Shock!

november 19.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ian Gillan, Papa Le Gál - Budapest, 2016. november 8.

1113gillan„Ian Gillan Deep Purple-t énekel!" Illetve „minden Deep Purple-sláger elhangzik majd!" – ígérte e különleges esemény promotálására létrehozott Facebook-oldal. És tulajdonképpen mindkét állítás igaz is volt, meg nem is: Gillan ugyanis énekelt Deep Purple-t, sokat, de természetesen mindenféle mást is. És persze slágerek is akadtak szép számmal, de közel sem mind, hiszen azok a dalok, amiket a Purple is hanyagol évek óta (lásd például Child In Time), most sem kerültek terítékre, és ez jó is volt így. Gillan talán legnagyobb előnye ugyanis, hogy jól és méltósággal öregedett, azaz 71 évesen pontosan tisztában van vele, mi az, ami még megy, és mi az, amit már nem kell erőltetni. Az Aréna színpadán elővezetett kétórás programja így pedig egy percig sem volt kínos, pedig lássuk be, benne volt a pakliban, hogy ez bizony egy irdatlan nagy hakni lesz. De nem lett az.

Az estét pontban nyolckor kezdte a Papa Le Gál nevű brit formáció, akiket a BBC egyik szakértője állítólag a manapság dolgozó brit zenekarok legmenőbbikének nevezett. Számunkra azonban talán fontosabb az az információ, hogy frontjukon nem más áll, mint egy bizonyos Grace Gillan, Ian Gillan lánya, egy (a kissé szerencsétlen színpadi mozgást leszámítva) kifogástalan énekesnő. Ennek ellenére csapata kissé kevés volt a közönség feltüzeléséhez, swinges, funkos és még egy tucatnyi zenei hatást felvonultató, összességében azonban elég szoftos zenéjük nem érte el a publikum ingerküszöbét. Hiába volt ugyanis ez egy szimfonikusokkal kiegészített este, a lefelezett Arénát teljesen megtöltő közönség átlagéletkora pedig nagyjából 45-50 körüli, ide mindenki Deep Purple-rajongóként jött, így az egyébként három rézfúvóssal kiegészített Papa Le Gálban bármennyire kiválóan is muzsikált mindenki, a megjelenteket különösebben nem tudták beindítani.

időpont:
2016. november 8.
helyszín:
Budapest, Papp László Budapest Sportaréna
Neked hogy tetszett?
( 8 Szavazat )

Ian Gillanéknek viszont rögtön sikerült. Kilenckor előbb a szimfonikus zenekar érkezett, illetve kezdte a műsort, a főszereplő és hangszeresei csak pár perccel később jelentek meg, innentől pedig világosan érezhető volt, hogy hiába ülős a buli, itt jóval hevesebb reakciók várhatók néhány csillogó szemmel bekiabált „Brávó!"-nál. Gyakorlatilag azt is le lehetett szűrni már az első percekben, hogy sokkal komolyabb dologról van szó, mint némi megélhetési hakniról, amíg az anyazenekar pihenőt tart. A kihagyhatatlan darabok mellett ugyanis igazi csemegék is terítékre kerültek, számomra pedig sokkal inkább ezek miatt bizonyult nagy élménynek a koncert, a szimfonikus nagyzenekar ugyanis a dalok többségéhez túl sok mindent nem adott hozzá. Összesen talán négy-öt olyan tétel akadt, ami érdemben más, urambocsá' jobb lett, ezek pedig leginkább az alap-verzióban is epikusabb tételek voltak, mint a Rapture Of The Deep, legnagyobb kedvencem, a Perfect Strangers, vagy a Rainbow Difficult To Cure-jának feldolgozása, ami már csak azért is adta magát, mert az eredeti verzió is Beethoven IX. szimfóniájára épül. A koncertprogramba pedig vélhetően a purple-ös társak közül Gillant erre a turnéra egyedül elkísérő Don Airey miatt került be, hiszen anno az ötödik Rainbow-lemezen is ő billentyűzött.

És ha már a zenekarnál tartunk, muszáj külön is kiemelnem Simon McBride kiváló gitárjátékát: hihetetlen érzéssel játszott a fickó, néha szinte futkározott a hideg a hátamon, ahogy a klasszikus témák megszólaltak a keze alatt. Természetesen a profi sessionistákból álló ritmusszekció is remek volt, számomra Simon mellett azonban a három vokalista (egyikük természetesen maga Grace Gillan volt) adta hozzá a legtöbbet a produkcióhoz, meg persze a simán csak egy pólóban kiálló, végtelenül szimpatikus és közvetlen Ian Gillan. Ahogy korábban is írtam, természetesen nem megy már neki minden ugyanúgy, mint húsz vagy még több évvel ezelőtt, pontosan érzi azonban, hogy mi az, amit hetven fölött még bevállalhat. Ezeket pedig oda is tette rendesen; szó sem volt mismásolásról, sőt, néha még egy-két olyan sikolyt is bevállalt, amilyeneket a Deep Purple-ben sem hallottunk tőle már évek óta. Emellett pedig lerítt róla, hogy iszonyatosan élvezi a buli minden egyes pillanatát, azt pedig különösen, hogy a lányával énekelhet együtt. Egy rövid duett után Grace önmagáéban is kapott egy kis reflektorfényt, a Candy Flosst ugyanis szólóban énekelte (hozzáteszem: kiválóan), Gillan pedig addig szusszant egyet hátul.

Több ilyen rövid pihenőt is tartott egyébként az öreg, általában a hosszabb instrumentális részek alatt, visszatérése után pedig sok esetben vidáman sztorizgatott, így megtudhattuk például azt is, hogy az Anyát egy korábbi magyarországi utazása inspirálta. A koncert első harmadának végén elhangzott Lazyt Gillan annak a Leonard Haze-nek ajánlotta, aki a Y&T dobosaként vált ismertté, de Gillan Toolbox címmel 1991-ben kiadott szólólemezén is játszott. Ebben a dalban aztán a szimfonikus zenekart nagy vehemenciával instruáló Steven Bentley-Kline egy elektromos hegedűszólót is eleresztett, Amelynek elején a Monti csárdást is eljátszotta, de később két dalban trombitált is a karmesteri teendők mellett.

Összességében azonban ez a koncert egyértelműen Gillan személyisége és a különlegességeket is felvonultató setlist miatt volt igazán érdekes, a nagyzenekar annak ellenére sem dobott rajta sokat, hogy kétség kívül volt abban valami szívet melengető, amikor a hegedűsök vagy csellisták néha fülig érő vigyorral lesték az adott esetben vadul tekerő Simon McBride-ot. Az olyan különlegességek, mint a Purple által soha nem játszott Razzle Dazzle vagy a bulit sajnos kissé leültető népdal, az Ain't No More Cane On The Brazos a koncert középrészében kaptak helyet, a végén pedig jött a slágerparádé Smoke On The Waterrel, Hushsal (amelynek elejére bejátszották a Rainbow Spotlight Kidjét) és Black Nighttal. Ezek alatt már a nézőtér jó része a színpad előtt csápolt, Gillan pedig még dedikált is a odafentről, miközben a többiek az utolsó hangokat játszották.

Különleges és nagyon jó hangulatú este volt ez, egy kimerítő, kétórás Gillan-koncerttel, ami alatt a nagyzenekarnak igazából csak epizódszerep jutott.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.