Shock!

február 21.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Metallica, Heaven And Hell - Bécs, 2007. július 5.

Tipikusan az én formám, hogy életemben egyszer indulok el valahová időben, és akkor sem érkezem meg pontosan. Igaz, ebben nemcsak az M1-esen történt csúnya tömegbaleset játszott közre, hanem az is, hogy Matthew Tuck operációja miatt a Bullet For My Valentine lemondott pár turnéállomást, köztük a bécsit is, így a speciális vendégként meghívott Heaven And Hellnek előbb kellett kezdenie.

időpont:
2007. július 5.
helyszín:
Bécs, Rotundenplatz
Neked hogy tetszett?
( 4 Szavazat )
Pontosan nem tudom, hány számról maradtam le, de a program mindenesetre erősen rövidítettnek tűnt az előző esti budapesti önálló bulihoz képest. A lényeg, hogy a Voodoo-t még kintről hallgattuk és csak a The Sign Of The Southern Cross végére értünk be a hatalmas szabadtéri placcon felállított színpadhoz, ezután meg már csak a Die Young és a jammelősre hizlalt monstre Heaven And Hell voltak hátra.

A Ronnie James Dio-féle Black Sabbathról és ezekről a dalokról nem lehet túl sok mindent összehordani anélkül, hogy ne tűnne üres szócséplésnek. Ez a négy hatvanas - vagy lassan hatvanas - legenda még ma is zseniális, aki kihagyta őket a PeCsában, óriási hibát követett el, itt ugyanakkor kissé elvesztek a nagy színpadon, és nem azért, mert Dio akkora, hogy alig lehetett látni messziről, hanem mert ilyen gigantbandák előtt fellépni bizonyos szempontból mindig megalázó helyzet. A Metallica közönségének egy jelentős része eleve nem rock/metal bulikon szocializálódott, ennek megfelelően magasról tesznek is arra, ki megy fel a deszkákra az Enter Sandman meg a Nothing Else Matters előtt, de még Hetfieldék igazi fanatikusai között is van egy tekintélyes méretű partizánréteg, amelyik kimondottan csőlátású (ugyanúgy, mint mondjuk a Slayer táborában is). Őket a világon semmi más nem érdekli, csak a Metallica, és ezt adott esetben kimondottan paraszt módon hajlamosak tudatni a színpadon erőlködő vendégzenekarokkal. Most szerencsére ilyesmire nem nagyon akadt példa, de nem tagadom, nekem egyszerűen fáj nézni azt, ha valaki még csak egy vállrándításra sem méltatja azt a Tony Iommit, aki nélkül a mai formájában egészen biztosan nem létezne semmiféle metal zene…

A zenekar egyébként nagyjából azt mutatta be, amit Budapesten: Iommi hozta jellegzetes előre-hátra lépkedős mozgáskultúráját, Geezer Butler szolidan, de lelkesen bólogatott a klasszikus témákra, Vinny Appice összeszorított fogakkal verte szét a dobcuccot, Ronnie pedig széles gesztusokkal, nagy taglejtésekkel kísérte a legendás sorokat (a hangja viszont mintha kissé fáradtabb lett volna, mint előző nap). Volt show is, még a dobemelvényt övező műkőkerítést is felállították, a nagy oldalsó kivetítők ellenben itt még sajnos nem működtek, pedig az talán hozzájárult volna ahhoz, hogy a népünnepélyre érkezett háziasszonyok és MTV-metallicások is felfogjanak valamit a színpadon zajló eseményekből. A sound rendben volt, de hát Iommi egy gitárral is eleve úgy szól, ahogyan mások kettővel sem. A kimondottan erős szél miatt egyébként szinte végig hullámzott a hangerő, de hát ez már csak a szabadtéri koncertek velejárója, és nem is volt tragikus.

A Heaven And Hell műsorának végét követően majdnem egy óra átszerelési szünet következett, ami alatt szinte az egész színpadot lebontották és újraépítették: a Lars Ulrich egójához mérten meglepően kicsi dobcucc mögött teljes szélességben kifeszítettek egy Sick Of The Studio 2007 feliratú vásznat, felhúztak egy jó magas rámpát a háttérben és beüzemelték a két kivetítőt. A valamivel este 9 óra előtti kezdésre már valószínűtlenül sok ember gyűlt össze a különféle kajás-piás sátrakkal telerakott mezőn. Nem számoltam meg egyenként, de 40 ezernél csak többen lehettünk, kevesebben aligha.

A Metallica utoljára 1999-ben járt Magyarországon, és a gázsijuk léptékeit meg persze a hazai koncertpiacot ismerve nem hinném, hogy a közeljövőben sikerülne őket ismét Budapestre csábítani – és ez bizony az itt tapasztaltak fényében nagy kár. 8 éve az MTK Stadionban egy éppen karrierje mélypontja felé menetelő, totálisan szétesett, a közönségre és mindenre magasról csináló zenekar produkcióját láthattuk, akik azóta megjárták a poklot és vissza is tértek onnan. Ezen a gyötrelmes úton nyilvánvalóan Jason Newsted távozása és James Hetfield elvonókúrája voltak a legneuralgikusabb állomások, no meg az újjászületés közben összetákolt, még tréfának is rossz St. Anger lemez, amivel a csapat hajszálnyira került ahhoz, hogy végérvényesen csörgősipkás, krumpliorros bohóccá alázza magát. Ennek ellenére gyakorlatilag az összes azóta készült élő felvétel roppant tetszetős volt, amit láttam tőlük, erre a koncertre viszont még azok fényében sem készülhettem fel. Fogalmam sincs, milyen lesz a következő album, azt sem tudom, mai fejjel hogyan értékelik az elmúlt 10-12 évüket, de az biztos, hogy élőben a csapat most azt a szintet hozza, amit a fénykorban.

Azok után persze, hogy egyből három dallal kezdtek minden idők számomra legjobb Metallica lemezéről, a Ride The Lightningról, már nem volt nehéz az ujjuk köré csavarniuk, pláne, hogy az első hangoktól kezdve egyértelmű volt: nemcsak kirobbanó erőben vannak, hanem élvezik is a zenélést. A Creeping Death – For Whom – Ride hármas olyan irtózatos erővel jött le a színpadról, hogy az embernek jóformán levegőt venni sem maradt ideje. A mellkasig érő kaporszakállat viselő, hátranyalt hajú Hetfield olyan magabiztossággal és karizmával irányította a bandát, mint a régi szép időkben: arca kitisztult, láthatóan majd kicsattan a vitalitástól, szabályosan uralta az egész focipályányi színpadot, és nem utolsósorban végig aktívan, vérprofi módon kommunikált a közönséggel. A ’99-es bulin totál enervált, hányavetien gitározó Kirk Hammett ábrázatáról le sem lehetett radírozni a széles vigyort, ráadásul úgy eregette a klasszikus szólókat, hogy öröm volt hallgatni. Robert Trujillo is mindenképpen komoly vérfrissítést jelentett a zenekarnak. Játéka ugyan teljesen más iskolát képvisel, mint elődeié, de tökéletesen nyomja a dalokat – én már a Suicidal Tendencies-es időkben is az egyik legjobb és legkarakteresebb metal basszusgitárosnak tartottam – , és jellegzetes megfeszült mozgása, hibbant grimaszai is látványosak és szórakoztatóak. Előzőleg az erősen kopaszodó Larsban bíztam a legkevésbé, de a negyedikként elővezetett gyilkos Disposable Heroes-nál már hallható volt, hogy most bizony ő is kitesz magáért. Néha persze egyszerűsítette a régebbi témákat, el-elcsalt belőlük, itt-ott a kétlábdobok sem tűntek éppen lombardói feszességűnek, de teljesítménye mindvégig az élvezhető szinten belül maradt, ami ahhoz képest azért nem semmi, hogy az utolsó pesti bulin még a fekete albumos nótákat sem volt képes normálisan eldobolni. Sokszor ráadásul a klasszikus korszakot idézve, felállva csépelte a cuccot.

A Sanitarium alatt üzemelték be először a színpad egész hátsó felét elfedő projektort: az itt kivetített gumiszobás jelenet annyira még nem volt nagy szám, a klasszikus nóta viszont úgy szólt, ahogy azt a nagykönyvben megírták. A Justice-nál már teljesen megvettek maguknak, álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is élőben hallhatom majd ezt a dalt. Komolyan mondom, már csak ezért megérte volna kijönni. Az ezután következő The Memory Rárárárá hiányát mondjuk el tudtam volna viselni, de mivel ez volt az egyetlen ’96 utáni dal, végül is üsse kő, túléltem. Igen hervasztó volt látni, hogy rengeteg néző, aki a klasszikusok alatt csak állt és lesett, mint tyúk a szatyorban, itt kelt először életre, de őket szerencsére alaposan lehűtötték utána a Four Horsemennel. Ezt ugyan a hatalmas lelassulós rész nélkül nyomták, de még így is mindent vitt (külön pikáns és egyben kult is volt egy héten belül élőben hallani ezt a dalt a Megadeth-féle Mechanix-szel). Ezen a ponton már ahhoz sem férhetett kétség, hogy James hangja is kimondottan jó formában van. Hanyagolta a fogyatékos testvérpáron erőltetett gajdolós stílust és szerencsére a St. Angeren debütált óuóóóvatögúúdboojjúúáár-killkillkillkillkill vonal sem ütötte fel a fejét a durcás óvodásokat idéző felhangokkal, ehelyett normálisan hozta a régi témákat, rossz szokásával szakítva nem próbálta meg túlénekelni őket. Külön szimpatikus volt, amikor köszönetet mondott a Heaven And Hellnek, amiért megosztották velük a színpadot („these guys taught us how to play”).

A Horsement követően Trujillo kapott néhány percet a bemutatkozásra. Mivel szeretem a játékát, nekem még akkor is bejött ez a kis funkys témázgatás, ha egyébként nélküle is teljes lett volna a koncert, az azonban gyönyörűre sikeredett, ahogyan kibontották belőle az Oriont. Itt a háttérvetítés, illetve a világítás is új dimenziókba kapcsolt: talán kissé giccses a Metallicához a színpadot beborító téglavörös-lila-rózsaszín fényáradat és a háttérben úszó felhők látványa, de hogy iszonyú hatásos volt, az hótziher. Azt meg gondolom, mondani sem kell, hogy a dal heroikus középrésze alatt csak úgy futkosott a hátamon a hideg – Trujillo istenként hozta Cliff Burton basszusszólóját – , és ott maradt végig a Fade To Black alatt is. Ezt még egyébként a búcsúba érkezettek nagyrésze is ismerte. A rendes programból ezután még a Master és a Whiplash voltak hátra: előbbit az egész mező torkaszakadtából üvöltötte Hetfielddel, így egyszerűen elementárisra sikeredett. Ami a Whiplasht illeti, az sajnos kissé megsínylette a koncertet meg-megzavaró egyetlen tényezőt, amiről viszont senki sem tehetett: a nagy szél néha kissé elfújta a gitárokat, pedig amikor elállt, akkor hallatszott, hogy atommód szól minden hangszer. Nos, ennél az ős-thrash klasszikusnál a feltámadt légmozgás miatt sajnos szinte teljesen elvesztek a riffek, de azért így is jó volt hallani.

Setlist:

Creeping Death
For Whom The Bell Tolls
Ride The Lightning
Disposable Heroes
Welcome Home (Sanitarium)
… And Justice For All
The Memory Remains
The Four Horsemen
Orion
Fade To Black
Master Of Puppets
Whiplash
---
Wherever I May Roam
Nothing Else Matters
One
Enter Sandman
---
Stone Cold Crazy
Seek & Destroy

A ráadást a fekete album egyik legjobb nótájával, a Wherever I May Roammal indították, ami hatalmas beindulást eredményezett a nézőtéren, a Nothing Else Matters meg csak tovább fokozta a hangulatot. Kimondottan szépen játszották egyébként, az első verzét csak James és Kirk vezette elő dob és basszus nélkül. A One természetesen hatalmas robbantgatással indult, de némi tűzijátékot is tartalékoltak rá, amiből még az Enter Sandmanre is maradt egy kevés. Ezt a számot annyira túljátszották mindenfelé, hogy magamtól már be nem tenném, de ahogyan azt a danziges riffet megszólaltatták, azt tanítani kellene. A közönség itt adta ki magából az utolsó energiatartalékokat, de még erre is tudtak rátenni egy lapáttal a második ráadással, ahol a Stone Cold Crazy és a Seek & Destroy volt hivatott rendet vágni a sorok között. Utóbbi már tényleg igazi örömzenélésbe, baromkodásba torkollott: Lars széles vigyorral, állva verte a dobokat, Trujillo meg úgy pörgött a saját tengelye körül, hogy azon még James és Kirk is teli szájjal kacagtak. Ezután még jött egy kis köszönetnyilvánítás a közönségnek, ami érzésem szerint jóval túlmutatott az ilyenkor kötelező körökön. Hetfield egyenesen meghatottnak tűnt, miközben megtapsolta a nézőket, Lars pedig kijelentette, hogy az utóbbi években rendszeressé vált bécsi koncertjeik közül egyértelműen ez volt a legjobb (Kirknek csak egy „Danke schön, motherfuckers!”-re futotta, Robert meg szimplán nemes egyszerűséggel beleüvöltözött a mikrofonba, de ez így volt kerek).

Június elején könnyelműen kijelentettem, hogy a Trouble adta az év koncertjét. Ehhez képest az azóta eltelt egy hónapban három további olyan bulin volt szerencsém jelen lenni, amiket garantáltan soha nem fogok elfelejteni, és életem legjobbjai közé tartoznak, a Megadeth és a pesti Heaven And Hell után ugyanis Hetfieldék is feliratkoztak erre a listára. Sokszor leírtam már őket én is az elmúlt években, de ez az este bebizonyította, hogy még mindig ott vannak a világ legnagyobb bandái között. Hibátlan volt!

Fotó: http://www.a-cslp.hu

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.