Shock!

Hihetetlen, hogy repül az idő! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ma már a nu metal zenekarok is annyira öregek, hogy jubileumokat ünnepelhetnek, speciális műsorokkal. A Disturbed is ezt teszi épp, bemutatkozó lemezük, a The Sickness huszonötödik születésnapi turnéján, mely szerencsére Budapestet is útba ejtette, a hat évvel ezelőtti, idáig egyetlen itthoni felbukkanásuk után. Ráadásul a Megadeth vendégeskedésével érkeztek, szóval igencsak izmos csomagot láthatott, aki jegyet váltott a Papp László Sportarénába.

Mivel a Disturbed nemcsak a The Sicknesst adja elő szőröstül-bőröstül a turnén, hanem van egy komplett második felvonás is – közte meg 20 percnyi szünet –, Dave Mustaine és kompániája matinéidőben, pontban este hétkor lépett a deszkákra. Ugyan a koncertre elővételben az összes kiemelt állójegy elfogyott – összesen pedig tízezer körül lehetett a nézőszám -, kezdéskor még meglehetősen szellős volt a küzdőtér, de aztán a Megadeth szettje alatt szép lassan feldúsult a tömeg. Az évek során szerzetesire kopaszodott főnök nem sokat szarakodott, kezdésnek rögtön egyik legemblematikusabb dalukkal, a Hangar 18-nel nyitottak. A hangzás szerencsére az első másodperctől tökéletes volt, és egyébként is biztosítottak nekik mindent, amit egy hozzájuk hasonló múltú és státuszú banda elvárhat, még akkor is, ha az este alapvetően nem róluk szólt.

Hiába szól már nagyon rég a Megadeth egy személyben Mustaine-ről, ez a felállás valóban alkalmas arra, hogy a főnök bárki orrát beledörgölje. James LoMenzo és Dirk Verbeuren ritmusszekciója ad egy sajátos lüktetést a daloknak, Teemu Mäntysaari (nem, nem fogjuk elsütni a „temus Megadeth” poént) pedig annyira Marty Friedman, amennyire valaki csak lehet: ennél nagyobb dicsérettel gitárost talán illetni sem lehet ebben a zenekarban. Szóval kifejezetten jó formában van a Megadeth, Dave Mustaine viszont énekileg ezúttal nem fogott ki túl jó napot. Antihangja még a szokásosnál is erőtlenebbnek tűnt, és többet is spórolt vele, mint általában. A Tornado Of Souls refrénjét („This is a song about weather!”) például egy az egyben ránk hagyta, de maga a zenei alap annyira feszes volt, hogy igazából ez sem nagyon tudott zavarni. A nekik jutott hatvan percbe 11 dal fért bele, majd a szokásos, „You’ve been great, we’ve been Megadeth” elköszönés után beszórtak egy rakat pengetőt, majd szépen levonultak a színpadról. (Kiss Gábor)

Élek a gyanúperrel, hogy erre az összeállításra a Disturbednek nagyobb szüksége volt, mint a Megadeth-nek. David Draimanék noha óriási sztároknak számítottak a kétezres évek elején a tengerentúlon, mint oly’ sok amerikai banda, ők is elkövették azt a hibát, hogy Európára nem koncentráltak eléggé, így aztán errefelé megközelítőleg sem tudtak olyan listás helyezéseket és eladásokat felmutatni, mint odaát. Az igazat megvallva fogalmam sem volt arról, hogy az errefelé ritkán járó chicagói négyes hány embert képes bevonzani az arénába, és a koncert után sem lettem sokkal okosabb, mert bizony már Dave Mustaine-ék műsorára megtelt a táncparkett. Erre viszont nagy téttel lehetett fogadni a tavalyi barbás diadal után, jóllehet itt most még többen voltunk, ráadásul jómagam és egyik leszármazottam pedig azok számát gyarapítottuk, akik kimondottan MegaDave-ért látogattak ki. Ő pedig nem okozott csalódást. Tudom, nagy szavak, de 1997, tehát a zseniális PeCsa-buli óta nem élveztem ennyire Megadeth-koncertet (pedig ezt most nem is lehetett teljes értékűnek tekinteni). Azóta láttam őket jó pár alkalommal, ám valami mindig közbeszólt, és emiatt a maradéktalan élmény elmaradt: vagy a hangzás, vagy a helyszíni sajátosságokból adódó körülmények, vagy a formaidőzítés és a zenekari kémia hiánya, vagy mindezek tetszőlegesen halmozva. Itt most minden klappolt, mert a 114-es szektorban ülve közel tökéletes volt a megszólalás, még akkor is, na némi plusz hangerő elfért volna rajta; Dave bácsi ráadásul teljesen lelazult állapotban tolta és hanggal is szépen bírta (ne felejtsük: a körút elején vagyunk), a banda meg annyira együtt lélegzett, hogy szinte felidézte a ‘90-es évek klasszikus felállását, amikor a Megadeth még valódi zenekar képét mutatta.

Először furcsa volt a spártai színpad, az egy szál fekete háttérvászon ezüst logóval, semmi kivetítő: már elszoktunk ettől, de így legalább semmi nem vonta el a figyelmet a muzikalitásról, abból pedig jutott bőven. Szintén nagyon tetszett, hogy nem kötött műsortervvel érkeztek, így mostani szokás szerint a setlist.fm nem tudta lelőni a poént. Az ugyanis nem volt magától értetődő, hogy lesz Angry Again és Dystopia, ahogy az sem, hogy nálunk kimarad az In My Darkest Hour és a Wake Up Dead, de így legalább végig izgalmas maradt a játék, mit a régi szép időkben. A We’ll Be Back az utolsó lemezről jól megragadt a programban és működik is, a Hangar/Peace/Holy Wars/Symphony/Mechanix/Tornado-hatossal meg egyszerűen nem lehet mellényúlni. Ja, a Skin O’My Teeth-nek is nagyon örültem, szóval kenyérre kent a vöröshajú. Most már csak annyit szeretnék, hogy jöjjön egy méltó búcsúlemez és -turné. Ha tényleg be kell fejezni, akkor így, felemelt fejjel, ereje teljében tegye meg Dave. Ahogy Lemmy is pedzegette anno: on your feet or on your knees? Nem kérdés, hogy előbbi. (Danev György)

Nagyjából 30 perc elég volt, hogy a Disturbed stábja felépítse a koncert háttereként funkcionáló, gigantikus, fém állványszerkezetet, így tíz perccel a kiírt menetrend előtt, fél 9 tájban felcsendült a Back In Time intro Huey Lewistól, lement a Disturbed-montázs kisfilm, szimbolikusan visszatekerték a vásznon az óra kerekét, fellebbent a függöny, és indulhatott a tematikus retro-Disturbed show. Anno, már real time-ban asszisztáltam végig a zenekar színre kerülését, és emlékszem, kapásból imádtam a Voices klipjét, amikor először belefutottam. A The Sickness pedig annak ellenére a mai napig a kedvenc lemezem tőlük, hogy később azért volt nem egy kiforrottabb korongjuk is. Viszont ennek nagyjából fele igen komoly sláger, hiszen rajta van a Down With The Sickness, a Stupify, a The Game, a The Meaning Of Life, a Tears for Fearstől kölcsönvett Shout, meg a Voices is. Utóbbi ráadásul a lemez kezdődala, így David Draimanék színpadra lépése után azonnal begyújtotta a rakétákat.

A zenekar sorrendben vezette elő a teljes albumot, és gyakorlatilag alig-alig szakították meg az előadást konferanszokkal vagy nagyobb szünetekkel. Davidet az intro után leszíjazva tolták be a színpadra, ezt leszámítva azonban egészen az első szettet záró Meaning Of Life-ig nem volt semmi extra show-elem, szimplán csak sorjáztak egymás után a kiváló hangzású dalok. Anno a Budapest Parkban számomra egyértelműen fárasztó volt a sok hegyi beszéd meg az ilyen-olyan szóló, most viszont semmi sem akasztotta meg az előadást. David hangja is remek formában volt, és kifejezetten nehéz, illetve sűrű énektémák ide vagy oda, kifogástalan minőségben bírta végig a programot.

A zenekar pedig láthatóan nagyon élvezi ezt a mindenféle kockázattól mentes jutalomjátékot. A The Sickness megjelenése után négy évvel csatlakozott bőgős, John Moyer és Dan Donegan gitáros remek színpadi figurák – utóbbi ráadásul elmehetne Norman Reedus dublőrének is a The Walking Deadbe, ha éppen egy megmosakodott Daryl Dixont kell alakítani -, akik végigpörögték a teljes koncertet. Kifejezetten sokat merészkedtek előre a közönség közé benyúló kifutóra is, Draiman pedig kis túlzással több időt töltött itt, mint a „rendes” színpadon.

A produkció vizuális részét szintén nagyon kitalálták: AI-generálta kisfilmek meg kivetítés helyett minden lehetséges irányból lángnyelvek nyaldosták a gigantikus háttérállványzatot, volt egy csomó piró, szikraeső és persze csodálatosan szép fények is. A Conflict alatt futó, lávafolyamot idéző fényfestés például kifejezetten lélegzetelállítóra sikerült. A The Sicknesst záró Meaning Of Life előtt aztán elsötétült a színpad, eleredt és jó pár percig zuhogott a digitális eső. Mikor aztán végre elvonult a vihar, a kifutó elején ott állt egy villamosszék, Davidet pedig Hannibal Lecterként tolták be, hogy beteljesülhessen sorsa, a narancssárga rabruhába öltözött többi zenekari tag asszisztálásával. Szerencsére a frontember feltámadásának a kétszeri nagyfeszültség-löket sem állhatta útját, így arcán végigfolyt agyvelővel ugyan, de visszatért közénk, hogy még Ozzy Crazy Trainjének néhány sorával is feldobja az első szettet záró dalt.

Itt következett a már előre beharangozott, 20 perces szünet, amit merch cuccok reklámozásával, meg archív felvételek kivetítésével igyekeztek kicsit feldobni. A második felvonás aztán a frissen kimosakodott Daviddel és az I Will Not Breakkel indult. Ahogy az várható volt, a szünet kicsit megtörte a lendületet a színpad előtt, de mikor a másodikként érkező Ten Thousand Fistsnél kellett lendülnie az öklöknek, már ugyanolyan magas hőfokon égett a rajongótábor, mint az első szűk órában. A zenekar is pontosan tudta persze, hogy a The Sickness-szett után nehéz olyan második félidőt produkálni, ami felveszi a kesztyűt, így még nagyobb fokozatba kapcsolták a pirót, és felküldték a színpadra a borítókról ismert kabalafigurájuk, The Guy kipattintott, minden értelemben felfújt, hatalmas inkarnációját. Ő aztán a koncert végéig ott is maradt billegni Mike Wengren dobcucca fölött/mögött.

A koncert második fele természetesen igazi slágerparádé volt a Genesis Land Of Confusionjével, az Indestructible-lel meg a The Sound Of Silence roppant hangulatos verziójával, amit Dan a kifutó elejére felállított, lángoló zongorával, Mike pedig ugyanide előretolt üstdobokkal adott elő, miközben John a színpad szélén üldögélve hozta a tábortűz-feelinget, akusztikus gitáron. A végére maradt még a The Light, ami alatt az Arénát Tejúttá változtatta a David kérésének megfelelően magasba emelt rengeteg telefon, illetve abszolút zárásként az Inside The Fire. Ahogy 2019-ben, úgy Draiman most is színpadra hívott egy rajongót, a szülinapját ünneplő Marcinak és párjának pedig nyilván nem a kiosztott autogramok jelentették a legnagyobb ajándékot, hanem az, hogy egy teljes dalt a dobemelvény mellett ülve élvezhettek végig.

A szünetet nem számítva is körülbelül 90 perc lehetett a Disturbed játékideje, és hangulatot, lendületet meg energikusságot tekintve köröket is vertek vele 2019-es önmagukra. Mivel pedig bónuszként ott volt még előttük 60 percnyi Megadeth is, az este egyenlege nem is lehetett volna pozitívabb. (Kiss Gábor)

Megadeth

(Tudtad? Jobb egérgomb - kép megnyitása új lapon - a képeket megnézheted nagyobb méretben.)