Shock!

május 13.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

AC/DC: Highway To Hell

0801ac12014 egyik legszomorúbb híre mindenképpen az, hogy az AC/DC a nagybeteg Malcolm Young nélkül volt kénytelen elkészíteni új nagylemezét, ráadásul a dolgok pont az ausztrál rock'n'rollerek karrierjének jubileumi, negyvenedik évében alakultak így. A remélhetőleg még idén megjelenő album ettől még persze biztosan jó lesz, pláne, hogy a mára intézményesült csapat igazából bármit csinálhat, nyert ügyük van – ezt a státuszt pedig jelentős mértékben egy harmincöt évvel ezelőtt kiadott albummal alapozták meg. Az már persze más lapra tartozik, hogy – nagyon olcsó fordulattal élve – a csúcsra vezető út egyúttal valóban elvitte az AC/DC-t a pokolba is, de ha gyászruhában, nekik még onnan is sikerült visszatérniük.

megjelenés:
1979. július 27.

kiadó:
ATCO / Atlantic
producer: Robert John „Mutt” Lange

zenészek:
Bon Scott - ének
Angus Young - gitár
Malcolm Young - gitár
Cliff Williams - basszusgitár
Phil Rudd - dobok

játékidő: 41:42

1. Highway To Hell
2. Girls Got Rhythm
3. Walk All Over You
4. Touch Too Much
5. Beating Around The Bush
6. Shot Down In Flames
7. Get It Hot
8. If You Want Blood (You've Got It)
9. Love Hungry Man
10. Night Prowler

Szerinted hány pont?
( 67 Szavazat )

Noha Ausztráliában és Európában már komoly névnek számítottak a '70-es évek végére, hazugság lenne azt állítani, hogy az AC/DC különösebben megindult volna a térképen az Egyesült Államokban a High Voltage, Let There Be Rock és Powerage lemezeknek köszönhetően (a Dirty Deeds Done Dirt Cheapet 1981-ig ki sem adták Észak-Amerikában). Az ausztrál rock'n'rollerek élőben már az Atlanti-óceán nyugati felén is legendás hírnévre tettek szert, az Atlantic kiadó azonban ennél többet várt tőlük: egy olyan lemezt, amit nyugodtan ki lehet küldeni a rádióknak, mert biztosan játszani fogják róla a dalokat. Sokat elárul a banda ekkori amerikai státuszáról, hogy az 1978-as If You Want Blood You've Got It koncertlemez jóval kelendőbbnek bizonyult a két stúdióalbumnál, hiszen ezen a csapat elképesztő élő erejét tapasztalhatták meg a hallgatók – azok is, akiknek még nem nyílt alkalmuk koncerten megtekinteni a Young Műveket.

Az Atlantic elég sok pénzt feccölt korábban az AC/DC-be, a csapat pedig nem nagyon játszott az ő szabályaik szerint. Ez egy ideig tartható volt, bár a rossz viszonyt már viszonylag korán garantálta a felek között. Angus: „Zenekarként alapvetően szabadon mozogtunk és nem törődtünk semmivel, mert tudtuk, hogy az erősségünk az élő koncertekben rejlik. A turnékon tudtuk a legjobban bővíteni a táborunkat, mert mindig beindítottuk a nézőket, már nyitózenekarként is. Másrészt meg amikor fiatal vagy, halhatatlannak hiszed magad, és nem is gondolkodsz azon, mások mit várnak tőled. Bon például konkrétan éppen egy üvegbe hugyozott a CBGB's backstage-ében, amikor először találkozott a kiadónk vezérigazgatójával. Jött ez a nagymenő zeneipari arc, kezet nyújtott, Bon meg csak állt ott, az üvegbe pisált, és nézett: most akkor megrázzam a kezét, vagy ne?" A stúdiólemezek visszafogott amerikai eredményei után azonban a kiadó azt mondta: eddig, és ne tovább. Malcolm Young és Angus Young természetesen epét hányt, amikor közölték velük, hogy a következő albumot nem az addig bevált rokoni-baráti producerpárossal, George Younggal és Harry Vandával kell elkészíteniük, hanem egy úgynevezett rutinos profival.

0801ac3

„Vanda és Young rendkívül fontos szerepet játszott az AC/DC stílusának kialakításában, tényleg kihozták a maximumot a két Young tesóból meg persze Bon Scottból", emlékezett később Michael Browning, a banda akkori menedzsere. „Azonban lehettek akármilyen remek producerek, nem tudták, mire harapnak az amerikai rádiók. Ehhez ugyanis Amerikában kell élni, ismerni kell a rádiózási szokásokat, a hallgatók mentalitását is. A csapat elérkezett egy pontra, ahol már komolyabb körítésre volt szükség a megfelelő hozzáállás és a zúzás mellett. Angus és Malcolm persze teljesen kiakadt, de a lépés elkerülhetetlen volt." Angus Young: „Harry és George úgy tekintett az AC/DC-re, mint a saját gyermekére: a kezdetektől fogva együtt dolgoztak velünk, és minden tudásukat átadták nekünk. Ahogy azonban elkezdtünk turnézni a világ minden táján, és az ausztrál piacon kívül is egyre ismertebbé vált a banda, a külső erők is minél inkább bele akartak beszélni a döntéseinkbe. Egy idő után egyre határozottabban adták a tudtunkra, hogy azt tartanák jónak, ha kipróbálnánk valaki mást is. George akkor azt mondta: srácok, egyértelmű, hogy mit szeretnének a kiadónál, és higgyétek el, ti is sokat tanultok majd ebből az egészből."

A kiadó és a menedzsment több neves szakmabelivel is összehozta az AC/DC-t, de a banda főnökének számító Malcolm jottányit sem engedett az elképzeléseiből, így senkivel sem jutottak dűlőre. Angus: „A kiadó megismertetett minket egy rakás nagynevű producerrel, akiknek abban merült ki a tevékenysége, hogy benyögték: basszátok meg, tegyetek egy kis visszhangot a gitárokra itt meg itt, meg némi reverbet a dobra! Mi meg csak lestünk: ennyi? Ezek a produkciós elképzeléseid?" Egy ideig úgy tűnt, a Jimi Hendrix vagy a KISS mellől ismert Eddie Kramer lehet a befutó, Miamiben el is kezdtek dolgozni vele, ám néhány hét alatt kiderült, hogy zsákutcába tévedtek. Kramer: „A két testvér irányított mindent, és ott volt ráadásnak Bon Scott, aki egyenesen hihetetlen volt. Kaptam a kezeim alá egy remek énekest meg egy dögös bandát, akik sokkal húzósabban és keményebben játszottak, mint bárki, akivel előtte együtt dolgoztam, így aztán szilárdan hittem, hogy képesek leszünk együtt valami maradandót alkotni. Viszont rettenetesen öntörvényű bagázsnak bizonyultak, érdekes munkamódszerrel: az anyag még sehogy sem állt, ők pedig mindent elintéztek egy vállrándítással. Azt mondták, pár szám megvan, miközben Bon folyamatosan szenvedett a szövegekkel, és állandóan vedelt. Én viszont nem ehhez a stílushoz szoktam hozzá, és fogalmam sem volt, miként kezeljem őket. A KISS-szel közös meló szintén nem volt sétagalopp, de velük egy idő után sikerült normális viszonyt kialakítanom. Az AC/DC-ékkel nem."

0801ac6A mai napig nehéz meghatározni, pontosan mi volt a banda problémája Kramerrel, de annyi bizonyos: Malcolm nagyon rossz néven vette, amikor a producer slágeresebbé akarta varázsolni a csapat hangzását, és azt a víziót is hiányolták, ami George Young és Harry Vanda esetében mindig adott volt. Angus: „Eddie-ről úgy tűnt, hangzás terén tudja, mit akar, de zeneileg szerintem nem nagyon akadtak ötletei, és azt sem igazán értette, miről szól az AC/DC. Többször is előfordult, hogy rábökött Bonra, és megkérdezte: tud egyáltalán énekelni ez a srác? Mert közben Bon, mittudomén, éppen olyan állapotban volt, hogy nemhogy járni, de még beszélni sem igazán tudott, és bebújt valami félreeső helyre azzal a csajjal, akit stoppolás közben szedett össze aznap. Mindig mondtuk, hogy ne aggódj, kurvára tud énekelni, de ő persze nem hitte el. Engem pedig simán csak hülyének nézett, aki kizárólag azért van a zenekarban, hogy hozzátegyen valamit az imázshoz. Szóval valaki olyanra volt szükségünk, akinek a zenénkkel kapcsolatban is vannak értelmes javaslatai." A csapat így aztán – a kiadó heves tiltakozása közepette – szűk egy hónap után otthagyta Miamit és Kramert. Haszontalannak azért ez az időszak sem bizonyult, mert pár dal alapjait itt is sikerült összerakniuk, és ezek közé tartozott például a Highway To Hell és a Love Hungry Man is. Mire bekerült a képbe a megfelelő ember, javarészt összeállt a következő AC/DC-album anyaga.

Robert John „Mutt" Lange a menedzser, Michael Browning révén került a képbe. A vájtfülű zenei szakember Zambiában született, és a popbiznisz feltörekvő reménységei közé tartozott. 1978 októberében éppen egy angliai listavezető kislemezt produkált a Bob Geldof-féle The Boomtown Ratsszel, így az Atlantic jó ötletnek találta, hogy vele is megpróbálkozzanak. Ugyan volt bennük némi félsz azt illetően, hogy mit szól majd mindehhez a két Young, de az aduászt ők tartották a kezükben: a banda rengeteg pénzt vert el feleslegesen az Atlantic kasszájából a Kramerrel készített felvételekre Floridában, és a lemez csúszása miatt le kellett mondaniuk egy már leszervezett japán turnét, illetve több amerikai fellépést is, amivel szintén hatalmas összegeket buktak. Ilyen helyzetben az AC/DC egyszerűen nem alkudozhatott tovább.

0801ac4

Óriási szerencse, hogy – mindenki meglepetésére – Malcolm és Angus már az első Lange-gel folytatott megbeszélés után is lelkesen állt fel az asztaltól. A tesók gyorsan átlátták, hogy Mutt kiváló szakember, aki Eddie Kramerrel szemben nem akarja őket a saját elképzelései szerint megváltoztatni, hanem velük azonos célokért szeretne dolgozni. Angus: „Amikor Mutt meghallotta a zenét, azt mondta: igazságot tud nekünk szolgáltatni. Jó dolgokkal állt elő, és egyből rokonszenves is lett nekünk. Olyasvalakira volt szükségünk, aki ugyanolyan éhes, mint mi, nem pedig valami óriási profira, aki már annyira régen nyomul ebben a szakmában, hogy mindent automatizmusból csinál. Muttnak akadtak kisebb kislemezes slágerei popcsapatokkal, de a rockzenében még eléggé zöldfülűnek számított, és igazán komoly sikerlemezt sem készített korábban. Szóval jó kombinációnak ígérkezett a közös munka: addig mindig nagyon arcbamászó rock'n'rollban gondolkodtunk, és most elérkezett az alkalom, hogy szülessen pár középutasabb rocknóta is."

Lange és hangmérnöke, a keveréshez csatasorba állított Tony Platt egyből tudta, hogy az AC/DC-n igazából nem kell kitalálni semmit. Platt: „Mutt kivételes módon képes ráérezni a zenékre, de emellett leküzdhetetlen vágyat is érez magában, hogy mindent olyan tökéletessé tegyen, amennyire csak lehet. Ez a mánia az AC/DC-vel közös munkája során kezdett igazán elhatalmasodni rajta, és amit a hangszereléssel meg a vokálokkal művelt náluk, az tényleg egészen elképesztő volt. Viszont pont a ráérzése miatt még így is végig az volt az elsődleges célja, hogy a zenekar nyers hangzását préseljük lemezre. Az igazi titok ugyanis a csapat megszólalásában rejlett. Mutt nagyon sokat segített nekik, amitől maga a végeredmény is jobb lett, de a kulcs akkor is az volt, hogy egy iszonyú tökös zenekar játszott baromi jó nótákat a lehető legjobb hozzáállással. Nekünk ezt kellett megörökítenünk, méghozzá a lehető legkevesebb kompromisszum árán. A mai napig sokan kérdezik, mi volt a titok a Highway To Hellnél: nos, ennyi. A csapat rendelkezett egy saját hangzással, ami Malcolm és Angus játékán alapult, nekünk pedig mindössze arra kellett figyelnünk, hogy a felvételek során ne basszuk el ezt. A megszólalás adott volt, egyszerűen csak el kellett kapni és a megfelelő formában megörökíteni: olyan módon, ami egyaránt marha jól szól nagy hangfalakon, és ugyanilyen lehengerlően dörren meg a rádióban is."

0801ac8Mutt említett szőrözős, aprólékos munkastílusa ekkor még nem érte el azt a mániákus szintet, amely kicsivel később a Def Leppard Pyromania és Hysteria lemezeinek megjelenését konkrétan éves léptékekben késleltette. Maximalizmusából azonban az AC/DC-nél sem engedett, és ez komoly újdonságot jelentett George Younghoz és Harry Vandához képest. Angus: „Amikor azelőtt George-dzsal leültünk, hogy kielemezzük a szólóimat, és én még javítottam vagy tovább dolgoztam volna bizonyos részeken, ő rendszerint csak annyit mondott: szarjunk az elrontott hangokra, ha van erő a felvételben. Nála az energián volt a hangsúly, mindig azt nézte, elsöprő-e a zene vagy sem. Muttnál viszont sokkal inkább az volt a cél, hogy rendszerbe helyezzük a dolgokat, és minden elem tökéletesen passzoljon a többihez. Így aztán addig nyaggatta az embert, amíg tényleg perfekt nem lett a végeredmény. Néha persze feleslegesen is nyúzott minket, mert volt, hogy végigszaladtunk egy sor ötleten, aztán mégis azt mondta: oké, mit is játszottál az elején? Térjünk inkább vissza ahhoz... Néha meg egyszerűen azt mondtuk neki, hogy bocs, de ez nem mi vagyunk, mi nyersebben, mocskosabban képzeljük el az összképet, ez meg túl popos. És ebből a szempontból is jó volt vele dolgozni, mert ha nem voltál elégedett azzal, amit hallasz, mindent megtett annak érdekében, hogy neked is tetsszen a felvétel. Sosem akart diktátorkodni, bár nálunk erre eleve nem is lett volna módja. Roppant határozott elképzelésekkel rendelkeztünk azt illetően, hogyan kell szólnia a zenénknek, és ebbe nem hagytunk beleszólni senkit. Ha Malcolm azt mondja valamire, hogy igen, az számomra eleve sokkal többet jelent, mint egy húsz platinalemezt legyártott akármilyen arc véleménye..."

Noha nagyon képzett zenésznek, énekesnek és az elméletben is jártas szakembernek számított, az AC/DC pedig nem éppen agysebész muzsikát játszott, Lange-et az első pillanattól fogva lenyűgözték az ausztrálok kvalitásai. Cliff Williams és Phil Rudd ritmusszekciójának feszessége egyenesen elkápráztatta, de Malcolm és Angus összhangjához foghatóval sem nagyon találkozott még korábban. A kulcsot ugyanakkor – mint az AC/DC első időszakában mindig – most is Bon Scott jelentette, aki nem nagyon tűrte, hogy dirigáljanak neki, és Eddie Kramer számára például valóságos rémálmot jelentett, hogy zöld ágra vergődjön vele. Jellemző azonban, hogy Lange-re egy idő után még Bon is hallgatott, főleg, miután Mutt megtanított neki néhány speciális légzéstechnikát, amivel úrrá tudott lenni bizonyos korábbi nehézségein. (Scott ugyanis elég súlyosan asztmás volt, így ezen a téren akadtak problémái, főleg, hogy folyamatos vedelése csak súlyosbította a tüdőgondjait.) Platt: „Mutt egyik nagy erőssége, hogy képes kihozni a legjobbat az énekesekből. Egy gitáros könnyen áthúrozhatja a hangszerét vagy kicserélheti az erősítőjét, a dobos is simán válthat cuccot vagy dobverőt, az énekesnek viszont csak egy hangja van. Ez mentális szempontból sem könnyű helyzet, és talán a legbonyolultabb az énekesi létben, vagyis producerként az egyik legfontosabb feladatod éppen az, hogy megteremtsd a frontember számára a megfelelő légkört. Ez pedig elsősorban kommunikációs kérdés. Mutt mindig is nagyon figyelt rá, hogy senkit se idegesítsen feleslegesen."

0801ac2

Mivel a zenei alapokba nem nagyon akart belekavarni, Lange elsősorban az énekfront megerősítésére feküdt rá az új dalok esetében. Sokkal dominánsabbá tette Malcolm és Cliff Williams háttérvokáljait, de általában véve is igyekezett bombasztikusabbá, ragadósabbá tenni a refréneket, illetve mindenkit bevonni a kórusokba, aki csak megfordult a stúdió környékén. Ő maga is besegített a témáknál, közben pedig folyamatosan egyre jobb és jobb teljesítményre sarkallta Bont, akivel persze néha össze is akaszkodott emiatt. „Bon néha elég keményen felhúzta magát, és ilyenkor azt mondta Muttnak: te fasz, azt képzeled, te talán el tudod énekelni ezt a kibaszott dalt? Na, akkor rajta!", emlékezett vissza Ian Jeffery, a banda korabeli turnémenedzsere. „Mutt kiváló énekes, így csak ült ott a székében, és mindig simán elénekelte a kért részeket. Bon ilyenkor elhallgatott, és azt mondta: oké, te fasz, megcsinálom!"

A lemez végül 1979 tavaszára készült el, a zenekar pedig a megjelenés felvezetéseként egyből masszív amerikai turnéra indult, jobbára a UFO vendégeként. A baráti csapattal jó hangulatban koncerteztek közösen, viszont ekkor már érezhető volt az a tendencia, hogy egyszerűen senki sem játszik szívesen utánuk: a brutális hangerővel, letaglózó elánnal nyomuló ausztrálok alaposan megnehezítették mindenki dolgát, és hiába számítottak ekkor még náluk komolyabb névnek, igazából sem Michael Schenkerék nem szerettek kimenni a deszkákra Bon és Angus után, sem az olyan más, ezekben a hetekben-hónapokban velük koncertező csapatok, mint a Boston vagy a Doobie Brothers. A banda körül hirtelen izzani kezdett a levegő, főleg, hogy az If You Want Blood You've Got It eredményei ekkorra már megközelítették az amerikai aranylemezhez szükséges eladási példányszámot. Az AC/DC ezzel párhuzamosan megállapodott a Leber-Krebs menedzsmenttel, hogy átveszik a csapat ügyeit: az Aerosmith és Ted Nugent dolgait is vivő, tőkeerős és profi cég egyből jobb lehetőségeket teremtett számukra Amerikában, mint Browningék, koncertenkénti gázsijuk pedig a korábbi összegek öt-tízszeresére ugrott. A banda az egyik legnagyobb amerikai fesztiválon, a San Francisco-i Day On The Greenen produkált elementáris erejű koncert révén mindenütt bekerült a média híráramának fősodrába, néhány nappal később pedig megjelent a Highway To Hell című nagylemez.

0801ac5

Az albumot meghallgatva mai füllel is feltűnő, mennyire nem szól poros módon: Lange nem változtatta meg az AC/DC megszólalását, de ráerősített a banda meglévő erényeire, így a lemez kétségtelenül új korszakot nyitott az ausztrálok pályáján. Ott volt benne a korai időszak minden eleme, amit olyannyira lehetett szeretni: a szikár, száraz, kompromisszummentes és nyers hangzás, Malcolm szimpla, de gyilkos riffjei, Rudd Williams futamai által megtámasztott atombiztos kettő-négyei, Angus feelinges blues-szólói, meg persze az egészet megkoronázó Scott imádnivaló előadásmódja és jellegzetes szövegei. Viszont fogósság tekintetében minden elődjén túltett ez az anyag. Nem mondom, hogy rádiósabbra vették a fazont, mert ez így, ebben a formában nem igaz, az AC/DC továbbra is mentes volt minden polírozottságtól. De a dalok kétségtelenül kerekebbek és csiszoltabbak, mint a korábbi éra szerzeményei.

Mindez már a nyitó címadó nótánál, a rocktörténelem egyik leghatalmasabb örökzöldjénél is egyértelmű: egyszerűen hihetetlen, mennyire hatásosak tudtak lenni ilyen szimpla zenei eszközökkel. Már ahogy szárazban megszólal Angus gitárja ezzel a pofonegyszerű témával, arra is muszáj odafigyelni, mert TUDOD, hogy valami jelentőségteljes történik majd, és valóban így is lesz, az eredmény egy hatalmas himnusz, ami keveset akar markolni, éppen ezért mégis rengeteget fog. Túlelemezni éppen emiatt nincs is értelme, pláne, hogy mindenki ismeri: kötelező lecke. És a legjobb, hogy hiába ez a nagy sláger, igazából az album többi dala sem marad el tőle. A tempósabb Girls Got Rhythm is egyből az agyba ül, Bon óriásiakat énekel benne, egyszerűen magával ragadó, ahogy előadja magát. A Walk All Over You szintén pörgős iramban indul, a refrénnél azonban belassítják – ez is szimpla ötlet, mégis zseniálisan jön ki, és ebben a kórusban például tisztán tetten lehet érni, mivel dobta meg az AC/DC-t Mutt Lange. Ha egyszer meghallottad, örökre veled marad.

0801ac9E fogósság fokozottan jellemzi a Touch Too Muchot, az anyag talán legnagyobb potenciális slágerét, amely – érthetetlen módon – végül nem lett igazi sláger. Viszont ettől még egyik örök favoritom a zenekartól: a sejtelmes kezdés helyből briliáns, akárcsak az, ahogy magukhoz képest melodikusabb módon, tanítani való, fokozatos építkezéssel eljutnak a hatalmas refrénig. A dal Bon gyakran emlegetett szövegírói zsenijére is kiváló példa, és nem azért, mert ebben is ott rejlik az a bizonyos sikamlós szexualitás, hanem mert a frontember a legegyszerűbb szavakkal tudott megfogalmazni olyan sorokat, ami egyből beindítja a hallgató agyát. „It was one of those nights / When you turned out the lights / And everything comes into view" – ki az, aki e nyitás hallatán nem kezd el önkéntelenül is azon gondolkodni, vajon az ő életében mikor történtek hasonlók? A szám kifuttatása szintén briliáns, ahogy a refrént alábúgatják benne Angus szólófutamaival. Utána pedig jön a Beating Around The Bush a maga sodró boogie-jával, Malcolm mesterien összerakott riffjeivel, iszonyatosan eltalált húzásával, majd a Shot Down In Flames, ami egyszerűen mindent egyesít, amitől az AC/DC annyira különleges. Igen, a riff már-már röhejesen szimpla – ennek ellenére tisztán emlékszem, hogy amikor 2009-ben, az Arénában belecsaptak, konkrétan alig kaptam levegőt, olyan energia áradt a színpadról, valósággal robbant az egész helyszín. A Get It Hot lazább rock'n'roll, az album elfeledettebb darabjai közé tartozik, de ettől még persze nagyon jó, a verzéknél épp csak egy fokozatnyival feljebb pörgetett refrén hatalmasat üt. Az If You Want Blood (You've Got It) szárazon pattogós, védjegyszerű AC/DC, receptjére később nem egy és nem két daluk készült elég nyilvánvalóan, ilyen ütős kórust azonban utóbb már kevés témájukba sikerült varázsolniuk. Ezen a téren egyértelműen a lemez egyik legizmosabb darabjáról beszélünk.

Remélem, senki sem vágja belém a nagykést, ám muszáj leírnom: a Love Hungry Man ritmusai és basszusfutamai elég egyértelműen tükrözik a korszak funkos-diszkós őrületének hatásait, de az AC/DC azért ettől függetlenül sem ment el odáig, mint mondjuk a KISS a nagyjából párhuzamosan kiadott Dynasty lemezen. A lemez egyik legdallamosabb, legkevésbé vad szerzeménye inkább csak egy kis fűszert kapott ezektől az elemektől, amik egyébként tökéletesen passzolnak is bele. A könnyedebb hangulatú dal után azonban gyilkos humorérzékkel a lemez legfajsúlyosabb témájával, a Night Prowlerrel érkezik a zárás. Súlyos, füstös, mocskosan sötét blues ez vészjósló atmoszférával (amiből pár évvel később kerekedett is némi boszorkányüldözés Amerikában, hiszen a sorozatgyilkos Richard Ramíreznek bevallottan ez volt a kedvenc dala), ahol Angus és Bon egyaránt pályája csúcsteljesítményei közé kívánkozót nyújt. A szám lüktetése utánozhatatlan, Scott szövege tökéletesen passzol a gonoszul lopakodó alapokhoz, a dúsan vokálozott refrén a tipikus „szimpla-de-épp-ettől-zseniális" eset, Angus kifejtős blues-szólóorgiája pedig szintén tízpontos. Ha csak egy dalt nevezhetnék meg a bandától örök favoritként, hát valószínűleg ez lenne az.

Jellemző, hogy az Atlantic még az utolsó pillanatban is óvatoskodni akart: a borítón és a címen is ment a huzavona. Miután azonban kijött a lemez, gyorsan bebizonyosodott, hogy a zenekarnak volt igaza. Angus: „Az amerikaiak aggódtak a Highway To Hell lemezcím miatt, különösen azért, hogy a déli államokban mit szólnak majd ehhez. Mi viszont azt mondtuk: figyeljetek, mi ezt a címet adtuk az albumnak, nekünk ez tetszik, és kész. Kitartottunk az elképzeléseink mellett. És igazából az a vicces az egészben, hogy pont a déli államok rádiói kezdték el először játszani a címadó nótát..." Az album a korábbinál fogósabb dalok és a professzionálisabb háttérmunka következtében gyakorlatilag egyből meghozta az AC/DC évek óta áhított komolyabb amerikai áttörését: a Billboard Top 200 tizenhetedik helyére kerültek vele, miközben Nagy-Britanniában egyenesen a nyolcadikig jutottak, a lemez címadó dala pedig bekerült az amerikai Top 50-be, ami korábban elképzelhetetlenül magas pozíciónak tűnt számukra.

0801ac7Ez persze nem jelentette azt, hogy a zenekart mindenki szerette: bizonyos konzervatív szervezetek, körök hangosan tiltakoztak a szövegek miatt, hiszen ha valaki a poklot emlegeti, az szükségszerűen csakis vérgőzös, a telihold fényénél csecsemőket áldozó sátánista lehet. A nyílt szexuális utalásokról már nem is beszélve... Angus: „Az okosok imádták ránk sütni, hogy szexisták vagyunk, de ez valahol mindig kétoldalú dolog volt: valaki simán írhat Sexy Motherfucker című dalt, és az teljesen oké, miközben minket annak ellenére is elkönyveltek olyanoknak, akiknek a faszuk van az agyuk helyén, hogy a fuck szó például csak néhány dalunkban szerepelt az évek során. És persze közben mentek a pletykák is, milyen balhékban voltunk benne, meg milyen vadak vagyunk. Nyilván mi is ráerősíthettünk volna erre az egészre, de hát mi a francért kellett volna egyáltalán foglalkozunk a témával?"

A zenekar pár kiemelt európai fellépést követően immáron önállóan indult útnak Észak-Amerikában. Egyértelműen szintet ugrottak, hiszen nem egy állomáson már 10-15 ezer ember várta őket, vagyis innentől fogva nem szorultak arra, hogy mások előtt lépjenek fel. Noha a címadó dallal szemben az anyagról kimásolt másik két kislemez, a Girls Got Rhythm és a Touch Too Much – a várakozásokkal ellentétben – nem lett igazi rádiós sláger, az AC/DC-t ekkor már senki sem állíthatta meg: 1979 decemberében, egy zsúfolt teltházas európai turnén érte őket a hír, hogy a Highway To Hell aranylemez lett az Egyesült Államokban. Ezen a körúton már olyan brit csapatoknak adtak lehetőséget nyitószámként, mint a szélesebb áttörés küszöbén álló Judas Priest vagy az ekkor még tényleg röhejesen fiatal Def Leppard. A lemez turnéi végül 1980. január 27-én értek véget Southamptonban, és ezután már csak néhány tévés promófellépés várt rájuk: a csapat nem akart sokáig tökölni a folytatással, főleg, hogy ekkorra ha nem is teljes egészében, de vázlatosan már a következő album anyaga is összeállt. Február derekán a továbbra is szédületesen fogyó Highway To Hell végül átlépte az egymilliós eladási példányszámot az Egyesült Államokban (a lemez mára hétszeres platina Amerikában, világszerte összesen pedig nagyjából 15 millió ment el belőle a megjelenése óta, vagyis minden idők legkelendőbb rocklemezei közé tartozik).

A jó hangulat tehát adott volt: mindenki pontosan tudta, hogy ha nem szúrják el, a következő albummal az AC/DC jó eséllyel a világ leghatalmasabb rockzenekarává válik. Február 15-én Bon még próbált egyet a két Younggal, dolgoztak egy kicsit két új szerzemény, a Have A Drink On Me és a Let Me Put My Love Into You alapjain, és mindenki roppant elégedett volt a hallottakkal. Ugyan ki gondolta volna ekkor, hogy a mindenki által elpusztíthatatlannak hitt frontember mindössze négy nap múlva halott lesz? Ki merte volna megtippelni, hogy a csapat így sem adja fel, és „ha törik, ha szakad" alapon mégis kihozzák a következő albumot 1980 júliusában? És főleg, ki fogadott volna arra, hogy a szörnyű tragédia után leigazolt új énekessel, Brian Johnsonnal elkészített Back In Black végül minden idők második legsikeresebb könnyűzenei kiadványa – és egyben a világtörténelem legnagyobb példányszámban elkelt hard rock albuma – lesz a maga világviszonylatban becsült laza 50 milliós (!) eladásával?

0801ac10

A válasz egyértelmű: senki, mégis így alakult. Az meg már egy másik kérdés, hogy a Back In Black nemcsak kezdőpontját, hanem egyben végét is jelentette valaminek. Az AC/DC útját azóta is folyamatosan arany meg platina szegélyezi, és tagadhatatlanul készítettek néhány nagyon erős lemezt 1980 után is, azt viszont nyugodtan le merem írni, hogy a Scott-éra, illetve a Back In Black szintjét soha többé nem sikerült már hozniuk. Ez azonban tényleg egy másik történet, és alighanem Andor kolléga, a Shock!-stáb legnagyobb AC/DC-fanatikusa meséli majd el bővebben körülbelül jövő ilyenkor, a Back In Black harmincötödik születésnapján. Addig is annyival zárnám rövidre ezt az egészet, hogy a Highway To Hell számomra egyértelműen az AC/DC legjobb lemeze – és ezt nem a szintén fantasztikus korábbi albumok vagy a Back In Black ellenében mondom, mert ezek is hibátlan alkotások. Az 1979-es anyagban azonban rejlik valami olyan nehezen megfogható, tényleg nüansznyi plusz, amelyik ennyire perfekt módon szerintem egyetlen másik lemezükben sincs meg. Talán az lehet a titok, hogy ez az album jelentette az átmenetet a nyersebb korai és a letisztultabb, stadionosabbra vett későbbi időszak között, de maximálisan ott rejtette magában mindkét éra előnyeit? Tényleg nem tudom, és talán nincs is értelme megfejteni. Az azonban biztos, hogy ha rock'n'rollról beszélünk, sem előtte, sem azóta nem sok olyan lemez született, amelyik fel tudná vele venni a versenyt.

 

Hozzászólások 

 
#13 Pisti 2021-03-29 01:39
Nagy kár Bonért, óriási volt. Ezt is illik ismerni minden hasonszőrű emberkének. Óriási klasszikus.
Idézet
 
 
+6 #12 Dead again 2015-10-05 10:44
Hátborzongató a Night prowler, nagyon imádom.
Idézet
 
 
+4 #11 Draveczki-Ury Ádám 2014-08-05 10:22
Idézet - MieHigh:
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - MeHigh:
Mármint, hogy Malcolm gitárjával kezdődne a Highway to Hell. Azt azért alapszinten tudja mindenki, hogy Angus kezdi a számot. Malcolm be sem lép a refrénig.

Bevallom, én ezen például soha nem gondolkodtam el, de amennyiben a stúdiófelvétele n is így volt, természetesen elnézést a hibáért. :)


Igen, így volt. A két gitár teljesen máshogy szól, és ez az Angus-é. Ezen a lemezen csak az If You Want Bloodot kezdi Malcolm.
A cikk ettől függetlenül nagyon jó

Meghallgattam most direkt így, igazad van. Javítva, köszi!
Idézet
 
 
+3 #10 MeHigh 2014-08-05 09:58
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - MeHigh:
Mármint, hogy Malcolm gitárjával kezdődne a Highway to Hell. Azt azért alapszinten tudja mindenki, hogy Angus kezdi a számot. Malcolm be sem lép a refrénig.

Bevallom, én ezen például soha nem gondolkodtam el, de amennyiben a stúdiófelvétele n is így volt, természetesen elnézést a hibáért. :)


Igen, így volt. A két gitár teljesen máshogy szól, és ez az Angus-é. Ezen a lemezen csak az If You Want Bloodot kezdi Malcolm.
A cikk ettől függetlenül nagyon jó
Idézet
 
 
+4 #9 Draveczki-Ury Ádám 2014-08-05 06:00
Idézet - MeHigh:
Mármint, hogy Malcolm gitárjával kezdődne a Highway to Hell. Azt azért alapszinten tudja mindenki, hogy Angus kezdi a számot. Malcolm be sem lép a refrénig.

Bevallom, én ezen például soha nem gondolkodtam el, de amennyiben a stúdiófelvétele n is így volt, természetesen elnézést a hibáért. :)
Idézet
 
 
+3 #8 MeHigh 2014-08-04 17:29
A cikk nagyon jó. Élvezettel olvastam. Ezért is kár, hogy ilyen tévedés szerepel benne:
"Mindez már a nyitó címadó nótánál, a rocktörténelem egyik leghatalmasabb örökzöldjénél is egyértelmű: egyszerűen hihetetlen, mennyire hatásosak tudtak lenni ilyen szimpla zenei eszközökkel. Már ahogy szárazban megszólal Malcolm gitárja ezzel a pofonegyszerű témával, "
Mármint, hogy Malcolm gitárjával kezdődne a Highway to Hell. Azt azért alapszinten tudja mindenki, hogy Angus kezdi a számot. Malcolm be sem lép a refrénig.
Idézet
 
 
+5 #7 Assassin 2014-08-03 18:34
Shazbot,
Nanu nanu! :)
Idézet
 
 
+18 #6 nedudmegki 2014-08-01 17:07
Ismertető olvas, háttérben szól a lemez, elvesztett küzdelem a könnyekkel... A műfaj legnagyobb vesztesége, hogy ez az örökké vidám hülye zseni így itt hagyott minket :(((
Köszönet az írásért, Ádám nem tud hibázni, 10/10, mint a lemez ;)
Idézet
 
 
+16 #5 the bandit 2014-08-01 15:02
Remélem a következő albumismertető éppen a Back in Black lesz....filmszerű, hogy miután Bon paktumot köt az ördöggel, a zenekarban marad annyi drive, hogy megtalálja Briant és 1 éven belül kihozzák a fekete lemezt. Ahogy megszólalnak a harangok a Hells Bells elején az hátborzongató a mai napig; méltó tiszteletadás Bonnak!
Idézet
 
 
+9 #4 neal and jack and me 2014-08-01 13:25
Idézet - robidog:
Egész egyszerűen minden idők leghatalmasabb albuma.
Az Ac/Dc pedig az egész kibaszott univerzum legjobb zenekara! :)
Nincs kérdés ők a legnagyobbak és pont!
:)
A cikk pedig ismét méltó lett a tárgyalt lemezhez!
Köszönjük Ádám!


ez majdnem olyan volt, mint a "köszönjük emese" :)
ezt csak merő geciségből írtam :D
Idézet
 
 
+15 #3 NOLA 2014-08-01 13:09
Hát igen...,ez az album egy kobe vésett klasszikus.
Semmi nem tud úgy felporgetni egy péntek esti kiruccanás elott mint ez (meg a tobbi osszes)...., pár óra múlva, amikor megdorrentem, fognak is szidni miatta rendesen a szomszédok :-)
Ez a banda pedig tényleg az univerzum legjobb rock zenekara, és kész! :-)
Idézet
 
 
+14 #2 roland78 2014-08-01 12:30
Nekem is kedvenc albumon. Hallottam egy-két demót ezekből a dalokból ami olyan volt mint a pl a Powarage album. Ebből látszik hogy pl mennyit tett hozzá John Mutt Lange a dalokhoz olyanok.
Idézet
 
 
+18 #1 robidog 2014-08-01 11:45
Egész egyszerűen minden idők leghatalmasabb albuma.
Az Ac/Dc pedig az egész kibaszott univerzum legjobb zenekara! :)
Nincs kérdés ők a legnagyobbak és pont!
:)
A cikk pedig ismét méltó lett a tárgyalt lemezhez!
Köszönjük Ádám!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.