Shock!

október 27.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Annihilator: For The Demented

annihilator_cLassan három éve már, hogy Dave Padden kiszállása miatt csaknem két évtized után Jeff Waters ismét magához ragadta a mikrofont az Annihilator frontján. Nem meglepő módon a 2015-ben általa felénekelt Suicide Society így igazi visszatekintő korong volt, nem csak a vokalista személye, hanem amiatt is, hogy zeneileg is egyértelműen a klasszikus, régisulis Annihilator-hangzáshoz tért vissza vele a kanadai gitármágus. Az én szívembe pedig rögtön be is lopta magát ez a régi/új Annihilator, hiszen kedvenc lemezeim között máig ott van a Waters-művek első négy anyagra, a Suicide Society pedig simán hozta ezek hangulatát.

Bár a régi rajongók hozzám hasonlóan egyfajta könnyes nosztalgiával fogadták a hátraarcot, az is érthető, hogy a fiatalabb, már a Padden-éra alatt érkezett arcok csalódottak voltak a dallamosabb vonal miatt, azaz a tizenötödik Annihilator-lemez tulajdonképpen eléggé megosztó lett. Jeffnek viszont úgy tűnik, bejöttek a számításai, hiszen a megjelenés óta gyakorlatilag folyamatosan turnézik csapatával, néhány hete pedig megérkezett a folytatás is, a rettenetes borítóba csomagolt For The Demented. A leginkább egy szellemi fogyatékos majom és valamiféle démon keresztezéséből létrejött bármit ábrázoló kép (hol vannak már régi idők hangulatos, egyedi festményei?!) ugyan eléggé riasztó, de a mögötte rejlő muzsika továbbra is abszolút rendben van.

megjelenés:
2017
kiadó:
UDR
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 27 Szavazat )

Ha röviden és tömören kellene összefoglalnom a For The Demented és elődje közötti különbséget, leginkább azt mondanám, hogy ugyan az új cucc is a régi idők Annihilator-hangzásának maximális szem előtt tartásával készült, hajszálnyival talán mégis kevésbé retrós, és Jeff is kevesebbet dolgoz fel saját magától rajta, mint legutóbb. Ugyan a Suicide Societyt a mai napig imádom, el kell ismernem: valóban komoly hibája volt, hogy Waters túl sokszor és túl egyértelműen merített példaképeinek munkásságából, illetve saját korábbi dalaiból, ami sokak számára valóban zavaró lehetett.

Ugyan ezúttal is akadnak ismerős megoldások – például az első Twisted Lobotomy felvezetője rögtön ilyen –, mégis sikerült ezeket egy egészséges mederben tartani. Nem mellesleg pedig modernebb megközelítésű témák is szép számmal tűnnek fel, amelyek közül az egyik legmarkánsabb rögtön a nyakatekert, technikás nyitónóta, amely a Waking The Fury-korszakot juttatja eszembe. Technikailag igen komolyat villantanak benne, számomra azonban az igazán fogós énekdallamok hiánya miatt (anno a Wakinget épp ezért nem tudtam megszeretni) mégsem működik annyira, mint a soron következő, totál régisulis riffelésű One To Kill, amelynek pattogós refrénje azonnal megragad az ember agyában. Ahogy az már lenni szokott, Jeff egymaga gitározta, énekelte és bőgőzte fel a lemezt, ebben az egyetlen dalban azonban átadta a szólózás lehetőségét a csapatba 2015-ben érkezett Aaron Hommának, aki ugyan nyilván máshogy gitározik, stílusán mégis abszolút hallható a Waters-hatás, így ha nem tudnám, hogy ez a szóló nem Jeffé, magamtól sosem jönnék rá.

A klipesített címadó kifejezetten fura, dohogó darab, de mégis jó, ahogy a kifejezetten ciki videóval megtámogatott, epikus Pieces Of You is. Utóbbihoz hasonló dalok szép számmal születtek már Jeff boszorkánykonyhájában, és mindig működtek is, most sincs ez másként. A The Demon You Know is kiváló, sejtelmes hangulatú dal, masszív Refresh The Demon-érzéssel (talán a címválasztás sem véletlen), szóval a lemez eleje kifejezetten izmos, és szerencsére a színvonalat később is tudják tartani. A Phantom Asylum néhány kifejezetten szokatlan megoldása és a Comeau-érát idéző szaggatottsága miatt izgalmas, az őrülten tekerő Altering The Alterben pedig az aláfestő szintiszőnyeg jelent újdonságot. A The Way a rockos Annihilator-darabok sorát gazdagítja, majd a lemezt a kissé fölösleges instru Dark után a Not All There zárja, amelyben a dallamos refréntől a funkos gitártémákig minden van, sajnos mégsem áll össze igazán.

A For The Demented tehát hatalmas megfejtések nélkül ugyan, de magabiztosan és magas színvonalon viszi tovább az Annihilator-sztorit: Jeff még mindig az egyik legegyénibb stílusú, legizgalmasabb gitáros a thrash-színtéren, és megint csak írt jó pár kiváló nótát. Összességében azonban a kevesebb kiugróan jó énekdallam miatt most nem vagyok annyira lelkes, mint két évvel ezelőtt.

 

Hozzászólások 

 
#11 saszi 2017-11-28 13:23
Idézet - Doktorúr:
Idézet - saszi:
Én úgy gondolom Jeff mellá kellene egy Friedman, Sckolnick, Smolski tudásó másik gitáros. Vagy egy ugyanilyen kaliberű énekes .Az összes nagy csapatban van legalább két nagy egyéniség. Nagyon jó lemez, he hogy magasabb dimenziókba kerüljenek, egy ember kevés. Ja meg egy igazi basszusgitáros sem ártana. Ez egy kifejezetten jó lemez, de sokkal jobb is lehetne. Azért mossa a Marty távozása óta az összes Megadeth művet számomra.


Nem hinném, hogy a technikai tudással volna gond. Itt egyszerűen arról van szó, hogy az Annihilator - ahogy Jeff egy régebbi interjúban ki is fejtette - Waters szólóprojectje. Nem tudom, feltűnt-e, hogy valaha nyilatkozott-e olyasmit, hogy pl. "és akkor xy zenésztársam kanyarított egy jó riffet/szólót és hallottam, milyen király, ezért meghagytuk". Itt abszolúte a főnök diktál és ha megnézed, a legtöbb önállóságot még szólóügyekben is talán Martynak adta Mustaine, ugyanis Friedman még a vöröshajú szerint is zseniális volt (és jó természetű).

Más zenekarokban sem a technikai tudás miatt van több egyéniség a zenekarokban. Egyszerűen további dimenziókba emelné őket.
Idézet
 
 
+1 #10 Chris92 2017-11-28 09:44
Dettó ugyanaz a reakcióm, mint a Suicide Society estében. Jó kis lemez, jó dalokkal, de semmi kiemelkedő még az Annihilator szintjén sem. Waters mester biztonságosan pakolgatja maga előtt a már jól bevált ismert elemeket, biztonsági játék, korai lemezek meg-megidézése (a Set the World on Fire többször is beugrott). Van csúcspont ami hallatán menetbe lefosom a bokám (Phantom Asylum) viszont ezek a slágeresebb pillanatok eléggé gázak (The Way).
Erős anyag, de az utolsó Padden lemezt még mindig kiemelkedőbbnek érzem.
Idézet
 
 
-2 #9 Tulus 2017-11-27 17:51
Ha nem Jeff énekelne a lemezen, akkor még tetszene is... de ezzel az énekkel sajnos képtelen vagyok meghallgatni a lemezt :(
Idézet
 
 
#8 nemmondommeg 2017-11-27 17:38
Nekem az Annihilatorral mindig is volt egy nagy bajom. Az ének. A Neverlandon is sok idő kellett mire hozzászoktam, eleinte idegesített. Watersnek meg mint énekes vannak jobb és rosszabb pillanatai, hát szerintem ez inkább a rosszabbak közé tartozik. Nem tudom megfogalmazni pontosan mi zavar benne, de talán egy thrashesebb torokkal jobban tetszene a zene. Egyébként a hangzás is túl műanyag, nem dörren meg a cucc, nem érzem benne azt, hogy húú ez most odabaszott. Van rajta 1-2 jobb szám, de összességében nekem nem tetszik. A koncerten is eléggé leült a hangulat a 2 új szám alatt. Pedig a Twisted Lobotomy még a jobb pillanatok közé tartozik.
Idézet
 
 
+3 #7 Dead again 2017-11-27 17:30
Ez egy jó kis album lett, nekem nagyon bejön, a Metal óta nem tetszett ennyire Annihilator lemez. A borítót nem értem, hogy miért lenne rettenetes, nekem az is tetszik.
Idézet
 
 
+2 #6 Doktorúr 2017-11-27 15:47
Idézet - saszi:
Én úgy gondolom Jeff mellá kellene egy Friedman, Sckolnick, Smolski tudásó másik gitáros. Vagy egy ugyanilyen kaliberű énekes .Az összes nagy csapatban van legalább két nagy egyéniség. Nagyon jó lemez, he hogy magasabb dimenziókba kerüljenek, egy ember kevés. Ja meg egy igazi basszusgitáros sem ártana. Ez egy kifejezetten jó lemez, de sokkal jobb is lehetne. Azért mossa a Marty távozása óta az összes Megadeth művet számomra.


Nem hinném, hogy a technikai tudással volna gond. Itt egyszerűen arról van szó, hogy az Annihilator - ahogy Jeff egy régebbi interjúban ki is fejtette - Waters szólóprojectje. Nem tudom, feltűnt-e, hogy valaha nyilatkozott-e olyasmit, hogy pl. "és akkor xy zenésztársam kanyarított egy jó riffet/szólót és hallottam, milyen király, ezért meghagytuk". Itt abszolúte a főnök diktál és ha megnézed, a legtöbb önállóságot még szólóügyekben is talán Martynak adta Mustaine, ugyanis Friedman még a vöröshajú szerint is zseniális volt (és jó természetű).
Idézet
 
 
+3 #5 saszi 2017-11-27 14:08
Én úgy gondolom Jeff mellá kellene egy Friedman, Sckolnick, Smolski tudásó másik gitáros. Vagy egy ugyanilyen kaliberű énekes .Az összes nagy csapatban van legalább két nagy egyéniség. Nagyon jó lemez, he hogy magasabb dimenziókba kerüljenek, egy ember kevés. Ja meg egy igazi basszusgitáros sem ártana. Ez egy kifejezetten jó lemez, de sokkal jobb is lehetne. Azért mossa a Marty távozása óta az összes Megadeth művet számomra.
Idézet
 
 
+2 #4 blackmagic 2017-11-27 13:43
Azért a waking-en voltak fogós énekdallamok (pl.:striker,torn,r itual). A nyitó nótán - ami eszetlen jó - és a piecesen kívül nem tudom miért, de tényleg Megadave jut eszembe.Zavar,na. Én visszahívnám Comeau-t. Az alapok viszont nagyon ott vannak.
Idézet
 
 
+10 #3 janomano 2017-11-27 12:57
"a rettenetes borítóba csomagolt For The Demented"

Valószínűleg a Havancsák úr épp Pokolgépet hallgatott a mű készültekor, mert épp elfújnak valakit mint egy porszemet.
Idézet
 
 
+2 #2 blackmagic 2017-11-27 12:25
Idézet - zebraman:
Már vártam a kritikát, mert érdekelt, ki mit gondol a lemezről. Nálam ugyanis nagyon hosszú idő után az első olyan produktum, amiért lelkesedni tudok és meg is veszem. (Az utolsó a King of the kill volt.)
Waters koncepciója most az volt, hogy nem hivatkozik az első három valamelyikére, nem azt akarja megcsinálni, nem slágeres refréneket akar, hanem egyszerűen jó dalokat írni. Szerintem sikerült, nem találok rajta tölteléket; persze előkerülnek a Waters-védjegyek, és megidézésre kerül pl. a Knight jumps queen.

A lemez nekem a Phantom asylum-tól indul be igazán, a csúcs az Altering the altar és a The way, utóbbi a főnök ars poeticája is lehet, a Not all there lazasága pedig jó lezárás.

Pár dalban elképzeltem egy énekest, jó lett volna pl. Randy Rampage gonosz és agresszív tolmácsolásában hallani, de ez nem is lényeges annyira.

Valaki az egyik klipnél megjegyezte, hogy Waters mostanában sok Megadeth-et hallgatott. Visszakérdezek: vajon Mustaine hallgat-e elég Annihilator-t? :D


Nem tudom, de nem hiszem :)
Idézet
 
 
+10 #1 zebraman 2017-11-27 06:19
Már vártam a kritikát, mert érdekelt, ki mit gondol a lemezről. Nálam ugyanis nagyon hosszú idő után az első olyan produktum, amiért lelkesedni tudok és meg is veszem. (Az utolsó a King of the kill volt.)
Waters koncepciója most az volt, hogy nem hivatkozik az első három valamelyikére, nem azt akarja megcsinálni, nem slágeres refréneket akar, hanem egyszerűen jó dalokat írni. Szerintem sikerült, nem találok rajta tölteléket; persze előkerülnek a Waters-védjegyek, és megidézésre kerül pl. a Knight jumps queen.

A lemez nekem a Phantom asylum-tól indul be igazán, a csúcs az Altering the altar és a The way, utóbbi a főnök ars poeticája is lehet, a Not all there lazasága pedig jó lezárás.

Pár dalban elképzeltem egy énekest, jó lett volna pl. Randy Rampage gonosz és agresszív tolmácsolásában hallani, de ez nem is lényeges annyira.

Valaki az egyik klipnél megjegyezte, hogy Waters mostanában sok Megadeth-et hallgatott. Visszakérdezek: vajon Mustaine hallgat-e elég Annihilator-t? :D
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.