Shock!

Habár jómagam is azon zenerajongók közé tartozom, akik szerint a zene az elsődleges, a csomagolás csak ráadás, azt mégis meg kell hagyni, hogy a To The Bone zenészei külcsín tekintetében (is) adnak a minőségre. A fehér digipak tokba burkolt, piros dombornyomású cd elismerő hümmögésre késztetett, ám ami a szemnek jól esik, az nem biztos, hogy a fülnek is úgy fog.

A mellékelt promólap tanúsága szerint a New Jersey-i trió zenéjében eredeti módon keveredik a garázs, illetve hard rock az experimentálisabb vonallal. Nos, az ilyen fanfárokat zengő PR szövegeknek ritkán kell csak hinni, akkor is maximum a felét, ez esetben viszont nincs is szó akkora lódításról.

Kezdeném azzal, hogy az album hangzása valami elképesztően természetesen szól. Mintha egy hetvenes évekbeli ősrock együttes lemezét hallgatná az ember, szellős, akár egy zöld domboldal, a hangszerek a maguk természetességével szólnak. Épp ezért fordulhat elő, hogy elsőre szokatlannak tűnik ez a hangzás a mai hipertiszta, túlpolírozott, betonvastagságú produkciók mellett. Talán a Testament klasszikus Practice What You Preach lemezét hozhatnám fel példaként, az az alkotás szól hasonlóan organikusan.

Tizenegy dal sorakozik a valamivel több, mint fél órás lemezen, melyek nagy része laza középtempós szerzemény, a természetesség tehát nemcsak a hangzásra igaz. Itt aztán nincs arcletépés, gyomorcsűrdöngölés vagy nyakizomerősítés. Néha ugyan beszigorodik egy-egy alapvetőbb téma (Insectual), de mégis végig inkább rock a játék neve. Nick Bohensky gitáros ugyan érezhetően a prog rock nagy öregjein nőtt fel, nem egy villantós bárdista, hangszere ugyanakkor néhol szinte stoneresen betorzítva dübörög. Dave Wilson dobos is hozza, amit egy ilyen zenénél kell, nem többet de nem is kevesebbet. Játékára leginkább az ösztönösség jellemző. A főnök/énekes/basszer Jeff Bridi énekstílusa pedig sokban hasonlít a Voivod pacsirta, Snake szövegmondós, kissé punkos vokalizálására, de emellett némi musicales él is tetten érhető dallamaiban, hajlításaiban. Ez talán a lassú Left To Rotban a legnyilvánvalóbb, ami viszont egy olyan doom riffel lett felvértezve, hogy csak na!

Érdekes szerzemény a Year Of The Swine is, melynek verzéje akár Prongnak is elmehetne, kissé ki is lóg a sorból. A lemez második fele egyébként erősebbnek tűnik. Itt kapott helyet például az album egyik legjobbja, a Your Day Is Coming To An End, melyben egy vendégénekes is feltűnik, és ahol még egy igen jófajta gitártekerést is hallhatunk. A fiúk szerencsére a lemez zárásaként egy tempósabb, dohogósabb dalt választottak, ez a When My Day Begins, melyben végezetül még egy remek kiállást is megcsodálhatunk.

Az Against The Dead Hand szerencsére nem csak külsejében takaros. Egyszerű, jammelős rock ez, igazi tavaszi zene, két Meshuggah és egy Ministry közé pihentetőnek tökéletesen befér.