Tételezzük fel, hogy senki nem ismeri ezt a nyurga fickót. Jött valahonnan, készített egy lemezt, és érdeklődve indítjuk el, hogy mi sül ki belőle. Valami masszív, valami vastag megszólalás. Egy pillanatra amolyan Taking Dawn-szellemiség érint meg (ó, micsoda bemutatkozás is volt az!), az énekes egész jó, a gitáros korszerű. Emlékeztet a ′90-es évek elejére, amikor a hajbandák elkezdtek izmozni, meg van benne egy csipetnyi Spread Eagle. Az első lemez felől. Aha, oké, hadd menjen! Freedom, az van itt. Az ének olyasmi, mint volt annak idején a Skid Row-ban a szőke srác. A riff is emlékeztet rájuk, amolyan sűrűn ritmusozós figura, villantós szólózgatás, hangnemváltogatós megoldás kerül elő, egész érdekes ez, jobb, mint vártam.
A harmadik szám a lírai, tudjuk ezt régről, és valami Sebastian Bach megjelenik igazából, már-már – ha a stúdiós fogásokat nem számítjuk – egészen Sebastian Bach szól a mikrofon mögül, de aztán ez a dal is megszigorodik, ám a kórusok klasszul oldanak a mufurc gitáralapokon, de aztán, most nézem csak, ez a főhős nem mai gyerek már, na, szóval kicsit acsarkodósba megy megint. Eddig azonban teljesen okés ez a lemez. What Do I Got To Lose? Olyasmi jön ki belőle a verzében, mintha egy Monkey Businesst hallgatnék régen, hallom is az eredeti szöveget, ...slippin' on the track... jungle in black..., csak ebben van egy kis sleaze, de amúgy még beugrik egy kis Livin' On A Chain Gang is. Mi is a neve ennek a fickónak? Ja, pont, mint az a kanadai srác. Ja, ő volt a Skid Row énekese? Persze, persze, egészen olyan, ám az elmúlt pár évtizedben csak bohóckodott meg teljesen érdektelen zenékkel hozakodott elő, már azt hittem, teljesen hiábavaló lesz a mostani nekifutás is. De mégis egészen pofás, amit eddig hallok.
|
megjelenés:
2024 |
|
kiadó:
Reigning Phoenix Music |
|
pontszám:
7 /10 Szerinted hány pont?
|
Egészen eddig. A Hard Darkness már el is borul, annyira, hogy egészen rossz kedvem lesz tőle, ami az ízlésemen is múlhat, de alapvetően a dal nem működik, nyúlik és enervált a keménykedős püfölés ellenére, de mondom magamnak, ennyi még egészen bele is fér. A Future Youth hátha megint a megfelelő irányba tereli a hangulatot. Hallgatom, tűnődöm, hogy hova lett a kormány, hát eléggé úgy tűnik, a témahalmozás itt is felülkerekedik a könnyebb befogadhatóságon, ami nem is lenne probléma, ha lenne valami cél. Zavarosnak hat az egész, és ezt a zavart a Vendetta sem segít eloszlatni. Az album elején feltűnő határozott, dallamos, zúzós, mégis jól értelmezhető dalok ekkorra ragacsossá válnak, éppen olyan a benyomásom, mintha a próbák elején még Bach diktálta volna a tempót és az elképzeléseit, aztán bejött volna az idősebb testvér, elvette volna a mikrofont, majd mindenkinek kiosztott volna egy teljesen másik kottacsomagot, egy másik korszak másik gyűjteményét. Erre viszonzásul Seb annyit mondott: F.U. Mert neki ez áll jól, a könnyebben érthető, jól, kereken, sallangmentesen elmondott, mégis dacos üzenet. Buli van, érezd magad jól, ha kell, tombolj szépen, ordíts velem...
De nem, jön az alteregó, és a Crucify Me mocskát ránk borítja, lesz itt buli, csak amolyan komor, gyomorrontós. Nyúlós dallamok, borult hangulat jellemzi ezt a számot, pedig már azt hittem, a derűs vonal viszi a prímet ismét. Hát nem. Az egészen légiesnek ígérkező About To Break is összezavar a refrénjét követően, vagyis még közben is, hogy akkor itt most grunge van, vagy mégse, aztán a szólója alatt egészen bizarr módon eszembe juttat egy kis Police-t a visszhangos effekttel, de sajnos komplett dalként ez az alkotás sem működik. A végére odapakolt To Live Again akár még jó is lehetne, de egyrészt az énekre ráhúzott kompresszor és egyéb korrekciós effektek teljesen rátelepszenek a hangzásra, másrészt a lassú tempó az eddigiekben elveszett lendületet kicsit se kárpótolja.
És akkor az örök kérdés álljon itt: mit adhat nekünk Sebastian Bach a Skid Row-val történt szakítása után közel harminc évvel, kell-e foglalkoznunk azzal a teljesen fölösleges vágy-foszlánnyal, hogy ismét csatlakozzon (visszaveszik-e a többiek) eredeti zenekarához. Szerintem egyértelmű: nem. Önálló előadóként természetesen működhet, bár erősen viselkedészavaros jelenség, ez pedig meghatározza fellépését, teljes tevékenységére rányomja bélyegét. A mostani lemez szerzői kipróbált fazonok: Michael „Elvis″ Baskette jónevű producer, aki Mark Tremonti, az Alter Bridge, Slash, a Sevendust és társai mellett tűnt már fel, de John Lowery (John 5) neve is olvasható Bach listáján, Myles Kennedy többszörösen is, Orianthi Panagaris sem maradt ki. A gitármunka java Devin Bronsont dicséri, ő hallhatóan nem fogta vissza magát, amikor fel kellett szólóznia a maga adagját. A dobok mögött a stúdióban Jeremy Colson ült, a basszust pedig már csak a testmagasság átlagának emelése okán is Todd Kerns búgta fel. A társaság tehát nem volt rossz. Ez a lemez akár jó is lehetett volna, ha Bach kiköti a csónakját annál a mólónál, ahol tényleg jól mozog, a lendületes, dühös, de kézben tartott agresszióval kitömött hard rocknál. Így viszont egy-két idegen hullám oldalba kapta, amelynek nyomán nem találta az irányt, de ha úgy vesszük, mehet még tovább, és hátha jó felé megy a következő állomásig.
Van a skid row-nak egy olyan jelentése is, ami lepukkant városrészre, elfuserált útvonalra utal. Reméljük, Bas nem azon jár végleg még.
Hét pont.
Hozzászólások
Én személy szerint egy ponttal többet adnék a lemezre, de Zoli megállapításain ak egy részével így is egyetértek: az első négy dal plusz az Orianthi-féle nálam 9-10 pont, azok kurva jók, utána viszont nem gyászos mértékű, de határozott megszürkülésbe fordul a történet. Ettől függetlenül hallgatom, tetszik, valóban össze sem lehet hasonlítani az utolsó két szólólemezével. Az Angel Downnal meg nagyjából fej-fej mellett van nálam, az is klasszikus erősnyolcas volt, pár nagyon erős dallal, meg kábé ugyanannyi "igen, ez is elég jó" kategóriással.
Az album egyébként nem rossz szerintem.
És ha valami fel is tűnik egy listán, még csak azt se jelenti, hogy az jó(nak tűnik).
A lemezismertetők pedig - szeretjük ezt hinni a stábban - nem feltétlenül szigorúan szubjektívek, mert még ha tetszik is valami, készséggel elismerjük, ha műanyag, és fordítva.
A pontszám meg egy dísz a múlt századból.
Nem várok csodát egyik féltől sem, de ez a lemez számomra kb 5 pontot ér. Az első felében sem érzem azt a csodát, amit többen előhoznak. Ha pedig a szerzőtársakat nézzük, akkor sem jobb a helyzet. John5 egy bérzenész, Orianthi teljesen vakvágányra került a blues lemezeivel, Steve Stevens meg 30 éve ellőtte a puskaporát.
Ez világos, de azt is meg kell érteni, hogy általában azért az megfigyelhető itt, ha vki a listáitokban szerepel az elég jó zene, hisz ez is a toplista egyik lényege, hogy megmutassátok Nektek mi tetszik. És az bizony lehet vélemény formáló. Ha pl. tudom vkiről, hogy kb. azonos az ízlésünk és egy album a toplistájában van akkor arról a zenéről azt gondolom az rendben lesz. Ezért volt kicsit csalódást keltő, hogy a kritika nem ezt tükrözte, hisz a stábban általában egyezni szokott abban a vélemény, ami fasza lett, persze kivéve ha vmi megosztóra sikeredett, akkor itt is ez történt ez az album megosztó, sebaj.
Na de a lényeg, hogy Seb rég mutatott ilyen jó formát, ennek csak örülni lehet. :)
A kritikáink mindig az adott szerző véleményét tükrözik, vagyis nem értem, miért következne bármi abból XY szerző pontszámára nézve, hogy YX-nek szerepel a heti toplistáján az adott album. Attól, hogy valami az egyikünknek tetszik, a másiknak még nem biztos, hogy tetszeni fog, és fordítva.
Szerintem ez egy korrekt lemez, amire talán én is egy ponttal többet adnék, de csak mert Sebőtől ez jó teljesítmény. Ha Skid Row néven jött volna ki, ugyanúgy húznám rá a számat, ahogy a Skid Row előző albumára húztam akkor (és azóta is). Ahhoz ez kevés. Mondom mindezt úgy, hogy igazán csak az első lemezt rajongom és azon perverzek egyike vagyok, akik imádták Solingerrel a zenekart, a két stílusidegen, (feleslegesen) Skid Row néven kiadott lemezzel együtt.
Gondolom, akinek a listáján szerepel, az nem 7 ponttal (= becsületes iparosmunka) díjazza. Mint ahogy azok sem, akik rendesen, előítéletek nélkül meghallgatják a lemezt. Nincs rajta ugyanis gyenge, vagy töltelék dal! Néhányban persze akadnak kisebb kísérletező megoldások, de ez sem zavaró. Sőt, egy szólóanyag esetén még akár el is várható az előadótól. Ha ez Skid Row néven jött volna ki, most világszerte ünnepelnék (a nagy visszatérést). A lemez alsó hangon is legalább egy 9-es (= stílusában kiemelkedő zene).
Sajnálom hogy nem Bach mellé állt be gitározni a Mötley helyett...A másik akit kiszúrtam pedig Steve Stevens a F.U.-ban. Egyszerűen ahogy kezdődik a dal annyira Vince Neil - Exposedjét albumát idézte hogy egyből tudtam hogy ez csakis Steve műve lehet. Ráadásul szerintem ő nem csak a szólót hanem az egyik ritmussávot is játszotta mert annyira jellegzetes. (De lehet hogy csak a Devin srác próbálta meg leutánozni a stílusát.) A To Live Again pedig azért ragadt meg annyira mert valahányszor hallgatom mindig a Quiet Riot - Winners Take All-ja jut eszembe pedig sok hasonlóság nincs köztük. (Még akkor sem ha a refrénre simán rá lehet énekelni de eszem ágában sincs plágiumot kiáltani hisz a stílust meg a tempót leszámítva semmi közös nincs bennük.)
Összegezve azt tudnám mondani nem lett olyan ütős mint vártam, de egyáltalán nem is bánom hogy elkészült mert vannak rajta olyan pillanatok amik miatt megérte elkészíteni és abszolút nincs vele szégyenkeznival ója Bachnak sem. És hogy őszinték legyünk, lehet hogy fel volt javítva a stúdióban de sokkal jobban énekel ezen az albumon mint az Angel Down óta bármin.
Oké, fokozzuk. Mekkora esély van arra, hogy a 30 évvel ezelőtti párod még mindig bomba nő? Persze lehet, hogy az. Másnak. Mert neked irreális elvárásaid voltak vele szemben. Mint ezzel a lemezzel is. Ha ugyanazt próbálná végig nyújtani, mint régen, akkor maradi, ódivatú, fejlődésképtele n címkét kapna. Ha egy csipetnyit kimozdul a komfortzóná(d)b ól, akkor máris virgonckodik, ami állítólag nem az ő világa. Szerintem meg jó passzban van, okosan rakták össze ezt a lemezt, ami (kisebb hibákkal együtt is) talán az eddigi legjobb szólóanyaga. A borító persze förtelmes, de majdhogynem lényegtelen, a zene jó minősége után.