Shock!

Manapság már szinte klisének számít dallamos-hörgős progresszív metálban utazni. Tizenkettő egy tucat e szétjátszott műfajban tevékenykedő bandák száma, amelyek közül kevés az igazán izgalmas produkció. Azonban ha valaki olyan magas színvonalon műveli ezt a stílust, mint az évek óta megbízható minőségben alkotó svéd Scar Symmetry, a vájt fülű hallgatóságnak és a kitartó rajongóknak már csak a név hallatán is rögtön felcsillan a szeme. A csapat biokibernetikai jövőben játszódó sztorijának második fejezete meglehetősen hosszú időt követően látott napvilágot. Az első The Singularity (Phase I – Neohumanity) óta eltelt kilenc esztendő baromi sok időnek tűnik, de ne legyünk telhetetlenek: örüljünk, hogy végre megjelent a folytatás, ami után elvileg jön még majd egy harmadik rész is az aprócska skandináv kisvárosból (Avesta) elstartolt hősöktől.

A banda életművéből hozzám talán a 2008-as Holographic Universe áll a legközelebb, de nem sokkal marad el mögötte a többi sem. Ami ezen az albumon hallható az egyértelműen a hasonló vizeken evező és ugyancsak Svédországból származó Soilwork szintjére emelte fel őket nálam akkoriban, és az ottani dalok minőségét szerintem azóta sem voltak képesek egyik lemezükkel sem felülmúlni. Nem véletlenül citálom ide a Soilworköt, hiszen Lars Palmqvisték is tulajdonképpen ugyanabban a melodikus death metalban utaznak, mint Björn Stridék, annyi különbséggel, hogy náluk nincs olyan karakteres frontember, mint Björn, és talán egy árnyalatnyival villantósabb muzsikában is gondolkodnak. A cizelláltságot persze mesterien ellenpontozzák a tejszínhabos krémbe mártogatott, fülbe ragadó melódiákkal, amelyek annak ellenére, hogy nagyon cukik, mégsem juttatják eszembe a pirospozsgás pofikkal vigyorgó, giccses kerti törpéket.

Negatívumként inkább a mostanában már szinte minden hasonló zenekarnál védjegyként szolgáló ultrafos dobhangzást említeném meg először, ami szerencsére sokadik alkalommal végül megszokható. Szokás persze azzal mentegetőzni, hogy ehhez a fajta muzsikához ez a mechanikus, élettelen sound illik leginkább, amivel jómagam csak részben tudok egyetérteni, azonban még utóbbit is jobban meg lehetett volna csinálni annál, ami itt hallható. Utóbbi jelenség sajnos a Xenotaph élvezeti értékéből is elvesz kicsit, de nincs mit tenni. Per Nilsson gitáros-mindenes ezt tette most elénk az asztalra, aki egyébként szinte egymaga producerelte, maszterelte és írta meg a teljes lemez zenei anyagát, Henrik Ohlsson dobos szövegeire alapozva. A másik, ami kevésbé tetszik, a hörgős részekért felelős Roberth Karlsson kissé egysíkú gurgulázása, ami már csak a homogén, lebutított ütőhangszerek miatt is lehetne némileg változatosabb. Ezek persze többnyire a műfaj sajátosságai, és valószínűleg csak engem zavarnak kicsit, de mindez szerencsére nem tereli befogadhatatlan irányba az ismét remekül megkomponált szerzeményeket.

A Chrononautilusszal startoló utazás például komoly agylezúzással indítja be a műsort, ugyanakkor ragadós momentumoknak sincs híján és gyakorlatilag felsorakoztat minden védjegyet, ami erre a csapatra jellemző: zúzda, dallamok, progos ínyencségek és profi kiállású szólók. Ugyanezt folytatják a szintén Nilsson által jegyzett, finom basszustémákkal (is) kecsegtető Scorched Quadrantban is csak még erősebben rásrófolnak a melódiákra, de az Overworldban és az Altergeistban sem áll meg a lendület, Ohlsson folyamatosan tapossa a kétlábgépet. A gitárost egyébként nem győzőm méltatni, nem csupán dalszerzői érzéke miatt, de szikrázó és technikás szólói is külön-külön megsüvegelendők. Az eszement dalcímmel megáldott A Voyage With Tailed Meteorsban elkövetett bugyborék-prezentálás vagy az ügyes hangszeres betéteket is tartalmazó Digiphrenia Dawn falbontogató, shredder szólója is kiemelkedik az összképből, ahogyan maga a szerzemény is. A végére odapöccintett Xenotaph pedig űrben visszhangzó kórusaival taglóz le úgy hangulatilag, mintha tényleg valami futurisztikus sci-fi, univerzumban sodródó űrhajójában lennél utazó. Csak üdvözölni tudom a fentebb említett zavaró dolgokkal ellentétben a kissé természetesebbre vett ritmusgitárhangzást is, ami egyébként nagyon nem jellemző erre a leginkább túlvezérelt és kásás hangképekkel kialakított stílusra. Ebben a formában azért mégiscsak szórakoztatóbb hallgatni ezeket a zúzdával vegyített, félelmetesen tapadós melódiákat, amelyek akár még AOR-bandáknak is a becsületükre válhatnának.

Összegezve a fentieket: a Scar Symmetry továbbra is nagyon magas minőségben utazik, nem felejtettek el dalokat írni, és ugyanúgy lehet szeretni, illetve zsibbasztó hangerőn bömböltetni a The Singularity második fejezetét is, mint az elsőt. Nagy meglepetésre persze tőlük sem lehet már számítani, de azért várjuk a trilógia befejező részét is, bár ha az megint csak kilenc esztendő múlva érkezik, addigra már biztosan beteljesedik az általuk lefestett jövőkép, és a zenekar műveinek már utólagos jelentősége lesz.