Shock!

december 03.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Cure, The Twilight Sad - Budapest, 2022. október 26.

A fejünket kapkodva nézzük, miképp robogott tova gazellalábakon az idei október, és nem először fordult elő, hogy egy napra több olyan esemény került, ahova osztódni kellett volna. Akadt némi dilemma erre a szerdai napra is, de hát a The Cure az mégiscsak The Cure, tizenéveskori instant szerelem, és még csak egyszer láttam őket, az meg már épp hat éve múlt, szóval igazából nem volt kérdés, hogy a továbbra is lemezminőségben éneklő, továbbra is cuki, továbbra is szénakazalfejű, minden idők ős-gruftiját kell megnézni aznap. Ráadásul úgy hírlik, a nézők között ült a másnap fellépő Sting (meg vélhetően a zenekar pár tagja is), szóval, ha véletlenül valaki mellette foglalt helyet, annak extra élmény lehetett ez a szerda este.

the_cure_k2022_01

A skót The Twilight Sad melegítette be a közönséget, akik nem először jártak nálunk, és Robert Smith valamiért nagyon kedveli őket, ami akárhogy is nézzük, megtisztelő. A totálisan hétköznapi arcokból álló, „mintha az utcáról jöttek volna” megjelenésű zenekarból gyakorlatilag mozdulatlanul, a földet bámulva zenélte végig a szettjüket – de hát az egyik jelző rájuk a shoegazing, szóval nem is olyan meglepő ez. Kivételt az énekes, James Graham jelentette (a hangja egyébként egy orrhangú Brian Molko kb.), aki egy kezeslábasban, amolyan külvárosi autószerelő/ovis kiskölyök módban jelent meg a színpadon, és utóbbira a mozgása is rátett néhány lapáttal. A srác szó szerint együtt él a zenéjükkel, tényleg mintha egy furán mozgó kivetülése lett volna ennek az alterrockos szomorúzenének, csak hát a mozgása – finoman szólva – elég szokatlannak bizonyult. Afféle hisztisen toppantós figurát képzelj el, aki robotmozgásos, ökölbeszorított kezű (mondjuk ki), idegrángásos kéz- és arcmozdulatokkal kísérie le a dalokat. Egy ponton eszembe jutott Galla Miklós, ő is elég hasonló tud lenni színpadon, és innentől kezdve sajnos még kényelmetlenebb lett számomra nézni a produkciót, mert képtelen voltam elvonatkoztatni.

időpont:
2022. október 26.
helyszín:
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 23 Szavazat )

A zene amúgy háttérnek okés volt, személy szerint engem nem ragadott meg túlságosan, és ahogy említettem, nézni helyenként kellemetlen élményt nyújtott. A dalok is egybefolytak egy idő után, azt meg nehezen tudtuk eldönteni, hogy angolul vagy néha valami földönkívüli nyelven énekel-e James, mondjuk persze a skót akcentus már csak ilyen. Hozzáteszem: nem feltétlenül ide, ekkora színpadra és ilyen vegyes közönség elé való ez e zene, tényleg inkább a Fekete Zaj felhozatalába és félhomályos esti hangulatához illik, ahol már meg is mutatták magukat korábban. Megtippelni sem tudom, hány embert nyertek meg maguknak, de ha a sokezerből harmincan rájuk kerestek, már nyert ügyük van. Én nem látok akkora fantáziát a csapatban, nem is hozzám szólt ez a fajta audiovizuális forma, meg nagyon vártam már Robert Smithéket, így teret engedtem az utánuk érkező rajongói lelkemnek és imádtam az elkövetkezendő két óra negyven percnyi valóságból kiszakítást. (VSz)

the_twilight_sad_k2002_01

Különös kapcsolatban állunk, Robert Smith (+zenekara) meg én. Már kiskölyök korom óta ismerem őket, de igazi rajongójukká sosem váltam. Bevallom, kezdetben pont Bob herceg feltupírozott haja, sminkje és szemfestéke, meg persze az akkor még módfelett modorosnak talált énekstílusa tartott távol tőlük, később pedig jóval fajsúlyosabb kedvencekre leltem ebben a sötéten romantikus, romantikusan sötét (vagy legalábbis hasonló) stílusban: Joy Division, Bauhaus, New Model Army, Fields Of The Nephilim, hogy csak néhány nevet említsek. A The Cure valahogy mégis mindig hallótávolságon belül maradt, olyannyira, hogy a Pornography, a The Head On The Door meg a Disintegration egészen biztosan megvoltak, de talán még a Wish is. Másolt kazettán, de megvoltak.

the_cure_k2022_02

Aztán egyszer találkoztunk élőben is, a Szegedi Ifjúsági Napok (SZIN) addigi legnagyobb dobását jelentették ők, ha jól rémlik, 2005 tájékán. „Feketébe öltözik Szeged” – harsogták akkor a lapok, és nem tévedtek: annyi éjsötét ruhájú, feketére festett hajú, halottra sminkelt fiatalt (és kevésbé fiatalt) azóta sem láttam egy rakáson, én pedig kicsit idegennek is éreztem magam közöttük. Viszont akkor esett le végérvényesen, hogy Mr. Smith és zenekara a legkevésbé sem játszik a nosztalgiára, ők köszönik szépen, jól elvannak, mennek tovább leszegett, feltupírozott fejjel előre, mint ahogy eddig is tették. És ugyan nagylemezt 2008 óta nem adtak ki, és gruftikat (vagy hogy is hívták őket régen) szinte csak elvétve lehetett látni a mostani koncerten a sok tisztességben megőrült családapa és családanya között, a lendület és a szív még mindig viszik őket előre, én pedig nem is tudom, mikor láttam-hallottam utoljára bő két és félórás koncertet. Többségében hatvanpluszos zenészektől meg még konkrétan soha.

the_cure_k2022_03

A Cure már a nyitással sem viccelt: egy idáig kiadatlan, ha minden igaz, a végre már tényleg a kanyarban lévő új lemez előfutáraként funkcionáló Alone-nal kezdtek, jó kis melankolikus tétel, ugyan nem valami tipikus nyitótéma, első sorában olyanokkal, hogy „This is the end of every song that we sing”, miközben a kivetítő paneleken messziről, nagyon messziről láthattuk a Földet. Ezt követően jött a Pictures Of You és a különös aktualitással bíró Closedown, amik elsőként idézték elénk a Disintegrationt – amit később még öt (!) másik dal is követett a Cure (egyik) csúcslemezéről, közte nyilván olyan kihagyhatatlanok, mint a Lovesong, a Lullaby, vagy a Fascination Street. És már itt, a koncert első harmadában le kellett, hogy essen: a hangzás közel tökéletes, Smith hangja saccra stúdióminőség, a formáját iszonyatosan remekül konzerváló, tizenöt évet különösebb gond nélkül letagadható ős-társ Simon Gallup basszusa pedig olyannyira szépen szól, hogy azt tényleg mutogatni kéne a vurstliban.

the_cure_k2022_04

Remekek voltak a fények is, jól működött a többpaneles kivetítés (különösen, amikor a hat zenész mindegyike kapott egy panelt, amiben az ő sziluettje látszódott), és egy minden pillanatában kifinomultan, olajozottan üzemelő gépezet benyomását keltette az egész, egy igazi arénabandáét, aki tisztában van önnön súlyával, mégsem bújik bele a saját seggébe. És így futott le a koncert első etapja, szépen felépítetten, hol előkapva néhány új dalt (a záró Endsong például a nyitány méltó párja lett), hol egy nyilvánvalóbb slágert (A Forest), hol pedig egy ritkább tételt: From The Edge Of The Deep Green Sea, de mondhatnám akár a remek Burnt is, Jason Cooper kvázi-különszámával a dobokra épülő lezárásban. És ezzel vége is lett a rendes játékidőnek, ami eddig tizenhat dalt jelentett, de hát némi rövid pihengetés után hátra volt még tizenegy!

the_cure_k2022_05

Az első ráadásblokkot szintén egy új dallal nyitották (ez volt a számomra már túlzottan is szomorkásra vett I Can Never Say Goodbye), majd jött egy súlyosabban megdörrenő The Figurehead, végül két dal a Disintegrationről, ami nyilván nem volt rossz, mégis, valahogy ez volt az a szakasz, amikor a legtöbben (köztük én is) a mosdók, illetve a söntés felé vették az irányt. Lehetett tudni ugyanis, hogy az igazi slágerparádé majd a második ráadás-futamban jön el értünk, és hát valóban így is történt.

Egy laza kis altatót követő séta (Lullaby, The Walk) után gót nem maradhatott ülve a Friday I’m In Love mindenki által ismert, táncos dallamaira, amit személyes kedvencem, a Close To Me fanyar ritmusai csak fokoztak. Számomra itt már bőven vége is lehetett volna akár a koncertnek (lehet, hogy tényleg vén hülye vagyok már, de egyszerűen baromira megterhelő két és félórákat végigállni, pláne azzal tölteni, hogy a nomádok átvonuló hadát kerülgessem, márpedig itt sajnos rengetegen voltak), de még hátra volt az In Between Days és a Just Like Heaven. Hogy aztán a végső elköszönés előtt újra felfedezzék régi poszt-punk önmagukat a dallal, ami (és ebbe igazán zsibbasztó belegondolni!) velem egyidős: Boys Don’t Cry.

the_cure_k2022_06

A fiúk nem sírnak - de tényleg nem is lett volna miért így tenni, hiszen egy igazán monstre hosszúságú, a legkevésbé sem haknira vett arénakoncertnek lehettünk szem- és fültanúi, egy önmagát már réges-régen túlélő, épp ezért önmagával maximálisan kiegyező, ikonikus zenekarral. A koncert legvégén a mindvégig kimondottan szimpatikusnak tűnő Bob barátunk abbéli reményeinek adott hangot, hogy lehetőségünk lesz minél előbb újra találkozni. Mi sem mondhatunk mást, sőt, ezzel minden bizonnyal a koncertet állítólag szintén megtekintő, hazánkba már amúgy is hazajáró Sting is egyetértene. (NA)

 

Még több írás a szerzőtől

Hozzászólások 

 
#4 DanielJackson 2022-11-04 11:21
Zseniális volt, az első hangtól az utolsóig.
Idézet
 
 
#3 BS11 2022-11-03 14:50
Idézet - dzsud:
@BS11: Egyetértek. Zseniális volt, engem már a storm intro megvett kilóra, tökéletes hangulatban vártam a kezdést. A Forestnél (és -től) jött el a csúcspont nekem (is). És ahogy írod, valami kivételesen tökéletes hangosítás volt, nem is tudom, mikor hallottam valamit utoljára ilyen jól szólni. Robert hangja is hibátlan, szinte hihetetlen. Pedig fel voltam készülve és előre megbocsátottam minden hibát...nem volt rá szükség. Valódi élmény volt.


Úgy örülök, hogy nagyon sokan csodaként éltük meg a koncertet! 4 új dal, fanyalogni szoktam, h mért kell ezeket betenni a régebbi kedvencek helyett, de az Alone és az Endsong nagyon ott van! Olyan 10.dal lehetett a Push, amit nevezzünk tempósnak, de addig sem volt unalmas, ásitásra késztető a program. Az is a zenekar javára írható, h szinten minden lemezről játszanak, sőt az egész turnén estéről-estére nem gyengèn variálnak a programon.
Idézet
 
 
#2 dzsud 2022-11-01 23:46
@BS11: Egyetértek. Zseniális volt, engem már a storm intro megvett kilóra, tökéletes hangulatban vártam a kezdést. A Forestnél (és -től) jött el a csúcspont nekem (is). És ahogy írod, valami kivételesen tökéletes hangosítás volt, nem is tudom, mikor hallottam valamit utoljára ilyen jól szólni. Robert hangja is hibátlan, szinte hihetetlen. Pedig fel voltam készülve és előre megbocsátottam minden hibát...nem volt rá szükség. Valódi élmény volt.
Idézet
 
 
#1 BS11 2022-11-01 16:12
A beszámoló is hűen visszaadja, amit ott átéltem, átéltünk. A hangosítás az valami nagyon tökéletes volt! Mindent elmond a koncert hatásáról, hogy a nem zenei oldalak is pl. HVG és Magyar Nemzet is egyformán maradandónak látta a Cure fellépését. Ez azért nem semmi!
A csúcspontok nálam: A Forest, Play for today, The Figurehead, From the edge of the deep green sea, Burn és Plainsong.
És ha végén nem játszották volna el a 7 nagy slágert, akkor is csúcskoncertről távoztam volna, és szerintem sokan így vélik.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.