Shock!

Tisztában vagyunk vele, hogy sokan felülreprezentáltnak tartják a Thy Catafalque jelenlétét az oldalon, amiben van is igazság, de indokolatlannak azért mégsem nevezném. Elvégre (sajnos) nem sok hazai produkció képes arra, hogy – egy mára szokásos rendszerességűnek mondható eseményen – gond nélkül dupla teltházat (!) hozzon össze az A38-on. Ennél azonban engem sokkal jobban érdekel, hogy mennyi jószándékú munka látványos megtestesülését láthatjuk ezekben az őszi/tavaszi TC-koncertekben, ahol okkal számíthatunk arra is, hogy mindegyik valamiképpen más lesz, mint az azt megelőző. Láthatóan nem csupán a masszív keménymag képtelen ráunni a szerencsére szép sorban érkező koncertekre, efféle minőségi feltöltődésre sokan szívesen fizetnek be.

A Thy Catafalque kapcsán ott ejtettük el a fonalat, hogy április elején a Barba Negra Red Stage-et is sikerült rendesen belakniuk a Sear Bliss társaságában. A nyarat különböző fesztiválokon (Hellfest, Kilkim Zaibu, Fishing On Orfű, Rockstadt, Fekete Zaj, Alcatraz) töltötte a csapat, és még mielőtt újabb külföldi fellépésekre (köztük egy dél-amerikai miniturnéra) indulnának, a hajón zárták az idei hazai megmozdulások sorát, ahol 2023-hoz hasonlóan ismét sikerült duplázni. Legutóbb ugyanitt két különböző, korszakokra osztott szettel készültek, most mindkét nap ugyanaz volt a műsor, ellenben mindkétszer nettó két-két órát töltöttek a színpadon Kátai Tamásék. Százhúsz percbe sok minden belefér (persze bőven nem minden), így aztán előre lehetett tudni, hogy tanult kollégáim által deep cutoknak hívott csemegékben is érdemes reménykedni. Amiben én leginkább reménykedtem, az a korai TC-éra gitárosának, Juhász Jánosnak a színpadra csábítása volt, ami sajnos ezúttal sem valósult meg – ezen kívül azonban semmi okom nem volt panaszra.

Azért egy hajós teltház papíron rémisztő perspektíva tud lenni, én is voltam már az A38-on számos olyan eseményen, amelyet gyakorlatilag élhetetlenné változtatott a tömeg mérete, de szerencsére ezt sikerült ezúttal épp' csak a határig elvinni. A hely adottságaival, főleg a szűk közlekedőfolyosókkal nyilván nincs mit tenni, de a Fekete Zaj által szervezett eseményeken figyelnek arra, hogy a sold out ténylegesen annyi embert jelentsen, amennyit még gond nélkül képes kezelni a hely. Ez olyan jól sikerült, hogy a Thy Catafalque kezdésére a második sorban sikerült egy talpalatnyi helyet megcsípni, vagyis a zenekar szinte kartávolságban, mindenféle szeparálás nélkül zenélt tőlünk, ami önmagában nagyon kellemes élményt biztosított az estéhez. A közönség összetétele pedig tényleg rendkívül vegyes volt, korosztályban és stílusban egyaránt, amit én ebből a közvetlen környezetemben látok, az az, hogy az ismerőseim közül is számos olyan embert mozgat a TC, akikről ezt nem is feltételeztem volna. Szóval volt az egésznek egy nagyon jó értelemben vett osztálytalálkozó jellege is.

A dupla eseménynek ezúttal a pénteki napjára szavaztunk, ahol a szegedi Boru volt a bemelegítő attrakció, akik tavaly egy nagyon komoly sújtást helyeztek el a post-zenék térképén a Self-Dealer lemezükkel. A kvartett szerencsére megkapta mindazt a támogatást, amit ebben a pozícióban megkaphatott (tömény, jó hangzás, szép fények, némi háttérvetítés is), tehát akik rájuk éreztek, azok megfelelő kiszolgálásban részesültek. Repetitív, mogorva, olykor kifejezetten csúf, máskor pedig éteri a Boru zenéje amúgy, egyértelműen bennük van az a bizonyos plusz az átlagos postolókhoz képest, részemről mégsem sikerült igazán a ráhangolódás. Ennek egyszerűen annyi az oka, hogy – sok más, hasonszőrű pályatársuk fellépéseihez hasonlóan – nehezen találom meg az ideális hallgatói pozíciót az efféle eseményeken, és a zenét, amit leginkább csukott szemmel, teljes átlényegüléssel lehetne élvezni, jobb híján megpróbáljuk a folyamatosan vonuló embereket kerülgetve, egyik lábu(n)król a másikra állva befogadni. Na, ez most nem jött össze, miközben a csapaton természetesen semmi sem múlt, a rájuk szabott kevéske időt becsülettel kitöltötték.

A Thy Catafalque pedig hozta a szokásos formáját, ami azt jelentette, hogy felszabadultak voltak, külsős szemmel csont nélkül, gördülékenyen ment minden, és mindenki jól érezte magát. Nyitásként az Esőlámpás (mint a Róka hasa rádió egyetlen hírmondója) vissza is vitt szépen a 2021-es Mezolit-koncerthez, ahol a koncertező TC első inkarnációja debütált, pontosan ezzel a dallal. Amúgy sem lehet túlhangsúlyozni a Mezolit jelentőségét a TC újkori történetében, és ami engem illet, életem legnagyszerűbb koncertélményei sorolom azóta is. Azóta megszokhattuk már, hogy nincs sok mellébeszélés a brigád fellépésein, ténylegesen annyi dalt próbálnak belezsúfolni a rendelkezésükre álló időbe, amennyit csak lehet, ebből pedig általában nagyon tömény koncertélmény alakul ki az emberben. Tamás ugyan ezúttal is szólt a közönség(é)hez, csak éppen arra jutott, hogy nem igazán tud mit mondani, így szinte ütemkiesés nélkül érkeztek olyan monstrumok is, mint a tavalyi düreres koncertek óta továbbra is fókuszban tartott Rengeteg tételei (Az eső, az eső, az eső, Fekete mezők, Kék ingem lobogó, Kő koppan, Minden test fű).

Vendégek tekintetében nem volt különösebb jövés-menés, Bos Mici ezúttal elektromos csellóval érkezett, és szokás szerint egy jelenség volt önmagában, Veres „nógrádi zúzógép" Gábor (Watch My Dying) hozzá hasonlóan visszajáró lélek itt, nagyon helyesen. A zúzdák között persze megkaptuk szépen a feloldásokat, érkezett pár eddig nem játszott dal a legutóbbi lemezről is (Nyárfa, nyírfa, Világnak világa), utóbbiról igazából bármi jöhetett volna, hiszen nálam valamennyi tétel klasszikussá érett, de ez még nem az a bizonyos lemezvégigjátszós pillanat volt. A hangszerelésig szépen megkevert Záport igazi nagylelkű ajándékként kaptuk, A bolyongás idejét a Mezolit óta elvileg csak a hajón játszották, két éve, aztán most is, a Köszöntsd a hajnalt pedig a „hivatalos" debütálást jelentő akváriumos buli óta nem vették elő, köszönet értük! Az is bebizonyosodott újra, hogy az emblematikus tételek sora akkor is számos, ha az Embersólyom vagy a Trilobita nem kerül elő, a Meta favoritjai, a Mezolit és a Sirály például szerintem mindenki hiányérzetét kielégítették. És akiben a végére mégis maradt ilyesmi, azok számára érkezett még egy nagyszerű csomag.

A Csillagkohóról beszélek, amit úgy, ahogy lemezre íródott, teljes egészében eljátszottak, és annak ellenére mindent vitt aznap este, hogy ha szigorúan oldalt kellene választanom, akkori az újkori TC-sek közé sorolom magam. Itt azonban tényleg mindent és mindenkit elsöprőnek bizonyult ez a tűnőidős monolit, amihez hozzáadott a közönség eksztatikus reakciója is, no meg a végig alapvetően szimplára vett, mégis nagyon hatásos háttérvetítés, itt konkrétan a dal címe, hatalmas betűkkel a hátsó falon. A koncertet amúgy több kamerával rögzítették, és ugyan a kivetítőkre ezek képét még mutatóba sem rakták ki (jaj a hátsó sorokba szorultaknak, a múlt hétfői Megadeth-koncerten újra tudatosult bennem, mennyire megöli az élményt, ha gyakorlatilag semmit sem látsz a főhősökből), szóval ebből még bármi is lehet ezen a vonalon. A zenekar pedig úgy volt gyönyörűen együtt, hogy pár összevigyorgáson kívül nem sokat kommunikáltak egymással, és amióta bizonyossá vált, hogy a leendő új lemezen is élő dob lesz, lassan tényleg nem lesz majd értelme különválasztani az „élő" és a stúdiós TC-t, ami így van jól szerintem.

Ahogy a beszámoló elején említettem, lenyűgöző volt úgy megélni ezt a koncertet, hogy a banda gyakorlatilag mellettem muzsikált, ha nagyon akarom, talán még az izzadságcseppeket is le tudtam volna kapni a szokás szerint teljes beleéléssel játszó Tamás homlokáról. Ebből a nézőpontból szinte mindegy volt, hogy milyen dalokkal örvendeztet meg a zenekar, mindegyiknek ugyanúgy örültem, és mindegyiket meg tudtam élni. Otthon viszont azóta is csak a Tűnő idő tárlatot hallgatom. Erő! Anyag! Életgép, csillagkohó!

Fotó: A38 Hajó