Shock!

Valamiért éreztem, hogy a legutóbbi Iron Maiden-album lecsengését követően csak idő kérdése, és Bruce Dickinson ismét életet lehel majd nagyon sok éve parkolópályára állított szólókarrierjébe. Aki ismeri az énekes ma már klasszikusnak is nevezhető korábbi mesterműveit, szerintem egyetért velem abban, hogy egyszerűen muszáj volt legalább még egy Dickinson-albumnak megjelennie, mielőtt még ő is abba a korba lépne, ahol az alkotási folyamatok, a motiváció és a fizikai teljesítmények már korántsem ugyanazt jelentik, mint egykor. Persze az elvárásokat ennyi idő után most is el kell hajítani a fenébe, akkor is, ha Roy Z gitáros/producer a harcostárs, akivel a leghatalmasabb nótákat hegesztették össze anno.

Egy kicsit azért sajnálom, hogy Adrian Smith neve ezúttal nincs a kreditek között, de már annak is tudok örülni, hogy Bruce ismét Royjal együtt dolgozik. Papíron mindez baromi jól is néz ki, azonban ez még nem jelent semmit, a végső ítéletek úgyis a lemez megismerése és feldolgozása után szoktak megszületni. Márpedig a felvezetés itt azért hagyott némi kívánnivalót maga után. Sem a kissé fapadosra vett borító, sem pedig az előzetesen bemutatott – zeneileg egyébként rendben lévő – Afterglow Of Ragnarok videója nem győzött meg. Utóbbi előtt kicsit értetlenül is állok, amikor manapság már a lelkes amatőrök között is akadnak olyan tehetségesebbnél is tehetségesebb film- és videókészítők, akik végtelenül profi minőségben utaznak. Nem tudom elképzelni, hogy Bruce-nak vagy a kiadónak nem volt ilyesmire félretett kerete, amikor már no-name, ismeretlen kisvárosokban tevékenykedő bandáknak is van. A másik tényező meg ugye a hangzás, ami részben megint csak pénz kérdése (is), hiába van meg hozzá a szakértelem. Nagy gáz persze nincs e tekintetben, de azért mégiscsak elgondolkodtató, hogy főszereplőink huszonöt-harminc éve megjelent anyagai vadabbul dörrennek meg, mint a The Mandrake Project.

Ahogy említettem, túl nagy elvárásaim nem voltak, inkább amolyan Tyranny Of Souls-féle korrekt, de azért annyira nem kiemelkedő anyagra készítettem fel magam, s egy percig sem gondoltam, hogy lesznek itt is olyan lehengerlő tételek, mint amilyen például az elképesztően hatásosan építkező Book Of Thel, a szárnyaló melódiákban gazdag Jerusalem, vagy a pincébe lehangolt riffjeivel porig alázó King In Crimson, hogy csak a The Chemical Weddingről idézzek. Aztán valahol a friss anyag közepe tájékán szerencsére sikerült kissé megingatniuk a fentebb felvázolt elméletemet, ugyanis már az elsőre is gyomorba markoló és gyilkos dallamokkal magasztossá varázsolt Eternity Has Failed bizony óriási nóta. Az a fajta, ami egy életre a kedvenceddé válik, és teljes vállszélességgel rajta lehetne mondjuk az Accident Of Birthön is – gondoltam elsőre, s aztán nemsokára jött is a felismerés: ezt a nótát én már hallottam valahol.

Bizony, bizony: If Eternity Should Fail címmel vele indították a Maiden 2015-ös The Book Of Souls lemezét, s már akkoriban sem volt titok, hogy a nóta teljes egészében Bruce szólóprojektjéhez készült. Állítólag már a demója is annyira megtetszett Steve Harrisnek, hogy leszögezte: ez lesz a soron következő Maiden-album nyitószáma. Cseppet fura ez, mert az ember ugye ilyenkor egyből arra következtet, hogy tizenkilenc év alatt talán nem gyűlt össze elég ütős ötlet, hogy hozzá kellett nyúlni egy régebbi dalhoz. Valószínűsíthető persze, hogy Mr. Sziréna inkább csak újra akarta gondolni és saját igényei szerint rögzíteni végre a számot, ha már adódott rá lehetőség. Megkockáztatom, hogy színesebb, merészebb is lett így, mint a konzervatívabb Vasszűz-verzió, sőt, szerintem ez a The Mandrake Project legerősebb darabja is egyben. De egyelőre térjünk még vissza kicsit a hangképre, melynek leggyengébb láncszeme sajnos itt is a dob, amiből a túlhúzott reverbekkel kivettek egy kis erőt, plusz még kukafedőn szétterülő csattanással is „megajándékozták" a habossá vált pergőt. Többszöri ismerkedés után azért megszokható ez, és a kellően változatos hangszínekre belőtt gitárok végül szerencsére megmentik a helyzetet.

S tulajdonképpen a nótákkal sincs többnyire gond, bár nyilván sokkal vegyesebb az összkép, mint korábban. Számomra még sokadik hallgatás után is akadnak olyan szerzemények, amelyek nem tudtak teljes mértékben meggyőzni, s inkább „csak" a kellemes hallgatnivaló szintjén mozognak. Ilyen a balladaként funkcionáló Face In The Mirror, melynek ugyan egész jó a dallama, csak hát az is biztos, hogy nem fogom olyan sűrűn újra elővenni, mint a Balls To Picasso hasonló pillanatait (azok a nóták mekkorák már ezekhez képest, te jó ég! És ahogy szólnak...) vagy az inkább csak okés Many Doors To Hell. De meglepetésre a lassan építkező Shadow Of The Gods, illetve az utolsóként érkező, monstre tétel Sonata (Immortal Beloved) sem tudott ANNYIRA meggyőzni, hogy könnyes szemekkel rajongjak értük, pedig a legtöbb esetben imádom az ilyen jellegű eposzokat. Sőt, a jó kis kiabálós refrénnel megzabolázott, lendületesebb Mistress Of Mercy után le is ül a lemez. Ezekkel ellentétben a saxonosan menetelő Rain On The Graves viszont minden alkalommal zsír, de a stoneres és Black Sabbathos belassulással kényeztető Resurrection Men is több mint meggyőző, jelenleg ez a favoritom. Érdekes, hogy utóbbinál Royék a gitársoundot is pont olyan nyersre, túlvezéreltre és recsegősre keverték ki, ahogy Tony Iommi Gibsonja szólt a Sabotage környékén. A keleties fikcsikkel hangulatosabbá tett Fingers In The Woods viszont eléggé alapjáratos Dickinsonhoz képest, nem úgy a már említett, atom riffel lekenyerező és fogós megoldásokkal kivitelezett Afterglow Of Ragnarok, amit azért mindig jólesik hallgatni, bár itt is érezhető kissé a doboz-sound.

Ha összegereblyézem végül a gondolataimat, ott tartok, hogy nem tudok többet hozzátenni a fenti okfejtésekhez: kaptunk egy néhol low-cost külcsínbe csomagolt, de azért több,ó mint korrekt zenei anyagot Bruce-éktól, nem túl kiemelkedő és nagyszerű pillanatokkal egyaránt, a múltat is megidézve egy-egy percre, azonban ennél se többet, se kevesebbet. Én az említett Tyranny Of Souls és mondjuk a Skunkworks mellé helyezem most oda ezt a lemezt a sorban, azoknál semmiképp nem rosszabb, s nyilván nem is jobb, azonban a térdrogyasztó, zsírtízes, tudjukmelyik-művekkel együtt nem fogom emlegetni. De nem is baj ez, jól van ez így. Hatvanöt évesen pedig nemcsak egyszerűen jó, hanem irigylésre méltó, remek teljesítmény ez minden idők egyik leghatalmasabb rock-metál énekesétől/frontemberétől.

Bruce Dickinson június 1-jén Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.