Shock!

Furcsa szerzet a Sisters Of Mercy. Legjelentősebb albumaik minimum harmincöt (de inkább harmincnyolc és negyven) éve készültek, a '90-es évek eleje óta nem is csináltak semmi kézzelfoghatót (szép gyűjteményes kiadványokon és válogatásokon kívül). Népszerűségük viszont még mindig töretlen, és egy ilyen szétszórt életművet is komál a rajongótábor. Különösebb apropója nem volt a koncertnek, mivel lemez ugye nincs, de épp erre jártak. Egy ekkora régi kedvencet meg bármilyen körülmények között illik megnézni, főleg, ha közel játszanak, így pár órás autózás után Belgrádban, a dokkok között találtam magam, ahol a Hangarnak nevezett helyen szerverznek mindenféle koncerteket. A melegre való tekintettel szabadtéren állt a színpad, így a többi fedett termet most nem láttuk. Érdekes hangulatot kelt a dokkok és a vízi szállítás látványa, hatalmas daruk meredeznek az ég felé, itt-ott emberek, de iparvárosi hangulatot is áraszt a nagy fémépítmények látványa.

Aki nem ismeri a bandát, annak szokatlan húzás lehet, hogy dobos nélkül álltak ki, de tőlük nincsen ebben semmi meglepő. A stúdióban is dobgéppel dolgoztak egész végig, még nevet is kapott (Doktor Avalanche). Az igazat megvallva ezeket a végletekig egyszerűsített ritmusokat simán megoldja a gép, élőben meg talán még a kihívás is nagyobb, mert a gépi tempókat végig tartani kellett a többieknek is, semmi variálás, csak a halálpontos ütemek. A banda magját ugye Andrew Eldritch alkotja egyedül, a legkorábbi időkben is megszokott volt, hogy a felállás állandóan változik körülötte, ez a banda az övé. Habár volt kreatív hozzájárulása másoknak is régen, a frontember neve rég összeforrt a bandával.

Az előzenekar szerepét a magyar nyelvterületen viccesen ható, Vizelj nevű szerb formáció töltötte be. A nevük egyébként vizslát jelent, és egy patak neve is Belgrádban. Elég populáris alternatív rockot kell elképzelni, itt-ott kísérletezős éllel, hangsúlyos basszusos részekkel, de szintivel és sok hülyéskedéssel is. Az éneket két tag váltogatta, és tök szimpatikus szettjük végén volt egy sajátos Black Sabbath-tisztelettétel is. A War Pigset nem másolták le szolgalelkűen, hanem kicsit megvariálták a dallamokat is, de megmaradt az össznépi himnusz jellege, azok a minden határt leromboló riffek meg hegyeket mozgatnak meg. Csak ismételni tudom az Ozzy-megemlékezésünk kapcsán: aki még nem vett részt össznépi War Pigs-éneklésen, próbálja ki! Jobb, mint a terápia. A végére egy kiabálós, törökös (bosnyákos, balkánias?) dallamokkal ellátott, (talán) Rage Against The Machine-hatású számmal zártak, így langyos, kellemes bemelegítésből egészen derekassá hízott a produkció a vége felé. A szövegekről meg koncepcióról nem tudok mit nyilatkozni, de a bandanévvel ellátott hatalmas vászonon virító hatalmas vadkenderlevél azért elég beszédes volt. Szórakoztató szerb alternatív rockot előtte úgysem hallottam (meg persze nem szórakoztatót sem). De jöjjön is a főattrakció!

A The Sisters Of Mercy négy tagból áll élőben, ebben a felállásban pedig betöltenek minden szerepet. Gitáron a japán Kai szerepel (akinek nőies énekhangját használta is néha a banda, de azért nem mindig), basszuson pedig Ben Christo tölti be a teret, gyakran kulcsszerepet játszva, főleg a post-punkosabb számokban. Eldritch most nem ragadott semmilyen hangszert, így a húros hangszeresekre hárult a zene eljátszása. No meg Chris Catalystre, aki éveket húzott le a bandában gitárosként, de most amolyan mindenes szerepben tevékenykedik: ha kell, csápol, ha kell, gombokat tekerget és így lényeges negyedik tag, hivatalosan meg persze ő Doktor Avalanche operátora. Azaz Chris felel azért, hogy a fentebb említett nem élő dobok rendesen szólaljanak meg. Jelentem: ért hozzá, ha nem látom is, mi történik, nem lehetett volna megmondani, hogy ez programozás. Ilyen jól szólaló dobgépet nem hiszem, hogy valaha hallottam volna (nincs is gyakran alkalmam ilyet hallani, az is tény). De az, hogy az amúgy fontos szerepet játszó szinti is felvételről jöhessen, arra is Chris a válasz, a boszorkányos gombtekergetés jól oda tudja tenni az alapokat az amúgy nagyon is ragadós gitárdallamok alá, bár jobban örültem volna egy élő billentyűsnek. Biztosan olcsóbb így, vagy csak nem akar „idegeneket" bevenni a csapatba, de így is kerek az egész.

Sokszor arra is figyeltem, hogy milyen basszusvezérelt zene ez, ehhez meg a jól kevert mély tartomány is kellett, de nem is csoda, az egész banda meg a gótikus színtér a '80-as évek elején tobzódó post-punkból nőtt ki. Le sem lehetne tagadni olyan számok hallatán, mint az Alice vagy a modernebb szerzemény But Genevieve. Meglepő módon a Vision Thingről nagyon sok mindent játszottak, rögtön egy Doctor Jeep / Detonation Boulevard kombóval kezdtek például (más állomásokon ugyaninnen a More volt a nyitány). A hangzás maximálisan kisegítette a bandát, a sokféle színben pompázó fények is, kívánni is nehéz jobb körülményeket. Folyópart lévén, nem volt semmilyen szellő, ami a tengerek sajátja, így kicsit megrekedt a meleg a Duna-menti rakparton, fogyott is folyadék rendesen. Amit viszont nem értek, hogy miért kell ilyen nagyszerű dolgokat kallódni hagyni, mint a másodikként elővezetett Don't Drive on Ice, ami az újkort képviselte, egyszerűen bűntény, hogy ilyen minőségű számokat nem képesek kiadni, mellesleg már időtlen idők óta. Ilyen pillanat sok volt még a koncerten, nagyjából egy nagylemeznyi is talán.

A First And Last And Always-korszak előttről volt Alice (helló, poszt-punk!), de egy halom relatív régi és kiadatlan számmal is tele volt a setlist, a Crash And Burn például huszonöt éves és sehol nem jelent meg, a Summer meg a '90-es évek közepén született. De újkori, 2020 utáni keletkezésű a Don't Drive On Ice-hoz hasonlóan a But Genevieve, az Eyes Of Caligula, és a Here is újdonság, lassan kapásból lehetne ezekből lemezt csinálni, csak fel kellene venni és egymás után rakni őket. Külön piros pont járt azért, hogy nem minden ugyanúgy hangzott el, mint a régi felvételeken, a Temple Of Love szintitémája később jött, gitárral vezették fel, a More-ban nem erőltették az amúgy briliáns női éneket (Kai megcsinálhatta volna épp), és jelentősen le is rövidítették, de attól még az a riff jött, látott és győzött. A valaha készült egyik legtökéletesebb Sisters-szerzemény, minden formában tarol, még így, felezve is.

A végére is maradtak újkori nagyságok a Here, When I'm On Fire vagy az On The Beach képében – látszik, hogy nem nosztalgiából él a zenekar, bár én azt is csíptem volna, ha véletlenül mégis. Némileg keveset kaptunk a szerintem legjobb korszakból, az idén negyvenéves debütlemezt egyedül a briliáns Marian képviselte (lemezen hozzácsapva a „Version" szóval). Ez sem pont úgy hangzott el, mint ahogy ismerjük, némileg másképp énekelve is ütött, de hiányzott nekem a Black Planet, a Walk Away, vagy a később Cradle-coverként is saját életet kezdő No Time To Cry is. A '80-as élveket képviselte a furcsa sorsú Sisterhood lemezről előhúzott, darkwave-es Giving Ground is, ez is maximálisan illett a műsorba, ez az esztétika is a Sisters szerves része.

Ugyanezzel együtt a pályafutás legjobbjai valahogy mind késtek a setlistben, nagy hiányosságnak tartom, hogy nem volt Dominion / Mother Russia (talán a szerb közönség miatt nem akartak hergelni?), de a ráadásként elővezetett Never Land és főként a Lucretia My Reflection, meg a nonpluszultra és szintén jelentősen megrövidített This Corrosion mindenért kárpótolt. Anglia (egyik?) legjobb gótikus rockcsapata azért tudja, mire vevő a nép, és mik a legnagyobb slágereik, a végére csak elővették ezeket is.

Összességében hálátlanság lenne nem örülni egy húsz szám fölötti setlistnek, a rakás kiadatlannak, újnak és réginek egyaránt, veretes klasszikusoknak. Aki szereti a Sisters Of Mercyt, vagy a kedvencei dolgoztak fel (fél metálszíntér: Crematory, Cradle Of Filth, Warrel Dane szólóban, In Extremo) tőlük számokat (erre jó esély van, ha valamilyen sötét zenét hallgat az illető) és kíváncsi, milyenek ezek a dalok eredetiben, menjen el és nézze meg a legendát, mert még mindig jó formában van. Legközelebb meg legyen Dominion / Mother Russia is!

Fotó: Bojana Janjic