Shock!

február 21.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Shock! Top 20 - 2023

Ismét elröppent egy év, ismét megjelent egy sor lemez, ismét neves és kevésbé neves előadók egész sora tette tiszteletét Magyarországon, mi pedig szokás szerint, a magunk módján és tempójában igyekeztünk lekövetni ezt. A teljesség igénye ugyan megvan bennünk, az idő és az energia azonban sajnos véges, mostanra pedig olyan terebélyessé vált a rockszíntér, hogy gyakorlatilag esélytelen lenne mindent feldolgozni – a következő hetekben még szokás szerint nagyban fáradozunk majd a 2023-as termés restanciáin az alábbi listákról. Arról azonban már most elindítjuk az eszmecserét az alábbi összegzésekben, hogy mi végre és kinek jelenik meg egy sor lemez, és vajon mennyit fogjuk ezeket emlegetni öt-tíz-tizenöt év múlva. Ez volt tehát a tavalyi év a Shock! szerzőinek szemével (volt, aki idén felmentést kért a listázás alól, de természetesen továbbra is velünk van).

shocktop20_2023

A szerkesztőség kedvencei

metallica110_coverkill110_cwinger110_cextreme110_ckatatonia110_c

trevorrabin110_criverside110_ctheocean110_cthycatafalque110_csubsignal110_c

  1. Metallica: 72 Seasons
  2. Overkill: Scorched
  3. Winger: Seven
  4. Extreme: Six
  5. Katatonia: Sky Void Of Stars
  6. Trevor Rabin: Rio
  7. Riverside: ID.Entity
  8. The Ocean: Holocene
  9. Thy Catafalque: Alföld
  10. Subsignal: A Poetry Of Rain

Valentin Szilvia

einarsolberg110_cmetallica110_cdepechemode110_cinflames110_ctilllindemann110_c

Lemezek 2023-ból, amiket megkedveltem

Minden évértékelőnél azon merengek, hogy mintha egyre jobban vágtatna az idő. Persze ennek is megvan a maga elmélete, kis guglizással megtalálod te is. Az évértékelőm összegzésénél szokás szerint úgy éreztem, most sem hallgattam meg annyi új lemezt, amiből ki tudnék hozni egy listát. Az előző években kiderült, hogy ez nem így van – idén ellenben nem csalt a megérzésem. De hát nem túl meglepő ez, hiszen a tavalyi felhozatalt és a lejátszási listámat látva erősen kiviláglik, hogy a zenehallgatási kedvem az év felétől erősen bezuhant, ráadásul tartósan. Helyette meredeken felfelé ívelt a podcastok, YouTube csatornák hallgatása – nem zenei témában. Lehetne boncolgatni az okokat (nem fogom), de bevallom, az utóbbi években egyre kevésbé támad kedvem meghallgatni olyan „új" zenekarokat, akik újrahasznosítják valamelyik „régi", kisebb-nagyobb, már befutott-kifutott csapat zenei világát. Hiába jobb esetleg a produkció összességében, nincs hozzá türelmem, és bizony néhány másodperc alatt simán el tudok kaszálni már bármit. De ennyi elég arra is, hogy tudjam: a zene okés, de nem nekem szól, csak nincs már kedvem időt pazarolni rá. Nem tudom, hogy lesz-e ebben bármiféle változás vagy ez az öregedés természetes velejárója, és én is egyre jobban beleragadok a régi kedvencekbe (a világ meg elmegy mellettem ilyen szempontból). Ennek megfelelően például többet ad nekem érzésben a Metallica legfrissebb lemeze, ami igazából sok újat nem mond, de puha fészekként öleli körbe a lelkemet, ellenben egy háromszáz követővel rendelkező tadzsikisztáni csapat kísérleti, műfajösszevegyítő produkciója nem mond már semmit, nem érint meg. Összegezhetném úgy is mindezt, ami akármilyen kellemetlen is, de ki kell mondanunk: a metálnak ebben a formájában nincs már jövője.

Persze ez nem jelenti az, hogy a koncertek sem érdekelnek, sőt, azok ugyanúgy életmentő energiát hoznak még mindig, és ez a folyamat augusztus elejéig egy szédületes júliussal meg is volt, aztán ez az élményfolyam is zuhanórepülésbe kezdett. Ősszel még rávettem magam néhány koncertre, de valamiért, a mindenféle körülmények miatt nem jött az az energia, amit vártam, utána meg hiába lett volna pár olyan esemény, már nulla kedvem volt elindulni egy borítékolhatóan ugyanolyan körülmények között zajló estéhez, ami nem feltölt, hanem megint csak elveszi az energiát.

Szóval nehéz volt összeszednem húsz lemezt, nem is sikerült, csak tizen-párat, és fel is tettem magamnak a kérdést, hogy tényleg ANNYIRA jók-e ezek, vagy csak a listamániám miatt raktam fel őket. Aztán úgy döntöttem, inkább lecsipegetem a sallangot és meghagytam tízet, azok legalább tényleg emlékezetesek. A kevesebb legyen több elvén alapulva az alábbi lett a sorrendem, aminél az első három betonbiztos, az utána lévő sorrend hangulat szerint változik:

  1. Einar Solberg: 16
  2. Metallica: 72 Seasons
  3. Depeche Mode: Memento Mori
  4. In Flames: Foregone
  5. Till Lindemann: Zunge
  6. Måneskin: Rush
  7. Rolling Stones: Hackney Diamonds
  8. Thy Catafalque: Alföld
  9. Ray Alder: II
  10. Katatonia: Sky Void Of Stars

2023-ból igazából egy darab tízpontos lemezt tudok megemlíteni: Einar Solberg szólólemezét. Hibátlan mestermű. A Metallica nekem bejön, tudok lelkesedni, mint ahogy a Depeche Mode csodálatos megszólalású új albumáért is (rég tetszett ennyire DM-lemez). Az In Flames meglepően erős formában van, Till Lindemann meg jól jött ki végül a sok mindenféle mögül, és a másféle szerzőgárda is jóféle irányt mutat. A Måneskin számomra egyfajta reménység kategória, lesznek még meglepetések tőlük érzésem szerint. A Rolling Stonestól nem vártam ennyira durván jó zenei anyagot, méltó karrierzárás (vélhetően ez azért az lesz), és a Thy Catafalque futószalagon szállított új lemeze eléggé betalált nálam. Ray Alder második szólólemeze is remek, kár, hogy el fog sikkadni teljesen, a Katatonia meg jobbá érett, mint amit reméltem anno tőle.

Lecsúszott a listáról, de szeretettem hallgatni a Redemptiont, The Winery Dogs hármas albumát, rengeteget hallgattam a Slowmesh szintén hármas lemezét, itthonról még a Stardust is kiváló albumot hozott (velük egy élő találkozást várok már nagyon). A Host produkciója is bőven szeretnivaló, mint ahogy Jo Quail kísérleti zenéje is. A Wingert meg ANNYIRA akartam imádni, de félig-meddig a csalódások közé kell, hogy rakjam, egyszerűen nem hozta azt, amit az előző kettő, hogy nonstop pörögjön. Nagyon utánérzéses a legtöbb dal, az egyetlen tízpontos szerzemény a Broken Glass (de sajnos nagyon hallani, hogy Kip hangja már nem OLYAN), a többi közepesen semmilyen.

Egyébirént meg: jé, volt Overkill is? Esküszöm, ebből sem emlékszem egy hangra sem. A Prong is hiába megbízhatóan jó már a sokadik lemez óta, abból sem rémlik semmi, pedig párszor átpörgettem. A Riverside sem fogott meg annyira, mint reméltem, az Extreme sem ütött be, és a Bad Wolvesnek sajnos nem tett jót az énekescsere. A Cannibal Corpse-ot meg simán elfelejtettem meghallgatni, de biztos jó, illetve ugyanolyan, mint az előzőek bármelyike. Jó lett a Duran Duran (de hát az nem teljesen friss dalgyűjtemény ugye), Steve Lukathert is kellemes hallgatni, bár elég fapados lett a megszólalása. Kiváló lett az új Blind Myself is, de nem talált el annyira, mint a Négyszögöl.

Ha nagyon a szívemre teszem a kezem, felpakolhattam volna ezeket a listára, de akár az Overkill, akár a Prong, akár bármelyik standard kedvencem pontosan ugyanolyan és egyben megkülönböztethetetlen albumokat készít már jó ideje. Amit épp akkor hallgatni jó, de ha visszanézem a három-öt vagy több évvel ezelőtti listáimat, és belefutok pár ilyen névbe, ha pisztolyt tartasz a fejemhez, sem tudok felidézni semmit. És talán ez nem feltétlenül az egyébként rettenetes rövid távú memóriám hibája. Szóval legyen a listám rövidebb, de legyenek rajta totálisan különböző stílusú lemezek, amelyek nem fognak feledés homályába veszni akár pár hónap múlva.

A 2023-as év legklasszabb élő eseményei

Koncertek terén más a helyzet, ott megvolt a csúcskategóriás élményfaktor nem egy esetben – de visszanézve eszementül sok dolgot ki is hagytam, ami pedig papíron előre betonbiztos lett volna. Így tehát egy kiváló Katatoniával indult az év januárban (érzésre most mintha több éve lett volna már), februárban a Soilworknek örültem, márciusban pedig már Robbie Williamsért rajongtam az Arénában. Éles váltással a Cannibal Corpse varázsolt el kicsivel később, áprilisban Joe Satrianit bámultuk meredten a fotós kompániával, majd másképp, másokkal egy újabb nagyágyút, a monstre látványvilággal érkező Roger Waterst a MVM Dome-os szeánszán. Szabadtéren a Thy Catafalque Budapest Parkos megmérettetésével kezdtem május elején (bár ne lett volna olyan rettentően hideg még), nem sokkal később az Arénában tarolt a Måneskin, majd vissza az MVM Dome-ba a felemás Def Leppard/Mötley Crüe-estre. A májusi hónapot a második napos Panterával zártam a Barbában, ami várakozásomon felül teljesített.

A júniust Dan Patlanskyvel kezdtem az Analogban, majd a megunhatatlan Hans Zimmerrel folytattam, szinte rögtön utána a Crowbar/Voivod pakolta le az arcunkat a Dürerben. A robogó vonat a csodálatos Gojirára is elvitt, és még abban a hónapban egy nosztalgikus és korrekt The Cultot is megvillantott. Aztán eljött minden idők egyik legklasszabb hónapja, a július, ami egy kimondottan bombasztikus Tom Jonesszal indított. Egy héttel később Szolnokon Kiefer Sutherlandet figyeltem árgus szemekkel, majd jött minden idők megaélménye, a dupla budapesti Rammstein. Gyermeki módon képes vagyok örülni az ilyen eseményeknek, mindkét nap más és más dolgok miatt maradt örök emlék. Még mindig csak július közepénél tartok, és a sokadik fellépőn merenghetek, a Nagy Öregek egyikén, a Deep Purple-ön, akiket vétek bármikor is kihagyni. Utána rögtön igazi vonatra ültem és mentem megnézni Bruce Springsteent Bécsben, másnap vissza, este pedig rohantam a Guns N' Rosesra, végre újra itthon. Axl jó formában volt, jó volt a kedve is, ennek megfelelően parádésra sikeredett a hangulat. Július végét pedig a csodálatos, kicsit még gyászoló, de remek formában lévő Depeche Mode-dal zártam a Puskásban. És egy ilyen felfelé ívelő menet után jött augusztus elsején a Kreator/Biohazard/Sacred Reich trió, akik legyalultak mindenkit, utána pedig...

...számomra mintha megszűnt volna a koncertszezon, meg úgy minden egyáltalán. Legközelebb a Paradise Lostot láttam, de az már október volt és nem is kapott el a gépszíj sajnos, a The Winery Dogs sem úgy, ahogy vártam (nem, nem szeretek fázni sehol). Az arénás Black Veil Brides/Halestormra már tényleg szinte csak azért mentem, mert elvonási tüneteim voltak, és hát Aréna, ellenben szórakoztatóbbra sikeredett, mint vártam. Minden idők egyik legnagyobb blöff-haknizenekarában, a The Dead Daisiesben én jobban örültem volna, ha megmarad Glenn Hughes, legalább még egy hazai koncert erejéig, de a csillagok nem így álltak és képtelen voltam rávenni magam arra, hogy vacogva nézzem meg őket év végén Corabival. Szóval a 2023-as évnek is megvoltak a maga szinuszhullámai.

Az idei évben is van már most jó pár koncert, amit várok, és lesz egy brutálsúlyos ámokfutásom júniusban, egyelőre még fogalmam sincs, hogy fogom kilogisztikázni egy részét, de majd valahogy megoldom. (jó ötletnek tűnt jegyvásárláskor, mondjuk így).

Ami várok 2024-ben és minden más

Nyilván a tavalyi év legnagyobb durranása Mike Portnoy és a Dream Theater összeborulása, ami várható volt már – valamikor. Sajnálom, hogy emiatt sok érdekes formációtól elesünk, de remélhetőleg a The Winery Dogs marad. A Dreamet meg ha oda jut a produkció, úgyis elhozza hozzánk valamelyik szervező előbb-utóbb, és nem meglepő módon örömmel nézném meg.

Lemezmegjelenést nem várok már, a nagyobb kedvenceim épp nem abban a fázisban vannak, talán egy kivétel mégis akad: az idei évben meg Jeff Loomisra vetem könyörgő pillantásom, legyen az zenei anyag vagy élő fellépés.

A KISS pedig tényleg, igaziból letette a lantot. Ezzel pedig egy jelentős korszak ért véget, de fogalmazhatok úgy is: valami örökre elveszett.

Draveczki-Ury Ádám

ahab110_ckvelertak110_censlaved110_cnitrate110_cenforcer110_c

Az év lemezei
  1. Ahab: The Coral Tombs
  2. Kvelertak: Endling
  3. Enslaved: Heimdal
  4. Nitrate: Feel The Heat
  5. Enforcer: Nostalgia
  6. Elegant Weapons: Horns For A Halo
  7. Metallica: 72 Seasons
  8. Rolling Stones: Hackney Diamonds
  9. Vandenberg: Sin
  10. Trevor Rabin: Rio
  11. Extreme: Six
  12. Winger: Seven
  13. The Defiants: Drive
  14. Stardust: Kingdom Of Illusion
  15. Dying Fetus: Make Them Beg For Death
  16. Cattle Decapitation: Terrasite
  17. Asinhell: Impii Hora
  18. Ray Alder: II
  19. Foo Fighters: But Here We Are
  20. Staind: Confessions Of The Fallen

És még egy csomó minden, ami nem fért be az első húszba: sok-sok év óta először Depeche Mode, In Flames és Unearth, a mindig megbízható, betonbiztos játékosok közül Obituary, Overkill, Cannibal Corpse, Prong, Cirith Ungol és Uriah Heep, az újítók sorában TesseracT és Code Orange, remélhetőleg nem utoljára The Winery Dogs és Dokken, kellemes halálmadárkodásnak Isole, Grave Pleasures, Host, sőt, The 69 Eyes, a szokásos minőségben Baroness, Voyager és Arjen Anthony Lucassen, utóbbi ezúttal Supersonic Revolutionként, kuriózumként Dave Lombardo szólóban, sötét durvulatként ...And Oceans és Helfró, kellemes bónuszként Nighthawk, Haunt vagy The Abbey, itthonról Blind Myself és Omega Diatribe, más vonalról Meteor és Gunship. Sorolhatnám még, de nem teszem, valami úgyis kimarad.

A súlyosabb műfaj állapotáról ezerszer kifejtettem már a véleményem, és sajnos nem feltétlenül változik az évek múltával – vagy legalábbis pozitív irányba semmiképpen. Maradjunk annyiban, hogy továbbra is sok jó zene van, és végső soron alighanem ez a lényeg – de azért jólesne, ha egy metálmagazint fellapozva, bármilyen rockoldalt, kiadói hírlevelet megnyitva, netán a saját hírrovatunkat töltve minimum 70-80 százalékban nem negyven- vagy még inkább ötvenpluszos arcokat látnék a fotókon. Masszírozhatja magát mindenki az egy évre előre teltházas Wackennel, Hellfesttel és társaival, az izlandi, feröeri, dél-dakotai, akármilyen zseniális underground black- és death-projektekkel, netán azzal, hogy „de hát az unokaöcsém 14 éves, és imádja az AC/DC-t meg a Metallicát", ezzel próbálva igazolni, hogy a műfaj él és virul. Csakhogy a műfaj hosszabb távon akkor tud megújulni, ezáltal ténylegesen élni és virulni, ha a legkurrensebb dolgokat fiatalok játsszák fiataloknak. Ez ma a metálban távolról sincs így, pár szórványos kivételtől eltekintve a 20-25 év alatti korosztály gyakorlatilag teljesen eltűnt a rocktáborból, a rockkoncertekről, mindenhonnan. És ez bizony még a '90-es évek oly sokat kárhoztatott alternatív korszakában sem volt így. Aki eközben – a skála másik oldalán – nem veszi észre, hogy napjainkban már a Broadway-musicalek világa is a hip-hop felé tapogatózik, netán Azahriah három Puskását, Krúbi, Dzsúdló, Beton.Hofi, a Follow The Flow és társaik elképesztő sikereit, a jelenlegi nemzetközi és hazai fővonalas generáció gyakorlatilag totális rockmentességét leírja annyival, hogy ez csak egy múló divathóbort, és majd visszalendül az inga, az valami nagyon alapvetőt nem ért. Nincs hová visszalendülni. Már egy másik ingát nézünk.

Az év dalai

  1. The Defiants: Against The Grain
  2. Metallica: You Must Burn!
  3. Nitrate: Big Time
  4. Vandenberg: Baby You've Changed
  5. Metallica: Inamorata
  6. Grave Pleasures: Meet Me When The Shooting's Done
  7. Nitrate: All The Right Moves
  8. In Flames: Meet Your Maker
  9. The Defiants: Go Big Or Go Home
  10. Kvelertak: Endling
  11. Winger: Tears Of Blood
  12. Stardust: Losing Me
  13. Dying Fetus: Compulsion For Cruelty
  14. The 69 Eyes: Drive
  15. Ahab: Colossus Of The Liquid Graves
  16. Enslaved: Caravans To The Outer Worlds
  17. The 69 Eyes: California
  18. Extreme: Rise
  19. Winger: Heaven's Falling
  20. Staind: In This Condition

Az év koncertjei

Élő bulik tekintetében igazi nosztalgiatrip volt számomra a 2023-as év, hiszen leghatalmasabb és legfontosabb kölyökkori kedvenceim közül több is eljutott Magyarországra. Az első helyre a Pantera két végtelenül forró hangulatú estéje kívánkozik. A körítést megspórolom, tisztában vagyok az ellenérvekkel, némelyiket valamennyire élem is. Ezzel együtt, pusztán zeneileg és feelingre ez a Pantera bizony jobb koncerteket adott, mint amilyet 1998-ban, már a leszállóágra ráfordulva láthattunk Budapesten az igazi Panterától. Az egyszerre euforikus, nosztalgikus, szentimentális és tomboló légkört pedig tényleg semmihez sem tudom hasonlítani.

Hasonlóan örök élmény marad, hogy miután ilyen-olyan okokból évtizedeken át elkerültük egymást, végre a Def Leppardot is megnézhettem, és fikarcnyi csalódást sem okoztak, gyakorlatilag tökéletes koncertet adtak az MVM Dome-ban. A Guns N' Roses háromórás monstre show-ját és a Depeche Mode hihetetlenül hangulatos buliját is hallatlanul élveztem a Puskásban. És ha már további gyerekkori ikonok, a Panterához hasonlóan a Biohazard klasszikus felállását, illetve a Fear Factoryt sem nagyon láttam még a tavaly Budapesten mutatottnál jobb formában. Előbbi esetében a Kreator és a Sacred Reich is nagy élményt jelentett, utóbbinál pedig hazudnék, ha azt állítanám, hogy Heidi Shepherd elementáris előadásának köszönhetően nem nőtt nagyot a szememben a Butcher Babies is. Ja, és a Leppard után, a maga tróger módján természetesen a Mötley Crüe is elszórakoztatott, de a fülsiketítő és végtelenül torz hangzásra náluk sajnos nincs mentség, ezen a szinten egyszerűen nem lenne szabad beleszaladni ilyesmikbe.

Tragédiák

Gary Rossington, Geordie Walker, Kirk Arrington, Charlie Dominici, Bernie Marsden, Jim Durkin, Sebastian Marino, Erik Ferro, Mark Adams, Algy Ward, Tim Aymar, itthonról Matyasovszki Géza és Riki Church – a tavaly távozott zenészek listája is végtelen. Nyugodjanak békében!

Csalódások

Olyan lemez, amitől nagyon kitértem volna a hitemből, nem nagyon jelent meg 2023-ban – nyilván volt, ami nem vagy nem annyira tetszett (Metal Church, Avenged Sevenfold, Steel Panther, L.A. Guns), de az ilyenek helyett mindig tudok mást hallgatni. A fentebb említett általános lepusztultság mindenesetre eléggé hervasztó, a dallamos színtér pangása, ötlethiánya, a nyakra-főre érkező fapados hangzású, hallhatóan már az alkotóknak sem fontos futószalag-produkciók áradata pedig még ezen belül is különösen lehangoló. Nagy bánatom, hogy a technikai lehetőségek bővülése, az otthoni vécében is megoldható lemezfelvétel, az általános fillértelenség és a színtér globális állapota miatt most már olyan bandák is rendszerint a tőlük elvárhatónál gyengébb megszólalású albumokkal jelentkeznek, akikre korábban ezen a téren is etalonként tekintettem, így például a Winger. Nyilván ettől még tudok élvezni valamit, ha jó a zene (elvégre mai füllel rengeteg régi klasszikus lemez is kifejezetten szarul szól), de a tendencia akkor is kedvezőtlen.

Reménységek

Továbbra is az, hogy felbukkan valaki a semmiből, és visszahozza a rockzene izgalmát. Amíg erre hiába várunk, elsősorban a régi kedvencekben bízom. A Judas Priestben például, ahol az előzetesek alapján ismét bivalyerős album várható. Vagy Kerry Kingben, aki remélhetőleg alaposan felszívta magát a Slayer leállása óta, és rendesen odateszi azt a bizonyos szólóbandát. Meg az Anthraxben, akik szintén igencsak rápihentek az új anyagra, szóval meglepne, ha gond lenne a végeredménnyel. Aztán – számomra is megdöbbentő módon – Sebastian Bachban, akinél most jó másfél évtizednyi, nyomorúságos pangás után végre érezni vélem a csít, hogy talán letesz az asztalra egy erős albumot. Bruce Dickinsonban, akinél ugyan az első nyilvánosságra hozott dal nem különösebben győzött meg, de hát mégiscsak ő Bruce Dickinson, ugyebár, szóval hülye lennék ellene fogadni. Ozzy Osbourne-ban, aki turnézni már sajnos sosem fog, de a két remekül sikerült utolsó nekifutás mellé gyorsan össze akar rakni egy harmadikat is Andrew Watt-tal, ha már tétlenségre kárhoztatott. Vagy a Savatage-ban, ahol szintén bőven esedékes lenne már az a bizonyos következő nagylemez, és vannak jelei, hogy 2024-ben akár meg is kaphatjuk.

Mi várható még ezeken kívül? Visszatérő Forbidden és Shadows Fall, ismét Portnoyjal megerősített Dream Theater, klasszikus irányt ígérő Europe és Pearl Jam, búcsúzó Mr. Big, éledező Trouble, Exhorder, Corrosion Of Conformity, Exodus, Killswitch Engage (meg persze Dutkiewicz & HoJo projekt), Saxon, Death Angel, Rob Zombie. Marhára szeretnék tényleg hallani végre valamit a Mercyful Fate-től és/vagy King Diamondtól, a Dark Angeltől, John Sykestól (ne is mondd, tudom, én vagyok a hülye, hogy ennyi év után megint komolyan leírtam a nevét), el tudnék viselni egy új Alice In Chainst, Living Colourt, Gojirát, esetleg Mastodont. De érdekel a Crowbar- és Type O Negative-érintettségű Eye Am debütálása is, és ki tudja, talán a Down is összerak valamit, bár náluk inkább 2025-öt látom reálisnak.

És persze lesz egy sor nagyszerű koncert 2024-ben is: az újrázó Depeche Mode, az elköszönő Mr. Big, Glenn Hughes, Bruce Dickinson, Corey Taylor, a Megadeth, a Tool, a Five Finger Death Punch, az Arch Enemy / In Flames / Soilwork és a Sepultura / Jinjer / Obituary triók mellé persze remek lenne egy dupla Metallica meg egy AC/DC is a Puskásban, de az ember ne legyen telhetetlen.

Bertli Zoli

carsoncoma110_csarikpeter110_cwinger110_coverkill110_cthedefiants110_c

Legjobb lemezek
  1. Carson Coma: IV
  2. Sárik Péter Trió: Bartók X2
  3. Winger: Seven
  4. Overkill: Scorched
  5. The Defiants: Drive
  6. Joscho Stephan: Travels
  7. Koritni: Long Overdue
  8. Moray Pringle: Good Times
  9. Khymera: Hold Your Ground
  10. Jazztelen: Itthon otthon
  • Matteo Mancuso: The Journey
  • Avenged Sevenfold: Life Is But A Dream
  • Ozric Tentacles: Lotus Onfolding
  • Metallica: 72 Seasons
  • Degreed: Public Address
  • Mohai Tamás: A szabadság foka
  • Pénzes Máté: EGO
  • Krúbi: III. Krúbi

Az emlékezés is feladat sokszor. Emlékek, amik persze az emberi működésből fakadóan levetik magukról a kínzó élményeket, vagy legalább a nagy részüket. Úgy mondják, az idő sok mindent megszépít. Vagy elfed. Nos, így voltam valahogy a 2023-as kínálattal. Ezt a listát összetákolván megnéztem, mik vannak a lejátszómban, és az albumok többségét rácsodálkozással kellett szemlélnem, hogy jé, ez idei, úgy tűnik, mintha már két-három éve jött volna ki, annyira a feledés homályába merült.

Metálból az Overkillt tudtam meghallgatni a szokásosnál többször, ha ma előveszem, akkor is élményt ad, sok benne az energia, említésre méltó a legjobbak között. Hard rockból a Winger kimunkált és kedves mű, mondjuk ott olyan mértékű tehetség halmozódott fel, hogy még akkor is jók a dalok, ha nem annyira jók, így aztán ott a helyük az élbolyban. Sárik Péterék más síkon mozognak, persze nem is metál, nem is rock, de jazz, ugyanakkor őket tényleg felesleges kategóriákba tömködni: a Zene jön belőlük, akármihez is nyúlnak, mosolyogva hallgatom őket. A Carson Coma pedig telitalálat lett. Korábbi önmagukhoz képest is, az újabb, jóval rockosabb megszólaláson belül is, jó nézni őket, jók a koncertjeik, irritálóan vidámak, és a legfontosabb: markánsan sajátos a megszólalásuk. A legtöbbször a IV szólt a különféle hangszóróimból. Dallamvonalon a The Defiants hozta, amit kell, Rob Marcello és Paul Laine párosa megbízható, érthető és könnyed, nagy izgalmak nincsenek ugyan, de kellemes összességében.

A Khymera lemez zeneszerzői ezúttal változtak – hogy, hogy nem –, Del Vecchio nem tudott kitérni a megtiszteltetés elől, hogy írjon pár dallamdalt AOR/HR műfajban, Dennis Ward pedig szokásosan jól énekelte el mindezt. Nincs csalódás végülis, talán már ez is nagy szó.
Lex Koritni nem sűrűn dobálja ki az albumait, de amit most – első lemez Eddy Santacreu nélkül – kiadott, elég rendben van, kettő-négyes ausztrál rock, autós-házibulis fajta, szikár, sallangmentes menőség.

Joscho Stephan egy német gitáros, káprázatos technikai tudással rendelkezik, ami viszont a legkevésbé sem öli meg az érzést, miközben játszik, márpedig folyamatosan játszik a triójával, Youtube-csatornáján igen aktív, a gypsy jazz műfajban alkot leginkább, hallatlanul élvezetes lehet annak, aki szereti a gitárzenét. Bármikor, bárhol hallgatható.

Moray Pringle egy skót fickó, és azért is érdekes a lemeze, mert bár nem egy old school előadó, mégis sokat merít a hőskor előadóitól, leginkább Joey Tafolla jutott róla eszembe, meg még Greg Howe is, fesztelen, könnyed játéka a mai korban kisebb ünnep. A Jazztelen új albumán mutatta be Bűdi Lacit a gitárok mögött, és egyértelműen jó választás volt. A korongon ugyanúgy megtalálható az ellazulós, lusta reggeli hangulat, mint az ugrálós, kerti partis blues rock, Szili szövegeinek védjegyes stílusa pedig önmagában is hozzáad az élményhez.

Mohai Tamás a saját útját járja formabontó dalaival, Matteo Mancuso szinte a világ összes elismert gitárosának figyelmét felkeltette érett játékával és egyedülálló technikájával (Steve Vai és Al Di Meola is odaadóan nyilatkozott az olasz fiatalemberről), Pénzes Máté boogie-s/funkys dzsessze pedig jól jön a pihenősebb időszakokban. Ozric Tentacles: sajátos univerzum még mindig.

Kedvenc dalok

  1. Carson Coma: Feldobom a követ
  2. The Night Flight Orchestra: The Sensation
  3. Carson Coma: Lecsúszásveszély
  4. Carson Coma: Vigyázz, kész, rajt!
  5. Winger: Tears Of Blood

2023-as koncertek

  • Helloween – Fezen, Székesfehérvár
  • Sárik Péter Trió – Bartók X2, Zeneakadémia
  • Carson Coma – Fesztiválkatlan, Tokaj
  • Carson Coma - Campus Fesztivál

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Helloween élő fellépése rég több mint egy koncert, és bár sok olyan zenei előadás van, amelyen a körítés szintén gazdag, a német gárda szinte minden tagja külön kis esemény a rendezvényen belül. Weiki és társai már kinézetre is viccesek, taglejtéseikkel is szórakoztatnak, a zene tűpontos, de messze nem gépies, tele vannak érzelemmel, és egész egyszerűen úgy lehet eljönni a műsor után, hogy még ha egy-egy kedvenced kimarad is, szemernyi hiányérzeted nem lehet. A világszínvonalú hazai dzsesszen belül is külön intézmény Sárik Péter és két társa (Gálfi Attila, Fonay Tibor). A Zenekadémián előadott Bartók-feldolgozásműsor semmihez sem fogható élményt nyújtott nekem. Ha valamire azt lehet mondani, hogy fölöslegessé teszi műfajokra osztani a zenét, akkor a trió december 1-i fellépése teljes mértékben megfelel ennek. Ha tehetitek, mártózzatok meg a zenéjükben, a rockzene világszemléletén át is érdekes, amit Péterék alkotnak.

A Carson Coma koncertjei arról szólnak, hogy ne foglalkozz mással, csak amit éppen szeretnél magadnak, azt éld meg. A tokaji Fesztiválkatlan remek helyszín egy zenei előadáshoz, Giorgióék pedig frankó nyüzsgést vittek bele a késő nyári estébe ott.

Csalódások 2023-ban

Nincsen Wendy's Magyarországon továbbra sem.

Várakozásaim

Többet fogok filmre fényképezni.

Cseke Feri

subsignal110_credemption110_cwinger110_cmyrkur110_cmetallica110_c

Csecse becse
  1. Subsignal: A Poetry Of Rain (Ezt nevezem lemeznek...)
  2. Redemption: I Am The Storm (Egyben leszedte fejem...)
  3. Winger: Seven (Kedves gyerekek: Szeven mellett mehettek levesbe...)
  4. Myrkur: Spine (Megrettentem, de egyenesbe helyezte lelkem...)
  5. Metallica: 72 Seasons (Mesterek remekelnek...)
  6. Riverside: ID.Entity (Begerjedve merengek...)
  7. Scar Symmetry: Singularity (Phase 2 – Xenotaph) (Letepert e kegyetlen menet...)
  8. Mecca: Everlasting (Betegesen kerek emberek csepegtetnek remek terceket...)
  9. The Winery Dogs: III (Kedves emberek pengetnek lezseren...)
  10. Nospun: Opus (Teljesen megfektetett e lehetetlen zene...)
  11. Hobo: Rádió (Elkergethettek, de ez egy cseppet meglepett. Teljesen megfelelne The End-nek...(?))
  12. Trevor Rabin: Rio (Embertelen s lehetetlen zene-fergeteg...)
  13. Voyager: Fearless In Love (Messze lebegnek szerelmesen...)
  14. Enslaved: Heimdal (Lekevert egy rettenetest e fekete zene ereje...)
  15. Storm The Studio: II (Enyelegnek, de nem lesznek vele kellemetlenek...)
  16. First Signal: Face Your Fears (Ezeket nekem zsebre kellett tennem...)
  17. Soen: Memorial (Felperzseltek s lejegeltek egyszerre...)
  18. Kispál és a Borz: Beszorult mondat (Megrekedtek e versek egy helyen, de nekem megfelelnek...)
  19. Neal Morse: The Dreamer – Joseph – Part One (Mester mesterkedett megen'...)
  20. Shakra: Invicible (Svejc. Hegyek. Zene...)

Csecse, de nem teljesen becse

Peter Gabriel, Yossi Sassi & The Oriental Rock Orchestra, Arjen Lucassen's Supersonic Revolution, Overkill, Nighthawk, Ten, Haken, Uriah Heep, Sorcerer, Victor Smolski, Ultraphauna, Extreme, Cattle Decapitation, Roxanne, Degreed, Katatonia, In Flames, Carson Coma, Corey Taylor, The Rolling Stones, Southern Empire, Rhún, Danko Jones, Starmen, Spidergawd, Eclipse, Care Of Night, Queens Of The Stone Age, Anubis Gate

Nem lettek elcseszve, de nekem nem kellenek

  1. Metal Church: Congregation Of Annihilation (Nem rezegtetett meg. Mehet levesbe...)
  2. Steven Wilson: The Harmony Codex (Nem egyszer lebegtettem meg, de rengetegszer elszenderedtem...)
  3. Host: IX (Elveszett Mennyek elvesztek e nyenyere lemezben...)
  4. KK's Priest: The Sinner Rides Again (E tettes nem kegyelmez...)
  5. DGM: Life (Egyre lejjebb esnek...)
  6. Black Star Riders: Wrong Side Of Paradise (Mennybemenetel helyett elkeveredtek...)
  7. The Flower Kings: Look At You Now (Dzsessz-sztenderdek helyett esetleg...)
  8. Avenged Sevenfold: ...Life Is But A Dream (Nem ez lett kedvenc lemezem. Nem fedeztem fel benne egyetlen csecse percet sem...)
  9. Kamelot: The Awakening (Messze lebeg e tetteseknek eredete. Kell ez nekem? Nem.)
  10. Nitrate: Feel The Heat (Megjegyezhetetlen, gyermekded zene. Egyetlen perce sem rekedt meg lelkemben...)
  11. Yes: Mirror To The Sky (Trev lemeze fentebb, ezerrel pezseg e megderesedett emberek mellett...)
  12. Kvelertak: Endling (Szennybe kevertek csecse-jelleget, de nem vettek meg vele...)
  13. Baroness: Stone (Szeretgettem, de el lett felejtve teljesen...)
  14. Juhász Marci: Arccal a nap felé (Nem lebegtem vele feljebb, mert nem fejelte meg vele egyest...)
  15. Thy Catafalque: Alföld (Nekem fekete hegyek kellenek. Tehenek mezeje rettenet...)

Cserzett sztenderdek

  1. Subsignal: Impass
  2. Subsignal: The Art Of Giving In / Embers Pt. 2. / A Room On The Edge Of Forever
  3. Redemption: Resilience / I Am The Storm / The Emotinal Depiction Of Light
  4. Winger: Voodoo Fire / Resurrect Me / Stick The Knife In And Twist / Broken Glass
  5. Myrkur: Valkyriernes Sang / Spine / Mothlike / Devil In The Detail
  6. Metallica: Crown Of Barbed Wire / Inamorata / Lux Aeterna
  7. Riverside: I'm Done With You / Landmine Blast / Friend Or Foe / Self-Aware
  8. Scar Symmetry: Chrononautilus / Scorched Quadrant / Reichsfall / Altergeist
  9. Nospun: ...And There Was One / 4D Printing
  10. Mecca: The Mistakes We Make / Everlasting / Falling
  11. Hobo: Brezsnyev bugi vugi / Pécsi lány / A vörös lámpa himnusza / Finálé
  12. Trevor Rabin: Goodbye / Paradise / Thandi
  13. Storm The Studio: Fehér / Paranoia
  14. First Signal: Face Your Fears / Unbreakable
  15. Peter Gabriel: Panopticom / I/O / Four Kinds Of Horses
  16. Soen: Unbreakable / Memorial / Fortress
  17. Kispál és a Borz: Mocsár / Beszorult mondat
  18. Arjen Lucassen's Supersonic Revolution: The Glamattack
  19. Carson Coma: Vigyázz, kész, rajt!
  20. Steve Lukather: All Forever Must End

Danev György

trevorrabin110_cpetergabriel110_cmatteomancuso110_cextreme110_cmetallica110_c

Év végén annak rendje és módja szerint elkezdtem összerakni a listámat és el is jutottam úgy tizenhét-tizennyolc lemezig, aztán megálltam és elgondolkodtam: kit is akarok átverni? Magamat vagy azokat, aki majd olvassák ezt? Tényleg volt ennyi új album 2023-ban, amit örömmel hallgattam? Semmiképpen. Őszintén szólva egész évben azzal voltam elfoglalva, hogy minél jobban felhizlaljam a vinyl-kollekciómat és szert tehessek olyan klasszikus darabokra, melyeket legalább egyszer, de sanszosan kétszer is megvásároltam már az elmúlt harmincvalahány évben különböző hanghordozókon. Egy Ausztriában zsákmányolt Headless Cross lemez volt az egyik nagy fogás, úgy örültem neki, mintha lottó ötösöm lett volna. Hiába, aki egyszer lemezgyűjtő volt, azt nem elégíti ki a streaming-felületeken található bőség, annak kell az analóg érzés, a korong, a borító, a hi-fi.

Ezzel legalább eltereltem a figyelmemet a rockműfaj általános állapotáról, ami a 2023-as termést illetően legfinomabban szólva is nyomorúságosnak tűnik. Még soha ennyire nem éreztem, hogy lassan tényleg lezárul ez a korszak. Elkerülhetetlennek látszik. Az öregek vagy leteszik a lantot, vagy kihalnak, utánpótlás pedig nincs. Most komolyan: tudtok mondani olyan huszonévesekből álló rockbandát, amelyik jó eséllyel felforgathatja a világot és jelenséggé válhat az elkövetkező években? Úgy, ahogy a Beatles, a Zep, David Bowie, a Stones, a U2 vagy a Guns tette? Röhej, hogy jelen pillanatban az a Måneskin áll a legközelebb ehhez, akik ellen zsigerből tiltakoztam egészen mostanáig. Hiába az ellenszenv, el kell ismerni, hogy az ambíció új szintjére léptek a Rush! lemezzel és jelenleg ők azok, akiken érezni, hogy vért isznak minden koncert előtt, tömegeket mozgatnak meg, a hozzám hasonló vénembereket halálra idegesítik, a mai tizenévesek viszont miattuk ragadnak hangszert és tanulják meg, hogy mi az az arénarock a 21. században. Hát mi a rock & roll, ha nem ez? És pontosan ez az, amit nem szabad lebecsülni, mert ez kell ahhoz, hogy a műfaj fennmaradhasson és ne egy nyugdíj felé battyogó korosztály nosztalgikus játékszereként végezze velük együtt az elfekvőben. A Greta Van Fleet a másik olyan alakulat, amelyik még tehet ezt-azt, hogy ne így legyen, pedig tőlük is viszolygok rendesen.

Rátérve a kicsontozott tízes listámra, szerintem titeket is éppúgy mellbevág, hogy a Baronesst és egy olasz gyereket leszámítva masszívan 60-70 éves előadók szerepelnek rajta. Siralmas, de mi mást mondhatnék? Írjam azt, hogy pezseg az underground és Dunát lehetne rekeszteni az izgalmasabbnál izgalmasabb fiatal rock- és metálcsapatokkal? Sokan vannak, ez tény. Soha ennyien nem voltak. Persze nem az izgalmasak. Ők alig. Csak úgy ömlik ránk az uniformizált konzervzene mindenhonnan, AOR-ból éppúgy, mit metálból, boldog-boldogtalan lehetőséghez jut, hogy megmutassa magát, értékre viszont alig lelni a dömpingben. Új Raised On Radiónak és Hysteriának ugyanúgy nyomát - és reményét - sem látni, mint új Reign In Bloodnak és Master Of Puppetsnek, a korszakos és korszakalkotó egyéniségekről nem is beszélve. Kicsit úgy vagyok velük, mint a magyar focival voltam régebben: elvileg ez is ugyanaz a zene, mint a három-négy évtizeddel ezelőtti, mégis több dimenziónyi távolságra van attól és nem előtte.

Aztán ott a másik kedvenc vesszőparipám: tele a kibertér döbbenetesen felkészült önjelölt virtuózokkal, akik mellett egy Blackmore vagy egy Clapton lesütött szemű ipari tanuló is alig lehetne, hozzájuk fogható legenda mégsem lesz egyikből sem. Mondhatjátok, hogy más korban élünk, de nem ez az oka. Prózaibb. Ahogy Steve Lukather is elmélkedett erről a jelenségről, amikor a nyáron beszélgettem vele, a manuális készség nem minden, tudni kéne dalokat írni. A nagy elődökre való kényelmes támaszkodás helyett reformernek kéne lenni, sutba vágni a konvenciókat, átírni a szabálykönyvet. Jelenleg egyetlen olyan zenészt látok, aki képes lehet erre, róla majd mindjárt. Papíron milyen jól néz ki az is, hogy a Sophie Lloyd-féle belevaló csajok átvették a stafétát és ma már a mértékadó szakmai magazinok is őket tekintik zászlóvivőknek a hangszeres szólisták között, ugye? A női egyenjogúság feltétlen híveként olyan ez nekem, mintha hájjal kenegetnének, de ha elvesszük a képzeletre szinte semmit sem bízó imázst, a kirakatba pakolt szilikonciciket, a férfimagazinok lapjaira illő latexcuccokat, azaz a komplett domina-attitűdöt, akkor mi marad? Zeneileg kevés említésre méltó dolog, pőre technika dolgos mesterember módjára beseggelve. Ebben is egyet tudok érteni Lukatherrel, mármint hogy simán legitározzák a hasonló korú és hasonlóan hálószobagitáros fiúkat is, ha kell, mondani viszont ugyanolyan keveset mondanak a hangszer nyelvén, mint azok. Szóval tök jó a technikai tudásban és a térnyerésben/publicitásban kiharcolt egyenjogúság, de mi a nettó értéke ennek, ha közben önként és dalolva egy szál bugyiban és melltartóban termékként árulják magukat a húspiacon? Akkor mit is sikerült elérni? Azt, hogy a könyvet továbbra is a borítójáról ítéli majd meg mindenki?

Mindeközben a hanyattvágós invenciót és gondolatiságot egy olyan hétköznapi szicíliai fiatalember szállította, akit fel sem ismernénk, ha szembe jönne Palermo utcáin. Matteo Mancusónak hívják és a bemutatkozó lemezével akkora sallert kevert le a világnak, hogy még Steve Vainak és Al Di Meolának is a fal adta másikat tőle. Di Meola odáig ment, hogy azt mondta, a fiú fejben is fényévekkel jár mindenki előtt, nem csupán játékmódban. Többet viszont most nem írok róla, mert hamarosan egy alaposabb kritikát tervezek írni a The Journeyről.

Az ifjú titán mellett óriási öröm volt hallani olyan bálványaim visszatérését, mint Trevor Rabin és Peter Gabriel, egyikük sem tudott hibázni, Rabin ráadásul a 40 perces interjúnk folyamán is lenyűgözött kifinomultságával és régivágású modorával. AOR-fronton Steve Overland tetszett legjobban, az ambiciózus és bátor Extreme minden korábbinál rokonszenvesebb nekem, a Metallicával kapcsolatban pedig örülök, hogy még mindig ennyire magasan van a léc náluk. Tetszett az is, hogy a Rolling Stones egy baromi komoly cuccot tett le az asztalra, de a Depeche Mode szintén ereje teljében mutatta meg, hogy továbbra is számolni kell velük. Persze csalódni is tudok a hőseimben, a minden szempontból olcsósított Winger az év nagy fiaskója volt nekem, kilenc év éheztetés után baromi karcsú és diétás tőlük a Seven, nem is hallgatom és meg sem vettem.

A dalokról csak annyit, hogy a Beatles mesterséges intelligenciával kerek egésszé formált Now & Then szerzeménye bármekkora fegyvertény is, azért felvet néhány kérdést. Elsősorban az etikusságét, ami az AI használata kapcsán az élet minden területén felmerül: meddig mehetünk el a jó cél érdekében anélkül, hogy morális válságot generánánk? A nemsokára megjelenő új lemezét promotáló Ace Frehley példának okáért épp a napokban nyilatkozta büszkén, hogy ő bizony most sem támaszkodott a mesterséges intelligenciára dalszerzéskor. Én meg csak néztem ki bután a fejemből: ezek szerint vannak már olyanok, akiknek nincsenek hasonló erkölcsi aggályaik és náluk már bevett gyakorlat az AI-t megkérni rocktémákat írni???! Mondjuk amilyen egyenalbumok születnek már egy ideje, nem is nagyon csodálkoznék...

Koncertfronton folytatódik a tendencia nálam, azaz kevés bulira megyek ki évek óta. 2023-ból a Def Leppard és a Mötley Crüe közös szeánszát emelném ki, mert előbbiek ugyanúgy a maximumot nyújtották a színpadon, mint 1996-ban, amikor először láttam őket, ráadásul a backstage-ben is talpig úriemberek voltak és úgy vendégeltek meg a Viviannel készített interjú előtt, amilyet utoljára a Foreignernél tapasztaltam egy 2008-as bécsi bulin. Ezzel szemben a Mötley körüli cirkusz és borzalmas koncertteljesítményük alapjaiban rengette meg azt a kötődést, amit a '90-es évek eleje óta tápláltam irányukba.

Ami a tragédiákat illeti, sajnos külön kategória ez már jó ideje és fel is sorolhatnék számos nevet, de csak egyet írok: az Asphalt Horsemen-gitáros Matyasovszki Géza halála augusztusban borzasztóan megrendített. Bennfentesként egyike voltam azon keveseknek, akik a kezdetektől fogva tudtak a betegségéről és szörnyű volt végigkövetni azt az egyenlőtlen küzdelmet, amit az utolsó percig kitartva bátran folytatott a sors igazságtalansága ellen. Sosem adta fel, de a lelke mélyén valószínűleg tudta, hogy ezt a harcot nem nyerheti meg.

Reménységek tekintetében Bruce Dickinson, az Anthrax és a Death Angel van a listám élén, de egy jól értesült forrás szerint elvileg Richie Sambora régvárt lemeze is megérkezik február 16-án. Meglátjuk. Aztán a Gojirától éppúgy sokat várok, mint a Killer Be Killedtől, feltéve, ha utóbbiak rászánják magukat egy harmadik anyagra. A Mr. Big, a Judas Priest, a Saxon, a Europe és az Alice In Chains szintén érdekesek lehetnek, de eszembe jut a kanadai Protest The Hero is: vajon velük mi lehet? A hazai koncertkínálat is csigáz azért, Dickinson, Glenn Hughes, a Mr. Big, Corey Taylor és a Megadeth mellett a paloznaki Jazzpiknik is kiemelt célpontom, lévén két titkos favoritom, a The Brand New Heavies és a Morcheeba egyaránt tiszteletét teszi az eseményen. Hogy ezekből vagy ezek mellett még mi fér majd bele, majd meglátjuk.

Kedvenc albumok

  1. Trevor Rabin: Rio
  2. Peter Gabriel: i/o
  3. Matteo Mancuso: The Journey
  4. Extreme: Six
  5. Metallica: 72 Seasons
  6. Dokken: Heaven Comes Down
  7. Overland: Six
  8. Vandenberg: Sin
  9. George Lynch: Guitars At The End Of The World
  10. Baroness: Stone

Kedvenc dalok

  1. Måneskin: Honey (Are U Coming?)
  2. Extreme: Rise
  3. Dokken: Just Like A Rose
  4. Overland: I Hear Your Voice
  5. Metallica: You Must Burn!
  6. Vandenberg: Baby You've Changed
  7. Rolling Stones: Angry
  8. Winger: Resurrect Me
  9. Steve Lukather: Far From Over
  10. The Beatles: Now & Then

Kántor Tamás

theocean110_cprimordial110_cgorod110_calkaloid110_cteramaze110_c

Az év top tíz lemeze
  1. The Ocean: Holocene
  2. Primordial: How It Ends
  3. Gorod: The Orb
  4. Alkaloid: Numen
  5. Teramaze: Dalla Volta
  6. Voyager: Fearless in Love
  7. Katatonia: Sky Void of Stars
  8. Riverside: ID.Entity
  9. Earthside: Let The Truth Speak
  10. Subsignal: A Poetry of Rain

Futottak még (azaz ezeket nem hallgattam eleget)

  • Haken: Fauna
  • Ray Alder: II
  • Redemption: I Am The Storm
  • Scar Symmetry: The Singularity (Phase II: Xenotaph)
  • Sleep Token: Take Me Back To Eden
  • Soen: Memorial
  • TesseracT: War Of Being
  • Extreme: Six
  • Winger: Seven
  • Ayron Jones: Chronicles Of The Kid

Hazai versenyzők

  • Toxic Twins: Poisoned by Music
  • Storm The Studio: II
  • Thy Catafalque: Alföld
  • Angertea: Darkmind
  • Rivers Ablaze: Omnipresence
  • From The Sky: Antarktika
  • Slowmesh: III
  • Tiansen: Emerald
  • The Devil's Trade: Vidékek vannak idebenn
  • Juhász Marci: Arccal A Nap Felé
  • + Carson Coma: IV

Az év fesztiválja: Prog Camp, Szigetvár

Az év koncertje: Zenemi, Pécs

Az év élő anyaga: Teramaze: Live at 170 Russel (az Orphaned Land: A Heaven You May Create szimfonikus anyaga igazoltan távol, még nem ért ide a csomag...)

Az év tévéműsora: Dalfutár

Az év örömei:

  • az Extol és a Textures visszatértek
  • Portnoy és a Dream Theater újra egymásra talált

Az év bánatai:

  • nem jutottam el a Fekete Zajra
  • Budai Péter kilépett az Aebsence-ből
  • búcsúzik a Reason zenekar
  • Danny Estrin (Voyager) betegsége miatti kényszerpihenő
  • meghallgattam, ahogy Roger Waters elszavalja a The Dark Side of the Moont
Amit várok 2024-ben

A Persefone új EP-t ad ki és szimfonikus koncertlemezt készít. Az Extol, a Madder Mortem és a Subterranean Masquerade is az utolsókat simítja az új lemezeken. A Myrath az Aladin után az Avatar világába száll éppen alá, de talán még lesz egy kis Symphony X-hangulat a sok Nightwish-téma között. Jöhet az egykori Tourniquet-tagokat tömörítő Flood második albuma és a tervezett Tourniquet tribute-fellépésüket is kérem látható/hallható formában. Az újjáalakult Textures befejezhetné a félbehagyott konceptanyagát. Az új Europe-lemez összességében legyen azért jobb, mint az előzetes dal. Ha nem, akkor egy vagány Pretty Boy Floyd-lemez mentheti még meg az évet nosztalgia szempontjából. Vagy talán a Stryper, akik épp akusztikus irányba kacsingatnak.

A Dream Theatert is kíváncsian figyelem újra, de túlzó remények nélkül. A Teramaze viszont minimum egy (dupla) lemezt úgyis megszül idén is, immár kéténekes felállásban. Szorítok nagyon, hogy Danny hamar meggyógyuljon és érkezzen a Voyager elmaradt turnéja: és le tudják aratni a babérokat, amiket a 2023-as év és az Eurovíziós szereplés hozott. Itthon a Salvus, a Dystopia és az At Night I Fly mellett a Stonedirt új anyagát várom nagyon, és tudtommal lesz After Crying-lemez is. Bár műfajilag nem releváns, de David Helfgott budapesti koncertje nagyon különleges élménynek ígérkezik.

 Kiss Gábor

holymoses110_csadus110_cjagpanzer110_cextreme110_cphilcampbell110_c

Évek óta úgy érzem, egyre nehezebb összeállítanom az aktuális termésből annak a húsz lemeznek a listáját, amin az év számomra legjobb, legemlékezetesebb alkotásai kapnak helyet. Viszont eddig mindig, mikor leültem és végigböngésztem az évet, valahogy mégis rendre összejött legalább ennyi anyag, amik a best of közé kívánkoztak. Tavaly viszont más volt a helyzet. Sok újdonság jelent meg, sokat hallottam is közülük, mégis, valahogy úgy tűnik, a 2023-as év kevés igazán maradandó anyagot adott a világnak. Vagy személy szerint nekem. Aztán mikor kicsit elgondolkodtam ennek okán, tulajdonképpen egész hamar világosak lettek a miértek. A számomra legkedvesebb műfajok közül a thrash metal és a heavy/power-színtér évek óta teljesen ráállt a retró vonalra, de tulajdonképpen ugyanez elmondható a dallamos hard rock zenékről is. Ettől még persze rengeteg erős, minőségi anyag jelenik meg ma is, épp csak ennyi év masszív zenehallgatás után ezek közül már igen kevés hozza a „Hűha!"-élményt. Aztán ott vannak még a progresszívnek nevezett zenék is, amik nagyon rég olyan irányba fordultak, ami nem nekem szól. A Haken, a Tesseract, a Leprous, a Soen, a Periphery vagy hazánk büszkesége, a Thy Catafalque egész egyszerűen nem az én zenémet játsszák, így ha visszatekintek az idei termésre, tulajdonképpen alig van valami ebben a zsánerben, amit szívesen és gyakran hallgattam.

És ha mindez nem lenne elég, több régi kedvenc is csalódást okozott. Az új Dokken nemcsak a főnök múlt időbe tett hangja miatt lett gyenge, de szerintem zeneileg is borzasztóan unalmas, és bármilyen fájó, az általában mindenhol hozsannázott új Winger sem hozott katarzist. Értem azt is, hogy miért volt olyan fontos John Connornak és társainak az új Dog Eat Dog, személy szerint azonban bárhogy próbáltam, mégsem bírtam megszeretni a Free Radicalst, ahogy a Mike Howe fájó halála után érkezett Metal Church-lemezt vagy az önmagába végképp beleszürkült Primal Fear Code Redjét sem.

Mindezek fényében ezúttal úgy döntöttem, szigorú leszek és tényleg csak azokat a lemezeket listázom ide, amiket valóban rengetegszer meghallgattam, és amik tuti, hogy tartósan is bent ragadnak majd a lejátszómban. A megbízható, kellemes, szokásosan jó és hasonló címkékkel ellátott anyagok (amikből azért tavaly is sok volt) felsorolását tehát mellőzöm.

Nem meglepő, hogy 2023-ban is a thrash metal volt a nyerő, hiszen a régi kedvencek közül a Holy Moses egy saját diszkográfiájának jelentős hányadát zárójelbe tévő anyaggal zárta le karrierjét, a Sadus meg tizenhét év után készítette el az Out For Blood folytatását, amit anno ugyanúgy imádtam, mint most a The Shadow Inside-ot. Az Overkill azon túl, hogy hozta a szokásos minőséget, a Scorchedon néhány, még magukhoz képest is bivaly nótát szabadított ránk, lásd The Surgeon, Goin' Home vagy Harder They Fall. És aztán ott van még a 72 Seasons, aminek kapcsán megjelenése óta heves viták folynak, engem viszont már a bemutató mozis vetítéssel megvettek, és nálam az sem lehet kérdéses, hogy a Metallica még ma is a thrash színtérhez tartozik. Dallamosabb vonalról meglepően betalált Phil Campbell és az új énekessel nagyot gurító bandája meg a hatodik Extreme is, akiknek ugyan sosem voltam die hard rajongója, de lehet, hogy épp ezért fogott meg annyira a néhol kifejezetten meghökkentő Six. Power metalban a Jag Panzer és a The Hallowed verhetetlen volt tavaly, Tommy Victor Prongja meg a State Of Emergencyvel simán csak leszaggatta az arcomat.

Így festenek tehát az év lemezei, szigorúan véletlenszerű sorrendben:

  • Holy Moses: Invisible Queen
  • Sadus: The Shadow Inside
  • Jag Panzer: The Hallowed
  • Extreme: Six
  • Phil Campbell And The Bastard Sons: Kings Of The Asylum
  • Metallica: 72 Seasons
  • Prong: State Of Emergency
  • Overkill: Scorched

Új muzsikák terén nem volt tehát igazán acélos 2023, ezzel szemben megint rengeteg maradandó koncertélménnyel lettem gazdagabb. A régi nagy kedvenceket sokadszorra újranézni is mindig jó, viszont emellett több olyan csapatot is el tudtam csípni, akikről sosem hittem volna, hogy élőben láthatom őket. Hatalmas élmény volt a Danzig Gdanskban, még úgy is, hogy Glenn mester hangja és formája azért már messze van a csúcsidőszaktól, és a Dark Angel száz százalék retró programja is ugyanitt, a délutáni napsütésben. Ugyanígy igazi csemege volt a Blue Ösyter Cult Szlovéniában, a C.O.C. Bécsben, ahogy az Eindhoven Metal Meeting is a búcsúturnéjának keretében Németországon kívül leges-legutoljára éppen itt koncertező Holy Mosesszel. És ha már Hollandia: profizmusban, zenei alázatban és minőségben, a rajongók mindenre kiterjedő kiszolgálásában az Ayreon 01011001-buliját lehetetlen volt überelni.

Itthoni koncertek közül varázslatos volt a májusi Avatarium, akiket szintén először láttam, meg persze a dupla Pantera (főleg a kevésbé heringezős, de jobban megdörrenő második este), még úgy is, hogy anno 1998-ban én is ott voltam a Kisstadionban. Ugyancsak remek volt a visszatérő Biohazard minifesztiválja a Kreator és a roppant feelinges bulit adó Sacred Reich társaságában, meg a Burton C. Bell v2-vel felálló Fear Factory is.

Időről időre visszatérő téma nem csak a nemzetközi metálszíntéren, de nálunk, a szerkesztőségen belül is az, hogy vajon mekkora a baj a gitárzenék háza táján. Vagy ha drámaibb akarok lenni, tényleg halott-e a metal műfaj? A magam részéről annak ellenére sem vagyok borúlátó, hogy valóban kevés manapság az igazán egyedi, előremutató banda, akik mindemellett még fiatalok is, továbbá az is kétségtelen, hogy az igazi mainstreamből néhány dinoszauruszt leszámítva, kedvenc műfajunk teljesen kiszorult. Mindezek ellenére azt gondolom, hogy ha nem is hatalmas arénákban, de a műfaj léte hosszú távon is biztosított, mégpedig azért, mert bárhova is mentem és bárkiket is láttam, bármekkora helyeken, sehol sem tapasztaltam kellemetlen nézőszámot, épp csak lézengő közönséget. Az emberek tehát továbbra is igénylik az élő zenét, sőt, talán a covid előtti időkhöz képest még nagyobb számban is látogatják a koncerteket, köztük pedig ma is ott vannak a tizen- és huszonévesek, nem is csekély számban. Hiába vonulnak szépen lassan vissza az igazi sztárbandák, az utánpótlás mind a színpadon, mind pedig előtte biztosított, aztán egyszer meg úgyis jön majd egy új GN′R, Nirvana vagy SOAD, akik fenekestül felforgatják majd a zenei világot, és talán ismét visszaállítják a rockzenét a fősodorba. Ki tudja, lehet, hogy már 2024-ben! Addig is, amíg ez bekövetkezik, én azt mondom, nincs azzal sem semmi gond, ha a metál a sok tízezres stadionokból, arénákból egy időre visszaköltözik a klubokba és kisebb csarnokokba. Kedvére való muzsikákat ott is mindenki találni fog magának.

Koroknai Balázs

blindmyself110_cdepechemode110_cdodheimsgard110_cthycatafalque110_cvultureindustries110_c

Az év lemezei:
  • Blind Myself: Az idő dönti el
  • Depeche Mode: Memento Mori
  • Dødheimsgard: Black Medium Current
  • Thy Catafalque: Alföld
  • Vulture Industries: Ghosts From The Past

...dala: Pantera: Regular People (Conceit)

...zenei tárgyú tévéműsora: Dalfutár

...felfedezettje: Analog Balaton

...koncepciója: Fekete Zaj

...nosztalgiája: Ulver: Grieghallen 20180528

...csalódása: ár-érték arány a koncertek kapcsán

Oravecz Zoltán

tesseract110_ctheocean110_ckatatonia110_ccodeorange110_cklone110_c

Az év albumai

  1. TesseracT: War Of Being
  2. The Ocean: Holocene
  3. Katatonia: Sky Void Of Stars
  4. Code Orange: The Above
  5. Klone: Meanwhile
  6. Dying Fetus: Make Them Beg For Death
  7. Orbit Culture: Descent
  8. Till The Dirt: Outside The Spiral
  9. Memoriam: Rise To Power
  10. John Zorn: 444
  11. Metallica: 72 Seasons
  12. Haken: Fauna
  13. Ze in the Clouds: Oportet 475
  14. Subsignal: A Poetry of Rain
  15. Cryptopsy: As Gomorrah Burns
  16. Algiers: Shook
  17. Laibach: Love Is Still Alive
  18. Queens Of The Stone Age: In Times New Roman
  19. SHRVL: Limbus
  20. Tinariwen: Amatssou

Pálinkás Vince

angelusapatrida110_canthem110_csupersonicrevolution110_cextreme110_cfifthangel110_c

Kicsit tanakodtam azon, hogy nem kiégés felé tendálok-e, ha képtelen voltam végighallgatni az idei KK's Priest-albumot és a papíron nagyon is nekem való Withering Scorn-debütöt (rettenetesen untam mindkettőt), amelyek tíz-tizenöt évvel ezelőtt évlemeze-közeli befutók lehettek volna. Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség, mert akkor még nem is léteztek, másrészt meg az idei kedvelt albumok listájára pillantva egyáltalán nem tűnik gyengének az év a tradicionális műfajok tekintetében és az új Judas Priest-dalok is ígéretesek az idei évre nézve. Más kérdés, hogy az új Angra megjelenéséről (mármint, hogy egyáltalán lesz!) kábé akkor értesültem, amikor elkezdtem összerakni ezt az értékelőt. Na de hát ez van: a kapacitás- és időhiány, amely óhatatlanul is a metálhírek hanyagolásával, illetve azok hátra-priorizálásával jár, nem egyenlő a kiégéssel. Jó ez így és jó is lesz, pusztán csak az ingerküszöböm sokkal magasabb ma már: Paksi Endre valószínűleg nem rólam fogja megírni az Öreg Rocker második részét. Pláne, hogy Shock!-on kívüli szabadidős tevékenységeim révén (apropó: írtuk már bárhol, hogy a Shock! valójában szabadidős tevékenység?) merőben más zenei környezetben mozgok: tudnék olyan évdala-listát írni, amin Ákos- és popzenerajongó írótársaim is kiakadnának. Csak egy csomónak se a címét, se az előadóját nem tudom.

Mindenesetre az alábbiak igazán remek albumok voltak:

  • Angelus Apatrida: Aftermath
  • Anthem: Crimson & Jet Black
  • Arjen Lucassen's Supersonic Revolution: The Golden Age Of Music
  • Extreme: Six
  • Fifth Angel: When Angels Kill
  • Jag Panzer: The Hallowed
  • Kill Devil Hill: Seas Of Oblivion
  • Metal Church: Congregation Of Annihilation
  • Metallica: 72 Seasons
  • Overkill: Scorched
  • Phil Campbell And The Bastard Sons: Kings Of The Asylum
  • Prong: State Of Emergency
  • Ray Alder: II
  • Uriah Heep: Chaos And Colour
  • Winger: Seven

Futottak még (keveset hallgattam, de éreztem a spirituszt):

  • Sorcerer: Reign Of The Reaper
  • Elegant Weapons: Horns For A Halo
  • The Winery Dogs: III
  • Sadus: The Shadow Inside

Az év különlegességei:

  • Dave Lombardo: Rites Of Percussion – ez a maga módján lenyűgöző, igazi művészlemez
  • Paul Gilbert: The Dio Album – még mindig nem tudom eldönteni, hogy röhejes vagy zseniális

Legjobb koncertélmények

Ayreon Hollandiában, Royal Hunt „nyilvános főpróba" Budapesten, dupla Pantera a szülinapomon (idén Bruce Dickinsonnal lepem meg magam), Phil Campbell And The Bastard Sons a Balatonnál, Def Leppard kétszer, a megfiatalítva is fantasztikus Deep Purple, az idei legerősebb thrash-merénylet a Warbringer / Evil Invaders / Schizophrenia trióval, valamint a megbékélt Geoff Tate nosztalgiaünnepe.

Szilvás Gergely

overkill110_ccavalerasepu110_candoceans110_cmetallica110_cobituary110_c

Albumok

  1. Overkill: Scorched
  2. Cavalera: Bestial Devastation / Morbid Visions
  3. ...And Oceans: As In Gardens, So In Tombs
  4. Metallica: 72 Seasons
  5. Obituary: Dying Of Everything
  6. Hellripper: Warlocks Grim & Withered Hags
  7. Thy Catafalque: Alföld
  8. In Flames: Foregone
  9. Primordial: How It Ends
  10. Riverside: ID.Entity
  11. Sorcerer: Reign Of The Reaper
  12. Uriah Heep: Chaos & Colour
  13. Cirith Ungol: Dark Parade
  14. Tygers Of Pan Tang: Bloodlines
  15. Immortal: War Against All
  16. U.D.O.: Touchdown
  17. Girlschool: WTFortyfive?!
  18. Angertea: Darkmill
  19. Satans Fall: Destination Destruction
  20. Ville Valo: Neon Noir

Ahogy lenni szokott, a sorrend az első, mondjuk öt helyezést leszámítva teljesen esetleges. Azzal meg tisztában vagyok, hogy a Bestial / Morbid páros minden, csak nem új, de ebben a formában mégiscsak az, és ha azt vesszük alapul egy ilyen listánál (amellett, hogy valami sokat adott valamiért épp nekem), hogy mit hallgattam kurva sokat az elmúlt évben, akkor bizony ott a helye, ahol szerepel. A lista persze nem teljes, messze nem volt elég időm belemélyedni sok olyan albuma, ami nálam akár esélyes is lehetett volna, így egy-két hónap múlva lehet, hogy más nevek is beérnének, most ennyire futotta.

Koncertek terén még 2023-ban sem voltam a „régi formámban", de már visszább nyílt az olló a lehetőségeim terén, így néhány számomra fontosabb dolog beáldozása mellett hellyel-közzel azért meg tudtam nézni, amit kipécéztem magamnak. A Metallica kétségkívül ereje teljében van (a személyes kötődésemen túl szemlélve is), az amszterdami dupla turnényitó rögtön az első harmadban oda is vert az egész évnek. Külföldre tekintve még: az év utolsó napjaiban lezajlott pozsonyi Girlschool-bulit épp nemrég méltattam módfelett, egy hónappal előtte az Amorphis is nagyon erős volt. A bécsi Ereb Altor bakancslistás pipa volt számomra, ahogy a Pepper-féle felállású Corrosion Of Conformity is földbe vert elég rendesen. A Tankard (szintén Bécs) sokadjára erősített meg abban, hogy méltatlanul sorolják a teuton Big Four hátsó szekciójába őket. Kedvenc kinti fesztiválom, a cseh Masters Of Rock viszont okozott némi csalódást, de csak a gyengébb felhozatal miatt, mert amúgy feltöltő élményként ezúttal is tíz pont volt, as usual. Hazai pályán a Pantera személy szerint két vállra fektetett, a második estén volt szerencsém jelen lenni, és mind hangzásban, mind energiában megadta azt, amit vártam, márpedig sokat vártam. A Rammstein ezen show-jával a covid előtt Prágában már volt alkalmam szembesülni, így újdonságot nem hozott, ám ettől még továbbra is letaglózó az egész.

Módfelett örülök annak is, hogy Max Cavalera újra jó formában van (ha nem is fizikai értelemben), az A38-as Soulfly- és a düreres Cavalera-buli is gyilkos volt (utóbbi különösen). Az újra szárnyaló Stratovarius is nagyon jólesett (a szintén magára találni látszó Sonatával együtt), és volt egy egész szekciónyi olyan koncert(em) is, akik kábé mindig megbízhatóan hozzák, amit kell: a Helloween / Hammerfall páros, az év eleji Accept, az Amon Amarth / Behemoth duó, vagy a Powerwolf, egyik sem okozott csalódást. Erős volt a Biohazard reunion koncertje is. Kis klubszinten az Evil Invaders és a Warbringer párosa, meg a technik-thrasher Vektor első hazai koncertje húzott be nagyon (még a poroltóval befújó, tréfás kedvű faszfej miatt elmaradt utolsó dalok ellenére is), és persze a Midnight / Hellripper páros – utóbbit alig várom újra az Abbath előtt. Magyar zenekarok frontján a legtöbb patinás nagy nevet idén is láttam, sokukat többször is, és igyekeztem minél több kisebb csapatra is lejutni, nem írnám tele felsorolással az Internetet. Két dolgot emelnék csak ki: a Black-Out 30 éves jubileumi buliját, ami nettó nosztalgia volt a legjobb értelemben, és Hobo Kopaszkutya nagykoncertjét, ami olyan erős emocionális töltéssel bírt a közönség részéről (pedig gitáros fronton messze nem most a legjobb a csapata sajnos), hogy az eddig nagy ellenálló öreg idénre végül még egy országos Kopaszkutya körutat is bevállalt. Ja, és legyen még egy harmadik is: a Thy Catafalque tavasszal a Budapest Parkban újfent minden várakozásomat felülmúlta, igazolva, egy akkora színpad sem lehet túl nagy nekik.

Ami az idei évet illeti, lesz újra egy dupla Metallicám, bevesszük a jubileum jegyében idén megint piszok erős Masters Of Rock, és a minidig piszok erős Brutal Assault fesztiválokat is, a szemem meg rajta tartom a környékbeli klubbulikon is, úgyhogy koncertélményből biztosan nem lesz hiány. Idehaza az utóbbi kábé két évben az underground egy eddig nálunk hanyagolt(abb), de számomra sokat jelentő szegmensébe előszeretettel nyúlkáló Insane Hellride-os srácok hoztak egy csomó izgalmas klubbulit, az ő rendezvényeikre idén is külön figyelek, tegyetek így ti is! Óriási dolog a Rockmaraton újraéledése, egy egészséges metálzenei színtérnek ez is ózondús friss levegőként kellett. A The Dead Daisies újrarendezése is felvillanyozott, a Hughes-verzió is szívemhez szólt, Corabi hasonlóképp a szívem csücske, és ez a zenekar hozzá szerintem még inkább illik, meg azt is szar volt látni, hogy megint csak kallódik. Bízom az új lemezben. Nagy remény a közel húsz év után hamarosan érkező Dickinson-szólólemez is. A Sepultura búcsúbejelentése nagy bánatom, az utolsó két album erejét tekintve érthetetlen is, őket biztosan nem hagyom ki, se most, se a leendő 2025-ös fesztiválokon majd. Csalódásnak meg álljon itt szégyenszemre most is Steven Wilson, aki szólóban még mindig tévúton jár.

Címkék:

 

Hozzászólások 

 
#51 ProgFan 2024-01-18 23:30
Olyan nagyon sok új albumra nem szakítottam most időt.
Csak néhány, ami a lejátszóban ragadt:
Katatonia - Sky Void of Stars
Sirenia - 1977
Primordial - How It Ends
Insomnium - 1696
Orbit Culture - Descent
Delain - Dark Waters
Kataklysm - Goliath
Within Temptation - Bleed Out
In Flames - Foregone
Holy Moses - Invisible Queen
Beyond the Black - Beyond the Black
Cryptopsy - As Gomorrah Burns

Amiket csak úgy néha bekapcsolok, mert nem olyan rosszak(mondhat ni rutinmunka):
Obituary - Dying of Everything
Incantation - Unholy Deification
Suffocation - Hymns From the Apocrypha
Metallica - 72 Seasons
Overkill - Scorched
October Tide - The Cancer Pledge


Amire nem jutott időm, de valószínűleg ezek is nagyon jól sikerültek.(csak párszor felületesen hallgattam meg):
Crypta - Shades of Sorrow
Hellripper - Warlocks Grim & Withered Hags
Ne Obliviscaris - Exul
Suffocation - Hymns from the Apocrypha
Dying Fetus - Make Them Beg for Death
The Ocean - Holocene
Cattle Decapitation - Terrasite
Shylmagoghnar - Convergence

Koncertek:
1. Sirenia
2. Amon Amarth & Behemoth
3. Katatonia & Sólstafir
4. Insomnium & In Mourning
5. Paradise Lost & Primordial
+3 :
- Epica
- Swallow The Sun & Avatarium
- Kreator
+ (Seven Spires és Visions of Atlantis is jó koncertet adott, de ezeken nem ők voltak a fő attrakciók sajnos)

Ígéretek 2024-re:
Mike Portnoy hazatért, számomra a legmeghatározób b banda a Dream Theater, valahogy a Distance Over Time-mal kicsit visszatérni látszott a dolog, de a legutóbbi megint nem tetszett. Remélem kiegyensúlyozód ik a banda, bár nem örülök annak, hogy Portnoy nem vállal szövegírást de meglátjuk ezek ellenére mi sül ki belőle.
Ha Labrie-t kicserélik az élő showra megnézem őket.(addig csak marad az album hallgatózás)

Tool kiadhatna egy új albumot, nem tudom mi sül ki belőle de várom nagyon.

Anthrax is nagyon ígéretes lesz, Lyriel kezd sok-sok év után valami életjelet mutatni, Infected Rain is dob ki egy új albumot és az utóbbi 2 albumnál elkapták a fonalat. The Halo Effect és a Dark Tranquiliy körül is várom a fejleményeket, örülnék bármelyiktől egy stúdió albumnak.

Koncertek terén Wolves in the Throne, Abbath, Decapitated, In Flames, Within Temptation, Sepultura(ezt mondjuk sajnálom) elég erős névsor.
Orbit Cultura-ra nincs sajnos reális esély pedig elhozhatták volna.
Agalloch már nagy kérés lenne, de remélem feléled és lesz egy nagyobb EU-s turné.

Tavalyi veszteségek:

The Agonist és a Sepultura feloszlása egyértelműen erősen érintett, mindkettőt rendszeresen hallgatom. Nagyon kár értük, fölig hogy mindkét banda most kezdett úgy ahogy beérni és bennük lenne pár erős album még. The Agonist-t sikerült elkísérni utolsó hazai koncertjén, a brazilok csúcsbandájánál is erősen tervben van véve.

Összességében jó év volt, a következő nekem nem tűnik olyan erősnek albumok szempontjából, viszont koncertek terén már most messze meghaladta. Szóval nem fognak unatkozni a fémzene szerelmesei.

+ Köszönöm az egész éves munkátokat!
Idézet
 
 
#50 faktor69 2024-01-18 20:39
Grand Mexican Warlock - Eulogy
Angertea - Darkmind
Riverside - ID.Entity
The Ocean - Holocene
Storm The Studio - II
SnailGardN - Comfort In Collapse
Metallica - 72 Seasons
Diabolus In Musica - Sárkányfejezet
Toxic Twins Project - Poisoned By Music
Einar Solberg - 16
Winger - Seven
Ray Alder - II
Soen - Memorial
Candlebox - The Last Goodbye
Klone - Meanwhile
Enslaved - Heimdal
Ayron Jones - Chronicles of the Kid
Code Orange - The Above
Sorcerer - Reign Of The Reaper
Omega Diatribe - Deviant
Idézet
 
 
#49 goldilox 2024-01-18 18:27
1. CIRITH UNGOL: Dark Parade
2. DIRTY HONEY: Can’t Find The Brakes
3. WYTCH HAZEL: Sacrament
4. CROWN LANDS: Fearless
5. BARONESS: Stone
6. KVELERTAK: Endling
7. RIVERSIDE: Identity
8. PRIMORDIAL: How It Ends
9. BLOOD STAR: First Sighting
10. KATATONIA: Sky Void Of Stars
11. ENSLAVED: Heimdal
12. THE NIGHT ETERNAL: Fatale
13. OVERKILL: Scorched
14. SPIRIT ADRIFT: Ghost At The Gallows
15. GRAVEYARD: 6
16. WINGER: Seven
17. NIGHT DEMON: Outsider
18. ELEGANT WEAPONS: Horns For A Halo
19. BLACK STONE CHERRY: Screamin’ At The Sky
20. STARDUST: Kingdom Of Illusion
Idézet
 
 
#48 Venomádi 2024-01-16 16:53
Idézet - queensryche999:
De most őszintén: ki a tökömet érdekel, ha NEKED egyébként örömet-kikapcsolódást-bármilyen fokú élvezetet okoz az életedben?


Jogos, leszarom, ahogy eddig is. Kivéve, ha néha rám jön egy ilyen ötperc.
Idézet
 
 
#47 Azki 2024-01-14 17:56
Lemezekböl nem sok jót találtam tavaly:
Signs of the Swarm - Amongst The Low & Empty
Void of Vision - Chronicles
Splutter - From Where We Are, the Starting Point of Sound
Maneskin - Rush!

A Code Orange és a Sleep Token meglepö módon nem talált be sajnos. Viszont koncertekböl volt pár jó:
Shadow of Intent + Enterprise Earth
Møl + Countless Skies
Signs of the Swarm
Stray From the Path + Void of Vision + Make Them Suffer
Emmure + Fit For a King + Thrown
Fear Factory + Butcher Babies
Idézet
 
 
#46 Montsegur 2024-01-14 11:52
Csodálattal nézem, amikor valaki seregnyi lemezt sorol fel, nekem tíz kiemelkedő lemez se jön össze ebből az évből :)
Mindenesetre az alábbiakat jó szívvel tudom ajánlani, ezeket sokat hallgattam:
- Cirith Ungol - Dark Parade (csak elindítom és már a nyolcvanas években vagyok... és azok a pazar lemezborítók)
- Isole - Anesidora (jó kis év volt ez a doomrajongóknak )
- Sorcerer - Reign of the Reaper (fantasztikus doom)
- Metallica - 72 Seasons (örök Ride The Lighning rajongóként is nagyon bejött, a Rob-korszak legjobbja nekem)
- Obituary - Dying of Everything (brutáljó death csodás borítóval)
- Code Orange . The Above (az Underneath nagyobbat ütött, de ez is zseniális)

Kb ennyi. Ja és az év koncertje: nekem a Mötley Crüe! De én olyan helyen ültem, ahol jó volt a hangzás, bocsika...:))) Pont ezt a holywoodi cirkuszt vártam tőlük, a Sixx-Lee tengely most is elvitte a show-t, John 5 remek választás volt, Vince hangja (meg maga Vince) szerintem már a nyolcvanas években is komolytalan volt, nem tudom, itt ki mit várt tőle, én speciel semmit :)

És még egy: az Évtized Lemeze nekem továbbra is a Mastodon - Hushed And Grim 2021-ből. 2023-ban se jött semmi, ami lekörözte volna.
Idézet
 
 
#45 torta 2024-01-14 10:57
Hat nemtom, amig pl. Spotin uj (nu)metal megjelenes (SIM-The Rumbling) 140 millio streaminget produkal addig korai temetni a rockzenet mint nepszeru mufajt. Azert ez nem egy dinobanda hanem egy fiatal japan Skindred-szeruseg.

Ket jelenseg zajlik, az egyik a visszamozdulas az otvenes evek single-alapusagahoz, a masik a koncertezes/termekeladas arany visszamozdulasa utobbi fele a benzinarak, klubok merch cutjai stb. miatt, ezek mind artanak az interkontinenta lis turnezasnak.
Idézet
 
 
#44 Goodbye 2024-01-14 07:47
Meglep, hogy senki sem említette a Sum 41 idei feloszlását. Komoly veszteség a színtérnek, a maguk műfajában maradandót alkottak többször is.
Idézet
 
 
#43 H. Sanyi 2024-01-13 20:31
1. Alice Cooper – Road
2. Elegant Weapons – Horns Of Halo
3. Fifth Angel – When Angels Kill
4. Enforcer – Nostalgia
5. Lynch Mob – Babylon
6. Metallica – 72 Seasons
7. Prong – State Of Emergency
8. Uriah Heep – Chaos & Color
9. The Winery Dogs – The Winery Dogs III.
10. Last In Line – Jericho
11. Metal Church – Congregation Of Annihilation
12. Dokken – Heaven Comes Down
13. Overkill – Scorched
14. Steve Vai – Vai-Gash
15. Extreme – Six
16. Alcatrazz – Take No Prisoners
17. Vandenberg – Sin
18. Obituary – Dying Of Everything
19. Crypta – Shades Of Sorrow
20. Steve Lukather – Bridges
21. U.D.O. – Touchdown
22. Winger – Seven
23. Sadus – The Shadow Inside
24. Sweet & Lynch – Heart & Sacrifice
25. Robin McAuley – Alive

2024: lesz új Bruce Dickinson, Judas Priest és Savatage lemez!!!
Idézet
 
 
#42 queensryche999 2024-01-13 17:34
Idézet - Venomádi:
Én 20 évesen is az "öregek" bulijaira jártam, és sose szégyelltem érte magam, sőt. Azelőtt sem voltam a klasszikus tinédzser, úgyhogy engem nem ér majd váratlanul, hogy saját magányomban hallgatok egy lemezt, amit addigra már jó, ha 30 ember fog ismerni. Viszont valami kibaszott kurva nyomasztó belegondolni, hogy senkit nem fogsz érdekelni a senkit sem érdeklő kedvenc zenéiddel, és visszaszorul ez is teljesen a négy fal közé, és teljesen húz el melletted a világ, miközben odakint ez a trap hop mulatós lófasz meg tarolja a fákat is.


De most őszintén: ki a tökömet érdekel, ha NEKED egyébként örömet-kikapcsolódást-bármilyen fokú élvezetet okoz az életedben? Félre ne értsetek, én is érzékelem a folyamatokat (én se vagyok már huszonéves), de szerintem ez az egész - ahogy alább is látszik - túl van ragozva. Igen, profi rock/metal zenésznek lenni ma (de már 15, sőt lassan 20 éve is) TELJESEN más, mint a 80-as, vagy 90-es években (nem beszélve a rockzene szempontjából aranykor 70-es évekről), mi pedig TOTÁL más platformokon (és azon belül is más fogyasztási szokásokkal) jutunk a zenékhez, mint ahogy tettük azt az MTV, a "kazettamásolós haver", vagy jobb helyeken a rockzenét játszó rádiók korában. Ez van.
Idézet
 
 
#41 TuZo 2024-01-13 16:23
Távol tartom magam általában a kommenteléstől, kibicként annál nagyobb élvezettel szoktam végig röhögni az itt-ott elszabaduló indulatoktól tobzódó hozzászólás áradatot.
Na de itt most mintha mindenki az értelmes oldaláról közelítené meg a kérdést, és a téma sem áll távol tőlem, ezért billentyűt ragadtam.

Indirekt módon egy történettel közelítek a dologhoz.

Bátyám és köztem 15 év van, tehát amikor én 7-8 éves voltam, ő már a felnőtt, aktívan dolgozó korba lépett, majd el is költözött, de a rövid átmeneti időszakban, amikor én már felfigyelhettem erre, előttem hallgatta azt a néhány bakelitet, amit addig be tudott szerezni. Illés, Omega, talán egyes Edda, ami eszembe jut (jelenleg rendszeresen látogatja a Mobilmánia bulikat...). Szóval kölyök fejjel ismerkedtem meg a gitár alapú zenével, de különösebben nem hatott rám. Azt gondoltam. Évekkel később, 7. osztály végén Leányfalun osztály kirándultunk pár napot, ahol egyik este a magnóból megszólalt a Pokoli színjáték. Ott és akkor megfertőződtem metállal, de a lényeg: annak ellenére, hogy az addig hallottaknál erőszakosabb megszólalású, sötétebb szövegvilágú dologról volt szó, valahol még is ugyanazt hallottam, mint anno tesóm szobájában. Azóta eltelt 35 év, és azóta sem "gyógyultam meg".
Autózás közben állandóan szól a zene, hangulatól függő fajta rock vagy a Bartók rádió. Eleinte észre sem vettem, hogy a 7 éves lányom érdemben reagált volna valamelyikre. Persze, ha ott ül mögöttem, tekintettel vagyok rá és nem Slayer megy, inkább Bonamassa, Journey, efféle. De egyik alkalommal valamiért nem kapcsoltam semmit, és szóvá tette. Ja, persze, mondom neki, tessék, itt a Petőfi, de egy perc után leintett, mondván: ne ezt, apa, hanem egy bólogatósat!
Persze ez önmagában nem jelent semmit, mert lehet, hogy a suliban majd valamelyik társa odatolja neki a most "menő" popzene valamelyiként és arra fog bólogatni, mert a legjobb barátnője azt mondja, most mindenki ezt hallgatja. De egyszer lehet hogy ő is eltéved Leányfalura...
Mit akarok ezzel? Annyit, hogy minden nemzedékben ott van az igény tudattalanul is arra, hogy ne a mindeki által kedvelt/diktált irányba menjen. A rock/metal színtér pedig mindig is ebből az igényből táplálkozott. Ha ez az igény a Z-generációban is ott van, nagy baj nem lehet. (Nyilván optimista vagyok.)
Azt, hogy a színtér stagnál, nincsenek nagy újítók? Természetes, akik azok voltak, már megtették a magukét a 70-es, 80-as években (a 90-esben alkotók is, ha voltak is kiugrások, ezekből táplálkoztak) és lassan kifulladnak, kihalnak. Szerintem törvényszerű az egyszer fent, egyszer lent váltakozás. A következő reformátorok - kapcsolódva a fentebb sugalltakhoz - most születnek, vagy most cseperednek. Én így látom.
Idézet
 
 
#40 Asidotus 2024-01-13 14:34
Idézet - Venomádi:
... lófasz meg tarolja a fákat is.

Szerintem nincs is ma már olyan zene, amit MINDENKI hallgat.
Kb. a 60-as években volt utoljára olyan, a Beatles és társai, hogy kb. minden fiatal azt hallgatta.
Meg a 80-90-es években, ahol kb. két mainstream irányzat volt, a "klasszikus" popzene, meg az éppen népszerű rock/metal, amelynek a legnépszerűbb előadói is a mainstream szintjén voltak (Guns, Metallica, Nirvana, Green Day, stb.)
Idézet
 
 
#39 Venomádi 2024-01-13 14:01
Én 20 évesen is az "öregek" bulijaira jártam, és sose szégyelltem érte magam, sőt. Azelőtt sem voltam a klasszikus tinédzser, úgyhogy engem nem ér majd váratlanul, hogy saját magányomban hallgatok egy lemezt, amit addigra már jó, ha 30 ember fog ismerni. Viszont valami kibaszott kurva nyomasztó belegondolni, hogy senkit nem fogsz érdekelni a senkit sem érdeklő kedvenc zenéiddel, és visszaszorul ez is teljesen a négy fal közé, és teljesen húz el melletted a világ, miközben odakint ez a trap hop mulatós lófasz meg tarolja a fákat is.
Idézet
 
 
#38 Gábor2 2024-01-12 20:10
Idézet - blackmagic:
Igen, van gond. A hip-hop most mindent visz, egyszerűen azért (is) mert könnyebb egy programmal azonnal zenét csinálni, mint megtanulni hangszeren játszani. És a hip-hop hozza a lázadás részét is, jobban mint bármelyik black metal banda. Széttetovált arcok, kábítószer stb. És nem is igazán érték ma a fiataloknak, ha valaki hangszeren játszik. Ezt hozta a technikai fejlődés. Ha nincs énekhangod, teszünk rá autotune-t és kész. Nekünk kell figyelnünk és felemelnünk a tehetségeket, lemezvásárlássa l, streammel, koncertre járással,pólókk al és nem letöltéssel, you tube-al. Van itt remény, amíg a fiam írja a saját riffjeit 16 évesen, addig van remény. És mikor a gimis osztálytárai megkérdezik, hogy mit hallgatsz és a válasz, hogy Black Sabbathot, Metallicát, Slayert stb. aztán elkérik a fejhallgatót és azt mondják, hogy ez jó, addig él ez az egész. Ja, az év albuma nálam Phil Campbelléké...


Szerintem 2024-ben a tetkó, orrkarika, kábszí stb nem lázadás, hanem szimpla divat, majmolás. Lehet, hogy már nem érték a mai fiataloknak a hangszeres tudás, de ez csak az általános elhülyülést mutatja. Én kötve hiszem, hogy annyi fiatal olvasna manapság, mint 30-40-éve. Egyfajta értelmi-érzelmi elsivárosodást érzékelek, ami az igényesebb zenék népszerűségének nem kedvez.
Szerintem ez a műfaj már sosem lesz olyan népszerű a fiatalok közt, mint volt. Max azt tudom elképzelni, hogy itt is kihajt valami bazáribb, igénytelenebb mellékhajtás - ez mondjuk nem hiányozna...
Végülis mindez nem zavar, életem végéig lesz dögivel megismerni való zene a 60-as évek végétől, még sok neves bandát nem ismerek eléggé...
Idézet
 
 
#37 Kovács Ferike 2024-01-12 18:45
2023. év:

1. Metallica: 72 Seasons
És ennyi... :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2005. november 12.

 

Wackor - Budapest, Süss Fel Nap, 2006. április 25.