Shock!

A metálosok alapvető tézise, hogy az undergroundban mennyi olyan banda van, amelyik kategóriákkal többet érdemelt volna az élettől, és hogy milyen igazságtalanul alakult bizonyos csapatok sorsa. Ezen sorba illeszkedik az Analog Music Hallban fellépett két német zenekar, akik a progresszív metál némileg különböző ágait művelik, mindkét esetben évtizedek óta. A Vanden Plas huszonöt éve járt utoljára Magyarországon a Far Off Grace turnéján 2000-ben, az Ivanhoe pedig soha, így exkluzívnak ígérkezett a párosítás. Ez a kettős azért is érdekes, mivel kisebb személyi kapcsolódási pont is van a két banda között. Az Ivanhoe-ban három lemezen is énekelt (és nekünk is beugró jelleggel kisegítő) Mischa Mang énekes ugyanis közreműködött a Vanden Plas egyik rockoperájának színpadi változatában (Christ Ø), nagyjából húsz éve. A kapcsolat tehát régi a két banda között.

Kapunyitás este 7-kor, előzenekar 7:45-kor – ez állt a meghirdetett eseményben, az Ivanhoe pedig a leírt pillanatban deszkákra is lépett. Igazi német kezdés, a pontosság szent! Ebből zeneileg sem adták alább, bár az elején kicsit hiányoltam a gitáros jelenlétet a hangképből (vagy csak én nem álltam túl jó helyen). A kezdetben még kicsit szellős Analog jól vette a műsort, bár érzésem szerint nagyon kevesen ismerték behatóbban a veterán progcsapatot. Jobbára a vadonatúj Healed By The Sunról játszottak, de megidézték a nagyon korai időket is (Visions of Reality, Symbols of Time), az egyetlen olyan szám, ami Manggal készült eredetiben is, a Lifeline címadója volt (ő a középső három albumon énekelt a kilencből).

Nem sokat mozgott a banda többsége: a jobb sarokba elhelyezett dobszett eleve behatárolta a lehetőségeket, a másik szélen pengető alapító basszusgitáros Giovanni Soulas mellé néha odajött Chris Lorey gitáros a másik oldalról (ő elég új érkező a csapatban) az intenzíven headbangelő Chris Seibel szintis elé. Seibel egyébként sokaknak a Them nevű, King Diamond-jellegű horrorisztikus heavy metal csapatból is ismerős lehet, itt pedig régi motoros, hat lemezt is készített az Ivanhoe-val. Bő háromnegyed órát játszottak, maga mellé állították a közönséget, főként Mang lelkes előadásának köszönhetően. Zeneileg beugrott többször a kései Fates Warning zenéje, azaz annak Ray Alder-korszaka, a nem túl hivalkodó gitározás és a dallamformálás miatt, de a szuggesztív énekes performansza alapján is. Így most már nemcsak azt tudjuk róluk, hogy a Brainstormba való belépése előtt hol énekelt az aranytorkú Andy B. Franck.

Az eredetileg 8:45-ös kezdést eredetileg is 9-nek gondoltam, és pontosan akkor kezdett bele a Vanden Plas is. Amint Torsten Reichert gyomrozó basszusa megszólalt, azonnal tudtam, hogy nagyon jól szólalnak majd meg, és nagyjából igazam is lett. Az Ivanhoe-val sem volt baj, de pont az olyan élményekért járunk koncertekre, amilyen masszívan dörrent meg a Vanden Plas, és még a meglehetősen szigorú arckifejezésű, szálkás termetű sovány Stephan Lill gitáros is néha elmosolyodott „na úgy na" jelleggel. Pedig nem voltunk kimondottan sokan, de kellemesen megtelt az Analog, nagyjából két-háromszáz emberrel talán.

Persze a Dream Theater hatása egyértelműen kimutatható a zenéjükben, főleg a súlyosabb, riffelősebb Awake-korszaké. A Vanden Plas is mindig a húzós riffek és tempók mellett tette le a voksát a monumentális dallamok mellett. A nyilvánvaló fölényes technikai tudást sosem helyezték előtérbe, pedig az itt is megvan (ez a Dream Theaternél sem „jellemhiba", egyszerűen a Vanden Plas zenéje nem ilyen, vagy nem erre összpontosít, akkor sem, ha nagyon hasonló összetevőkből áll, mint a Dream Theateré). További érdekesség, hogy Andy Kuntz a sokszoros német fociválogatott focista, Stefan Kuntz unkatestvére. A banda úgy is kötődik a német focihoz, hogy szülővárosuk klubjának, a Kaiserslauternnek írtak is indulót a '80-as évek végén (egyébként itt játszott Stefan Kuntz is többek között).

Élőben is ismételten feltűnt, hogy milyen jól megkomponált a zene a korai számokban is, még Ozzy '80-as évekbeli szólódolgaira hasonlító riffek is feltűntek (a Push volt a nyitószám a Colour Temple debütálásról), később pedig jött a valódi nehéztüzérség, a The Seraphic Clockwork klipes száma, a Holes in the Sky, majd pedig a Far Off Grace címadója. Gondolkoztam is azon, hogy mennyire lesz más a banda Günther Werno alapító billentyűs jelenléte nélkül, aki alapjaiban határozta meg a csapat dallamvilágát, de a sokat szidott dallamgyáros Alessandro del Vecchio pontosan azt teszi hozzá a bandához billentyűkön, amit és amennyit kell. A monumentális betétek maximálisan ültek például a Far Off Grace-ben is, de mindenhol briliánsan hozta a veterán előd témáit (aki harminchét évet töltött a zenekarban). Ahhoz képest, hogy alig vették be, del Vecchio háttérvokálos szerepet is kapott, hasonlóan Stephan Lillhez, így vokálügyileg is jól megoszlottak a feladatok.

Viszont amit Andy Kuntz hatvan fölött még mindig elénekel, arra nincsenek szavak. Emberünk színpadiassága egy pillanatig sem csap át ripacskodásba, látszik a színházi múlt és jelen, az állandó jelenlét a deszkákon (a rockoperák sora, a mindennapos színházi munka). Mozgásával és gesztusaival uralja a látványt, és közben tökéletes énekteljesítményt nyújt. Mindig ez a színpadias, drámai megközelítés vonzott a legjobban a Vanden Plasban, vokálisan és zeneileg is, mivel a monumentális hangszerelés is egyenrangú partner a csúcskategóriás ének mellett. Ezek a hosszan kitartott nyújtott hangok mindig betalálnak, és valahogy mindig úgy sikerül ráilleszteni a dallamhegyekre, hogy élvezetes legyen. Hihetetlen!

A Far Off Grace végén Andreas Lill (a gitáros Stephan testvére) lenyomott egy rövid és szórakoztató dobszólót (a túl hosszúak untatnak, ez pont elég volt), majd a végén szünet nélkül társult a banda is, amiből kibontakozott az In You: I Believe ballada (a kettes The God Thingről), majd folytatva a '90-es éveket, a debütálásról előrántott koncertfavorit, a Soul Survives. A végén a monumentális szintitől el lehetett ájulni, és szerencsére nem hagyott alább a lendület a továbbiakban sem. Zenei értelemben, mármint. Ugyanis a dobszettel valami technikai probléma akadt, a banda háromötöde le is vonult átmenetileg, de a buli lendülete nem akadt meg, viszont variáltak egyet a setlisten. A bejelentett Cold December Night helyett így a pillanat hevében improvizálni kellett.

Mivel a rendkívül jól sikerült új lemezt turnéztatják, ami a hangzatos The Empyrean Equation of the Long Lost Things címre hallgat, és amelyet stábunk több tagja is nagyon szeret, megkaptuk a They Call Me God balladáját, amelyet a további variálás nevében talján mesterünk kísért orgonán Andy énekére (dobszettes gikszer elvégre), és maximálisan működött is a dolog. Mondják, hogy azok az igazán nagy dalok, amelyek egy akusztikus gitárral is megszólalnak, na, itt az érvényesség kiterjeszthető egy szem orgonára és énekre is. A dal felénél visszajöttek a többiek is, és előadták a lemezverziót. További gond a dobokkal nem akadt az est folyamán. Ezek után ténylesen eljátszották a Cold December Nightot a kétrészes The Ghost Xperimentről, az est legsúlyosabb megmozdulásaként. Ez a horzsoló, már-már US powerbe hajló riff végig meghatározza a számot, újabb csúcspontot adott az amúgy is fényes bulinak. A szett a tervek szerint összefűzte volna a három új darabot, így ezek után az aktualitások jegyében folytatódott az Empyrean Equation-blokk a tízperces, epikus Sanctimonariummal, majd a banda új slágere, a My Icarian Flight zárta a rendes „játékidőt". A kihagyhatatlannak bizonyuló Postcard to Godot (a Dumas-féle Monte Cristo grófja témás konceptalbumról) a visszatapsolás után már nem követte semmi, így nagyjából 80 perc játék után végérvényesen levonultak a színpadról.

Minden tökéletesen alakult az est folyamán: egy régen halogatott ismerkedés az előzenekarral és egy briliáns fő fellépő. Utóbbira – mivel kevéssel a Beyond Daylight után érkeztem a színre – több mint húsz éve vártam, hogy eljusson hozzánk, és amely végül hibátlanul szólalt meg. Kár, hogy csak ilyen kicsi helyeket tudnak megtölteni, de hát ez mindig is rétegzene volt, a kevés kivételtől eltekintve. Még sok ilyet!

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)