Tavaly lett volna 60 éves a 2009-ben elhunyt Marcel Jacob, és a basszusgitáros emlékére társai ismét színpadra álltak a Sweden Rock fesztiválon. Ez szolgáltatta az apropót, hogy sorra vegyük az egyik legkultikusabb és legkülönlegesebb északi dallamos csapat életművét a DiszKgráfia sorozatunk aktuális részében. Ebben a leágazásban mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy zenekar munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, a Talisman karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Talisman (1990) // Genesis (1993) // Humanimal (1994) // Life (1995) // Truth (1998) // Cats And Dogs (2003) // 7 (2006)
Draveczki-Ury Ádám
- Humanimal
- Life
- Genesis
- Talisman
- Truth
- 7
- Cats And Dogs
Talisman
Az 1990-es debüt egy hagyományosabb nordikus dallamrock-album, ám annak közel tökéletes. Maximálisan alá tudom írni, hogy a későbbi Talisman-lemezek sokkal kreatívabbak, izgalmasabbak, különlegesebbek ennél, ám a magam részéről ezt szereztem be először a diszkográfiából, és egyből elvarázsolt – így aztán a mai napig különleges helyet foglal el nálam, nagyon szeretem. Még azzal együtt is, hogy talán egy-két töltelék becsúszott rá ennyi év távlatából. Mindenesetre ha lett volna némi igazság a földön, Soto és Jacob Amerikában is elér egy minimum aranylemezes szintet az I'll Be Waitinggel vagy valamelyik másik dallambombával, és akkor talán minden másképp alakul...
Kedvenc dalok: Standin' On Fire, I'll Be Waiting, System Of Power
Genesis
Melodikus rockzenék szempontjából 1993 már jóval mostohább érának minősült a kilátásokat illetően, mint 1990, így a Talisman sem bazírozhatott szélesebb közönségsikerekre, ha már az első anyaggal, az aranykorban sem sikerült befutniuk. Mindazonáltal ez az év rengeteg elképesztően kreatív, a melodikus bandák komfortzónáján túlnyújtózkodó albumot hozott fel a stílusban, és a Genesist is ide sorolom. Mindössze az nagy kár, hogy hangzásban – érthető okokból, de akkor is sajnálatosan – visszalépést jelentett a debüthöz képest. Ennek ellenére erre már a legrosszabb indulattal sem lehetett rásütni, hogy „hagyományosabb nordikus dallamrock-album". Nyugodtan kijelenthetjük: ekkorra ért be a Talisman minden szempontból.
Kedvenc dalok: Time After Time, Mysterious (This Time It's Serious), U Done Me Wrong
Humanimal
Zeneileg nekem elég egyértelműen ez a csúcspont. Mai fejjel is egészen félelmetes, micsoda kreatív ötletvihar tombolt ezen az albumon, ha a stílusmegjelölést az eredeti értelmében vesszük, akár progresszívnek is nyugodtan nevezhetjük. Nyomokban még a Humanimalben is ott van a '80-as évekből eredő, északi dallamos hard rock, ám a végeredmény már egészen mást mutat a bő kézzel mért feketezenei és egyéb hatásokkal. Mindez egészen elképesztő hangszeres és hangszerelési megoldásokkal, teljesen atipikus ötletekkel párosul, és ami a legőrjítőbb: a Humanimal még ezzel együtt is perfekt slágergyűjtemény. Nagy kár, hogy 1994-ben nem az efféle dalokból lettek a slágerek... Pedig a Colour My XTC-nek tényleg be kellett volna szakítania a tetőt, a Blissful Garden meg minden bizonnyal Fredik Åkesson leggyilkosabb szólója, csorgó nyállal hallgatom minden egyes alkalommal. Rég a Klasszikushockban lenne a helye, a műfaj egyik csúcsalkotása.
Kedvenc dalok: az összes, de ha mindenáron választani kell: Colour My XTC, D.O.A.P.S., Blissful Garden
Life
Mindössze egy évvel a Humanimal után is sikerült hatalmasat gurítaniuk ezzel az albummal. Nem mondom, hogy felér nálam a '94-es mesterműhöz, de közelíti, és már ez is elég sokat elmond róla... A Talisman úgy idomult a korszellemhez a sötétebb, súlyosabb, mélyebben dohogó hangzással, hogy közben jottányit sem erőszakolták meg magukat alternatív kísérletezéssel, miegyébbel. A végeredmény itt is egy gyakorlatilag maximális teljesítménynek tekinthető, magáról minden kategóriát lerúgó hard rock album. Kortalan, és a szó legnemesebb értelmében véve érett, felnőtt mű. Hatalmas zene.
Kedvenc dalok: Temptation, Body, All That Really Matters
Truth
Megosztó darab, de szerintem nagyon jól öregedett. Sőt, mivel a megjelenéséhez képest némi fáziskéséssel, a többivel nagyjából egyidejűleg ismertem meg, nálam igazság szerint sosem lógott ki annyira a sorból, mint sokaknál. Persze kétségtelen, hogy így is ez jelentette a korszakhatárt a Talisman munkásságában, és az is, hogy ide azért be-beszivárgott ez-az, ami korábban nem, de összességében még így is maximálisan vállalható és nagyon komoly zeneiségű mű. Még ha nincsenek is rajta akkora elementáris klasszikusok, mint az előzőeken. A feldolgozások egyébként, bár jól sikerültek, kicsit megborítják az anyag egységét. Ma már vállat sem vonnánk az ilyesmire, mindazonáltal akkoriban azért annyira még nem számított a rockszíntéren bevett dolognak Prince-t meg Madonnát feldolgozni, szóval a bátorságukért jár a vállveregetés. Fredrik azért így is hiányzott, bár Pontus Norgren is óriási.
Kedvenc dalok: Here 2day, Gone 2day, Your Man, Angel/Devil
Cats And Dogs
Az első újkorszakos Talisman, ami ismét már „csak" egy nagyon jó lemez, nem pedig valami stílushatárokon túlmutató, fejben és lélekben hosszú-hosszú évekkel a kortársak előtt járó, váteszi mű. Mindazonáltal 2003-ban már megint más korszakot írtunk, a tagok is túljutottak a maguk legkreatívabb életszakaszán, és alighanem azt is érezték, hogy ez a hajó elment, a kultikus keveseknek nyújtott örömzenélés a maximum, ami kihozható a Talisman-történetből. Nem mondom, hogy csökkent a lelkesedésük, de az biztos, hogy ez megint egy hagyományosabb album a '90-es évek derekának munkáihoz képest. A műfaj átlagán persze még így is messze túlnőtt.
Kedvenc dalok: Skin On Skin, Lost In The Wasteland, Hell In Paradise
7
Dalok tekintetében egy paraszthajszálnyival talán még erősebb is a Cats And Dogsnál a legutolsó album, ami aztán – az ismert és tragikus okokból – sajnos a banda hattyúdalának bizonyult. Méltó finálé, minden szempontból ott van a szeren, ugyanakkor ennyi év távlatából azt kell mondanom: náluk is benne volt a pakliban, hogy ha nem alakul minden úgy, ahogy, akkor mostanra beleszürkülnek a frontierses „háromévente lemez Alessandro Del Vecchióval" verklibe. JSS utóélete maximálisan ebbe az irányba mutat. Mindazonáltal ez is egy jó album, ez kétségtelen.
Kedvenc dalok: Falling, Rhyme Or Reason, Forevermore
Bertli Zoli

A Talisman azóta is örök kedvencem. Fredrik Åkesson iskolapéldája annak a virtuozitásnak, ami a dallamokból indul, érzéseket közvetít, és mikor nagyon sok hangot pakol bele egy futamba, akkor is követhető, éppen abba a dalba passzol, amibe belejátszotta. Jamie Borger a kettő-négyek ékköve, és bármennyire nevetségesen is hangzik, de beugrik, hogy ő játszik, még ha nem is tudod, hogy ő az. Marcel Jacob. A Talisman hangzását, megszólalását neki köszönhetjük. Nem ő találta fel a basszusszólózást, de miatta lett Talisman, miatta szól úgy az egész, ahogy, és örök hála neki azért, mert telepakolta a lemezeket azokkal a káprázatos témákkal, ikerszólókkal, kiállásokkal, amit azóta se hallani sehol máshol, és ha mégis, akkor az is teljesen más.
Most, mikor írok, és kiemelnék pár dalt, rájövök, hogy teleírhatnám a rovatot a címekkel. De például: Colour My XTC, pffff, mennyire megalázó már, amilyen lazán egybegyúrják vagy négy-öt műfaj sajátosságait, funk, blues, rock, metál, rap, csakhogy a vége nem egy ócska giccsparádé, hanem könnyed, de ütős rockdal. Mysterious. Álmomból keltve is. Tears In The Sky. Gigalibabőr, amikor megy a bassz-gitár szólópárbaj. És talán a klasszik himnuszokon felül is a D.O.A.P.S. – az a könnyedség, szellősség, már-már nevetségesen magától értetődő hullámázás, aztán szólóvihar, dörmögve éneklő basszusalap, Soto karcos melódiái... Most akkor végem is van.
És hát Jeff Scott Soto. Tudjuk, aki egy kávéfőző használati utasítását is úgy tudja elénekelni, hogy a végén felkutatod a lakást, hogy még-még, adjunk neki másikat is. Kegyetlenül elnyűhetetlen hang, egyedi stílusú, lélekmelengető megszólalású énekes, nincs-másik-ilyen kaliber. Szerintem nem fér el emberi memóriába az a sor, amiben a szerepei fel vannak sorolva, akár egész lemezeket tekintünk, akár csak dalokat, együttműködéseket. És ez természetesen csak a materiális jószág, ami ennél sokkal izgalmasabb, az a fickó jelnléte. Mikor először láttam, 2008 márciusában az A38-on, egész egyszerűen kápráztató volt. Eleve a termete, előzetes elképzeléseimmel szemben (vékony, 170 cm körüli alkat) bejön oldalról egy nyurga fickó a légies mozgásával, és jelen van. Mikor még meg se szólal, már sikoltozik a közönség. Aztán az a mozgás, funky, shuffle, diszkólépések és CD-minőségű éneklés. Kegyetlen lehetett egy Talisman-buli annak idején.
Szóval ezek az élmények teszik a Talismant valóban ékkővé. Mikor már szétpörgetem azokat a lemezeket, amik még mondanak valamit sok-sok év után is, akkor a Talisman tud újat mutatni ezt követően is. Ha pedig nem, akkor is ott a Humanimal meg a Human Clay, a különféle jogi trükközések miatti variációk, és köszi nekünk Pontus Norgrent is.
Szeretlek, Marcel!
Cseke Feri
- Life (10)
- Humanimal (10)
- Human Clay: U4IA (10)
- Truth (9)
- Genesis (9)
- Human Clay: Human Clay (8)
- Talisman (8)
- Cats & Dogs (8)
- 7 (7)
Talisman
Az első Talisman-lemez előzményeihez némileg bele kell merülnünk a '80-as évek svéd rockzenei életébe. A formációt létrehozó Marcel Jacob basszer neve először a Rising Force zenekarral kapcsolatba került a nagyközönség szeme elé, amit ugye azzal a bizonyos Yngwie Malmsteen gitárossal alapítottak, akit senkinek nem kell bemutatni és ahol az Amerikából leigazolt Jeff Scott Soto énekes is megalapozta karrierjét. Yngwie-től aztán mindketten búcsút vettek, a basszer Force néven bandát alapított Joey Tempesttel, amelyből végül a Europe lett, majd utóbbi gitárosával, John Norummal is szövetkezett végül, akinek első szólólemezét (Total Control) is közösen rakták össze. A Talisman megalapítása ezután következett be a demós idők énekesét (Göran Edman) váltó Sotóval, hivatalosan még csak duóban, akiket néhány zenész jó barát segített ki különböző hangszereken, de amúgy a zenei rész szinte teljes mértékben Marcel munkája. A játék neve természetesen dallamos hard rock, melynek egyik legnagyobb erénye, hogy Malmsteen-el ellentétben mennyire NEM a gitárszólókra építették fel a nótákat, hanem pont fordítva. Jacob későbbi védjegyszerű játéka és a soundja itt még nem forrt ki teljesen (a Great Sandwich instruban azért már megvillantja), inkább csak tolja a szükséges alapokat. Egy kicsit kiszámíthatóak is ezek a dalok, kevesebb még az izgalmas zenei megoldás. Ritkábban is szoktam hallgatni őket, de nem azért mert nem jók, hanem mert amit a későbbiekben megalkottak, azokkal minden tekintetben felülmúlták önmagukat. Ezekben a dalokban még nincs akkora spiritusz és a produkció is kezdetleges, de a potenciál és az óriási tehetség már nagyon komolyan érezhető. Az elsőnek kimásolt single (I'll Be Waiting) még egy második helyezést is elért a svéd listákon és az album is jól fogyott a skandinávoknál.
Kedvenc dalok: I'll Be Waiting, Break Your Chains, Just Between Us, Dangerous
Pontszám: 8
Genesis
Itt már megjelentek a fifikás alapok, ami véleményem szerint részben egy végtelenül tehetséges gitárosnak is köszönhető, akinek óriási érzéke volt ahhoz, hogy mikor mit és mennyit kellett pengetni egy dalon belül. Fredrik Åkesson neve aztán a későbbiekben is szerves része maradt a Talisman-nak, aki Jacobbal vállvetve őrületes alapokat talált ki Soto énekdallamaira. A Genesis megszólalása is már nagyon közelített a tökéletes Talisman-soundhoz, ámde óriási hibája az anyagnak, hogy az élő dob helyett egy Alesis SR-16 dobgép szolgáltatta a ritmusokat, amit Marcel programozott. Pedig a nóták is már egy fokozattal erősebbek itt, mint a debütön, habár a nyitó triumvirátus még mindig inkább az első lemez alapjáratosabb dallamrockjának a szellemében fogant. A Talisman izgalmasabb jövőjét valójában az ezek után érkező If You Would Only Be My Friend-el, illetve a pofás basszus-gitár szólóbetétes All Or Nothing-al vetítik előre, de nagy favorit még a Whitesnake Fool For Your Loving riffjét pofátlanul ellopó, de mégis pazarul újrahasznosított Give Me A Sign is, ahol Soto alakít nagyot a vastag, tapadós refrénben. Nagy kár a műanyag és még ráadásul rettenetesen megszólaló dobgépért, egyszer valaki feldobolhatná és újrakeverhetné a teljes anyagot. Manapság ez már nem lenne kivitelezhetetlen és igazságot is szolgáltathatnának egy ilyen vállalkozással a daloknak.
Kedvenc dalok: If You Would Only Be My Friend, Mysterious, U Done Me Wrong, Comin' Home, Give Me A Sign, Long Way To Go, Time After Time
Pontszám: 9
Humanimal
Nyilvánvaló, hogy kreatív szempontokból ezen a lemezen járatta magát csúcsra a csapat, bár akinek nagyon bejött az előző körökben hallott, melodikusabb, hard-rockosabb megközelítés, az egy picit csalódhatott a sok helyen funkosabb hangvételen. Ugyanakkor ez már mégis egy teljesen más szint volt, mint az első két lemez dallamrockja. A kezdő Colour My XTC például nyugodtan lehetne egy Red Hot Chili Peppers-nóta is, annyira egyértelműek benne Flea és társainak hatásai, csak persze itt az énekesnek minőségibb huzalokból szerelték ki a hangszálait, Jacob mélyeitől és soundjától az ember pedig azon nyomban eldobja az agyát. Aztán a funkot egy kíméletlenül jól időzített pofonnal söprik az asztal alá, amit a progos riffekkel megcsavarintott Fabricated Warral osztanak ki. Felépítésében, szerkezetében és kivitelezésében is ez az abszolút húzónótája az anyagnak, amit olyan lazán vezetnek elő, ahogy azt egykor Eddie Van Halenék szokták csinálni, csak ez még technikásabb és vadabb. De nem csak a fortyogó alapok zseniálisak itt: a pezsgést megtörő finom basszus-kiállás vagy a lekeverés előtt, csak úgy izomból odapengetett power chordok is őrületesen jók. Az eredetileg dupla CD-n megjelent korong második felén azért akadnak helykitöltő furcsaságok is, de az valójában csak egy speciális kiadvány volt, viszont az első adagban nem igazán találok fogásokat: összecsiszolt, kerek és emlékezetes nóták sorakoznak egymás után, eszement hangszerelésben és nekem plusz bejöttek még a kikacsintgatások is a többféle stílusok felé úgy, hogy közben megmaradt a súly is. Sotonak egyébként is ott van a torkában a soul-éneklés, úgyhogy ő itt nagyon jól tudta kamatoztani a tehetségét. Rejtély, hogy mennyire nem tudtak berobbani a mainstreambe, pedig ezekben a dalokban óriási a potenciál és a kiadójuk sem volt gagyinak nevezhető azokban az időkben. A magam részéről a mai napig képtelen vagyok betelni az olyan mesteri darabokkal, mint a szintén chilisen fűszeres D.O.A.P.S., az MTV-s békeidőket visszasíró, eszement húzós riffel megerősített TV Reality, a grunge-os súlyossággal kevert, dallamokban erős Blissful Garden és Lonely World vagy a király riffel pumpáló címadó. Akesson pedig egyértelműen felsorakozott a kedvenc hathúrosaim közé.
Kedvenc dalok: Fabricated War, Colour My XTC, D.O.A.P.S., TV Reality, Blissful Garden, Tainted Pages, Lonely World, Humanimal, Hypocrate
Pontszám: 10
Life
Ez volt az az anyag, amellyel először szembesültem egy másolt kazettán, természetesen miután elolvastam az akkori MHH lelkes ajánlóját. Szabályosan letaglózott a muzsikából áradó energia és lazaság, ami legfőképpen a bámulatos játékot nyújtó ritmusszekciónak volt köszönhető. Borger és Jacob pont azt a fajta, ízléses alapot hozták, amitől életre tudott kelni ez a fajta muzsika. A basszer, Malmsteen mellett nem lett volna képes így kibontakozni, ami Sotóra is hatványozottan igaz, aki talán élete legjobb teljesítményét nyújtja itt. És igazából nem is a szólóéneke az, ami kiemelkedő, hanem a vastagon odarakott vokáljai, amelyek egész egyszerűen szenzációsak. Amikor például a Body elérkezik ahhoz a kiálláshoz, ahol csak a dob és az ének hallható a többszólamú kórusaival, minden alkalommal lebontom a falat (I'm playin' down by the river...), de az egymásba szünet nélkül csúszó többi dal is perfekt, amelyeknek sávjait ezúttal külön-külön rögzítették. Ennek ellenére mégis átjönnek a totálisan felszabadult energiák, ami pl. a nyitó Tears In The Sky-ból is árad. Marcel és Akesson szikrázó hangszeres betétjétől pedig rögtön kiderül, hogy a basszer magába szívott mindent, ami Billy Sheehanre annyira jellemző volt a szakmában: a telten búgó, de ugyanakkor harapósan röfögő soundot és a fifikás, komplex, de mégis élettel teli játékot. Nem is volt kérdés, hogy kinek a potmétereit kellett a legfeljebb tolni a keverőpulton. Seal csúcsnótáját, a Crazyt is úgy markolták tökön, ahogy azt kell, s milyen jól működik ez is! A vadállat középtempóra felhúzott, lüktető Temptation nem különben, melynek levezetőjében ismét Soto kényezteti a füleket beton-vastag kórusaival. És az is mekkora, ahogy berobban az Åkesson ikerszólóira ráépített, energikus Loveblind, vagy milyen érzés is belegondolni abba, hogy mekkora sláger lehetett volna egy jobb világban a lehengerlő melódiákkal simogató All That Really Matters. A végére rakott Soul 2 Soullal aztán egy kicsit visszautalnak az előző, funkosabb hangvételű koronghoz, melyet ezzel együtt Soto nem véletlenül nevez azóta is karrierje legjobbjainak. Bár akkoriban Jacob nem volt elégedett a végeredménnyel, hiszen a tompára-porosra sikerült keverésre a kiadó nyomása miatt nem volt elég idő. A mai napig ez a kedvenc Talisman-anyagom: félelmetes energiák és perzselő tüzek fűtik ezeket a szerzeményeket. Kocsiban például nem is lehet hallgatni, mert garantáltan letarolod közben az út melletti erdőket és villanyoszlopokat.
Kedvenc dalok: Body, Tears In The Sky, Temptation, Loveblind, All That Really Matters, Soul 2 Soul, Crazy
Pontszám: 10
Human Clay: Human Clay
A Talisman-sztorihoz szervesen kapcsolódik a Human Clay néven futó formáció is, amit tulajdonképpen ugyanazok hoztak életre, akik a legutóbbi Talisman felállásban is érdekeltek voltak. Tehát Soto és Jacob, akik közül utóbbi egy személyben felelős minden hangszerért és produceri feladatokért, ami nyilván hallatszik is az ismételten élettelen dobgéppel rögzített, demós megszólalású végeredményen. Érdekes, hogy mennyire szorosan kötődött amúgy a Talismanhoz ez a project, hiszen már ezen a kezdetleges minőségben rögzített bemutatkozó lemezen is észrevehetők a kapcsolódási pontok, és a védjegyszerű, Jacob által meghatározott basszusgitárban gazdag hangszerelés, amelyek valószínűleg már korábban lemezre kerültek, csak később adták ki őket. Sok ötletet, illetve még konkrét dalokat is átemeltek ide (vagy inkább innen a Talismanba, hiszen a Human Clay sokkal inkább a Talisman előzményének tekinthető), ilyen például a Holdin' On, ami szinte ugyanabban a formában jelent meg a negyedik Talisman-anyagon is Body címmel és csupán a dalszövegben eszközöltek némi változtatást. Kedvencem innen még a Wows Of Stone, az Outside Lookin' In és a Don't Look Back is, amelyek nem csak azt bizonyítják, hogy remek zenészekről van szó, hanem hogy kitűnő dalszerzőkről is.
Kedvenc dalok: Wows Of Stone, Holdin' On, Outside Lookin' In, Don't Look Back
Pontszám: 8
Human Clay: U4IA
A Human Clay-történetet nem kaszálták el egyetlen bemutatkozó kiadvány után és a folytatás szerencsére még az előzményeket is felülmúlta. A hangzás valamennyit javult, a dobokat végre hús-vér emberi lény ütötte fel a Talismanban is érdekelt ütős, Jamie Borger személyében és a gitárokba is besegített egy Brian Young nevezetű session zenész Jacobnak, akinek a mélyei végre jó helyre kerültek, s valamennyire már meghatározták a zene alját is, de persze még itt sem tökéletes a masztering. Dalírásban is megmaradt a magas színvonal, a soult és funkyt viszont hanyagolták, s inkább a karcosabb hard-rockot és néhol még a metálosabb oldalukat is előtérbe tolták, ámde utóbbiakat is olyan fölényes lazasággal tálalták, hogy nem nagyon akadt párjuk a szintéren. Jó példa erre az őrületesen elegáns gitártémákkal megbolondított King Of The Nation, ami már elsőre is az egyik kedvencemmé vált, pedig ez még csak a második dal az albumon, és amelyet még olyan bitang erős refrénekkel lefegyverző tételek követnek a sorban, mint amilyen a málházós dallamőrület Salvation vagy a duplázós-gurgulázó Pain & Deception. A másik nagy favorit a tűzről pattant, fémesen horzsoló Speed Demon, ahol megint csak az extravagáns és laza csuklóval letekert gitártémák uralkodnak és szerintem ezek között hallható a lemez legvagányabb, legötletesebben kitalált riffje is, illetve Soto ügyesen felépített, kíméletlen üvöltése is olyan a nóta vége felé, hogy attól csillár nem marad lógva. Az instru címadó riffje is fel lett használva a Humanimal címadójában, úgyhogy már ebből is sejteni lehet, hogy ez a verzió születhetett meg korábban. Az összeszorított öklökkel előadott és feszültségtől szétrobbanó Survive is óriási a tipikus Randy Rhoads-féle riffjeivel, amelynek az első fél perce akár még egy korai Ozzy-szólóanyagon is ott lehetne, igaz a folytatás már nem ugyanaz az iskola... Randy zsenialitását nem megkérdőjelezve persze.
Kedvenc dalok: Speed Demon, King Of The Nation, Salvation, Survive, Pain & Deception, Lessons Of Love, Stand 4 The Fall, The Thin Line, U4IA
Pontszám: 10
Truth
Először kicsit megijedtem, hogy mi ez az enyhe populáris hangvétel, de végül csak beértek ezek a nóták is, hiába lett jólfésültebb, befogadhatóbb és barátságosabb az immár Akesson nélküli produkció. A nyersesség, a korábbi ösztönösség és vadság kissé háttérbe szorult, s Jacob basszusa is sokkal jobban belesimult az összképbe, de ugyanúgy működött minden, ahogy korábban és nem felejtettek el hatalmas nótákat sem írni. A három darab feldolgozás papíron talán kreativitáshiányra utal, ámde igazából ezekkel inkább csak Soto óriási tehetségét próbálták kihasználni, aki egyébként már ekkor is „haknizott" a turnécsapatával Queen-, Abba- és egyéb cover-bandekkel, ami ráadásul még baromi jól is állt neki (érdemes lecsekkolni a Queen-tribute koncertet is Jeffel). A lemezt is egy lazán levezényelt Királynő-nótával kezdik (Let Me Entertain You), sőt a Your Mant direkt az angol csapat szellemében készítették el: nem csak az énekes megtévesztően Mercury-s, többszólamú vokáljai, de az új gitáros, a későbbiekben a Poodlesben és a Hammerfallban nagyobb ismertségre szert tett Pontus Norgren, Brian May-féle, ezernyi sávra rögzített szólóbetétei is kiválóan sikerültek. Madonna berockosított Frozenje is klassz, de szerintem nem lett jobb az eredetinél. A saját nóták közül az AOR-osan felvezetett The Man I'll Never Be és a Jeff ellenállhatatlan harmóniáival bezsírozott Here 2day, Gone 2day a favorit, azonban Prince giganótája, a szexuálisan befűtött Darling Nikki kábé zárójelbe tesz itt mindent. Nem csak a kegyetlen húzós riffel hengerlő daltól, de Soto kíméletlenül hangszálgyilkos, soul-os rekesztéseitől is padlót fogok mindenkor, annyira odateszi itt magát a frontembert. Ez mondjuk annyira nem is meglepő, hiszen az apró termetű, egykori világsztár is a legnagyobb hatásai közé tartozik.
Kedvenc dalok: Darling Nikki, The Man I'll Never Be, Here 2day, Gone 2day, Angel/Devil, Your Man, Frozen, Let Me Entertain You, I'll B There 4 U, In The End
Pontszám: 9
Cats And Dogs
A hosszú szünet után megjelent Kutyák és Macskák nekem inkább már „csak" egy biztonsági játékra kihegyezett, kellemes hard rock lemez volt, egyértelmű gyengébb és erősebb momentumokkal vegyesen, s kevésbé emlékezetes dalokkal. A Krux-ban is érdekelt Akesson ugyan visszatért és a rossztól is nagyon messze van ez az anyag, de az előzmények annyira magasra vannak helyezve a polcon, hogy még alkotóiknak is nehéz őket elérni, s persze a tűz is sokkal magasztosabban perzselt még azokban a szerzeményekben. Nekem Fredrik védjegyszerű, groovos riffjei is hiányoznak innen, rejtély, hogy hova tűnhettek, hiszen ezek komoly összetevői voltak a vele készült Talisman-muzsikáknak. Korrekt lemez, de olyan ódákat már nem tudok zengeni róla, mint a korábbiakról.
Kedvenc dalok: Outta My Way, Skin On Skin, Lost In The Wasteland, In Make Believe, Sorry
Pontszám: 8
7
Ez az a Talisman-lemez, ami a legkevesebb emléket hagyta bennem. Olyan mintha már csak muszájból rakták volna össze, bár a dalok igényesek ugyan, de messze nem pezseg már ezekben sem az a tűz, mint egykor és a fogóssággal is vannak azért problémák. Jacob jól ismert soundját is lerontották, persze így is jó, de a korábbi zabolátlanul megvadított, röfögő mélyek nekem hiányoznak. Itt megint csak túlságosan belesimulnak az összképbe. Igazából dalokat sem tudok kiemelni, talán a Humanimal szellemében megírt, groove-ban és Soto-rekesztésekben erős Forevermore az egyetlen kivétel ez alól. Jacob öngyilkossága aztán el is kaszálta a Talisman-sztorit, amin a szakma és a közönség nagy része le is döbbent anno, de hát mit lehet tenni. A kiemelkedően tehetséges Akesson csakis az Opeth-ben folytathatta ezek után, jobb és megilletőbb helyre talán nem is kerülhetett volna, mi pedig örüljünk annak, hogy Marcel és társai megalkottak néhány megkerülhetetlen mesterművet, amelyek az idők végezetéig ragyogni fognak a dallamos, progos hard rock muzsikák csillagokkal teli egén...
Kedvenc dalok: Forevermore, On My Way, The 1 I'm Living 4
Pontszám: 7
Top 20 kedvenc dal
- Fabricated War
- Body
- Speed Demon (Human Clay)
- Darling Nikki
- King Of The Nation (Human Clay)
- Tears In The Sky
- Colour My XTC
- Temptation
- Loveblind
- Salvation (Human Clay)
- D.O.A.P.S.
- Angel / Devil
- Survive (Human Clay)
- The Man I'll Never Be
- All That Really Matters
- TV Reality
- Pain & Deception (Human Clay)
- Blissful Garden
- Tainted Pages
- Lonely World
Danev György
- Humanimal
- Genesis
- Life
- 7
- Talisman
- Cats & Dogs
- Truth
Talisman
Órákig tudnék mesélni arról, hogy a '90-es évek elején milyen elhivatottságra volt ahhoz szükség, hogy az ember felkutasson egy olyan lemezt a honi lemezpiacon, amiről mondjuk éppen a Metal Hammerben olvasott és felkeltette az érdeklődését. A Talisman Break Your Chains dalát valamelyik korabeli kereskedelmi rádió rockműsorában ráadásul hallottam is, talán még mindig megvan valahol a kazetta, amire felvettem. Évek kitartó kutatómunkája következett, mire végre ráakadtam egy példányra. Hiába lett hamarosan MCD zeneáruház, majd Fotex, az ilyesmi kultikus mesterművekkel maximum a Solarisban lehetett találkozni, ahol az árak ritkán mozogtak ugyanabban a dimenzióban, ahol a magamfajta vidéki középiskolás pénztárcája leledzett. Szóval tényleg eltelt vagy fél évtized, mire az első Talisman a polcra került, de megérte annyit várni rá. Ha önmagában nézem, ez egy tökéletes skandináv dallamos rocklemez sok billentyűs hangszerrel a Europe, Malmsteen, a Skagarack, a Stage Dolls, a Treat, a 220 Volt és az Alien által meghatározott északi színtér legszentebb hagyományai szerint. A nagy egész részeként, tehát a teljes Talisman-életmű integráns darabjaként szemlélve viszont távolról sem olyan markáns, mint a későbbiek. Nyilván Jeff Scott Soto hangja ezer közül felismerhető volt rajta, ahogy a dalszerzői magabiztosság is ordított róla, Marcel Jacob sajátos stílusát viszont ezen a korongon még messze nem domborította ki annyira pár kivételtől (Standin' On Fire, Great Sandwitch) eltekintve. A tipikusan örvénylő riffekben persze elvetette a magvait a valódi, hamisítatlan Talisman-érzésnek, ami a kettes lemezen már teljes pompájában vonult fel, de ez még így is egy útkereső jellegű anyag: az I'll Be Waiting ó-ó-ó-zós refrénje inkább popmetál Bon Jovi módra, mintsem Talisman, a samborás riffről nem is beszélve, a System Of Power meg amolyan Europe/Gary Moore-vegyület, mégis mindkét téma hanyatt tud dönteni a mai napig. Kiemelkedően jó dalok ezek is, ahogy a Malmsteen-iskolát képviselő Christopher Ståhl gitáros elegáns és ízléses játékára sem lehetett panasz, azt a pluszt viszont nem tudta hozzátenni a zenéhez, amit Fredrik Åkesson hozott ezután.
Kedvenc dalok: Break Your Chains, I'll Be Waiting, Day By Day, Queen, Lightning Strikes
Genesis
Visszalépés hangzásban, jókora előrelépés zeneiségben: kábé így tudnám jellemezni a Genesist egy mondatban. A rettenetesen olcsónak ható dobgépes alapok simán megásták volna a lemez sírját, ha a zéró háttér miatt eleve nem halva születik az anyag, de akkor ez a kutyát nem érdekelte, 1993-ban már hálát rebegtünk a sorsnak minden normális melodikus albumért. Ha megszólalásában nem is, dalait és hangszeres teljesítményeit nézve a Genesis simán felvette a versenyt a Winger, a Mr. Big vagy a Blue Murder azévi produkcióival, egyiket-másikat pedig még túl is szárnyalta merészebb megközelítésével, szerteágazóbb hangszerelésével. A vonalra tett debüt után Sotóék visszavettek a billentyűsök használatából, Jacob pedig teret engedett funkhatásainak, ami a basszusgitározásában éppúgy leképeződött, mint a dalok megfogalmazásában. A keverésben előretolt négyhúrost úgy kezelte, mintha Billy Sheehan és a csodálatos Bernard Edwards egyszerre reinkarnálódott volna benne, eredendően nordikus hangvételű témáiban pedig hasonlóan finom módon manifesztálódott a funk, mint a Dan Reed Network munkáiban. Ehhez még hozzájött Fredrik Åkesson sajátos elképzelése a szólógitározásról, valamint a fekete zenéktől abszolút nem idegenkedő Soto delejező dallamvilága, és már készen is volt a valódi Talisman. Ezt az albumot a '90-es évek vége felé közeledve sikerült kitúrnom a CD Pincében, és máig emlékszem, mennyire meg voltam vadulva tőle. Hetekig szinte létezni sem tudtam nélküle, ezért a CD-ről átmásoltam kazettára, hogy napközben is tudjam hallgatni. A varázsa azóta sem kopott meg, az egykori Treat-dobos Jamie Borgerrel pedig a turnén végül igazságot szolgáltattak neki, a Five Out Of Five koncertlemez minden kétséget kizáróan dokumentálja ezt.
Kedvenc dalok: Mysterious, U Done Me Wrong, All Or Nothing, Give Me A Sign, Lovechild
Humanimal
Végre lett normális kiadója a csapatnak, ráadásul meglehetősen tőkeerős: a PolyGram (ma Universal) holdudvarába tartozó leányvállalat, a Polydor német részlege karolta fel őket, Ronny Lahti producer munkájának köszönhetően egyúttal a megszólalás is felnőtt a dalokhoz. A Humanimal eredetileg dupla albumnak készült, aztán mégis a szimpla kiadás mellett döntöttek, és ebből olyan kavarodás lett, amit szinte nyomon követni sem lehetett: hosszú történet, a lényeg az, hogy már a svéd verzió sem volt ugyanaz, mint a német, az igazi zavart azonban a túl nagy hatalomtól megrészegült japánok okozták, akik a 22 dalból olyan válogatást készítettek az ottani kiadáshoz, ami nyomokban sem emlékeztetett a zenekar által meghatározott eredeti dallistára. Így aztán lett korrekciós japán változat, majd a teljesség igényével Humanimal II Európában. A magam részéről az első német kiadást tartom irányadónak, a lényeg azon van. A korong a Genesis által kitaposott ösvényen haladt tovább, csak éppen még bátrabb, ambiciózusabb formában mutatta meg a zenekart, mint elődje. Lüktetőbb, harapósabb lett az összhatás, erőteljesebben kidomborították a funk-hatásokat, ugyanakkor a dal- és dallamközpontúságtól szemernyit sem tértek el. Jacob a korábbiaknál is többet varázsolt a basszusgitáron, Åkesson ugyancsak szintet lépett, az egészet azonban Soto tartotta egyben félreismerhetetlen énekével. A viruozitást és a közérthetőségre való törekvést ennél szebben nem lehet egyszerre megvalósítani. Kissé túlnyújtott és tömény az anyag, de akkor is bődületes tíz pont, ami itt hallható.
Kedvenc dalok: Colour My XTC, Fabricated War, Tainted Pages, D.O.A.P.S., Blissful Garden, Lonely World, Humanimal, Hypocrite
Life
Újabb év, újabb lemez, újabb kedvenc. Azért nem semmi, hogy három egymást követő évben három ekkora anyagot szállított le a gárda, ráadásul itt ugyanazzal a háttérrel és felállással működtek, mint a Humanimalnál, erre a folytonosságra akkor volt először példa a történetükben. A lemez végleges formába öntésénél érzehetően a kompaktságra és koherenciára való törekvés vezette őket: mondhatnám, hogy dalírás közben lenyesték az előző anyagra jellemző vadhajtásokat, de ez nem lenne igaz, mert szemernyi túlzásba nem estek a Humanimal muzikalitásával. Inkább arról volt szó, hogy a direktebb, rockosabb megközelítést helyezték előtérbe, ami kis mértékben ugyan, de a funkosság rovására ment. Azért Jacob bőgője itt is irgalmatlanul dörgött, és - talán túlságosan is - meghatározta az összképet, stílusát tekintve mégis inkább a Genesis felé húzott az anyag. A Tears In The Sky az egyik legnagyobb daluk, a Seal-féle Crazy pedig az egyik legjobban eltalált feldolgozás, amit valaha hallottam: meg tudták őrizni az eredeti zsenialitását, miközben teljesen a saját képükre formálták. Ennek az anyagnak sincsen gyenge pontja, ezért is vagyok bajban mindig, amikor rangsorolnom kell a Talisman-diszkográfia elemeit: kizárólag a pillanatnyi kedélyállapotom szerint vagyok képes a pódiumon elhelyezni a Genesis, a Humanimal és a Life trióját. Borzasztó kár, hogy pont ezután álltak bele a földbe.
Kedvenc dalok: Tears In The Sky, Crazy, All That Really Matters, Loveblind, Body
Truth
A '98-as visszatérés elég furcsára és felemásra sikeredett. A Life után Soto és Jacob a sufnituningos Human Clayben váltotta aprópénzre a Talisman szellemiségét, és valahogy a Truth albumot is ez az érzés hatotta át. Åkesson köszönte szépen nem kért a visszarendeződésből, inkább az überkult Southpaw projektet csinálta Mats Levénnel, ami komoly érvágásnak minősült. A helyére a kitűnő kezű Pontus Norgren került, aki a Great King Ratben kezdte, majd a később a Hammerfallban és a Poodlesben tolta, itt azonban nem sikerült megváltania a világot. Nagy volt rá Fredrik cipője, így viszont csak ugyanolyan epizodista lehetett a két főkolompos mellett, mint Christopher Ståhl az első anyagnál. Persze nem rajta ment el a meccs, Sotóék is mindössze 75-80 százalékosan hozták magukat a dalírás során, talán ezért is került ide három olyan feldolgozás, melyek csak a helyet foglalták, sokat legalábbis nem sikerült hozzátenni egyikhez sem. Tök felesleges volt a szűk órás játékidő is, sokkal jobb eredményre jutottak volna, ha 40-45 percben oldják meg a feladatot. Nyilván voltak jó pillanatok, mi több, nagyon jók, a jelenlegi dallamos felhozatalban talán ölni is képes lennék egy ilyen minőségű lemezért, a Talisman katalógusának ugyanakkor csont nélkül ez a legkevésbé meggyőző darabja. A ragtime-os zongorára építő Your Man viszont pofátlanul nagy húzás, egyben őrületes késői Beatles-trip volt!
Kedvenc dalok: Here 2day, Gone 2day, Your Man, Angel/Devil, Pavilion Of Oblivion
Cats And Dogs
Szintén egy olyan lemez, amit valamiért nem kedvelek túlzottan. Nem tudom megmagyarázni miért van ez, hiszen a klasszik felállás összeborulását dokumentálta, dalok szintjén pedig némileg jobban állt, mint a Truth, mégsem tudott olyan elemi erővel hatni rám, mint '90-es évek közepének termése. Sokszor voltam már úgy, hogy egy lemez 10-20 évvel azután talált be, hogy megvettem, szóval simán benne van a pakliban, hogy egyszer ezt is maradéktalanul megszeretem. Valami megfoghatatlan dolog hiányzik róla, talán sosem jövök rá, hogy mi, azt viszont biztosan tudom, hogy ha egy Talisman-korong nem fog meg elsőre, akkor baj van. Összességében a Cats And Dogs egy szikárabb, célratörőbb eresztés, ugyanakkor gyűröttebb és viseltesebb is, kevesebb játékossággal. Kevésbé oldott, felszabadult a hangulata, viszont elvitathatatlan, hogy egységes, és az is jó, hogy 45 percnél meghúzták a játékidejét. Alapvetően kedvelem, ha a zene árnyalt és sokáig kell boncolgatni, a Talisman esetében viszont mindig az volt az elvárásom, hogy azonnal rúgjon tökön, a Cats And Dogs viszont nem teszi.
Kedvenc dalok: Skin On Skin, Break It Down, Outta My Way, Sorry
7
Ez a hetes sorszámot viselő korong viszont azonnal elkapott: ahogy meghallottam a Falling szinte ska-jellegű indítását, tudtam, hogy a lemez működni fog. Úgy is lett. Szövevényesebb, kisérletező kedvű dalcsokor, amiben kitűnő érzékkel jelölték ki a határvonalakat. Nem féltek kissé szétfeszíteni a korlátokat, a ska mellett még némi Police-féle reggae rock is belefért, a hullámzó funkritmusok pedig újra markánsan megjelentek. Mindez lazább összképet eredményezett, viszont azt végig szem előtt tartották, hogy a Talisman-féle skandináv melodikus rock integritása megmaradjon. Itt egyébként már a melegebb tónusú, kissé nazálisabb Sotót halljuk: mint valami jó toszkán sangiovese, olyan éretté, színessé és selymesen karakteressé vált a torka ekkorra. A legtöbb dalban bődületesen erős dallamokat hozott a Jacob által lefektetett alapokra. A basszer ezen a lemezen kissé hátrébb húzódott, nem annyira uralja a hangzást, talán ezért is érezni azt, hogy a 7 leginkább az énekes gyermeke volt, legfőképpen az ő teljesítménye tette felejthetetlenné. Korszerű és merész anyag képét mutatta a maga idejében, jóllehet esszenciális Talisman-értékrendet is közvetített, egyszóval ereje teljében mutatta meg a brigádot. Kár, hogy nem készült már folytatása.
Kedvenc dalok: Rhyme Or Reason, End Of The Line, On My Way, Forevermore, Succumb 2 My Desire, Troubled Water
Hozzászólások
Utána kell járnom ennek a sztorinak.
A pontos sztorit Marcel jegyzete alapján már taglaltuk ebben a cikkben:
https://www.shockmagazin.hu/klasszikushock/talisman-genesis
Ha már pontosítasz, legalább a nevét leírhatnád helyesen...
Ja és mégegy, a Five out of five koncertanyag hibátlan.
Life
Truth
7
Humanimal/Genesis
Talisman
Cats & Dogs
De ha mégis muszáj akkor legyen ez:
1. Humanimal
2. Life
3. Genesis
4. 7
5. Truth
6.Talisman
7. Cats And Dogs
Nálam a Truth olyan 7-8 pont, a Life kb. 9 a többi csont nélkül 10/10.
Egyik kedvenc zenekarom, köszönet a hosszú írásért!