Shock!

Peter Jackson rendezőről ennyi év után talán nem túlzás kijelenteni, hogy többnyire fanatikusoknak készíti a filmjeit, de fogalmazzunk inkább úgy, hogy egy bizonyos célközönségnek bemutatott produkcióival eddig még nem nagyon okozott csalódást. Így volt ez a méltó adaptációt kapott A Gyűrűk Ura trilógiával, illetve A Hobbit filmekkel kapcsolatban is, és így van ez a pár hete bemutatott Beatles-filmmel is. Az új-zélandi direktor nemcsak Tolkien-rajongó, de óriási Beatles-fanatikus is, azonban ha nem tartozol utóbbiak táborába, lehet, hogy jobban jársz, ha inkább elkerülöd ezt a dokumentumfilm-sorozatot. Ha viszont betéve ismered a liverpooliak életművét, és tisztában vagy a zenekar körüli történésekkel, netán még olyan zenész is vagy, akire óriási hatással voltak John Lennonék dalai, elképesztő audió- és vizuális élményben lesz részed!

Az együttes szétesését bemutató, igencsak megvagdosott eredeti Let It Be film természetesen senki számára nem lehet ismeretlen, melyet 1969-ben forgattak az erre a célra átalakított Twickenham stúdióban, s amitől Jackson új verziója nagyrészt abban különbözik, hogy a rendelkezésére álló 55 órás képanyagból sikerült úgy kiválogatni és összeollózni egy csaknem nyolcórás kordokumentumot, hogy az inkább az alkotói és emberi tényezőkre helyezi a hangsúlyt, mintsem a zenekar szétesésére. A fenti tényezők miatt talán nincs is sok értelme kitenni a spoilerveszély táblát, hiszen a történések nagy részét nagyjából mindenki ismeri, ahogy azt is, hogy az eredeti film elkészítésének ötletét leginkább a saját kis világukba egyre jobban bezárkózó bandatagok újbóli összeterelése adta, és az az elképzelés, hogy kreatív energiájukat ismét úgy mozgósítsák a felvételek idejére, ahogy kezdeti éveikben jellemző volt. Tehát visszatérni a nyersebb, rock and rollos gyökerekhez, félretéve minden korábbi zenei kísérletezést. Az egy hónapig tartó alkotási folyamat egy darabig működött is, és így, a szomorú végkifejlet ismeretében végül még nagyobb figyelmet követelnek maguknak a történések.

A fiúk annak ellenére, hogy tudják, hogy forog a kamera, szinte végig önmagukat adják a filmben, megfelelési kényszernek még csak a jele sem látszik, ahogy sztárallűröknek sem, holott esetükben valószínűleg ekkor már a korszak leghíresebb személyeiről beszélt mindenki. Sokszor önmagukról megfeledkezve zenélnek és bohóckodnak, bár eleinte a folyamatokat irányító és a projekt mellett legjobban kitartó Paul McCartney mellett a másik három tagnak szinte csak statisztaszerep jut, ami nem kevés konfliktust is eredményez, s amelyek természetesen mind benne is maradtak a filmben vágások nélkül. Vannak jelenetek, amikor tapintani lehet a feszültséget, de ugyanakkor megvannak a felszabadult örömzenélésbe átcsapások is. Megtudhatjuk például azt is, hogy melyik két zenész között működik tökéletesen az összhang, vagy hogy George Harrisont mivel lehet annyira felbosszantani, hogy hirtelen felindultságból felpattan és kilép a zenekarból. Vagy, hogy a folyamatosan Lennon mellett legyeskedő Yoko Ono mennyire NEM volt felelős azért, hogy szétment a banda. Netán a folyton ugrásra készen levő, macitestű, konzervfejű, vastag fekete keretes szemüveget viselő személyi asszisztensnek, Mal Evansnak mekkora szerepe is van a történetben, akinek csupán a látványa és lehetetlen megjelenése is mosolyt csal az arcodra.

Az anyag másik nagy vonzereje a képi minősége: Jackson és csapata nem mást, mint a mesterséges intelligenciát hívta segítségül, melyet már olyan szintre fejlesztettek a képstabilizálás területén is, hogy szabályosan megelevenedik tőle az ötvenkét éves történelem. A szoftver valóságos csodát művelt a manapság már elavultnak számító, 35 milliméteres szalagokra rögzített, poros, fakó felvételekkel, és olyan színes, élettel teli hatást értek el vele, mintha a jelenlegi technikákkal rögzítették volna. Hihetetlen, ahogy a több mint negyven éve elhunyt Lennon eleven valójában jelenik meg a nappalidban, pontosan olyan részletesen, ahogyan a mai 4K-s minőségű, nagy felbontású felvételeken is látható! (A rendező ezt megelőző, Akik már nem öregszenek című első világháborús dokumentumfilmje is hasonló szellemben fogant.) Nem mehetünk el szó nélkül az aprólékosan kidolgozott vágások mellett sem, mert bizony az is nagyon komoly mestermunka: a jammelések közé sokszor egészen váratlanul beszúrt, pár másodperces jelenetek akár még a laikusokat is a képernyők elé szegezhetik. És akkor még nem említettem a rejtett kamerákat, illetve a Lennon és McCartney között négyszemközt lezajló beszélgetést a zenekar jövőjéről, melyet egy virágcserépbe rejtett mikrofon rögzített valamelyik londoni kávéházban (!).

Apropó, hanghatások, melyekkel szintén csodát műveltek: nemcsak az ötvenkét évvel ezelőtt rögzített élő muzsika szól mai körülmények között is vállalhatóan, hanem az eredetileg legtöbbször kibogozhatatlan suttogásokat, párbeszédeket és elharapott szóvégeket is úgy feljavították dinamikailag, hogy még a leghalkabb susmogás is érthető. Rajongóknak (és legfőképpen zenészeknek) persze különösen nagy élmény lesz, ahogyan a későbbi Abbey Road és Let It Be lemezek korszakalkotó dalai formálódnak, és elnyerik végső állapotukat. A fiúk eleinte nosztalgiáznak a régi klasszikusokkal és fiatalkori kedvenceikkel, de a sok ökörködés mellett végül előkerülnek a friss dalötletek is. Olyanoké, mint a Paul rekesztéseivel megkoronázott, érett, sallangmentes I've Got A Feeling, ami talán a leges-legzabolátlanabb rock nóta, amit a zenekar valaha is elkövetett. Micsoda ihlet és szív lakozik benne! Ugyanúgy, mint a hasonló intenzitással előadott, de ennél sokkal híresebbé vált ikonikus tételben, az Oh! Darlingban, melynek kezdetleges verziói szintén felcsendülnek itt. A kortalan és ellenállhatatlan bugi-rákenroll, a One After 909 is előkerül, amelyet még suttyó fejjel, a hatvanas évek hajnalán komponáltak és ötletességben, dalszerkezetében már akkor lepipálta a korszak hasonló próbálkozásait. McCartney csodás balladái (The Long And Winding Road, Let It Be) persze azért némileg leültetik a hangulatot: Lennon viccesen be is szólogat néha, hogy ő már unatkozik és inkább hazamegy. A film sarkaltos momentuma szintén Paulhoz köthető, aki az ásítozó Harrison és a bágyadt fejű Ringo Starr társaságában, rögtönzéssel, spontán a semmiből kelti életre basszusgitárjával a kor talán legnagyobb slágerét, a Get Backet. A kamera persze forog, a néző pedig történelmi pillanatoknak lehet első kézből fül- és szemtanúja.

Azért persze nem csak a lehetetlenül termékeny Paulról szólnak a hírek. A folyton elkéső és egyre motiválatlanabb Lennon utolsó igazán nagyszerűnek nevezhető dalai is előkerülnek végül: például a távol-keleti filozófiát egyetlen versszakban mantrázó Across The Universe, ami nem csak a kerek szemüveges zseni, de a világ egyik legszebb dala is egyben. Vagy az izgalmas intróval és különleges kiállásokkal (és szöveggel) vegyített Dig A Pony, illetve a Yokónak intézett, remekül sikerült fohász, a Don't Let Me Down, ami már tényleg olyan bődületesen nagy sláger, hogy elnézést kell kérni érte a srácoknak. De a sokak szerint jogosan minden idők legjobb dalának kikiáltott I Want You kezdeti taktusaival is bepróbálkoznak az egyik jelenetben, ahogy Harrison legszebb ódája a Something is megjelenik a For You Blue-val együtt. De a legjobb az, amikor George akusztikus gitáron elővezeti az egóról szóló I Me Mine című nótáját, az éppen megérkező McCartney szeme előtt, aki láthatóan ledöbbenve – és egy kicsit talán magára ismerve – hallgatja az emberi önzőségről szóló zseniális sorokat... A bizarr hatást keltő, összeszorított fogakkal és vicsorítva előadott Two Of Usról már nem is beszélve.

A vendégek vegyes felhozatala is érdekes: a feleségek, barátnők és gyermekek jelenléte talán annyira nem is meglepő, de például a korszak nagy angol színészének, Peter Sellersnek a látogatása eléggé fura, aki mindössze három perc elteltével, legyintve és cinikusan el is távozik a helyszínről. Vagy Harrison kopaszra borotvált fejű krisnás barátainak látványa sem mindennapi, akik lótuszülésben szemlélik távolról a történéseket. Az ötödik beatle, a mindig visszafogott úriember látszatát keltő George Martin is többször látható, de csak szemlélőként és nem segítőként, mivel ekkoriban ő már nem akart beleszólni a fiúk munkájába, valamint Paul szótlanul tébláboló fivére is feltűnik pár snitt erejéig. A vendégzenészként érkező, folyamatosan vigyorgó billentyűs, Billy Preston viszont gyökeresen megváltoztatta a fiúk hangulatát, s nem csupán inspiráló hatással volt rájuk, de orgonajátékával is sokat hozzátett a dalok végleges formába öntéséhez, s végül az Apple székház tetején megrendezett rögtönzött koncerten is fellépett velük.

S akkor el is érkeztünk a kiadvány és a vállalkozás apropójához, az illegális tetőkoncerthez, ami amellett, hogy valószínűleg a földgolyó leghíresebb fellépéseként is ismert, abszolút nem forrta ki magát zökkenőmentesen. Eredetileg a londoni helyszínek mellett még egy tunéziai amfiteátrum is szóba került, aztán az egyiptomi piramisok ötlete után végül egy óceánjáró fedélzete volt a potenciális kiválasztott, melyekből végül egyik sem valósult meg, pedig Michael Lindsey-Hogg rendező elmondása szerint a sivatagi műsort igencsak grandiózusra tervezték volna. Végül Lennon ötlete után megállapodtak a székház tetején megtartandó műsorban, amelyet aprólékos és minden részletre kiterjedő munkálatok előztek meg. A filmben végig szivart pöfékelő, tejfelesszájú Lindsey-Hogg mindent bevetett: kamerák minden sarkon és környező épületen, rejtett kamerák az irodában, kézi kamerákkal futkározó operatőrök London környező utcáin plusz ez utóbbiakat segítő számtalan statiszta, akik mindent megtettek azért, hogy történelmet írjanak. Peter Jackson feliratozza is a kamerák helyzetét a filmben, ami egy rendező szemszögéből végül is alap, de a hangsúly itt is a feljavított képminőségen van, ami egész egyszerűen szenzációs vizuális élménnyé varázsolja a felvételeket. Elég csak a szemközti házról vett nagy látószögű jeleneteket figyelmesebben megnézni: a ködös, felhős és szürke London, a fiúk apró, nyüzsgő színfoltjával akár az egyetemes kultúrától egyre inkább elidegenedő korszakunkra jellemző állókép is lehetne, annyira benne van minden.

Ringo és John feleségeik kabátjában léptek fel a 7 fokos januári hidegben, ami elsőre el is ijesztette a zenészeket a performansztól, de végül Lennon ösztökélésére mégis belevágtak a lecsóba. A műsor gerincét a későbbi Let It Be lemezre felkerült nóták tették ki, de nyilván a hideg miatt a fiúk nem teljesítettek top formában. Lennon egy idő után meg is jegyezte, hogy lefagyott a keze és képtelen lefogni az akkordokat, George-nak pedig meggyújtott cigarettákkal melegítették az ujjait a szünetekben, hogy még véletlenül se valljon szégyent az egyébként az első rózsafából készített Fender Telecaster modelljén, amelyet direkt neki készített a cég erre az alkalomra (Az obszcén nyelvezet mellett egyébként az állandó cigarettázásra is figyelmeztetnek a felvezető képsorok – óóó, azok a '60-as évek...). A mikrofonokra pedig harisnyák voltak rátekerve, hogy nehogy szétfagyjanak, s ezeket akkori hangmérnökük, Allan Parsons szerezte be még aznap reggel, akiről joggal gondolhatták, hogy bankot készül rabolni, vagy transzvesztita. A kivezényelt rendőrök végül engedékenyek voltak és 42 perc elteltével kapcsolták csak le az áramot és vetettek véget a nem mindennapi előadásnak, de előtte azért még egy jót röhöghet a néző a tanácstalan és bosszankodó arckifejezéseiken melyeket az irodaház belsejében elrejtett kamera rögzített.

Azt ezt követően rögzített két csodás nagylemez persze megint csak egy-egy külön történet, ámde igazából Lennon már a zenekar utolsó koncertjének befejezésekor összegezte a karrier és a szétrobbanás végszavát: „A zenekar és saját magunk részéről is szeretnék köszönetet mondani, és remélem, átmentünk a meghallgatáson." Peter Jacksonnak és stábjának pedig köszönjük meg szépen, hogy négy év munkával a Beatles kimeríthetetlen sztorijának e kicsiny szeletét áttranszponálták nekünk mai körülmények közé, megmutatták, hogyan is születtek meg valójában a klasszikusok, hogyan viselkedtek egymással a világsztárok, s persze nem utolsósorban felfedtek olyan titkokat is melyek eddig rejtve voltak a nagyközönség előtt valahol egy raktárban, a porosodó mesterszalagokon.