Shock!

február 25.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Accept: Too Mean To Die

accept_cItt meg nem nevezendő munkatársunk megjegyzése szerint az új Accept „kegyetlen, nyáron bőrgatyába poshadt fingszagot áraszt.″ Mehet is ki! – hangzott válaszom, arra gondolván, hogy esetlen így mentesülök pár közhelyes mondat papírra vetésének feladatától a lemez kapcsán. Persze ez csak vicc, hiszen egyrészt az efféle sarkos kinyilatkoztatásokkal – némi insider trollkodást leszámítva – nem nagyon szoktam azonosulni, tehát nem igazán értek egyet. Másrészt pedig a radikálisan provokatív mondat jó kiindulópontja lehet egy higgadtabb, konstruktívabb eszmecserének, jelesül az újkori Accept és az általa képviselt stílus mai szerepéről. Mert ha valakikre pont nem érvényes a nyitó megállapítás, hát az Wolf Hoffmann zenekara, amely ténylegesen főnixmadárként volt képes feltámadni jó évtizede, és új alapokon tudta felépíteni a patinás nevet, méltón régi nagy híréhez. Én a magam részéről nem is tudok hozzájuk fogható reuniont megnevezni (leszámítva a némileg más műfajban mozgó Alice In Chainst), de még olyat se, ahol négy ennyire erős lemez követte volna egymást viszonylag rövid idő alatt.

megjelenés:
2021
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 37 Szavazat )

Persze ennek méltányolásához arra van szükség, hogy az ember komálja az Accept stílusát, amelynek legmarkánsabb eleme Wolf Hoffmann soundja, játéka és dalszerzői stílusa, meg persze a jólismert összetevők (például az ezúttal is többször elővett kórusok, pengeéles sikolyok, betonbiztos alapok), amelyek más, korábban nélkülözhetetlennek hitt résztvevők nélkül is reprodukálhatók. Bizony, ötödik nekifutásra tartunk ott, hogy immár csakis Wolf maradt a régi gárdából, és kiderül, amit eddig is sejthettünk: az Accept ő maga. Ez a hangzás az ő védjegye, ezeket a riffeket és szólókat nélküle nem lehet megszólaltatni, míg smirglis hangokat, húzós tempókat tud hozni bárki, akinek adottsága van hozzá, és – így vagy úgy, de tény – a dalszerzés sem szenvedett csorbát a legrégebbi harcostárs, Peter Baltes távozásával. Nincs ezzel semmi baj, hiszen a legtöbb nagy zenekar így működik: igazából már annak örülhetünk, ha két nagy egyéniség kibírja egymást szünet nélkül hosszú távon (lásd KISS), ugyanakkor talán most egy picit tényleg alábbhagyni látszik a lendület. Jó a lemez, szó se róla, kiugró pillanatok is akadnak, de ezúttal nem vett meg kilóra a Hoffmann-művek, mint legutóbb.

Persze ami kiugró, az továbbra is lenyűgöz, és elviszi a hátán az átlagosabb tételeket is. Ilyenkor derül mindig ki, hogy 40 perc mennyivel ütősebb tudna lenni 52-nél, másfelől az is igaz, hogy volt már üresjáratoktól mentes, 71 perces Accept-lemez is (Death Row – mondjuk az is csak egyszer, és baromi régen). Érthető ugyanakkor, hogy kreatív zenészek, pláne karanténidőszakban, mi egyebet tehetnének, ontják magukból az ötleteket, és azért amit itt hallunk, az a jelenlegi heavy metal színtér 99 százalékánál jobb, és nem a régi nagy zenekar patinája miatt. Wolf tényleg nagyon jól ráérzett arra tizenévvel ezelőtt, mivel és hogyan kell felturbózni a jólismert hangzást, és sok egyéb fegyvertény mellett ma már azt is elmondhatja magáról, hogy régi nagy példaképe is az ő nyomában kullog e tekintetben (elvégre a Judas Priest csak jóval később fedezte fel magának Andy Sneapet.)

És melyek az igazán erős, emlékezetes pillanatok? Sajnos a nyitó Zombie Apocalypse kevésbé az: megadja az alaphangulatot, de nekem minduntalan az előző anyag Die By The Swordja jár a fejemben, abban az esetben Wolf mintha kicsit magának is feladta volna a leckét nyitóriff tekintetében. A címadó dal már felpörget, és elkezd működni a dolog, de mindenesetre a menetelős, borongós, kissé horrortörténet-mesélősen epikus The Undertaker volt az, amire felkaptam a fejem, illetve a majdani koncertfavorit Overnight Sensation, ami akár egy régi dal újrafelvétele is lehetne: jó értelemben véve teljesen olyan, mintha ezer éve ismerném. A gyorsabb nóták közül a No Ones Master még el is menne mellettem, ha a szólórészben nem lenne ott egy jó kis klasszikuszenei Wolf-csavar, és szerintem itt mintha engedné valamelyik új srácot is szólózni, vagy talán mindkettőt, csak hogy halljuk értelmét a háromgitáros felállásnak stúdióban is. A klasszikolgatósdi visszaköszön még párszor: a Symphony Of Painbe is beépült egy ismert melódia, de az eredetileg egy új szólólemezre készült, végül aztán ide záródalnak feltett Samson And Delilah igazi csúcspont az Undertaker mellett. Az interjúkban már meg-megemlített The Best Is Yet To Come inkább szövege miatt érdekes, és bár végre ismét hallhatóak Mark Tornillo tiszta hangjai is pár strófa erejéig, összességében sablonosnak érzem a lemez balladáját – ez nyugodtan mehetett volna japán bónusznak, ha még létezik ilyen kategória.

De alapvetően ezekkel a mesterkélt kifogásokkal csak a kákán keresem a csomót rosszabb napokon – ezen sorok írásakor, vidéki nyugalomban, a szobába beszűrődő verőfényes téli napsütésben, tiszta levegőre hamarosan kilépve a pohár inkább félig tele van. Na nem sörhabbal, mert úgy munkatársam sztereotípiáit táplálnánk – Hoffmann mester bizonyára egy palack jóféle Primitivót javasolna.

 

Hozzászólások 

 
#7 Anomander 2021-02-15 22:50
Szerintem ez egy nagyon jó lemez lett! Klassz hangzás, jó dalok, itt-ott klasszikus szólóbetétek, de végig egyenletesen erős a gitár (még szép!). Mark is jól hozza a formáját, én bírom a régi Acceptet, de pl a The Best Is Yet To Come nem igazán ment volna Udo mesterrel.
Lehet öregszem (sőt biztos :)), de egyszerűen jólesik egy modern hangzású, új ötleteket is hozó - lásd The Undertaker - de mégis ízig-vérig heavy metal lemezt hallgatni. Csatlakozom Equinox kollégához, tényleg jól indul az év.
Idézet
 
 
#6 én vagyok 2021-02-14 15:31
A Blind Rage után nem nagyon tudtak normális lemezt lerakni sajnos . Ez is egy erős közepes.
Idézet
 
 
#5 kamikaze 2021-02-14 15:10
Idézet - Horváth György:
Nekem az Accept =Udo bácsi..... Ráadásul Udo-t néha még az anyacsapatnál is jobbnak érzem..

Az a kérdés, hogy lemezen, vagy élőben? Mert bizony a legutóbbi hazai fellépéseik közül UDO bácsié volt az erősebb, amit korábban nem hittem volna. Az Accept utoljára a Blood of the Nationsszal ütött, azóta viszont megszoktuk Tornillo bácsi hangját is, és már nem akkora durranás, mint elsőre.
Idézet
 
 
#4 Equinox 2021-02-14 12:57
Idézet - Horváth György:
Nekem az Accept =Udo bácsi... Ahogy a Judas Priest =Halford atya.. Szeretem a Tornillo és Owens hangját is, de csak ritkán jut eszembe hallgatni is őket.. Ráadásul Udo-t néha még az anyacsapatnál is jobbnak érzem.. De ez csak egy elfogult véleménye :)

Nekem Udo szólólemezeiből egy kifinomult dalszerző gitáros hiányzik éppen. Sokat hallgattam mindet (tegnap pl Mastercutort), de ott is egy elitligás zenész dobna rajta még úgy is, hogy önmagukban is jók (zseniális viszont az Accept volt és lesz, Udóval és nélküle is)
Idézet
 
 
#3 Horváth György 2021-02-14 12:33
Nekem az Accept =Udo bácsi... Ahogy a Judas Priest =Halford atya.. Szeretem a Tornillo és Owens hangját is, de csak ritkán jut eszembe hallgatni is őket.. Ráadásul Udo-t néha még az anyacsapatnál is jobbnak érzem.. De ez csak egy elfogult véleménye :)
Idézet
 
 
#2 Palinkas Vince 2021-02-14 12:24
Nekem a Death Row az egyik kedvencem az életműből, de jogos, a Blood Of... is szokatlanul hosszú lemez
Idézet
 
 
#1 Equinox 2021-02-14 11:37
Azért van itt pár dolog, amivel vehemensen nem értek egyet. Death Row 71 perc üresjárat nélkül? Már ha eltekintünk tőle, hogy minimális gonoszkodással a Death Row végig egy üresjárat. Egyébként a vérbő visszatérés Blood of the Nations is 60-70 perc körül van, és az tényleg hibátlan.

Egyébként ez a lemez nagyon erős végig, minden szám karakteres, azért a visszatérés lemezein (bár tényleg tetszik mind), be-becsúszott itt-ott hiba, itt nem nagyon. Bár igazi ökölrázós koncertsláger nem született, de az eredmény hallgattatja magát, és ez nagy erény.

A Dvorák rész nagyon tetszik az instrumentálisb an, meg a Beethoven is a Symphony of Painben, mindig ennyi kell, kis villantások, nem kell virtuózkodni meg játszani a nagy komolyzene gurut (arra ott van Wolfnak a Classical című szólólemeze).

Jól indul az új év.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.