasszikus A Fortune In Lies legendás kiállása köszön vissza egy kritikus pillanatig, majd olyan power/thrash durvulás jön, ami simán elférne a legjobb Metal Church- és Megadeth-anyagokon is.

Törvényszerű, hogy ezután valami könnyebbnek kell érkeznie, a modális hangnemek adta lehetőségeket alaposan kihasználó Cluttered Inbox azonban inkább az átkötés szerepét tölti be két monstrum között. Ujjongtam, amikor a bookletben megláttam, hogy az eredeti Dream-billentyűs, Kevin Moore követte el a fekete-fehér klaviatúrán rögzített részeket, a hallottak alapján azonban alábbhagyott a lelkesedés, mert se nem markáns, se nem felismerhető, amit játszik, sokkal inkább Carmo és a hegedűs Seda Baykara viszi a hátán ezt az orientális melódiákat kelta csűrdöngöléssel megbolondító számot. Kevin köztudottan maga mögött hagyta a műfajt jó húsz éve, tán botorság volt az várni, hogy Images-módon hozza majd magát. A briliáns izraeli gitároslány, Nili Brosh viszont nem hazudtolta meg önmagát. Persze, a kilenc és fél perces The Bucket Is Full nélküle is megállna a lábán, mert Carmo és a billentyűs Junior Carelli bőségesen ellátta hangmennyiséggel, mindenesetre az éles hangulati különbözőségekre építő dal nagyszerűségéhez jelentős mértékben hozzájárult dögös szólóival.

A főszereplők közül Priester nem igényel alapos bemutatást, nem véletlenül hallgatta meg a Dream Theater sem Mike Portnoy kilépése után. Elképesztően sokat dobol a lemezen, díszítést halmoz díszítés hátára, ugyanakkor játéka húz is, mint az ökör. A titkos fegyver azonban a kövér PRS-tónussal büszkélkedő Gustavo Carmo, akinek roppant ízléses gitározása és dalszerzői elképzelései alapjában határozzák meg a lemez milyenségét. A fickó kvalitásai szembeszökőek, az elvitathatatlan technikát régi szép időket felelevenítő dallamérzékkel párosítja, pont ettől annyira szimpatikus. A sokoldalúságát bizonyító, ötperces klasszikus gitárosbemutató (Jubilation/Sunburst) már tényleg csak jutalomjáték a lemez végén, nekünk éppúgy, mint neki.

Szerintem a legszigorúbb minőségi követelményeknek is eleget tesz az album, és noha gyanítom, hogy nem lesz bestseller (financiális szempontból legendásan kontraproduktív műfaj ez...), bizonyos szinten remélhetőleg eljut a híre az instrumentális, progos hard rock és metal híveihez.

 

Hozzászólások 

 
+4 #4 bluevoodoo 2015-08-07 09:44
Szerintem van az a vonulata a fiataloknak, akik igenis új szintre emelik a gitározást, Misha Mansoor, Tosin Abasi, Acle Kahney a Tesseractból, Jeff Loomis vagy Al Mu'min minimum egy olyan lemezt letettek az asztalra, amelyek teljesen új megközelítést hoztak az amúgy kifulladt gitárhősködős világba. Arról pedig nem ők tehetnek, hogy jött utánuk egy jelentős epigon hullám, akik miatt rekordidő alatt vált lerágott csonttá ez a modern, matekos, megfejtős zenei vonal. Ez viszont semmit nem von le az első Animals As Leaders, az első Periphery lemez (vagy az új dupla album második lemeze), az első Tesseract vagy a HAARP Machine album értékéből. Ők ugyanúgy az Allan Holdsworth vagy Scott Henderson-féle fúziós dolgokra építenek elég nagy részben, mint az általad piedesztálra emelt Guthrie Govan (aki egy UFO, de szerintem az Erotic Cakes semmiben nem több, mint mondjuk az első AAL lemez, az új pedig szerintem kreativitásban és feelingben még felül is múlja azt), nyilván a zene totálisan szubjektív, de én nem hallok kevesebb feelinget a fent említett urak dolgaiban, persze divat a rengeteg copycat miatt őket is savazni, de én úgy gondolom, hogy nem érdemlik ezt meg még akkor sem, ha szerintem sem egyöntetűen hibátlan minden, amit eddig csináltak, és igenis hoztak akkora újdonságot a gitározásba, mint a 80-as évekbeli újítók. Így leírni őket az én véleményem szerint igazságtalan dolog.
Idézet
 
 
+2 #3 Danev György 2015-08-06 10:11
Idézet - bluevoodoo:
"Ez a rengeteg szépséget és rossz napokon legalább annyi egoizmust felszínre hozó irányzat ma már alig szolgál viszonylag hagyományosabb felfogású gitáristákkal, az újak közül mindenki fuzionál és tizennyolchúros an próbál önmegvalósítani ."

Vajon ha a 60-as, 70-es évek gitározása után a dolgokat új szintre emelő fiatal generációhoz is így állt volna a közönség és a kritikusok, akkor hol lett volna az a vonal, amit oly' lelkesen sírdogál vissza a cikkíró?


Tökéletesen igazad van abban, hogy a '80-as évek aranygenerációj a új szintre emelte ezt a vonalat. Nagyjából 1992-ig bezárólag minden meg is történt ebben a műfajban, aminek meg kellett történnie, a gitározás eljutott a plafonig. Malmsteen, Vai, és a többiek, akik részt vállaltak ebben, egy lapon említendőek Jeff Beck-kel, Blackmore-ral, Uli Roth-tal, és a többi pionírral. Elmondható ugyanez Tosin Abasiról, Loomis-ról, Broderick-ről, a Periphery-s srácokról? Szerintem nem. Technikában persze felérnek hozzájuk, de sajnos semmi másban nem... A regresszív gondolkodás sokszor nem hátrány. Nem biztos, hogy állandóan új utakat kell keresni... Vagy ha mégis, azt úgy kell csinálni, ahogy Guthrie Govan teszi, aki oly' módon képes előremutató lenni, hogy ápolja a hagyományokat, és folyamatosan visszacsatol Holdsworth-höz, Jeff Beck-hez, Vai-hoz.
Idézet
 
 
+3 #2 bluevoodoo 2015-08-06 09:38
"Ez a rengeteg szépséget és rossz napokon legalább annyi egoizmust felszínre hozó irányzat ma már alig szolgál viszonylag hagyományosabb felfogású gitáristákkal, az újak közül mindenki fuzionál és tizennyolchúros an próbál önmegvalósítani ."

Vajon ha a 60-as, 70-es évek gitározása után a dolgokat új szintre emelő fiatal generációhoz is így állt volna a közönség és a kritikusok, akkor hol lett volna az a vonal, amit oly' lelkesen sírdogál vissza a cikkíró?
Idézet
 
 
+5 #1 kamikaze 2015-08-06 09:04
Hát persze, hogy Priester miatt hallgattam bele, de ez kész! Sok gitáros előd játéka hallható Gustavo Carmo ujjaiban, mégsem lehet epigonnak tekinteni. Sikerült neki az, ami MacAlpine-nak hosszú évek óta nem, a neoklasszikus virgázást keverte a Vai-féle elborultabb jazzes őrületekkel, mégpedig roppant szórakoztató és egyedi módon. Ezt hallgatva természetesen V. Moore újabb kori teljesítménye is elhalványul, csakúgy, mint Loomis csillió hangból felépített szólómunkái. Az a helyzet, hogy az egykori gitáros etalonok is inkább csak tanulhatnak ebből az anyagból (ami nem kis szó!), hogy kell manapság ezt a muzsikát frissen, izgalmasan játszani. Talán nem véletlenül vállaltak nagy nevek is szerepet az albumon, ők is elismerik a minőséget. Instru gitáralbumok kedvelőinek erősen ajánlott, király anyag!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.