Shock!

június 26.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

In memoriam Lemmy Kilmister

1230lemmy2Lemmy Kilmister 2015. december 28-ai halálával ismét befejeződött egy korszak a rockzenében. A Motörheadhez és ikonikus főnökéhez természetesen nekünk is számtalan emlékünk kapcsolódik, és bár a Shock!-stábból nem volt mindenki egyforma mértékben rajongó, nyugodtan mondhatjuk: a 70 éves születésnapja után néhány nappal elhunyt énekes/basszusgitáros mindnyájunknak nagyon hiányozni fog. Lemmy távozásával valami végérvényesen eltűnt a rockszíntérről, az általa hagyott űrt soha senki nem töltheti be – így nincs is más hátra, mint úgy emlékezni rá, ahogyan ő is szeretné: kesergés helyett ünnepelve, és természetesen maximumra tekerve a hangerőt.

Valentin Szilvia: Amikor az ember a születésnapján magától arra ébred, hogy többhetes szürkeség után végre üvöltve süt a nap, majd megnézi a híreket és a köszöntések mellett ott virít a hír, hogy Lemmy már nincs köztünk... az azért elég sokkoló tud lenni. Még akkor is, ha jó ideje számítani lehetett rá, hogy bármikor távozhat a vén mókamester.

Egészen zsenge koromban ismertem meg a Motörheadet, a legendás Ace Of Spades lemezzel (köszi, báty, innen is!), szalagos magnóról szólt, és természetesen fogalmam sem volt, hogy mi az, de magával ragadott a rockandroll üteme már akkor is. Jó pár évvel később, amikor már magamtól vetettem bele magam az ilyen zenékbe, valahogy magától értetődő volt, hogy én a Motörheadet ismerem és szeretem, noha sosem voltam az a fanatikus rajongó, aki minden lemezt begyűjtött tőlük. Voltak évek, amikor kevésbé voltak a figyelmem középpontjában, volt, amikor sokat hallgattam az épp aktuális vagy inkább a klasszikus régi lemezeket, és értelmesen megindokolni nem tudom, hogy miért, de csak egyszer láttam őket koncerten, 2011-ben a Szigeten, ahol olyan mázlista voltam, hogy a koncert nagy részét a színpadon oldalt állva töltöttem, gyakorlatilag hátulról nézhettem végig az egészet. (Értitek, egy színpadon álltam Lemmyvel!!!!!) Jó volt a koncert, noha sajnos már nem volt a maga csúcsformájában az öreg, de természetesen még mindig ő volt maga a nagybetűs Rockandroll. Sokat gondolkodtam, megnézzem-e a VOLT-on idén, de úgy döntöttem, nem szeretnék olyan emléket őrizni róla, amikor már az végső erőtartalékait éli fel, és inkább szomorú látni a színpadon, mint felemelő: Lemmy az utolsó ikonok egyike volt, aki milliók életét változtatta meg valamilyen formában, és aki nélkül gyökeresen másképp festene az a zenei világ, amit oly nagyon szeretünk.

Sütött ma a nap, Lemmy mosolyog odafent, hagyjuk is abba a szomorkodást, hiszen ő is azt szeretné, ha vidáman emlékeznénk rá. Koccintással, zenével, ízlés szerint. Ezért meg is hallgatom szalagos magnóról azt a régi felvételt, amivel megismertem őt: szóljon hangosan az Ace Of Spades 1980-ból, recsegve-ropogva, de örökké...

1230lemmy1

Draveczki-Ury Ádám: Nemcsak szimplán nagyon rossz, hanem kissé skizofrén érzés is egymás után többször felmenni a különféle nemzetközi és magyar oldalakra, és újból meg újból elolvasni a szalagcímeket Lemmy haláláról. Az elmúlt időszak kálváriája után cseppet sem lepett meg, amikor a gyászhírre kellett bekapcsolnom a gépet december 29-én reggel, mégis mellbe vágott a dolog. Igen, tudtuk, hogy a mester rosszul van. Továbbmegyek: ha józanul belegondoltunk, azt is tudtuk, hogy semmiféle számítás szerint nem húzódhat már sokáig ez az egész, amit oly sajgó szívvel figyeltünk az utóbbi hónapokban. Még csak azt sem tudom eldönteni, mivel volt a legfájóbb szembesülni: a félbeszakadt koncertekről érkező videókkal, a nyugdíjba vonulás kérdését egy mindent látott idős ember kérlelhetetlen, makacs fafejűségével lesöprő nyilatkozatokkal, vagy utóbbiak ellenpólusával, azokkal az interjúkkal, amelyekben Lemmy arról beszélt, hogy semmit sem sajnál, és nem fél a haláltól, mert csodaszép élete volt. De a Motörhead főnökéről valahogy még a fentiek fényében is teljesen hihetetlennek tűnt, hogy meghalhat. Már úgy értem, az, hogy valaha is meghalhat. Lemmy valahogy tényleg elpusztíthatatlannak, megtörhetetlennek tűnt: bevallottan mindent megtett azért, hogy nemhogy a hetvenet, de még a negyvenet se érje meg, mégsem látszott egy fikarcnyit sem gyengülni egészen utolsó éveiig. És nem kétlem, hogy tényleg csodaszép élete volt. Ráadásul további több millió ember életét varázsolta vele még szebbé így vagy úgy.

Magam is furcsállom, de nem tudom pontosan visszaidézni, konkrétan mikor szembesültem először a Motörheaddel, csak az van meg, hogy az első CD-m az All The Aces válogatás volt tőlük, az első soralbum pedig, amit megvettem, talán az akkortájt frissnek számító Sacrifice lehetett nem sokkal később, valami egészen röhejes összegért, használtan. De ez voltaképpen mindegy is, mert akármelyiket is választom ki ismerkedésnek, garantáltan rákattanok a csapatra: az az igazság, hogy a Motörhead mindössze pár formátlanabb albumot tett le az asztalra karrierje során, de még ezeket is nagyon lehet szeretni. És igen, tudom, hogy Overkill meg Ace Of Spades meg No Sleep 'Till Hammersmith, ezen alapművek jelentőségével nyilván nem lehet vetekedni, de ha kicsit lekapargatjuk róluk a mitikus patinát, a legutolsó felállás is csinált néhány olyan lemezt, amelyet pusztán zeneileg simán oda lehet rakni a fentiek mellé. A 2004-es Infernót például jól oda is soroltam a 21. század legerősebb lemezei közé is, amikor pár éve készítettünk egy ilyen összeállítást. Killers, Suicide, In The Year Of The Wolf – micsoda dalok! Lemmyre aztán biztos nem lehetett rámondani, hogy „de régen sokkal jobb volt", mert ő mindig nagyon jó volt. Pedig csak ment a saját feje után, nem figyelt mások elvárásaira, és csakis azt játszotta, amit ő szeretett.

1230lemmy5

A szoros viszony ellenére érdekes, hogy a legtöbb hasonló nagy kedvenccel szemben a Motörheadhez mindössze egyszer volt szerencsém élőben. Az évek során valahogy mindig úgy alakult, hogy pont akkor nem voltam itthon, vagy családi-, illetve munkaügyek miatt pont akkor nem tudtam megoldani a fesztiválos utazgatást, amikor nálunk jártak. Idén pedig ugyan már simán lemehettem volna Sopronba, viszont az idei dél-amerikai és európai videók láttán végül úgy döntöttem, nem akarom őt ebben a megroggyant, kiszolgáltatott állapotban látni. Most még nem tudom eldönteni, később bánni fogom-e, hogy nem ragadtam meg az utolsó lehetőséget, de most úgy gondolom, hogy nem. Így ugyanis kizárólag a 2004-es debreceni koncert alapján emlékezhetek rá, márpedig az a fellépés tökéletes volt, pontosan olyan, amilyennek előzetesen megálmodtam egy Motörhead-bulit: hangos, mocskos, durva és elsöprő. Olyan, amilyennek a súlyos rockzenének lennie kell – márpedig ezt a zenét biztosan soha senki nem játszotta jobban, kompaktabban, mint Lemmy Kilmister és a Motörhead. És pont.

Nem akarok elkezdeni feleslegesen sápítozni, pláne, hogy az öreg aztán soha nem nézte jó szemmel az ilyesmit, de azért nyugodtan ki merem jelenteni: Lemmy halálával valóban ledőlt a műfaj egyik legmasszívabb bástyája. Minden stílusnak létezik néhány végső megtestesítője, és aligha vitázik velem bárki is, ha azt mondom, hogy a súlyos zenék vonalán – mondjuk Ozzy mellett – alighanem ő jelentette azt, amit Elvis a rock'n'rollban vagy Bob Marley a reggae-ben. Egy ikonnal és egy illúzióval tehát akkor is szegényebb lett most a világ, ha az Overkillt, a Bombert, az Ace Of Spadest és társaikat örökké hallgatják majd. Nem kifejezés, hogy hiányozni fog: tényleg betölthetetlen űrt hagyott maga után.

Kiss Gábor: Nagyjából 14-15 éves lehettem, mikor Édesanyám hazaállított körülbelül negyven darab bakelittel, amelyek egytől-egyig klasszikus metal- és hard rock-csapatok anyagai voltak. Ekkor került a gyűjteményembe többek között a Judas Priest-életmű is, a legtöbbet azonban mégsem Rob Halfordék lemezeit hallgattam, hanem két olyan korongot, amelyeknek köszönhetően olyan új kedvenceket avathattam, akik munkásságát a mai napig is töretlen lelkesedéssel és rajongással követem. Ezek közül az egyik a Saxon Power & The Gloryja volt, a másik pedig egy koncertlemez, amelynek borítóján a színpadi lámpákból kirajzolódó vadászbombázó készült a gyanútlan közönségre ereszteni pusztító erejét. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a No Sleep 'til Hammersmith egyike a valaha született leghatalmasabb koncertlemezeknek, húsz év elteltével pedig még mindig etalon számomra. Gyakorlatilag a lemez első hangjainak hallatán elhatalmasodott rajtam a Motörhead-mánia, és szép sorjában be is gyűjtöttem a teljes diszkográfiát, először csak másolt kazettán, majd pedig az évek alatt fokozatosan CD-n is.

1230lemmy6

Bár szokás azt mondogatni, hogy a Motörhead ugyanazt a lemezt szállította le pályafutása során huszonkét alkalommal, ha azonban néhány felületes hallgatásnál több energiát feccöltél a munkásságukba, tudhatod, hogy mindez nettó baromság. Az Ace Of Spades, az Another Perfect Day, az Orgasmatron, a Bastards vagy a Sacrifice mind-mind ízig-vérig Motörhead-lemezek, de markáns önálló karakterrel és hangulattal, ahogy mindez gyakorlatilag bármelyik anyagukról elmondható. A magam részéről pedig bárhová is nyúlok a polcon a Motörhead címkénél, rögtön érkezik a Mocifej-élmény, amelybe 2015. december 28-át követően egy újfajta, szomorkás érzés is vegyül majd.

Lemmyvel ugyanis olyasvalaki távozott, aki a rock elpusztíthatatlanságát, állandóságát szimbolizálta, ez pedig végtelenül szomorú. Évek óta mondogatom, hogy nem szabad elszalasztani az olyan alkalmakat, amikor a nagy öregeket láthatja az ember élőben, mert sosem tudhatod, lesz-e újabb lehetőség. Épp ezért borzasztóan örülök, hogy ha nem is épp kicsattanó formában, de még egyszer, utoljára láthattam őt Sopronban. Tulajdonképpen, ha logikusan belegondolunk, az utóbbi évek történései alapján borítékolható volt, hogy a tragédia bekövetkezte már nincs messze. Ennek ellenére, amikor kiderült, hogy februárban Bécsben lép fel a Motörhead (méghozzá a Saxonnal), azonnal megvettem a jegyet, mivel szemernyi kétségem sem merült fel azzal kapcsolatban, hogy a Bibircsókos egykettőre összekapja magát, és februárban, immár hetvenen felül, de régi fényében tündököl majd. Sajnos nem így lett, és most végtelenül szomorúan állok itt egy jeggyel, ami mindennél kézzelfoghatóbban szimbolizálja: szegényebb lettem egy idollal. Ahogy az egész világ is! Csókoltatom Philthyt és Würzelt, add át nekik, Öreg!

Nagy Andor: Korán keltem, mert még halaszthatatlan dolgom volt munkába indulás előtt. Aztán a halaszthatatlan dolgomat elhalasztottam, mert jött valami fontosabb. Leforrázva kellett ülnöm a monitor előtt (addigra már hárman írtak miatta e-mailt, és az egész internet a hírt harsogta), meghallgatni a No Sleep 'til Hammersmitht, megosztani a gyászhírt, lecserélni a borítóképemet, és meginni egy feles pálinkát (whiskey nem volt itthon).

Mert alig néhány nappal hetvenedik születésnapja után elment legnagyobb hőseim egyike, Ian Fraser Kilmister, barátainak – és az ő esetében kizárólag ezekről beszélhetünk – csak Lemmy, aki maga volt a rock and roll, zenéjét gyerekkorom óta hallgattam, és nélküle tizedannyit sem ér az egész cirkusz. És üresen kong minden „erre azért számítani lehetett" és „csoda, hogy eddig bírta", mint ahogy szart sem ér a sok megosztás, borítókép-csere, és a sok feles is mindhiába. Ilyen őszinte és jó szándékú, egyszerű gondolkodású, mégis intelligens humorú, karakán és hajthatatlan, társaiért, barátaiért és a közönségért tűzbe menő, tényleg az utolsó pillanatig azt élő, amit hirdető emberből kellene sok-sok ezer, és nagyon nem csak a rockszíntérre. Most pedig már egyetlen Lemmynk sincs.

1230lemmy3

Oravecz Zoltán: A Fattyú halott. Hiába ordítják több tucatnyi hírportálról a vaskos nagy betűk, mégis nehéz szabadulni az érzéstől, hogy ez az egész csak egy abszurd vicc. Lemmy meghalt? Ugyan már! És mégis. Nehéz elhinni, hiszen sok más zenésszel ellentétben ő valóban a rock fenegyereke volt, legenda, ikon, és ez Lemmy esetében nem csak üres jelzőpuffogtatás. Komoly feladat elé állítaná magát az az ember, aki olyan rockzenészeket vagy -rajongókat próbálna felkutatni, akik nem kedvelték a Motörheadet, vagy ami még elképzelhetetlenebb, nem is ismerték. A Motörhead valamilyen szinten és formában mindenkire hatással volt, legyen az zenész vagy zenerajongó, és ezt kár is lenne tagadni. Amint ezeket a whiskeybe áztatott sorokat írom, eszembe jutnak a főiskolás évek, amikor hétfő esténként egy újabb ellógott nap után, készülve az éjszakába nyúló kocsmatúrára, lakótársammal bedobtuk a „Motörhead összes" írott CD-t a lejátszóba, feltekertük a kis hangfalakat, és felbontottunk egy üveg olcsó bort, miközben az albérlet falait szétfeszítette a Burner meg a Life's A Bitch túlvezérelt rock'n'rollja. Az élet egy ribanc. De nélküle meg sem születhetett volna Ian Fraser Kilmister, szóval a kör végérvényesen bezárult a Vén Bibircsókos számára. Nekünk pedig, akik még itt maradtunk néhány kör whiskey-kólára, most egyetlen dolgunk van csupán: felcsapni a huszonkét Motörhead lemez egyikét, és ünnepelni a zenét, amely Lemmy számára maga volt az Élet. Lemmy Is Motörhead, Motörhead Is Lemmy!

Pálinkás Vince: Írok én is, rövidet – jeleztem Ádámnak a shockos csoportban, amikor spontán felmerült ennek az összeállításnak az ötlete. Aztán leesett, hogy a mondat önkéntelenül is telibe talál, hiszen csak egy betűt kell kicserélni, és máris méltóképpen emlékezhet az ember Lemmyre. Nem is kétséges, hogy ezen a szilveszteren az alkoholizálók azon része, akiknek bármilyen közük van és volt valaha a rockzenéhez, öreg barátunk útmutatása szerint és formálisan az ő tiszteletére fogja üríteni whiskys- és egyéb poharait. Azt nem mondom, hogy „emlékére", mert azt ő maga tartaná röhejesnek.

Sokan, sok helyen írták, hogy „nem voltam Motörhead-rajongó", „nem annyira hallgattam" satöbbi. Meg kell mondjam, Motörhead-fan én sem voltam sose. Lemmy-hívő annál inkább – ezen a magát időnként túlságosan is komolyan vevő színtéren (szemétdombon) ő volt az irónia és önirónia megtestesülése, aki emellett viszont mindvégig profi módon és konstruktívan állt a zenéhez, zenéléshez. A Fehércsíkláz számomra alapolvasmány, amelyen egyszerre röhögtem könnyesre magam és gondolkoztam gyakran el; az egyetlen koncert ahol elcsíp(het)tem a bandát (Masters Of Rock 2007), alapélmény; az Öregről készített portréfilm alapmű – utóbbinak köszönhetően otthonunk dísze pár éve a Take Me To The Rivert és a Don't Worry Be Happyt éneklő gumihal (bár maga Lemmy a fürdőszobába száműzte szegényt). Ebből is látszik, hogy a figura jelentősége túlmutat zenén, de még popkultúrán is.

1230lemmy4

Persze a zenét is bírtam, és idővel behatóbban felfedeztem magamnak az életművet (Head Catestül, ami szerintem amúgy zseniális), részben az említett könyv miatt is. És, remélve, hogy egyszer elcsíphetem Lemmyt személyesen, ha még ebben az életben eljutok a Rainbow bárba (mindenkori állapotától függetlenül fel se merült bennem, hogy ezt ő ne érné meg, akármikor is következzen be az elkövetkező X évben), már-már azon kezdtem gondolkozni nemrég, hogy az általam igazán sose kedvelt whisky műfajával is elkezdek barátkozni – nos, ez az elképzelés eredeti formájában már sosem fog megvalósulni. Az Öreg iránti tiszteletemet viszont nem is fejezhetem ki jobban, mint hogy most megnyitom azt az üveget, amit különleges alkalmakra tartogatunk itthon – ez ugyan nem Motörhead típusú, de ennek még örülök is: ha valami, akkor a hatásvadászat nem kell most ide.

Révész Béla: Már a Shock! előszilveszteri összeröffenésének lázában égtünk, amikor 29-én hajnalban a netet elárasztották a Lemmy haláláról szóló posztok és részvétnyilvánítások. Azt nem mondhatom, hogy kigúvadt a szemem a döbbenettől, mint anno Jeff Hanneman kapcsán, de azért lezsibbadtam egy pár percre. Ahogyan Draveczki kolléga tömören megfogalmazta: „Tudtuk, hogy megtörténik, mégis hihetetlen, bassza meg..." Bassza meg, bizony. Elment az egyik utolsó szimbólum. Nem akarnék a Motörhead-albumokról hosszan locsogni, az a zene maga a legegyszerűbb tökéletesség, és Lemmy mítoszát sem kell különösebben színezni. Őszinte, minden sztárszarságtól mentes faszi volt, maga a megtestesült rock and roll. Zenéje tagadhatatlanul generációkat inspirált, személye azonban még inkább. Ha valaki látta kisétálni a színpadra, hallotta a védjeggyé vált köszöntést, aztán figyelte, amint – még a baljós idők előtt – végigzúz egy koncertet, olvasta nyilatkozni, fülelt a sztorikra róla, egyetlen dolog juthatott eszébe: ez a fickó nagyon megcsípte, amit meg kellett. Túl a zenén, az az alázat, hozzáállás, a megfelelni nem akarás és az őszinteség, amit Lemmy képviselt, ilyen mértékben nem sok zenészben volt/van meg.

Hogy meghalt, azt tudomásul vesszük. Tényleg várható volt. Inkább az egyre üresedő helyeket nézzük aggodalommal. Egyelőre nem látni, kik fogják az évről-évre szélesedő lyukat betömni. A legnagyobb igaza azoknak van, akik Lemmy halála kapcsán az élet imádatára buzdítanak. Talán ez a legszebb öröksége ennek a már évtizedekkel ezelőtt legendává vált zenésznek. A halálát követő reggelen egyébként megváltozott az időjárás. Főnökasszonyunk aznap ünnepelte születésnapját, s rá is csodálkozott a kinti világosságra a sötét hír után. „Elég hülye érzés... de legalább a nap süt" – írta.

Még szép. A vén bibircsókos éppen töltött még egy pohárral. Odafenn.

1230lemmy7

 

Hozzászólások 

 
+2 #10 abdool 2016-01-05 12:13
a borítóképet én is lecseréltem, egy rickenbastardra .

tudom, anyámat
Idézet
 
 
+8 #9 mikmak 2016-01-02 21:20
Sajnos már nem lesz minden ugyanolyan, mint régen. Tényleg emblematikus alakja volt a rock világának, úgy gondoltunk rá, mint mindennek az alfája és omegája. De már nincs köztünk. R.I.P Lemmy :(
Idézet
 
 
+9 #8 D. L. 2015-12-31 02:31
Nem lehet mit hozzáfűzni ehhez a hírhez. Sokkoló, fájdalmas, felfoghatatlan. 1987 óta, a Rock 'N' Roll album óta az egyik legnagyobb kedvencem, istenem. Tegnap az egyik barátommal meghallgattuk az Ace Of Spades-t és a The Birthday Party-t - bakeliten. R. I. P. Lemmy!
Idézet
 
 
+9 #7 Codename333 2015-12-30 21:43
nekem is sajnos csak egy koncert "jutott".Viszont nekem az a msotani VOLT-os buli volt.Kicsit aggódtunk is haveromékkal nehogy berosszuljon az öreg.De én örültem h láttam sőt viccelődni is volt ereje még.De 70 évesen már nem váram tőle többet annál mint amit mutatott. De boldog voltam.Fülig ért a szám végre láthattam az öreget.Jobb későn mint soha.Még jó hogy nem hagytam ki.Még én sem dolgoztam fel teljesen ezt az egészet.Üresebb a világ most igazán.Utóljára Jeff Hannemann halála rázott meg ennyire.RIP LEMMY! NYOMD ODA FÖNNT A TÖBBIEKKEL.
Idézet
 
 
+17 #6 Szőlő 2015-12-30 18:57
Nem halt meg. Szopat sutyiban, mert baszni már nem szeret. Ne izguljatok, jól van a Mester.
Idézet
 
 
+11 #5 Den 2015-12-30 15:30
Ő volt legnagyobb átokverte rock n roll forma,aki valaha ezt a földet taposhatta!
Idézet
 
 
+17 #4 Tulus 2015-12-30 11:28
Tudom, hogy az "öreg" picsán rúgna, ha megtudná, hogy szomorkodom a halála miatt, de nem tudok máshogy, mert nagyon szeret(t)em Lemmy-t :( Többek között a szerénysége, az állhatatossága és a dolgokhoz hozzáállása miatt.
Ugyan nem hallgattam minden nap agyonra a lemezeit, mégis tisztában vagyok vele, hogy fantasztikus életművet adott a világnak.
Mi mást mondhatnék.... Köszönöm Lemmy Kilmister! \m/
Idézet
 
 
+53 #3 Nagy Andor 2015-12-30 10:57
Idézet - Nyúlós Pubi:
"Nagy Andor: Korán keltem, mert még halaszthatatlan dolgom volt munkába indulás előtt. Aztán a halaszthatatlan dolgomat elhalasztottam, mert jött valami fontosabb. Leforrázva kellett ülnöm a monitor előtt (addigra már hárman írtak miatta e-mailt, és az egész internet a hírt harsogta), meghallgatni a No Sleep 'til Hammersmitht, megosztani a gyászhírt, lecserélni a borítóképemet, és meginni egy feles pálinkát (whiskey nem volt itthon)."

LECSERÉLNI A BORÍTÓKÉPEMET
szánalom


Mint ahogy az is, hogy az egész mondandómból ennyit sikerült felfogni.
Idézet
 
 
-59 #2 Nyúlós Pubi 2015-12-30 10:12
"Nagy Andor: Korán keltem, mert még halaszthatatlan dolgom volt munkába indulás előtt. Aztán a halaszthatatlan dolgomat elhalasztottam, mert jött valami fontosabb. Leforrázva kellett ülnöm a monitor előtt (addigra már hárman írtak miatta e-mailt, és az egész internet a hírt harsogta), meghallgatni a No Sleep 'til Hammersmitht, megosztani a gyászhírt, lecserélni a borítóképemet, és meginni egy feles pálinkát (whiskey nem volt itthon)."

LECSERÉLNI A BORÍTÓKÉPEMET
szánalom
Idézet
 
 
+31 #1 Dead again 2015-12-30 09:23
Még mindig felfoghatatlan. Szar lesz egy olyan világban élni, amiben nincs Lemmy. R.I.P. :(
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.