Most aztán nem lehet panaszom a durva és komplex muzsikák hiányára, jobbnál-jobb felvételekről írhattam, mint ahogy most a Fear Of Silence kazettájáról is fogok. Egy apró figyelmeztetés: csakis pihenten és odafigyelve érdemes belekezdeni a demó hallgatásába.
A Fear Of Silence-re leginkább a sűrű dobváltások, kiállások, egyedi megoldások a jellemzőek, melyeket hol durva, hol dallamosabb hol pedig meglepő riffekkel burkolnak be. Ez sem kifejezetten az a típusú zene, melyet elsőre befogad az ember, több és alapos fülelést óhajt a kazetta, de végül garantáltan tetszeni fog.
A dobolás ragadott meg a legjobban, lendületes, technikás, teljesen magával sodró, pl. a Porhó c. nótában jó darabig nem is lehet másra figyelni, kíváncsian vártam, hogy mi történik a következő másodpercben. Ez jellemző az összes többi nótára is. Telepakolták a srácok ezt a demót több zsák tuti témával, néhol kellemes keleties gitárszólók fűszerezik az összképet. Talán az éneken lehetne még finomítani egy hangyányit, bár ez már csak szőrözés a részemről. A záró szám (Nem kell) korona az egészre, talán ez a legfurcsább dal a demón, jó kis agytorna az utolsó percekre - ha valaki esetleg túl pihentnek érezné magát még ekkor is.
A hangzás nem olyan vészes, mint azt az interjúban Szőke János ecsetelte. Na, persze, a hangszerek és a vokál elviselne dögösebb megszólalást, de legalább mindent tisztán lehet hallani, ami nem egy utolsó szempont.
Csakis borultaknak. És kíváncsiaknak.
