Shock!

Kíváncsi lennék, ha már egyszer Kanada akkora mintaállam, hogy még a jövőben is oda menekülnek majd a gileádi üldözöttek, vajon kulturális értékeit is kellően megbecsüli-e, vagy esetleg az underground sors ott is annyira mostoha, mint mondjuk nálunk. Persze a nagy hatású, terjedelmes életművet idővel díjazzák felénk is, de addigra a művész már lehet hogy éhenhalt vagy éppen feladta a küzdelmet és rendes megélhetés után nézett. Ha Norvégiát nézzük, a fenti kérdésre egyértelmű igen a válasz, ugyanakkor a black metal már messze nem olyan rétegzene, mint a „hőskorban", ellenben a Voivod még metal körökben sem tudott igazán áttörni. Mármint sikeresek voltak, és tudtak maradni a maguk szintjén és kultikus kedvencekként tekintenek rájuk egy csomóan meg persze felbecsülhetetlen a borult, komplex zenékre gyakorolt hatásuk, de nem hinném, hogy otthon például behívták őket reggeli beszélgetős műsorba a a harmincöt éves – vagy bármelyik kerek – jubileum kapcsán.

Vagy igen? Végül is Lee Aaronról láttam ilyen felvételt, igaz, ő sokkal populárisabb műfajban mozgott és mozog ma is, szóval akkor már a prog metal felől közelítve a Rush sokkal érdekesebb párhuzam lehetne, de ők meg a zenéjükhöz mérten teljesen érthetetlen, mainstream-szintű sztárstátusz miatt nem igazán stimmelnek mégse. Annihilator? Esetleg, bár ők az amerikai kontinensen sose voltak igazán népszerűek. Anvil? Na igen, ez lesz a legjobb hasonlat, hiszen szintén kultbanda, szintén elpusztíthatatlanul állhatatosak, és Snake csak egy fokkal kevésbé őrült, mint Lips. A zenén kicsit túlmutatva pedig: Away vajon mennyire számít ismert-elismert képzőművésznek hazájában? Csak mi, kedvenc stílusunk jelentőségét gyakran erősen túldimenzionáló és annak egyéb vonatkozásait rózsaszín szemüvegen keresztül néző metalrajongók gondoljuk úgy, hogy a Langevin-rajzok különlegesek, vagy ezzel az ottani kulturális kánon is egyetért? Ha esetleg nem, kinek áll érdekében? vajon mi ennek az oka?

Érdekes kérdések ezek, szerintem legalábbis érdemes ilyesmit feszegetni egy jubileumi turné kapcsán, pláne, hogy én nem tartozom azon kollégák közé, akik töviről hegyire kenik-vágják a zenekar terjedelmes életművét. Szerkesztőségi fanboyunk emellett el is úszott egyéb bokros teendőkkel, rám hárult tehát a feladat, hogy megemlékezzek egy olyan estéről, amiről tényleg muszáj írni egy olyan oldalon, mint a miénk – bármi áron, elvégre kevés olyan közös kedvencünk van a többiekkel, akikre ne hatott volna valamilyen formában a Voivod. És valóban: harmincöt év az harmincöt év. Amióta az eszünket tudjuk, ez a csapat folyamatosan itt volt, alkotott, zenélt, stílusok között lavírozott, megélt pár tragédiát és csúcspontot, amit pedig csináltak, az tulajdonképpen mindig hivatkozási alap volt-van-lesz (nem mellesleg hozzánk is viszonylag rendszeresen járnak jóideje). Igazából a saját szintjüket meg nem ütő zenét sose csináltak (a korai éra is csak akkor hallgathatatlan, ha nem helyén kezeljük), és valahogy emberileg is viszonylag normális mentalitásúnak képzeli el az ember a mindenkori tagságot – ami persze nem zárja ki a Snake-re vonatkozó fenti megállapítást.

Óhatatlan persze, hogy ilyen zenekarokra rátelepszik egy sznob réteg is, de ezen ők maguk is nyilván csak jót röhögnek, illetve előnyeit veszik figyelembe. Hiszen akárhogy is nézzük, ez mégiscsak egy thrashben gyökerező – avantgárd ugyan, de – metal zene, ami belemagyarázás nélkül is élvezetes tud lenni, erre pedig pont a koncert idején éppen megjelenés előtt álló új lemez a tökéletes példa. Jól jött ki a lépés, hogy a buli után vált elérhetővé az anyag, mert a színpadon látott fesztelen légkör és lazaság jelent meg újra szemeim előtt a Voivod-mércével kvázi „slágeres"-nek számító dalok hallatán. Bizony, a The Wake nagyon hallgattatja magát, és valahogy tényleg benne van harmincöt év minden pozitívuma – hogy én is átmenjek kicsit sznobba, esszenciális hallgatnivaló. A koncertet is lehetne esszenciálisnak nevezni, elvégre merítettek a munkásságból és a tizenhárom dalból három új is jó aránynak számít ekkora életműnél, ugyanakkor azt is be kell látni, hogy ennyire intenzív sci-fi káoszból jó 75 perc is bőven elég egy estére – zenekarnak, közönségnek egyaránt.

Külön jó volt, hogy a Maggot Heart személyében stílusában is ideillő előzenekar csatlakozott a turnéhoz, bár ők inkább pszichedeliában álltak közel Voivodékhoz, kevesebb volt a metal és ősrockosabb, közérthetőbb volt a mix, de ez Linnea Olsson eddigi zenekarait tekintve nem is olyan meglepő - jól kiegészítették egymást a főbandával, soha rosszabb bemelegítést. A nagy négyes pedig berobbant, hengerelt, szórakozott és szórakoztatott. Mindig jó látni, ha „intellektuális megközelítésű"-nek beállított bandák hülyéskednek a legtöbbet, mert annál nevetségesebbé válnak a magukat vérkomolyan vevő előadók, főleg hogy a Voivod tagsága is már bőven ötvenes, tehát az sem törvényszerű, hogy kor előrehaladtával kell besavanyodni (persze a frusztrált Kelet-Európából nézve könnyű nekik, ahonnan jönnek – blame Canada!).

Ahogy fentebb említettem, ez biztos nem az a beszámoló, ahol örömködés lesz X dal elhangzásán és sopánkodás Y tétel kimaradásán, a setlist.fm korában ez eleve kit érdekel már, viszont azt tényleg nem lehet kihagyni, mennyire jó kisugárzása volt az egésznek. Részben ugye átalakult a csapat pár éve megint, de az erős alapok miatt valószínűleg nagyon nem mindegy, ki csatlakozik be, itt nemcsak zeneileg, de emberileg is be kell tudni illeszkedni. Nyilván ez mindenhol így van, csak itt talán jobban oda is figyelnek erre, nem véletlenül van itt Chewy immáron tíz, a Blackyt váltó Rocky pedig négy éve – a jelenlegi tendenciát nézve pedig simán itt lesznek a negyvenéves jubileumon is. Én is biztosan itt leszek, de a dolog súlyára való tekintettel azt már tényleg fanboyunk írja meg.