Úgy látszik, nemcsak én, hanem mások is ki vannak éhezve arra az ősrockra, amelyet a Crown Lands művel. Ugyanis az internet egy emberként kapta fel a fejét a kanadai duó új albumára, amely minden eséllyel a csapat legfontosabbjává válhat hamarosan, pedig már a negyedik a sorban. Mint említettem, a zenekart két tag alkotja: Kevin Comeau minden elképzelhető hangszerért felel, de főként gitáron és billentyűkön van szerepe, Cody Bowles dobos-énekes pedig fuvolázik is időnként az ütőhangszerek mellett. Magas, hisztérikus énekkel ellátott progos hard rock ez, ráadásul úgy, ahogyan ötven éve hallottuk utoljára. Ez pedig óriási sármot ad neki.
Bowles hangja ugyanis a Rush világát idézi, az első lemez korából. Ha nem ismerném az összes Rusht, simán rámondanám, hogy a nagyon korai Geddy Lee-t hallom a rövid intró után kibontakozó Foot Soldier Of The Syndicate-ben, valami korai kiadatlan formájában. A magas hang jellege és különösen a hanghordozás utal leginkább Geddyre. Az ilyesmi az első Rush-lemezeken volt jellemző, leginkább a debütáló névadón, 1974-ben. A párhuzamot az is fokozza, hogy az anyag producere Nick Raskulinecz volt, aki a kései Rush felvételeinél is bábáskodott (Snakes & Arrows, Clockwork Angels), így harap farkába a kígyó. A dal sok szempontból a Finding My Waynek és társainak több mint fél évszázadot megkésett testvére, szerencsére színvonalában is hasonló.
Természetesen a korai Rushra is az akkoriban mindenható Zep volt a legnagyobb hatással. Ennek bizonyítéka a következő szám, a Through The Looking Glass ugyanis egy utaztató Zep-ballada is lehetne a '70-es évek elejéről-közepéről, nem is marad el sokkal Robert Planték legendás szerzeményeitől. A kultikus és méltatlanul sokat bántott Kingdom Come is beugrik a fájdalmas énekről. Bowles dallamvilága csodás, és ahogy bizonyos hangokat hajlít, bizony még a modernkori Axl Rose is felrémlik néha, ráadásul pozitív társításként, de mindenben Jimmy Page-ék hangszerelése és szelleme lengi körbe a témát. Az akkordbontásokat szépen adagolják, ez talán a lemez legjobbja is, legalábbis a 4-5 perces, normális hosszúságúak közül.
A Blackstarban is kimutatható az elődök hatása: az erőteljes basszusjelenlét újabb Rush-elem, Geddy Lee csinált ilyeneket az A Farewell To Kings és a Hemispheres korában akár, de azt sem tudom hibáztatni, aki John Entwistle-re asszociál innen a The Who-ból, vagy például Chris Squire gyomrozó basszusozása is hasonló volt a Yesben. Szóval belengi az egészet egy ilyen „régi idők rockja″-érzés, és nagyon jól teremtik újra ezt a régmúltban gyökerező világot. A dolog jó része pedig, hogy az interjúkat visszakeresve Kevin Comeau az összes ilyen jellegű meglátásomat alátámasztja, mivel saját bevallása szerint is ezeken a prog-alapműveken nőtt fel. Sőt, a két tag úgy is talált egymásra, hogy Rush-rajongók voltak mindketten, így semmi meglepő nincs a fentiekben, adta magát a dolog.
Az akusztikus The Revenants is a nagy elődök szellemében készült, de a legnagyobb falat természetesen a címadó hamisítatlan progresszív eposza 19 percben, instrumentális részekkel, nagy rifekkel, szép dallamokkal. Tizenhárom részre oszlik, szóval óriási vállalás ez, amelyet érdemes kielemezve hallgatni, részleteire bontani, akárcsak javarészt '70-es években született elődeit.
Lehetne kérdezni, hogy minek kell ilyen hagyományőrző, néhol már-már szinte kópiaszerű zenét csinálni manapság. A válaszom, hogy azért, mert hiánycikk, főleg ilyen színvonalon.
