Shock!

december 12.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Orchid: The Mouths Of Madness

orchid_cEgyszerre nagyon könnyű és baromi nehéz bármit is írni a San Francisco-i doom rocker Orchidról, ráadásul ugyanazon okból kifolyólag. Könnyű, mert elég azt a nevet leírni, hogy Black Sabbath, és nehéz, mert ezen kívül szinte lehetetlen és szükségtelen is bármi mást megjegyezni velük kapcsolatban. Ez az a négyes, amelynek zenéje hallatán mindenki, de tényleg mindenki azonnal rávágja, hogy ez bizony Black Szabi, és ezt maguk az elkövetők sem vitatják (nehéz is lenne nekik). Ki-ki ítélje meg vérmérséklete szerint, hogy ez akkor színtiszta, autentikus múltidézés és tisztelgés, vagy éppen arcátlan lopás - a magam részéről mondjuk furcsállom, hogy Sharon Osbourne még egyetlen szerzői jogi pert sem indított velük szemben, biztos nagyon lekötötték a BS reunion körüli munkálatok. És innentől akkor akár egy az egyben, a számcímek megváltoztatásával át is kopizhatnám jó két évvel ezelőtti irományomat első lemezükről, a Capricornról. De nem teszem, inkább megpróbálom felkutatni a minimális változásokat.

megjelenés:
2013
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Az első, ami azonnal szembeötlik, hogy ezúttal már nem egy nevesincs kis kiadó, hanem maga a Nuclear Blast gondozza az anyagot, ami arra utal, hogy az Orchidban azért látnak fantáziát az emberek. És azt kell mondjam, hogy teljes joggal, mert hiába nyúlás valahol ez az egész móka, de a kvartett annyira jól és fogósan prezentálja, hogy megint csak nem tudom hibáztatni őket. Újra és újra bekajálom a dolgot, ami miatt haragszok is magamra, de nem tudom megállni, hogy ne hallgassam meg többször egymás után Mark Thomas Baker hihetetlenül hátborzongató riffjeit, Theo Mindell csodás dallamait, félelmetes sikolyait, vagy épp a nagyon is előtérbe kevert – ez is ismerős valahonnan, nem? – basszust, pláne, hogy Keith Nickel sem semmi dolgokat penget ám össze. Hiába érzem, hogy a hideglelős Silent One az Into The Voidból ered, hiába röhögök az összes jól ismert effekt felbukkanásán (eső a Marching Dogs Of War elején, harangzúgás a Silent One-ban), hiába tudom, hogy sem a szintik/zongora/orgona több dalban (legmarkánsabban a monumentális Mountains Of Steelben) való használata, sem a szájharmonika felbukkanása a Marching Dogs Of Warban nem visz messzebb Iommiéktól, hiszen ezeket már az alapító atyák is alkalmazták a kezdet kezdetétől fogva - hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszenek. És hiába tudnám felsorolni azt a kábé három dalt, amiből a delejes The Loving Hand Of God összejött, vagy négyszer meg kell hallgatnom egymás után, mert annyira bejövős. Nem tehetek róla, én egyszerűen feltételek nélkül imádom ezt a muzsikát, és ezek a rohadékok pont az ilyen balekokat használják ki!

Azért adjuk meg nekik, ami jár: érezhető a törekvés, hogy egy-két lépéssel távolabb kerüljenek a birminghami istenségektől, talán már ők is érzik, hogy a végtelenségig nem lehet mások óriás cipőiben kötéltáncolni. Ezért aztán a The Mouths Of Madnessen hallható zene már nem mindig direktben a Sabbathot veszi alapul, hanem inkább azokat a zenéket, akik a Sabbathra hasonlítanak. Hogy érthető is legyen: többször jut már eszembe a Pentagram, a Saint Vitus vagy elvétve a Trouble, mint maguk az ősatyák, és már nem mindig tudom 10 másodperc alatt rávágni, hogy ez a riff meg az a dallammenet honnan való. A fő elhatárolási pont egyébként Theo Mindell éneke, neki ugyanis nem sok köze van Ozzy hangjához (dallamaihoz mondjuk igen), akkor már inkább hajaz Wino Mester Saint Vitus-beli teljesítményére.

Ha eltekintünk a plágium közeli élménytől (márpedig én nagy kegyesen eltekintek) egy komolyabb negatívum marad, amit a srácok szemére tudok hányni: az egyetlen lassabb dal, a Trouble módra zakatoló, és a közegében szinte már punkos gyorsaságúnak ható Wizard Of War kivételével rövidebb szám nincs, mindegyik hat-hét perc felett figyel, ami által a mindössze kilenc tételes album összjátékideje majdnem eléri az egy órát. Ez bizony irgalmatlanul és indokolatlanul sok, ha valamit, hát azt eltanulhatták volna még Geezeréktől, hogy nem kell mindent nyújtani, mint a rétestésztát, és egy lemezre bőven elég akár negyvenpercnyi muzsika. Egy kis önmérséklet tehát nem ártott volna, ezen túl azonban megint nem tudok mit mondani, csak annyit, hogy hiába tudom, hogy nem ők találták ki és nem sok újat tesznek hozzá, zenéjük annyira euforikus hatású, hogy kétség nem férhet hozzá, mennyire őszintén és szívből jövően nyomják. Doom rock, ahogy én szeretem, és remélem, vagyunk még ezzel így néhányan.

 

Hozzászólások 

 
+7 #5 BSND 2013-08-08 15:20
Nem azzal van a baj, hogy teljesen lenyúlták a Sabbath stílusát, hanem hogy a riffeket is egy az egyben átemelték.

Azért ha jönnének megnézném őket.
Idézet
 
 
+7 #4 Necrofaust 2013-08-08 15:02
Rommá hallgattam, és kimondottan örülök, hogy a nagy kiadók is leszerződnek olyan csapatokkal mint az Orchid vagy a svéd Witchcraft. Szarok rá, hogy nem eredeti, attól még lehet jó lemez, és nyilatkozatokbó l kiindulva ők is tudják, hol a helyük.
Idézet
 
 
+6 #3 The_Sentinel 2013-08-08 11:48
Az Orchidot én csont nélkül bekajáltam. Lehet, h szégyenkeznem kéne miatta, de ez van.
Idézet
 
 
-2 #2 björn 2013-08-07 22:45
Én nagyon odavagyok a Sabbath alapú/stílusú zenékért, de ez a lemez szerintem kiábrándítóan szar és felesleges.
Idézet
 
 
+6 #1 grand magus 2013-08-07 22:14
Igen vagyunk,és csakugyan nagyon jó hallgatni.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.