Shock!

Sokkal rockosabb. A hírek erről szóltak, ilyen lesz. Persze, a How To Measure-nél (ami, akár hiszitek akár nem, nálam máig 10 pontos, és imádom minden elszállós, lebegős, űrös pillanatát) minden bizonnyal rockosabb, több a gitár, viszont ne várjátok, hogy metalos lesz, mint az az előttiek, mert nem.

Azt az örömet nem adják meg nekünk még egyszer. Viszont másfajtát igen. Egy lassú merengés után azért odacsapnak, a Shot To Pieces lendületes, Anneke meg mintha kicsit pösze lenne, bár lehet, hogy csak a hangfalaim kezdik bemondani az unalmast, a refrénnél mindenesetre együtt éneklem vele, hogy I come from nowhere. Aztán lassulnak, és mintha a sárga dupláról maradt volna le, az Amity megkapó trip-hop ütemmel bír, ami nem hátrány, lévén, hogy szerintem a legjobb trip-hop zenekartól, a Portisheadtől még mindig csak tanulni lehet a depressziót.

És innentől jönnek a középtempók, több-kevesebb gitárral, de annál több csodás dallammal, úgyis ez az, amiért szeretjük őket, kár is tagadni, ha Anneke nem énekelne olyan dallamokat, nem szakadna meg a szívünk minden pillanatban. Az instrumentálisban kürtöket és hasonlókat vetnek be, hogy ne legyen hiányérzetünk, ami szép meg jó, de attól még a hiányérzet megmarad. És mintha egyre lassulna a tempó, szinte altatódalként hat rám a zene, ha nem jönne majdnem a végén a Saturnine - persze lassú - szívbe-lélekbe kést mártogató refrénje, amitől mindig elérzékenyülök, és átérzem és tudom milyen a kozmikus magány, még ha ezek nagy szavak is, akkor is.

Nem ez a tökéletes Gathering album, viszont Annekéből sosem elég, vagyis a hangjából, értitek...