Shock!

június 22.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

DiszKgráfia: Nirvana

Áprilisban már harminc éve volt annak, hogy Kurt Cobain önkezével véget vetett rövid életének, és ezzel le is zárta a rocktörténelemben általa megnyitott korszakot. Némi fáziskéséssel, de ennek alkalmából a DiszKgráfia sorozatunkban is terítékre kerül most a Nirvana – munkásságuk úgyis örök, a rockzenére gyakorolt hatásuk pedig levetkőzhetetlen. Ebben a szériában mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy zenekar munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, a Nirvana karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

nirvana_1

Bleach (1989) // Nevermind (1991) // Incesticide (1992) // In Utero (1993) // MTV Unplugged In New York (1994)

Valentin Szilvia

bleach_100Bleach

1989-ben még gőzöm sem volt a Nirvanáról. Mint ahogy sokunknak sem volt errefelé. A Bleach lemezt valamikor a ′90-es évek közepén hallottam először, amikor visszaástam, hol is kezdődött a történet. Fel is teszek néhány kérdést magamnak, úgy most talán egyszerűbb merengeni a múlton.

Mit jelentett ez a lemez számomra annak idején? Egy támpontot, hogy honnan indult a zenekar. Sokszor hallgattam, megszerettem, de annyira nem tudtam rajongani érte, mint a második lemezért, más érzelmi faktor kapcsolódott már hozzá. Ráadásul ha jól emlékszem, Kurt sem élt már, amikor megismertem a Bleachet.

Mit jelent ez a lemez számomra ma? Nem is emlékszem, mikor hallgattam utoljára, de tizensok éve biztos nem. Ennek ellenére most, az újrahallgatás során kábéolyan érzés volt, mintha épp tegnap került volna elő, annak idején minden másodperce belém ivódott. Ellenben ma már sokkal jobban látom a hibáit, illetve az erényeit is, kimondottan jólesett két lépés távolságból újra belemerülni és újraértelmezni a dalokat.

Milyen érzéseket kelt az újrahallgatás? Rém furcsa, hiszen egyszerre értem és nem értem, hogy mi tetszett ebben annak idején. Nem öregedett jól a lemez nálam, nem hiszem, hogy túl sűrűn elő fogom venni a következő években.

Mi idegesít ma a lemezben? Egyértelműen a hangzás és a bénázások, ami miatt sok dal mintha valami demós próbatermi balfaszkodás felvétele lenne – és ami valójában így is van. Két lépés távolságból persze értem az egészet, attól még mai fejjel (!!!) idegesítő hallgatni a nagy részét.

Melyik dalnak kopott meg a fénye, amit annak idején nagyon szerettem? A Siftingről jó emlékeim voltak, de ez most negatív irányba módosult. Mi tetszett ebben egyáltalán?

Melyik dalban érzem még mindig a vibe-ot? A Paper Cuts hangulata elég pszicho, de még mindig bejön. És ebben azért rendesen benne van Seattle.

Melyik dal a hidden gem ma fejjel? A Mr. Moustache. Annak idején ez futottak még kategória volt, most kimondottan rokonszenves.

nevermind_100Nevermind

Ez az egyik olyan megjelenés a ′90-es évekből, amit annyira agyonhallgattam annak idején, hogy az utóbbi tizensok évben nem került elő, így kíváncsian vártam, mit nyújt most a Nevermind.

Mit jelentett ez a lemez számomra annak idején? Á, elképesztően sok mindent, magát a ′90-es évek első felét, a legendás E-klub rockdiszkóját, hiszen Sámson dj megszámlálhatatlanul játszotta le hétvégenként ezt a dalt. Az ottani koncertek után alig vártuk, hogy kockás ingben (!) léggitározva, önfeledten ugráljunk rá. Igen, most hozott magával egy bizonyos, csak az akkori évekre ráhúzható életérzést. Párás szemű nosztalgia, így hívják ezt.

Mit jelent ez a lemez számomra ma? Egy letűnt időszakot, jó dalokat, elképesztően sok emléket, érzést. A helyén kezelve érthető, hogy miért repítette a zenekart a csúcsra, és miért változtatta meg alapjaiban a rockzenei szcénát. Mivel akkor ezt „on demand" követtem, éltem, korántsem tűnt tragikusnak a zene változása, és nem is tűnt ez egyik napról a másikra folyamatnak errefelé. Viszont az tény, hogy baromi gyorsan megszaporodtak a kockás ingek, és egyesek olyan identitászavarban szenvedtek, hogy a leopárdmintás hajpánt mellé (a feltúrt, lakkozott haj alap volt), kék kockás flanellingben mentek bulizni hétvégenként. És veszkócsizmában. True story, de jó, hogy nem volt akkoriban internet!

Milyen érzéseket kelt az újrahallgatás? Nosztalgikus, szeretetteljes, kicsit szomorú is, hogy mennyire gyorsan elrepültek az évtizedek. És egy gondolatfolyamot, hogy mi lett volna, ha... Bár Kurt Cobain sanszosan akkor sem élte volna túl a ′90-es éveket.

Mi idegesít ma a lemezben? Zeneileg semmi. A borítón szereplő srác pár évvel ezelőtti hirtelen feltámadt pöcsirigységét és ezzel a cancel culture (szerencsére nem sikeres) idekapcsolását képtelen vagyok értelmezni.

Melyik dalnak kopott meg a fénye, amit annak idején nagyon szerettem? A Lithium nagy kedvenc volt, erre is sokat ugráltam, most valahogy kevésbé érzem vele a csít. A Lounge Actre és az Endless Namelessre meg nem is emlékeztem már, utóbbit lehet, le is kellett volna hagyni a lemezről, úgyis egy hidden track volt csak, ami akkoriban divatos formának számított.

Melyik dalban érzem még mindig a vibe-ot? A Smells Like hiába agyonjátszott, még mindig NAGYON életerős, abszolút megérdemelten került lett agyonjátszott sláger és a zenekar egyik koporsószöge. Igazából az egész lemez méregerős és szerethető mai füllel/aggyal is. Különös, hogy hiába a Nevermind az etalon nálam, a Bleach az, ami megvan a polcon CD-n. De majd egyszer!

Melyik dal a hidden gem mai fejjel? A Breed sokkal izgamasabb, mint amire emlékeztem, és a Something In The Way is érzelmesebbnek tűnik mai fejjel.

inutero_100In Utero

Töredelmesen bevallom, az In Utero lemezről írt hammeres kritika annak idején annyira eltántorított a meghallgatásától, hogy nem is tettem meg vagy húsz évig. Tényleg, de hát 1993-at írtunk akkoriban. Így korabeli emlékem nincs is róla egyáltalán. Mivel kábé egy-két alkalommal hallgattam meg sok éve, nem maradt meg belőle semmi, így most olyan, mintha először hallgatnám. Lássuk, mit rejt 2024-ben ez a szomorú hattyúdal.

Mit jelent ez a lemez számomra ma? Egy túl gyorsan, túl mélyről és túl gigantikusra nőtt csapat végtelenül szomorú, szétesőfélben lévő elköszönése, amit nehéz meghallgatni, és nem csak azért, mert nem túl jók a szerzemények. Igyekeztem pozitívan nekifogni, de valahogy visszapattanok a dalokról, talán túl mélyen húzódik az „ezt a lemezt nem szabad szeretni" gondolatgyökér.

Mi idegesít ma a lemezben? Az igazán átütő dalok hiánya, noha mai fejjel azért annyira nem érzem már tragikusnak az összképet. Persze van, olyan szám is, ami valahogy a nem hallgatás ellenére is ismerőssé vált és „tudtam róla", ilyen például a Heart-Shaped Box. De talán legjobban az előző két lemez és az eközött lévő óriásira duzzadt űr, ami igazán idegesít, illetve hát inkább elszomorít. Ha csak egy dalt kellene kiemelnem, az a Milk It lenne. Végtelenül idegtépő darab.

Melyik dalhoz tudok kapcsolódni ma? Semelyikhez. El is engedem ezt a történetet, maradok Nevermind-rajongó popper.

nirvana_2

Draveczki-Ury Ádám

bleach_100Bleach

Annak idején, a Nevermind után némi idővel természetesen eljutott az ember a Bleachig. A Nirvana akkori globális jellegét érzékeltetve mondom: a kazettát egy olyan osztálytársnőmtől másoltam át, aki egyébként a Bon Joviért és különböző akkori eurodiszkós dolgokért rajongott, mert csak neki volt meg az ismeretségi körömből. Emlékszem, már akkor, 14 éves fejjel sem nagyon hittem el, hogy neki valóban tetszik ez az album – nekem ugyanis rockzenére hangolt aggyal sem tetszett. Nem is hallgattam sokat, kellett hozzá néhány év, mire leesett, mitől erős ez a zajos, barátságtalan album, amelynek mélységeiben ugyanakkor már vastagon ott rejlett Kurt Cobain popos dallamérzékenysége is. Hogy egy több rétegű jelentéssel bíró, shockos insider jelmondattal éljek: jók a dalok, és tényleg ennyi a lényeg itt. Azt mondjuk a mai napig nem értem, miért pont a Negative Creepet dolgozta fel róla a későbbi évtizedek során boldog-boldogtalan, de sebaj, ettől ez még egy nagyon komoly dolgozat kezdőrúgásként. A Paper Cuts például kifejezetten zseniális nóta, és nagyjából mindent egyesít magában, amit a Seattle-mozgalomról tudni kell, hiába nem számít az ismertebbek közé.

Kedvenc dalok: About A Girl, Paper Cuts, Mr. Moustache

nevermind_100Nevermind

Áprilisban, Cobain halálának harmincadik évfordulója kapcsán részletesen leírtam, milyen tényezők vezettek szerintem a Nevermind elsöprő sikeréhez és korszakos voltához, ezeket most nem ismételném meg. A lemezben rejlő okok mindenesetre egyértelműek: ideológiát gyártani természetesen akkor is lehetett és most is lehet, de tök felesleges, és pláne felesleges ennek kapcsán lenézően lesöpörni az asztalról a korábbi éra kommersz dolgait. Ez a lemez a maga nemében ugyanis épp olyan kommersz és popos, mint mondjuk egy párhuzamosan kijött Trixter- vagy Every Mother′s Nightmare-album, csak éppen érzed belőle, hogy nem tervezőasztalnál pakolták össze. Így aztán kezdő rockzenehallgatóként sem okozott gondot elsőre elcsípni a fonalat, hiszen az album komplett slágergyűjtemény. A Smells Like Teen Spirithez egyszerűen nem lehetett nem kapcsolódni a kamaszkori hormonboom kellős közepén, és ez tényleg ennyire egyszerű. Azóta meg nyilván még egy nagy rakás nosztalgia is rárakódott erre, DJ-nyúzós gimis pinceklubbuliktól („bazmeg, rakjál már be végre Gunsot vagy Nirvanát is, ne csak Ace Of Base-t meg Magic Affairt!″) kezdve otthoni sötétszobás zenehallgatásokon át a Wigwamban átmulatott éjszakákig. Ahogy fentebb is írtam, jók a dalok. Mi több, nagyon jók. Még akár azt is megkockáztatom, hogy a Come As You Are nekem a Nirvana valaha írt legjobbja, de nem marad el mögötte sokkal az In Bloom sem. Sőt, az olyan deep cutok is nagyot ütnek, mint mondjuk a Drain You vagy az On A Plain. Ja, és imádom Dave Grohl dobolását.

Kedvenc dalok: In Bloom, Come As You Are, On A Plain

inutero_100In Utero

Na, ez már nehezebb falat. Cobain már nem élt, amikor megvettem CD-n, de még az öngyilkosság naptári évét írtuk, szóval az In Utero számított a legfrissebb megjelenésnek, a sokk pedig vastagon friss volt még. Úgy is mondhatom, a csapból is a Nirvana folyt, és ezt most tényleg értsd szó szerint. Ilyen közegben kölyökfejjel az emberben benne van, hogy mindenáron kapcsolódni akar a dologhoz – ez azonban még a legjobb indulattal is csupán módjával sikerült. Mai fejjel természetesen maximálisan megértem, miért lett ilyen a Nirvana harmadik lemeze, de hallgatni ettől még nem könnyebb. Ugyanakkor az az egészben az őrületes, hogy itt is jók a dalok – csak éppen annyira kifacsarták, eltorzították őket, hogy nekem például kellett némi rutin, mire felismertem ezt. Hallgatni viszont ettől sem lesz sokkal élvezetesebb a többségüket, még azzal együtt sem, hogy sok témát szeretek innen is. A Scentless Apprentice például az egyik leggyilkosabb dobtéma-riff kombó, ami csak valaha kipattant Kurt fejéből, ennél még a szarrá nyomorítás sem zavart soha. De a Milk Itet vagy főleg a Radio Friendly Unit Shiftert mondjuk a mai napig nem bírom végighallgatni – viszont a maguk fonák módján ezek meg épp ettől jók, hiszen pont valami ilyesmi lehetett velük a szándék. A CD mindazonáltal ma már nincs meg: pár hónap után gyakorlatilag abszolút nem hallgattam, így egy-két évvel a megvásárlása után túladtam rajta és vettem az árából valami mást, talán valamelyik régi Megadeth lehetett az, már nem emlékszem pontosan.

Kedvenc dalok: Scentless Apprentice, Frances Farmer Will Have Her Revenge On Seattle, All Apologies

unplugged_100MTV Unplugged In New York

A tragédia farvizén kihozott akusztikus koncertlemez klipként nyomatott dalai a fentebb említett csapból is folyás minősített esetét hozták 1994 őszén-telén, szó szerint elmenekülni sem lehetett előlük. Sokat hallgattam akkoriban ezt az albumot, és a fellépés lecsupaszított érzelmi ereje, őszintesége, a lélek mélyéről feltörő előadásmód a mai napig elviszik a hátukon – azzal együtt is, hogy a technikai oldal nekem azért ezzel együtt is fésületlen itt egy ilyen típusú anyaghoz. De az In Utero egyes mozzanatai például egészen új értelmet nyertek itt a lemez által meggyötört fülemnek, és a feldolgozások is kifejezetten jól sikerültek. Pat Smear látványa és kisugárzása viszont borzalmasan taszított a koncertfilmben meg a belőle kivágott videókban.

Kedvenc dalok: On A Plain, Oh Me, Lake Of Fire

nirvana_3

Bertli Zoli

nevermind_100Volt az a klip egyszer az MTV-n – vasárnapi éjszakai Headbangers Ball –, a felmosórongyos, és amikor feltűnt benne a szőke énekes, egy pillanatra elhittem, hogy az Sting, mert jöttek akkoriban ilyen furcsa, kissé borongósabb zenék, és azt gondoltam elsőre, hogy ő is átment amolyan keménybe. De aztán már látszott, hogy az nem Sting. Nagyon erős zene volt, mármint egyszerű, de erőteljes, és megtetszett. Emlékszem, másnap sok osztálytársam és a Metál Árkád nevű lemezboltba járó ismerőseim is erről beszéltek, a kazettára nagyfokú kereslet is mutatkozott hirtelen. Megvettem én is öcsémnek, aki aztán nagyon sokszor hallgatta, én is párszor, csak én nem szerelmesedtem bele, mert jó volt, oké, de azért nekem hiányzott a fifika meg a szólók, aztán hát a szövegek se nagyon érdekeltek. Olvastam róluk, naná, interjút a Hammerben, lehetetlen volt nem futni beléjük, még az akkori, elég szűkös médiakínálat is tőlük volt hangos.

Aztán egyik pajtikám beszerezte a Bleachet, ami nem tetszett, rosszul is szólt, meg számomra teljesen érdektelen zajforrásnak bizonyult, főleg kazettáról, most ezért bele is hallgattam, milyen, hát, így ebéd után főleg nem erre vágyom. Ami ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az énekdallamok önmagukban fogósak, tényleg képes megülni az emlékezetben, és lehet, hogy ez is a legfontosabb. A körítés viszont nem tetszik. Az In Utero kábé ugyanez, szóval én már nem leszek a rajongójuk.

A Nirvana zenei hatása eltagadhatatlan, Kurt Cobain aurája máig hat, szőke, lógó tincsei, borostája, kötött felsőruházata, karcos motyogása száz százalék, hogy megragadt a zenehallgató közönség túlnyomó többségében. Halála nyomán egy nagyon füstös, félhomályos, nyomasztó világ képe sejlik fel előttem, egy szoba, amibe nem akarok belépni.

Mondjuk az vicces, hogy a buddhizusban a Nirvana elérése a végső cél az emberi lélek számára.

nirvana_4

Cseke Feri

  1. Nevermind (10/10)
  2. In Utero (9/10)
  3. Bleach (8/10)

bleach_100Bleach

A ′80-as évek vége nálam messze nem arról szólt, hogy csak úgy felkapjam a fejem egy semmiből felbukkanó garázszenekarra, így a Nirvana első sorlemeze a szó legszorosabb értelmében érintetlenül hagyott. Az ezt követő gigantikus sikersztori után persze kénytelen voltam bepótolni én is, és azt kell mondanom, hogy nem volt hiányérzetem. A potenciál már az itt hallható szerzeményekben is bőven megvolt, sőt, az About A Girl szerintem sokkal erősebb nóta, mint az ezt követő, szarrá csépelt „tudjukmi", de persze az is tény, hogy a Paper Cuts-féle mélyvizek felé evező tételekből nem lett volna tömegek zenéje. Az ez idő tájt sűrűn emlegetett grunge-os, lélegző hangzás is nagyon rendben van itt, nem is találhattak volna ki jobbat ezekhez a nótákhoz. Egységesen jó ez az anyag, de a mindent elsöprő giga-szerzemények azért még hiányoznak egy kicsit, hiába lehetett Kurt Cobainnel szinte mindent „eladni".

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: About A Girl, Downer, Negative Creep, Blew, Mr. Moustache, Scoff

nevermind_100Nevermind

Megjelenésekor sem a világ, sem pedig én nem voltam még felkészülve arra a robbanásszerű változásra, amit többnyire ez a banda idézett elő az egyetemes könnyűzenében. Cobainék gyökeresen másféle stílusa pont kapóra jött a zenei kultúrát irányító háttérhatalom embereinek, akik ki akarták szórni a tupírhajakkal bohóckodó és bőrcuccokban feszítő rocksztárokat a közízlésből, s helyettük a kinyúlt pulóveres, cipőjüket bámuló frontemberektől várták a változás mindent elsöprő szelét. A terv persze nem csak a külsőségek miatt vált be, hiszen előttük is voltak már hozzájuk hasonló zenekarok, azokban viszont egyikben sem találtunk olyan karizmatikus frontembert, mint Kurt és messze nem is írtak olyan óriási dalokat, mint amilyenek itt hallhatók. Sajnos az MTV gyakorlatilag még a levegőt is kipréselte belőlük annak idején, ezért talán nem is bonyolódnék bele a kielemzésükbe, inkább az organikus, telt hangzást említeném meg, ami még mai füllel is elképesztő. Főleg Dave Grohl dobjai, melyek végre egy csapásra eltűntették a '80-as évek lehetetlenül agyonvisszhangosított, élettelen pergőhangzásait. De ami a lényeg, hogy Butch Vig producer és a többi háttérben ügyködő elkövető eszement jól összerakta ezt az egész Nirvana-sztorit. Lehetett is rájuk okkal irigykedni és gyűlölködni a szakmabelieknek. A rajongói felhördülések zöme pedig egyenlő volt a vicckategóriával, hiszen akinek volt füle, már akkor is meghallotta a dalszerzés géniuszát Cobainben, függetlenül attól, hogy milyen stílusú zenéket hallgatott előtte.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: In Bloom, Come As You Are, Lithium, On A Plain, Territorial Pissings, Something In The Way, Polly, Smells Like Teen Spirit

incesticide_100Incesticide

Ez csak amolyan különleges ajándék volt a rajongóknak a bődületes előző lemez sikere után, ami többnyire korai demókat, feldolgozásokat, kiadatlan és B-oldalas nótákat tartalmazott, de ide is felkerült azért egy-két érdekesség. A Polly punkosabb verziója például egész pofás, a Sliver pedig már a korábbi maxin is ütős volt, érthetetlen, hogy a Nevermindról miért is hagyták le. Az ősrégi Been A Son-t is újrarögzítették élőben, viszont a The Vaselines- és Devo-feldolgozások annyira nem lettek emlékezetesek. A beteges borítót pedig maga Cobain festette.

Pontszám: -

Kedvenc dalok: Sliver, Downer, Polly

inutero_100In Utero

Köpködéssel vegyes várakozás előzte meg ezt a lemezt, miután a túlzásokba eső MTV-vel karöltve fenekestül felforgatták Kurt Cobainék a rockvilágot. Emlékszem, hogy konzervatívabb mentalitású ismerőseimnél micsoda felháborodást váltott ki a grunge alapra vett, minimalista, nihilista koncepciója, s az is, hogy engem már akkor is teljesen hidegen hagytak a zenei külsőségek és csakis a jó dalok érdekeltek. Márpedig az In Uterót is bőven telerakosgatták jobbnál-jobb szerzeményekkel, éppen csak egy picivel marad el az elődjétől e tekintetben. Ott van például az agyból kitörölhetetlen Pennyroyal Tea, a kutyába „leutazó" Rape Me vagy a Heart-Shaped Box, amit már rengetegen magukévá tettek. Legutoljára a Westworld sorozatban hallottam egy baromi ízléses, instrumentális átdolgozást, ami szintén azt bizonyítja, hogy Kurtnek óriási érzéke volt a dalszerzéshez. Az album címe eredetileg Cobain mindenre használt szállóigéje lett volna: „I hate myself and I want to die", ami végül a feleségének (Courtney Love) egyik verséből kiragadott kifejezése lett. Sajnos a tragikus végkimenetelhez mindkettő verzió passzolt...

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Heart-Shaped Box, Dumb, All Apologies, Pennyroyal Tea, Rape Me

Top 15 dal

  1. In Bloom
  2. Heart-Shaped Box
  3. Come As You Are
  4. Lithium
  5. About A Girl
  6. Dumb
  7. All Apologies
  8. Pennyroyal Tea
  9. On A Plain
  10. Rape Me
  11. Sliver
  12. Downer
  13. Polly
  14. Territorial Pissings
  15. Smells Like Teen Spirit

nirvana_5

Kiss Gábor

Magamban mindig jót mosolygok azon, amikor halála után húsz-huszonöt-harminc évvel még mindig Kurt Cobainre haragszik valaki, amiért „MEG ÖLTE A METAL-T !!!4!44!" Nálam ugyanis – ahogy korosztályomban még valószínűleg sokaknál – pont Kurt Cobain és a Nirvana volt mindennek a kezdete, a belépő a súlyos muzsikák világába. Ha ők nincsenek, egészen biztosan nem olvasol tőlem semmit a Shock!-on és sosem szerzek még csak tudomást sem kábé semmiről, ami nem futott a mainstream médiában.

unplugged_100Furcsa módon a rockzenével, illetve a Nirvanával való ismerkedésem már azután kezdődött, hogy Kurt élete véget ért. Ahogy anno a Neverminddal kapcsolatosan is írtam a fentebb linkelt Klasszikushock-cikkben, a Nirvana zenéjével 1994/95 fordulójának környékén, az iskolarádióban találkoztam először, és az ekkor hallott David Bowie-dal, az Unpligged In New Yorkról kimásolt The Man Who Sold The World, pontosabban annak riffje azonnal és egy életre szólóan rajongóvá tett. Innentől kezdve nem volt megállás: egy kicsivel idősebb barátomtól megkaptam a teljes koncertlemezt, egy csomagban a Neverminddal, a One Hot Minute-tel és a fekete lemezzel, és egy életre a rockzene fanatikusává váltam. Szóval nálam a Nirvana és a Nevermind az alfa és az omega, az Unplugged In New Yorkot pedig simán minden idők egyik legjobb akusztikus anyagának tartom, szoros versenyben az Alice In Chains és a KISS bedugatlan albumaival.

nevermind_100A Nirvanáról persze már minden elmondatott, így inkább abból a nézőpontból közelítek ehhez a cikkhez, hogy milyen személyes érzéseim és emlékeim köthetőek egyes lemezeikhez. Ahogy a fentiekből sejtheted, az Unplugged és a Nevermind az elmúlt csaknem három évtizedben tényleg több százszor lepörgött nálam. Először másolt kazettán (a koncert VHS-en is), aztán CD-n, majd pedig az ilyen-olyan újrakiadások formájában. Belém ívódtak, a részemmé váltak, a mai napig is imádom őket, és édesapám 1995-ös halálnak feldolgozásában is rengeteget segítettek. Anno, tinédzserként persze fogalmam sem volt sem a Kurtben lezajlott, igen komoly belső válságról, sem a csapat szellemiségéről, mondanivalójáról, de borzasztóan tetszettek a dalok meg az énekhang, és azt éreztem, hogy a korábban, szüleim révén megismert és sokat hallgatott muzsikák (Genesis, Michael Jackson, The Beatles, Queen stb.) után végre megvan a külön bejáratú, saját kedvencem. Tudtam kapcsolódni Kurthöz és a Nirvanához, még úgy is, hogy pontosan illettek rám az In Bloom sorai, amik a Nevermind elképesztő robbanásának tükrében akár még prófétikusként is aposztrofálhatóak: „He's the one, who likes all our pretty songs, and he likes to sing along, and he likes to shoot his gun, but he knows not what it means." Fegyverem mondjuk sosem volt, de ez részletkérdés. Az viszont nem volt kérdéses egy pillanatig sem, hogy a Nevermind után be kellett gyűjtenem a többi lemezüket is, és miután a Nirvana- és Metallica-mániám miatt a 81-es számmal elkezdtem vásárolni a Metal Hammert (a borítón Hetfieldék), egy egészen új világ tárult fel előttem, ami azóta sem ereszt.

inutero_100Cobainéktől második körben az In Utero jutott el hozzám, amivel piszok nehezen barátkoztam meg, hiszen mai fejjel már egyértelműen lerí róla, hogy Kurt próbált eltávolodni vele attól a szupersztártól, akivé egészen váratlanul, hirtelen és akarata ellenére vált. Ugyanakkor viszont ekkor már nyilván lehetetlen volt kilépniük saját árnyékukból, a cucc pedig ezt a fajta kettősséget tökéletesen vissza is adja. Kellett idő neki, de végül nagyon beütött nálam ez is. Ott vannak rajta a nagykiadós, polírozott, korosztályos himnusznak is beillő gigaslágerek, lásd Heart-Shaped Box, Rape Me, Pennyroyal Tea vagy All Apologies, de a zajos, disszonáns cuccok is, mint a Milk It, a tourette's vagy a Radio Friendly Unit Shifter. Meg pár olyan gyöngyszem, amikről valahogy senki sem beszél, amik kicsit elfelejtődtek. Ilyen személyes kedvencem, a Frances Farmer Will Have Her Revenge On Seattle is, egy dal, amiben Cobain egy egész életében mentális problémákkal küzdő, 1970-ben elhunyt seattle-i színésznőnek állított emléket.

incesticide_100Az In Utero után az Incesticide következett a sorban, amit szintén sorlemeznek hittem, és a mai napig marhára szeretek, sőt, többet is hallgattam, mint a debütlemez Bleachet. Az első cuccnak nagyon tetszett ugyan a zsíros, mocskos, nyers megszólalása, de kevés igazán nagy kedvencet találtam rajta, meg eleve tök más volt, mint az én személyes, első nirvanás lemezélményemet jelentő Nevermind. Az Incesticide-on viszont ott volt a fogós Sliver, a Been A Son, az Aneurysm meg a Molly's Lips, amiről fogalmam sem volt, hogy nem saját, hiszen ez is csak egy dalcím volt a másolt kazettán. Szóval az Incesticide befogadhatóbb, Nevermind-rokon hangzása és slágeresebb dalai miatt közelebb állt a szívemhez, mint az egyébként jóval nagyobb rocktörténeti jelentőséggel bíró Bleach. A gyerekkori szerelmek azonban örök életre komoly nyomot hagynak az emberben, így ha szubjektív sorrendet – ez a rovat pedig mi másról szólna? – kell felállítani a Nirvana-életműből, az nálam még ma, Kurt tragikusan fiatalon bekövetkezett halála után 30 évvel is így néz ki:

  1. Nevermind / MTV Unplugged In New York 100/10
  2. In Utero 50/10
  3. Incesticide 10/10
  4. Bleach/From the Muddy Banks Of The Wishkah 9/10

 

Hozzászólások 

 
#17 NOLA 2024-06-11 13:21
Sajnos a Nirvanahoz nem tudok sokat hozzá szólni..., elismerem a hatásukat, de számomra a nagy seattle-i négyesbol csakis az Alice In Chains számít..., Ok viszont NAGYON.
Szeretném is javasolni mint kovetkezo lehetséges szereploket a rovatba, de gondolom ezután biztosan nem egy "grunge" banda fog megint kovetkezni.
De mit szólnátok ezekhez: Pantera, Down, AC/DC, Slayer, Sepultura, Mastodon? :-)
Idézet
 
 
#16 Dead again 2024-06-10 11:59
Nincs kedvenc lemezem tőlük, mindet szeretem, mikor melyik az erősebb nálam. Szeretem a zenéjüket, Kurt kendőzetlen őszinteségét.
Kedvelem a Bleach pőreségét, a Nevermind a klasszikusok ligája, szeretem az Incesticide válogatást is, azon is nagyon frankó dalok vannak, szeretem az In Utero beteg kettősségét, reménytelenségé t, szétesettségét. Az MTV Unplugged koncert az etalonok között van nálam ebben az unplugged kategóriában.
Ami még szerintem említésre méltó, és nálam mindig a kedvenc dalaim közé fog tartozni, az a You know you're right című dal. Ismerve a körülményeket, a dal és a hangulata még mindig hátborzongató.
Sajnálom Kurtot, hogy így járt, kár érte. Érdemes elolvasni a Naplókat tőle, aki kicsit bele szeretne látni a lelkébe.

Nem ez a rovat, de szívesen olvasnám a Doors sztori folytatását ;)
Idézet
 
 
#15 blackmagic 2024-06-10 08:58
Annak idején, mikor az MTV elkezdte rotálni, csak azt hallottam, hogy van energia, de úgy voltam vele, hogy majd lecseng. Megvettem a kazit és nem jött be. Valahogy a Soungardenhez nálam nem tudtak felnőni. Aztán kb. 10 éve elkezdtem ásni és gyémántot találtam a Bleach személyében. Azóta ha Nirvanát hallgatok, csak az első album. Zsigeri, nemtörődöm, de mégis törődöm, még a hangzása is tetszik.
Idézet
 
 
#14 pumpika666 2024-06-09 16:21
1. In Utero (1993) igazi káosz, óriási dalokkal, imádom
2. Bleach (1989) kiváló punklemez, se több-se kevesebb
3. Nevermind (1991) nem másért lett harmadik, mint hogy agyon lett hallgatva :)
a többi lemez nálam maradék, finoman fogalmazva
Idézet
 
 
#13 ma 2024-06-09 15:39
Egyszer próbáltam a Nevermind-ot meghallgatni, de pár dal után fel kellett adni, annyira untam. Klippeket egyszer sem bírtam egy számot sem végignézni. Ennek ellenére szerintem az eddigi legjobb választás ebbe a rovatba. Pár album van, nem volt unalmas végigolvasni, és azért mégiscsak egy jelentős zenekarról van szó.
Idézet
 
 
#12 Zsolti 2024-06-09 15:33
Idézet - Bertli Zoli:
Idézet - Acélfotel:
"Mondjuk az vicces, hogy a buddhizusban a Nirvana elérése a végső cél az emberi lélek számára."

Itt most a szerző valószínűleg nem tudja a szó valódi jelentését, különben nem írná, hogy vicces. Gondolom ő is azt a félrefordítást és az ebből fakadó félremagyarázás t érti nirvana alatt, ami elterjedt Nyugaton, hogy a szó jelentése megsemmisülés. A helyes fordítás ellobbanás amikor a heteron mintegy, feloldódik, ellobban, bele az autonba. Valószínűleg Cobain sem volt tisztában a szó valódi jelentésével.


Nem tudom, mennyire elegáns magyarázni a saját szövegemet, de ha már, akkor...
A (fanyar) vicc az, hogy míg a Nirvánába jutás egy végső cél a lélek számára, addig Cobain ezt a folyamatot eléggé rövidre zárta, míg a zenekarának a neve nem ezt tükrözné.
És bevallom, nem wikipédiáztam meg nyugati értelmezéseket alapul véve fordítgattam, hanem saját emlékeimben kutatva írtam, amit, mégpedig James Clavell Sógunjából véve az ételmezést, amely regényt elolvasva egészen príma kis betekintést kapunk a korabeli - és későbbi - japán kultúrába, életfelfogásba. És még az is lehet, hogy Toranaga Nirvana-értelmezése is teljesen más, mint a hivatalos.
És bár többször elolvastam, de nagyon régen volt már.


"In Webster's terms 'nirvana' means freedom from pain, suffering and the external world, and that's pretty close to my definition of punk rock" -Kurt Cobain.

Szóval olyan gesztus volt Nirvana-nak neveznie a zenekarát, mintha Punk Rock-nak nevezte volna el. Okos. :)
Idézet
 
 
#11 Bertli Zoli 2024-06-09 10:29
Idézet - Acélfotel:
"Mondjuk az vicces, hogy a buddhizusban a Nirvana elérése a végső cél az emberi lélek számára."

Itt most a szerző valószínűleg nem tudja a szó valódi jelentését, különben nem írná, hogy vicces. Gondolom ő is azt a félrefordítást és az ebből fakadó félremagyarázás t érti nirvana alatt, ami elterjedt Nyugaton, hogy a szó jelentése megsemmisülés. A helyes fordítás ellobbanás amikor a heteron mintegy, feloldódik, ellobban, bele az autonba. Valószínűleg Cobain sem volt tisztában a szó valódi jelentésével.


Nem tudom, mennyire elegáns magyarázni a saját szövegemet, de ha már, akkor...
A (fanyar) vicc az, hogy míg a Nirvánába jutás egy végső cél a lélek számára, addig Cobain ezt a folyamatot eléggé rövidre zárta, míg a zenekarának a neve nem ezt tükrözné.
És bevallom, nem wikipédiáztam meg nyugati értelmezéseket alapul véve fordítgattam, hanem saját emlékeimben kutatva írtam, amit, mégpedig James Clavell Sógunjából véve az ételmezést, amely regényt elolvasva egészen príma kis betekintést kapunk a korabeli - és későbbi - japán kultúrába, életfelfogásba. És még az is lehet, hogy Toranaga Nirvana-értelmezése is teljesen más, mint a hivatalos.
És bár többször elolvastam, de nagyon régen volt már.
Idézet
 
 
#10 Acélfotel 2024-06-09 08:29
"Mondjuk az vicces, hogy a buddhizusban a Nirvana elérése a végső cél az emberi lélek számára."

Itt most a szerző valószínűleg nem tudja a szó valódi jelentését, különben nem írná, hogy vicces. Gondolom ő is azt a félrefordítást és az ebből fakadó félremagyarázás t érti nirvana alatt, ami elterjedt Nyugaton, hogy a szó jelentése megsemmisülés. A helyes fordítás ellobbanás amikor a heteron mintegy, feloldódik, ellobban, bele az autonba. Valószínűleg Cobain sem volt tisztában a szó valódi jelentésével.
Idézet
 
 
#9 Wendiii 2024-06-09 05:08
Következő zenekarnak King Diamondot javasolnám. A megosztó énekhang miatt nagyon kíváncsi lennék, hogy ki hogy vélekedik a stábból azokról a lemezekről. :)
Idézet
 
 
#8 nikfisza 2024-06-08 21:34
Sosem voltam oda a Nirvana-ért.De egy egy haver miatt-aki szereti őket-elmentem nemrég az Instantba a Vilkó féle Nirvana tribute koncertre.Kiba...ott jól éreztem magam és majdnem az összes dalt ismertem.Pedig az In utero volt teítéken,meg némi best of.
Idézet
 
 
#7 Deafen 2024-06-08 14:31
"hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben"

Anthrax
Idézet
 
 
#6 kornel 2024-06-08 11:54
From the Muddy...
Bleach
Nevermind
In Utero
De igazából 9-10 pontnál egyikre se adnék kevesebbet,a sorrendnek nincs jelentősége.Az Incesticide-t csak később hallottam,az unplugged-ot hagyjuk,94ben tele volt vele az MTV,már akkor se jött be ez a nagy ánplágdozás.A Polly is mindig jobban tetszett "hangosan".A Nevermind-ról már mindent leírtak,a tökéletes anyag volt a megfelelő időben a maga indie/punk/pop beütéseivel,mik özben igazából egyik se volt,Kurt személye+a többiek révén lett vmi igazán nirvanás elegy,mely telibe kapta a korszellemet.Kellően "agyas",fésületlen és fogós volt egyszerre.Utólag kívülről nézve látszik,mekkora lett,még csak hasonlót se tudott senki csinálni tudtommal.Az ok,hogy mégse ez lett nekem "a lemez",az az,hogy egy évvel előtte hallottam az Appetite-ot.Az In Utero érezhetően válságtermék,fu ra volt a maga idejében hallani,ahogy szuper hangzással gerjednek,csiko rognak a gitárok.Ez a Bleach erőssége volt.Ettől függetlenül Kurt dalszerzői képességébe itt se nagyon lehetett belekötni.A Heart Shaped Box klipjében meg az tetszett,hogy kb elökörködték az egészet,van benne egy önirónikus kikacsintás,sze mben az Until it Sleeps-szel,ahol James-ék rendesen ripacskodnak.Ezt csak azért említem,mert sok igazságtalan kritkát kapott a grunge-nak nevezett vonal,köszönhet ően az itt is bekövetkezett hìgulásnak,mikö zben olyan korszakos himnuszokat szült az időszak,mint pl az Even Flow.Gondolok itt a cipőbámulásra stb.Ott olyan vetődések meg energiák vannak,hogy az minden,csak nem cipőbámulás.Ezek olyan emblematikus momentumai az érának,hogy egyből ott vagy 92-94 között.Ilyen a Chasing Mavericks film kevésbé ismert betétdala is,a Sponge - Plowed.A Nirvana-tól meg van fent vmi osztrák buli a 89es turnéról egy klubban,az se semmi.
Idézet
 
 
#5 keviny 2024-06-08 11:17
Kiss Gábornak és Cseke Ferinek nagy pacsi. :)

Zsolti, mégis milyen magyarázatot vársz a Very Ape-re? Simán az egyik legjobb dal.
Idézet
 
 
#4 queensryche999 2024-06-08 11:09
Idézet - Equinox:
Sosem szerettem a Nirvanát, ahogy egy rajongó szokott szeretni zenekart. Később megtanultam tisztelni, sokszor meghallgattam és beláttam: a Nevermind egy mestermű és korlenyomat - klasszikus (az más, hogy abból a korból a Seattle-i nagy négyes többi tagja mind csinált szerintem jobbat, zeneibbet, hasonlóan végig izgalmas dalokkal).

Ennél a lemeznél viszont tovább se előre, se hátra nem jutottam, csak számokat ismerek.


Valós időben - illetve majdnem, hiszen Magyarországon nem lehettem "valós időben" az USA-hoz képest - voltam tanúja sokakkal együtt a hájpnak kb. '91 második felétől (+ ez nálunk a fáziskésés miatt még a '90-esek vége felé is érezhetően jelen volt) és én sem tudtam soha megszeretni. Nálam is jobban működött (sokkal) a AIC például, vagy (kevésbé sokkal) a Soundgarden. Mondjuk nálam kis túlzással a Pearl Jam is süket fülekre talált anno - őket sem tudtam megszeretni. Az AIC szeretete mai napig megmaradt, a többiekről meg időnként olvasok itt-ott pár sort. A Nirvana fontosságát - ha csak a színtérre gyakorolt hatását nézem - butaság lenne vitatni.
Idézet
 
 
#3 dene 2024-06-08 10:24
NIRVANA és hozzá járulo zenekarok mindíg nagyon messze áltak tőlem!Szerencsé re sosem figyeltem a Divatot ,amit a TV és a Rock Sajtó nyújtott!Mindíg a saját utamat jártam,nem figyelve a DIVAT Hullámokat.Mai napig (már 35 éve) hallgatom a Divat mentes zenekarokat (Thrash,Death,H eavy,Power,Hard Rock,Speed...).De persze a cikket szivessen elolvasom. Ja Megadeth- en Talizunk!!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.