Shock!

október 24.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Óvoncsuplíztékmihóm... – a rock’n’roll nitroglicerinje

Vajon meglepi-e a Shock! egyetlen olvasóját is, ha eláruljuk, hogy vélhetően mi sem léteznénk (vagy csak erősen más formában...) a Guns N' Roses és a július 21-én huszonöt éve megjelent Appetite For Destruction nélkül? Aki annak idején velünk együtt élte meg W. Axl Rose, Slash, Izzy Stradlin, Duff McKagan, Steven Adler és a később érkezett társak világuralmát, azt aligha - a Guns N' Roses elől akkoriban elmenekülni sem lehetett, a mindennapok részét jelentették. Dobálózhatnánk olyan kifejezésekkel, mint „popkulturális", „társadalmi méretekben", „megfellebbezhetetlen" és hasonlók, de nem tesszük – inkább csak felidézzük, mit is jelent nekünk ez a huszonöt évvel ezelőtt kiadott, fekete borítós album.

Valentin Szilvia

Jó ideig töprengtem azon, hogy vajon milyen emléket tudok előkotorni az Appetite For Destruction kapcsán, de az a helyzet, hogy azon kívül, hogy chrome-os UX-S Sony kazettára másoltam át valószínűsíthetően könyvtári CD-ről, nem igazán ugrik be semmi. Konkrétan fogalmam sincs, mikor hallottam először a lemezt, és mit gondoltam akkor róla. Aztán beugrott, hogy miért van ez így: egészen egyszerűen a Lies Patience című örökzöldjét hallottam – és láttam – először egy ismerősnél, akinél volt MTV. Akkoriban már tombolt nálam a Metallica-láz, meg persze a thrash, de a Guns N' Roses mindenki mástól elütő, zabolátlan, dallamos és mégis vad világa engem is beszippantott – mint ahogy akkoriban mindenkit. Aztán megvettem bakeliten a Liest, és persze akkor már szükség volt az Appetite lemezre is, de hát az CD-n drága volt, ezért inkább átmásoltam, és persze kismilliószor meghallgattam. (Tisztában vagyok vele, hogy rettentően kínos, de a mai napig nincs meg CD-n, csak a kötelezően beszerzendő listámon.) Mindehhez pedig szükség volt egy GN'R pólóra is, és mivel akkor csajpólókról álmodozni sem lehetett, meg ugye import, normális minőségű dolgokról sem, így a fehér, elöl Axl-t, hátul GN'R keresztet ábrázoló pólómat vagdostam szét (ez akkoriban amúgy is menő volt a Tüzesvíz, az E-klub és a Viking klub látogatói körében). A fekete logósat azért persze nem, az már túl metal volt - és természetesen a mai napig őrzöm ezeket a relikviákat a szekrény mélyén.

Valahogy akkoriban VALÓBAN benne volt a levegőben ez az egész: minden háztartás szükséges eleme kellett, hogy legyen a Guns és a Metallica, a rockdiszkókban meg standard műsorszám volt az Appetite-ról néhány sláger, és soha senki nem unta meg sem az elemi erejű Welcome To The Jungle-t, sem a Paradise Cityt. Aztán valahogy már ott tartottunk, hogy megjelent a dupla Use Your Illusion (bakeliten voltak meg először, de azokat CD-n is beszereztem később), és valami csodálatos véletlen folytán szerveztek egy koncertet Budapestre is. Még épp időben, mivel addigra a zenekar már meglehetősen szétesett, de szerencsére mi erről akkor még semmit sem tudtunk – áldott internet-nélküli világ! A hihetetlen nagy esőn kívül néhány kép megmaradt, például, hogy mennyire szürreális élmény volt egyáltalán élőben látni a zenekart, ahogy „ott sétálnak az orrom előtt" – igaz , jó pár méterre álltam a színpadtól, de akkor is. Az is bevésődött a memóriámba, hogy még nem kezdődött el a koncert, de körülöttünk már mindenki sikítozott, mi pedig a kis baráti társaságunkkal kijelentettük, hogy ez micsoda hülyeség, Beatles koncert lesz vagy mi? Aztán ahogy Axl Rose kisétált a színpadra, valahogy belőlünk is kitört a tinédzser, és az első néhány dalt vélhetően végigsikítoztuk, -ugráltuk, -kiabáltuk. De hát ez akkoriban még megengedhető és elfogadott volt. Főleg egy Guns N' Roses koncerten 1992-ben. Ugyan az utóbbi 10 évben már nem vettem elő hetente vagy havonta az Appetite-ot, de azért nem telik el úgy év, hogy néhányszor ne érezném úgy: nekem ezt most MEG KELL hallgatnom. Mert visszahozza a hőskorszakot, nem mellesleg a mai napig libabőrös leszek bármelyik számtól. A rajongás már rég a múlté, de a dalok iránt érzett mélységes vonzalom örök.

Draveczki-Ury Ádám

Még kilenc éves sem voltam, amikor először beleütköztem a Guns N' Rosesba. 1989-et írt a naptár, és nem volt túl nehéz dolgom: onnantól kezdve, hogy Magyarországon is fogni lehetett az MTV-t, elég jó esélye nyílt az embernek arra, hogy összefusson velük. A szóban forgó klip a Patience volt, és tisztán emlékszem, mennyire nem tudtam hová tenni. Miért játszanak ezek a tetovált, hosszúhajú figurák ilyen visszafogott zenét? Alice Cooper párhuzamos, Trash lemezes slágereit imádtam, és a Poison, a Bed Of Nails meg a House Of Fire torzított gitárjai mellett kissé unalmasnak tűnt a vöröshajú énekes és a lassú téma. Úgy éreztem, egyáltalán nem tetszik, viszont akárhogyan is hadakoztam ellene, a dallam velem maradt, és el is kísért a következő időszakban. A csapat nevét nem jegyeztem meg (a G.I. Joe figurák nevei még sokkal jobban érdekeltek akkoriban), és csak jó két évvel később, a You Could Be Mine agyonnyomatásakor azonosítottam be, hogy egy és ugyanazon bandáról, jelesül a Guns N' Rosesról van szó. 1991-ben pedig már nem volt kérdés, hogy az a csapat, amelyik Arnold Schwarzeneggerrel szerepel egy videóban, és a Terminator 2 betétdalát játssza, csak és kizárólag a világ legmenőbbje lehet. Fel is vettem az aktuális slágereket a rádióból, és oda-vissza hallgattam őket, majd valamivel később a Use Your Illusion II lett az első album, amit már a saját pénzemből vásároltam meg magamnak (kazettán, a Deák téri metró mozgóárusától – mert akkor még ilyenek is léteztek). Ezután persze muszáj volt visszaásni, így az Appetite For Destructionig is elég gyorsan eljutottam. És onnantól fogva az is egyértelmű volt, melyik a legjobb Guns N' Roses lemez.

Igazság szerint a mai napig képtelen vagyok értelmesen megválaszolni, miért tartom – több nálunk is nyilatkozó zenésszel és sok további ismerőssel szemben – sokkal erősebb albumnak az Appetite-ot, mint mondjuk a vele párhuzamosan megjelent egyes Faster Pussycatet vagy L.A. Gunst. Utóbbiakon is stimmel minden: jók a dalok, zseniális a hangulatuk, és eszméletlen laza, hiteles figurák nyomatják rajtuk a rock'n'rollt. A Guns N' Roseshoz képest azonban valahogy mégis szürkébbnek hat gyakorlatilag a korszak összes hasonló ívású csapata még így, negyed évszázad távlatából is. Talán mert a Gunsban mind az öt tag izgalmas figura és hatalmas fazon volt, akikről már ránézésre is üvöltött, hogy nagypályások? Vagy Axl eszelős hangja és Slash összekeverhetetlen gitárjátéka, illetve a két frontarc ellenállhatatlan vonzereje tette őket azzá, amivé lettek? Netán a Mike Clink-féle szintén A-ligás hangzás erősített rá ennyire az említettekéhez nagyon hasonló gyökerekből táplálkozó glam/sleaze muzsikára? Netán mind egyszerre? A választ tényleg nem tudom. Azt azonban igen, hogy akármelyik dalt is hallom meg az Appetite For Destructionről, a hatás ma is ugyanaz, mint akkor, korai tizenéveimben: libabőr, széles vigyor, és valami leírhatatlan eufória. Leginkább ahhoz hasonlít ez az érzés, amikor hosszas távollét után hazaérkezel, vagy egy kimerítő, agyszívó meló után végre elszakadhatsz a hivatalos dolgoktól, és azzal foglalkozhatsz, amit igazán szeretsz, ami igazán te vagy. Még az sem változott, hogy ma is ugyanúgy a Nightrain és a Rocket Queen róla a kedvenc dalaim, mint amikor megismertem. (A leglényegesebb különbség annyi, hogy már rég nincs diákigazolványom, amibe Axl képet ragaszthatnék a sajátom helyett).

A fentiek csak ugyanazt erősítik meg bennem, mint a tény, hogy hány mai tizenévest látok itt-ott Guns és Appetite pólókban: hogy ez a lemez ÖRÖK. Semmit sem veszített az erejéből és az aktualitásából, és éppen ezért minden egyes újabb generációnak tud mondani valamit. Valami olyat, amit egyetlen más azelőtti vagy későbbi lemezen sem sikerült ennyire tökéletesen megfogalmazni, ennyire hatásosan közölni. Dallamos és fogós, de mégis fékezhetetlenül vad és szilaj. Szókimondó és nyers, de öncélúságnak még csak az árnyéka sem vetülhet rá. És minden dühe, indulata mellett végig ott munkál benne valami nagyon pozitív energia, nem is beszélve egyfajta utcai bölcsességről („I might be a little young but honey I ain't naive"). Sőt, akár még az utcai költészet kifejezés használatát sem érzem túlzónak ebben az esetben. Minden hangja, minden részlete klappol – olyan alkotás, amit ebben a formában soha senki nem tudott volna jobban elkészíteni, mint ez az öt ember akkor és ott.

Öt ember, akiket már csak jóval a nagy korszak után, külön-külön láthattam élőben (a remeteéletet élő Izzy kivételével, mert nála erre esélyem sem mutatkozott). Akikről idén áprilisban, a Rock And Roll Hall Of Fame beiktatás kapcsán ismét kiderült, hogy még a legbrutálisabb dollártízmilliókról szóló ajánlatokkal sem lehetséges őket egy helyiségbe terelni. És akiket igazság szerint semmi, de semmi értelme nem is lenne ennyi idő elteltével újból közös munkára ösztökélni, mert annyira különböznek egymástól. Persze épp az eltérő egyéniségek tökéletes összhangban végzett együttes munkája varázsolta ennyire kiemelkedővé az Appetite For Destructiont – a robbanóanyag viszont pont attól robbanóanyag, hogy bizonyos külső impulzusokra szétveti maga körül a házat. Márpedig a klasszikus Guns N' Roses valami ilyesmi volt, méghozzá a legmagasabb fokon: a rock'n'roll nitroglicerinje. Nem az a furcsa, hogy ma már nincsenek együtt, hanem hogy egyáltalán azokat az éveket kibírták egymás mellett ebben a leosztásban, és nem haltak bele ebbe. Csak majdnem.

Nagy Andor

1995 nyarát koptatjuk, a helyszín egy billiárdszalon előteréből nyíló kis beugró, ahová a nyerőgépeket és a flippereket száműzték, lelkes közönségükkel egyetemben, hogy ne legyenek már láb alatt, ha nem muszáj. Itt áll tizenhat éves énem, rajta fekete póló, azon egy kereszt öt koponyával, némelyiken cilinder, máson fejpánt. A nyerőgépek sosem izgattak, na de a flipper az már más kérdés, ez itt előttem meg aztán pláne, nem is csoda, a játékfelület közepén ugyanaz a koponyákkal dúsan telepakolt kereszt, mint a pólómon. Kábé öt percbe kerül, hogy rájöjjek, az üzemeltető trehányul állította be a játék lengésérzékelőjét, így aztán simán meg lehet emelni, hogy a golyó ne menjen már le olyan gyakran, és ily módon vígan el lehet akár órákig is játszani egy százasból. Így is teszek, a pultos kábé két óra elteltével unja meg a töménytelen mennyiségű My Michelle-t, Nightraintt, Anything Goest és Mr. Brownstone-t, ami játék közben üvölt a masinából. „Hát meddig akarod még hallgatni ezt a szart?!?", teszi fel a költői kérdést, amire az egyetlen lehetséges választ adom: „Amíg lehet."

Később azért csak megunom a mókát, és besomfordálok a söntéshez, ahol a kisképernyős tévében épp egy bongyorhajú gitáros szólózik, egy másik fazon meg arról énekel, hogy még a hideg novemberi eső sem tart örökké. „Látod, baszd meg, ezek játszanak igazi zenét, nem az az üvöltő szar, amit te bömböltettél az előbb", közli fensőbbsége teljes tudatában a csapos, én pedig beleröhögök a sörömbe. Hát igen, a kilencvenes években egyszerűen nem lehetett megkerülni, tényleg mindenki Gunst hallgatott – még az is, akinek halvány fogalma nem volt róla, hogy mit is hall. (Lásd még a Metallica fekete albumos és a Nirvana nevermindos időszakát.) Ez persze nem is túl nagy gond, de számomra azért mind a mai napig a ma huszonöt éves Appetite For Destructiont elkészítő GN'R az igazi. És én még egy darabig szeretném is hallgatni ezt az üvöltő szart. Amíg lehet.

Pálinkás Vince

Nem tudom, annak idején milyen lehetett felnőtt, rutinos, némileg hozzáértő rockrajongóként (mint amilyennek manapság szeretem gondolni magam) szembesülni a kezdeti, majd a tetőző Guns-őrülettel. Mai eszemmel mindenesetre irreálisnak gondolom, nem is annyira az elejét (bár tény, hogy '87-'88-ban is túl volt hype-olva a zenekar), de az Illusion-érával járó hisztit mindenképp. Ettől függetlenül, ha nincs ez a (visszanézve tényleg nevetséges) hype, akkor most én sem vagyok itt, és az is igaz, hogy a GN'R több volt egy sima „jó helyen jó időben" jelenségnél.

A két fő katalizátor és ellenpólus, Axl és Slash későbbi (és mai) munkássága is mutatja, micsoda kivételes tehetségeket fújt össze egy időre a szél, a gitáros önéletrajza alapján pedig eleve csodaszámba megy, hogy azt a pár évet egyáltalán kibírták (többé-kevésbé) együtt. Az Appetite-ot viszont akkor sem tudták volna megismételni, ha soha nem oszlanak fel, és persze erre semmi szükség nem is lett volna, mert közhelyesen szólva egyszeri és megismételhetetlen az, amit akkor és ott összehoztak. Nos, így vélik érdekessé a kezdeti kérdésfelvetésem: felismerhette-e az egyszeri (amerikai) hallgató a maga idejében, hogy egyszerre születik meg az új Aerosmith és az új Mötley, és hogy huszonöt évvel később még mindig újabb és újabb generációk fogják felfedezni maguknak ezt a zenét, miközben a régiek még mindig nem untak rá? És ma vajon van-e hasonló kaliber? Az egészben a legdurvább, hogy ha létezik is ilyen (beszéljük ezt meg huszonöt év múlva), akkor az nagyrészt az Appetite-ból táplálkozik.

Polgár Tamás

Az én sorsom 1992. április 20-án pecsételődött meg, legalábbis ami zenei „pályafutásomat" illeti. Ekkor rendezték ugyanis a Queen legendás énekese, Freddie Mercury emlékének szentelt megakoncertet a Wembleyben, amelyet valamilyen rejtélyes oknál fogva a Magyar Televízió, sőt a Magyar Rádió is élőben közvetített, mégpedig olyan kultikus kommentárokkal kísérve, mint például a nóták címeinek magyar fordítása (lásd Def Leppard: Animal – ÁLLAT!). Akkor, nem egész tizenkét évesen, a televízión keresztül totálisan magával ragadott koncert varázsa, és aznap nemcsak a máig tartó Queen-mániám alapozódott meg, de az ott fellépő zenekarok és zenészek többsége a mai napig hatalmas favoritomnak számít. Közülük már akkor is egyértelműen kiemelkedett a Freddie Mecury extravaganciáját új szintre emelő, fehér rövidnadrágban és brit mintás bőrdzsekiben a színpadon fel-alá rohangáló, félelmetes sikolyokat megeresztő Axl Rose, akinek látványa azonnal óriási hatást gyakorolt rám. Tátott szájjal figyeltem, ahogy megbabonázza a tömeget a Paradise Cityvel és a Knockin' On Heaven's Doorral, majd nem sokkal később a Bohemian Rhapsody egyszerűnek korántsem mondható énektémáit interpretálja hihetetlen szuggesztív, sajátos stílusában (a Queen tagjai és Sir Elton John oldalán).

Nem sok idő telt bele, mire a korszak legendás, eredeti(nek hitt), valójában full hamisítvány lengyel TAKT márkájú műsoros kazettáján magamévá tettem a Use Your Illusion II-t, majd valamivel később, immár a CD-korszak beköszöntével az akkori teljes életművüket, köztük az Appetite For Destructiont is. Ezt követően a Metallica, az Aerosmith, és különösen a Queen mellett évekig alig hallgattam mást, mint a Guns N' Roses lemezeimet. Azokban az években a Guns a gimnáziumi események, úgy is, mint null- és sporttábor, valamint gimis „diszkó" elmaradhatatlan kelléke volt (nem utolsósorban az átlagosnál hosszabb játékideje miatt kiváló „lassúzós" November Rainnek köszönhetően). A négy klasszikus lemez közül sosem tudtam igazi kedvencet megnevezni, de talán az Appetite volt az, amelyiknek minden másodpercét egyformán imádtam, és tokkal-vonóval tökéletesnek tartottam. A Mr. Brownstone, a Welcome To The Jungle vagy a Nightrain akkor is libabőrössé tett (ahogy ma is), de a Paradise Cityt vagy a Sweet Childot sem tudták annyiszor lejátszani a rádiók és a balatoni zenegépek (hogy a kultikus Szomszédokban felcsendülő műanyag „feldolgozásról" ne is beszéljünk!), hogy unalmassá váljanak, vagy akár csak egyszer is átugrassam őket. Slash játéka mai fejjel is megdöbbentően feelinges, a lemez naturalisztikus, egyszerre végtelenül mocskos, de mégis tiszta hangzása pedig egyszerűen tökéletes.

Nem hinném, hogy a mi generációnkban van olyan, akit tökéletesen hidegen hagy a Guns N' Roses, akár mint zenekar, akár mint jelenség. Nyilván a dolog divat-jellegéből következően több olyan ismerősöm is van, aki annak idején Guns pólóban feszített, és a kedvenc zenekaraként emlegette őke, ma pedig már nemhogy Axl Rose szalonzenekarát, de még a rockzenét mint műfajt is messziről elkerüli. Nincs is ezzel semmi baj. Ez a zene minőségéből semmit nem von le, és ettől még igaz marad, hogy Slashék hatalmas tömegek számára tárták szélesre a keményebb zenék világának kapuját. Ebbe a tömegbe természetesen én is beletartozom. Nem állítanám, hogy a kezdeti hatalmas lelkesedés viszonylag rövid (egy-két éves) időszakát leszámítva a legnagyobb kedvenceim közé soroltam őket, de az Appetite-ot, a Liest és a két Use Your Illusion albumot mindig is kolosszális méretű mesterműveknek tartottam. Tény, hogy az Appetite dalai mai füllel is ugyanolyan ütősek, mi több, zseniálisak egytől egyig, mint akkoriban, és vonzerejükből huszonöt év alatt sem veszítettek semmit. A banda körüli felhajtás, a szakítás óta eltelt időszak mocskolódása – különös tekintettel Axl hisztis primadonnáskodására – mindig is abszolút hidegen hagyott (bevallom, nem is vagyok képben a történtekkel kapcsolatban), de azt már most alig várom, hogy a néhány másik klasszikus album mellett az Appetite rejtelmeibe is beavathassam néhány év múlva a fiamat. Egész biztos vagyok benne, hogy e kivételes alkotásnak a ma, huszonöt évvel a lemez kiadása után születő generáció számára is lesz mondanivalója.

Révész Béla

Óvoncsuplíztékmihóm...

Nem füleltem az Appetite For Destruction albumot jó ideje, de most, hogy újra megtettem, meglepődve tapasztaltam, hogy minden részletére emlékszem. Bár nálam a lemez megjelenése után csak jó három évvel kezdődött a Guns N' Roses felé kacsintgatás (blueson, AC/DC-n és Metallicán kívül nehéz volt rávenni bármire akkoriban), ha már elkezdtem, rongyosra is hallgattam a lemezt. Jóféle kazettán(!). Miért is?

Csaba barátommal (ki abban a boldog korban, amikor egy doboz Szofi vagy harminc forintba került, a karcagi McMaster zenekar énekese volt, s Metallicában utazott) volt nekünk egy kis törzshelyünk, ahová délutánonként beültünk bambizni (évtizedekkel ezelőtt is akadt olyan hely, ahol szívesen kiszolgáltak 18 év alatti, hosszú hajú kamasz rockereket borsodi bambival). Kockás ingben, mert akkoriban nagyon menő volt a kockás ing, bizony. Így üldögéltünk, s mivel a tulaj ismerős volt, általában Metallicát tetettünk be a magnóba (!), aztán jól elbambiztunk, miközben hörrentettünk néhányat Hetfielddel. Egészen addig, amíg rá nem jöttünk, hogy a szomszéd asztalnál a dúshajú és dúskeblű, szintén kockás ingben bambizó leányok is szeretnének zenét hallgatni, de őket a Guns hevítette. Kedveltük a dúshajú, dúskeblű, kockás inges lányokat. Így történt, hogy az Appetite For Destruction addig forgott hónapokon át a magnóban, amíg az be nem kapta és szét nem cafrangolta a szalagot (!). Annyira, hogy azon már a ceruza sem segített, ha érti valaki, mire gondolok. Addigra viszont minden hangját ismertük, és azt is tudtuk pontosan, hogyan kell néhány üveg borsodi bambi után sivítani, hogy „szvítcsáááájd, ájájájájá", mire a kockás inges leányok olvadni kezdtek, nem beszélve a negyedik bambi után következő „óvoncsuplíztékmihóm" vonyításról, amely tökéletes sikert aratott, majd a hetedik végeztével egy Axl-féle kígyóvonaglás, amely inkább tapírdizsire emlékeztetett, de ott és akkor mindegy volt, kockás ingben tombolt az élet öröme.

Nem mondhatom, hogy nem volt hatással rám. Naná, hogy ezzel az albummal szerettem meg a Guns N' Rosest. Ami aztán elmúlt, mint a kockás ing és a kamaszkor, de Csaba barátom hangjára a mai napig emlékszem, ahogyan a szomszéd asztalhoz fordul: „No, leánykák? Pohár valami? Gánzenrózisz? Miegymás?"

Tiszta bambi és romantika volt minden.

Koroknai Balázs

A '80-as évek második felében a Guns N' Roses legénysége megtestesítette mindazt, amilyennek John Wayne óta a Vadnyugat hőseit hittük: mindannyian jóképűek, dörzsöltek és elképesztően szenvedélyesek voltak. Azokban az időkben alig létezett hely, ahová elbújhattál volna előlük. Nem túlzás, hogy az Appetite For Destruction egy komplett generációt pofozott a helyes vágányra, és jómagam, konzervmagyar tizenévesként egyből a lovak hátára is ugrottam... Ugyan, dehogy! Bő öt évvel később a Use Your Illusion nyitotta fel a szemem, majd a Lies vált örök, dédelgetett kedvencemmé, miközben az Appetite ehhez képest szinte észrevétlenül lett a Tökéletes Rock 'N' Roll Albummá a háztartásban... hiszen a Vadnyugat ekkor már szükségképpen nem ért véget a nyugati parton.

Tökös rockhimnuszból akad itt mindjárt egy tucat, amelyek minden nüansznyi rezdülése beépült a génállományomba – ám ez igazából csak a jelenség körülírhatóbb fele. A már említett, mindenen átcsapó szenvedély és a banda nyers őszintesége még legalább ennyit adott nekem az album örökségéhez. Addig a napig, és azóta sem volt semmi ahhoz foghatóan VALÓDI zenei élményem, mint amikor a Guns rámrohant 2×5 Watton át, és megéreztem benne azt a szabadságot és szabadosságot, amiről addig fogalmam sem lehetett. Mire feleszméltem, a Guns éhsége már rég odalett, saját fekete lyukába hullott vissza éppen, de akkor, a Magyar Tenger északi partjáról nézve ez már nem volt olyan lényeges, My Michelle...

Az általunk megkérdezett zenészek Guns N' Roses visszaemlékezéseit itt olvashatod.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+5 #6 Cselényi Csaba 2012-07-24 09:30
Bizony az egyik lány ex-barátja és a haverjai egyszer elég gömbölyűre vertek a debreceni Nagyerdő egyik szegletében, de hát ez is a rock 'n roll része volt:) Há-há! Bécókám ez hihetetlen!
Idézet
 
 
+7 #5 Koroknai Balázs 2012-07-23 19:54
szép gömbölű úgy lett volna a történet, ha kiderül, h ő volt az egyik "dúshajú, dúskeblű, kockás inges lány" ;Đ
Idézet
 
 
+3 #4 Révész Béla 2012-07-23 17:08
Idézet - Cselényi Csaba:
Emberek! Hol tudom elérni Révész Bécot? Én lennék az egykori cimborája a "Csabi".

Hotelstopperes jó reggelt! :) Itt: reveszbela@gmai l.com
Egyben micsoda bizonyítéka ez az itt leírtaknak. Az Appetite még két évtized elteltével is összehozza a régi cimborákat.
Idézet
 
 
+6 #3 Cselényi Csaba 2012-07-23 12:21
Emberek! Hol tudom elérni Révész Bécot? Én lennék az egykori cimborája a "Csabi".
Idézet
 
 
+7 #2 Révész Béla 2012-07-21 19:47
Idézet - Palinkas Vince:
És a kockásinges lányokat sikerült befűzni végül? :)))

Nagyon meggyőzően és eredményesen tudtuk vonyítani, hogy óvoncsu.
Idézet
 
 
+6 #1 Palinkas Vince 2012-07-21 16:51
És a kockásinges lányokat sikerült befűzni végül? :)))
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.