Shock!

Csak néztünk egymásra, amikor a GN'R idei turnéjának mottója („Because what you want & what you get are two completely different things", vagyis: Mert amit akarsz és amit kapsz, az két teljesen különböző dolog) kiderült. Ez vajon mi lesz? Nem vagyunk mi már rég túl azon, hogy elvárásokat fogalmazzunk meg Slashékkel szemben? Előre felkészítenek a csalódásra? Vagy pont arra utalnak, hogy még annál is jobb lesz, mint amire számítunk? Esetleg teljesen rossz helyen keresgélünk, és az egésszel csak Izzynek üzennek? Végül egy újonnan leigazolt dobos társaságában, némi csavarral a zenekar nagyjából ugyanazt hozta, mint legutóbb, mi pedig ugyanúgy, vidáman jóllaktunk Guns-dalokkal egy időre.

A Public Enemy saját jogán is legenda státuszú brigád, a legendákat pedig látni kell, szóval ami engem illet, nem sokat filóztam azon, hogy mennyire illenek a keleti parti hip-hopperek a nyugati parti rockerek elé, inkább igyekeztem kellően korán a színpad elé érni, hogy őket is elcsíphessem. A korai kezdés 18 órát jelentett, és ezen a ponton felmerül az örök dilemma, hogy van-e egyáltalán olyan fellépő, akinek az efféle matinéidőpont, nappali fények mellett, egy kétharmadrészt üresen kongó arénában, a kíváncsiak esetében is erősen inkompatibilis elvárások mentén előnyös lehet? Chuck D-vel és Flavor Flavvel az élen a Public Enemy ezzel (okosan) nem is különösebben foglalkozott, hozták magukat, hozták a dalaikat, amelyekbe itt-ott mindenki belefuthatott azért az élete során, és akinek volt kedve/érkezése, az bekapcsolódott.

Lévén nagyjából a főattrakcióval egykorú társulatról beszélünk, színpadi rutin tekintetében ők is elég jól állnak, ez pedig a hazai pályától ennyire messze kifejezetten jól tud jönni. Nem állt jól nekik és a többnyire a biodíszlet szerepét betöltő sleppjüknek a hatalmas színpad, de a helyüket ekkor már féltve őrző frontharcosokat be tudták indítani, a kezek emelkedtek, amikor kérték, és összességében egy hangulatos bemozgató akció kerekedett az egészből. Nem játszhattak sokat, szerintem pont eleget, nálam ez így teljességgel rendben volt, és egyáltalán nem hiányoztak melléjük/helyettük a stíluskonform bejátszó alakulatok. A műsor végén befutott (naná) a Bring The Noise és (zárásként) a Fight The Power is, majd a lepakolás közben némi hittérítés Flavtől, és az összhatás úgy volt üdítő, hogy efféle régisulis hip-hopot otthon eszembe sem jutna hallgatni.

2025-ben elmondhatjuk, hogy a Guns N' Roses immár hazajár hozzánk, és a többség szerintem úgy is kezelte ezt az estét, mint a szinte napra pontosan két évvel ezelőtti fellépés (kis)testvérét. Oké, előtte kimaradt bő három évtized, már ami a klasszikus Axl-Duff-Slash fémjelezte felállást illeti, de legyünk megengedőek, és mondjuk ki: Kalifornia egy napra újra Budapestre költözött. Ennek konstatálásához nem is volt többre szükség, mint sétálgatni a főváros tetszőleges utcáin, és ha tíz percen belül nem ütköztél a Los Angeles-i hangulatot élő rajongókba, akkor nagyon eltévedhettél. Bár már a két évvel korábbi esemény időzítése is bőven túl volt a 2016-os reunion híre által kiváltott hangulati hullám tetőzésén, a szervezők okkal bízhattak benne, hogy aki legutóbb itt volt, az most is megpróbálja majd újraélni azt az estét, és ami a puszta nézőszámot illeti, azzal a néhol foghíjas lelátók ellenére sem volt gond.

Ráadásul aki két éve is eljött, vagy akár csak követte a GN'R körüli eseményeket, az valószínűleg nem érkezett megugorhatatlan elvárásokkal. Axl torkát nem generálozták újra, ahogy az sem volt várható, hogy a Rocket Queen közben emberünk egyszer csak a tömegbe veti magát, hogy pofán verhessen egy fotóst, majd hazamenjen. Amit a banda manapság csinál, azt már egy komplett évtizede csinálja, hozzászokhattunk tehát. Legyünk realisták, valószínűleg kezdettől fogva ez is volt a terv, vagyis soha nem merült fel komolyabban egy teljes új album készítésének lehetősége, az időközben elpotyogtatott új dalok nélkül pedig simán kibírtuk volna. A világ legveszélyesebb zenekara a nosztalgia tárgya lett, mondhatni törvényszerűen, ha már egyszer úgy alakult, hogy egy jól látható biológiai csoda eredményeként még ma is üzemképesek. Az utóbbi jelzővel egyébként még némileg tiszteletlen is vagyok irányukba, hiszen sokkal több mindez a puszta működőképességnél, ahogy ezt ezen az újfent maratoni hosszúságú estén is igazolták.

Tényleg, szó szerint embertelen hosszúak ezek a koncertek, és ezt persze semmilyen észérv nem indokolja, ahogy azt sem, hogy a zenészek kétszáz percen keresztül tényleg apait-anyait beleadjanak. Márpedig ez történik, ezen a harminckét tételes szetten is úgy rongyoltak végig, hogy üresjáratokról tulajdonképpen nem is beszélhettünk közben. Axl még átöltözni is „elfelejtett" a dalok között, a műsor zömét egyszerű fekete pólóban és egy, a ′80-as évek aranykorában még előnyösen hordhatónak bizonyult bőrgatyóban hozta le, vagyis akadt meglepetésfaktor is. Persze miről is beszélek, nagyjából egyetlen pontja sem volt az estének a megszokott helyén, ha innen nézzük, a turné mottója maximálisan találónak bizonyult, sőt, elnézve a korábbi állomások setlistjét, nálunk sikerült azt a lehető legteljesebb mértékben a valóságba átültetni.

Már a helyszínen is gyanús volt, de utóbb több helyről is megerősítést nyert: Axlék egy negyvenes számlistáról többé-kevésbé véletlenszerűen válogatva, ott helyben rakták össze az aznapi műsort – és aztán még eljátszottak pár olyan dalt is, ami ezen a bő listán sem szerepelt. A megtanult Black Sabbath-nóták rotálása az Ozzy-búcsúbuli okán nem hozott igazi meglepetést, nekünk a Sabbath Bloody Sabbath jutott, és szerintem baromi jól jártunk vele. Amennyire ez megoldható volt, figyeltek arra is, hogy ne legyen az indokoltnál nagyobb átfedés a két évvel ezelőtti programmal, így (bár nagyon féltem tőle) el tudtam fogadni, hogy a Coma helyett ezúttal a Locomotive érkezett, becsülettel megküzdöttek vele, és nem is vallottak szégyent. Egyébként a Locomotive szerepeltetése hűen leképezi a zenekar hozzáállását a modern kori fellépésekhez: komoly odafigyelést jelent elcsípni a dal trükkös témáit, teljesen szükségtelenül állítja nagy feladat elé a brigádot (főleg Axlt), tehát naná, hogy belevágnak!

A küzdőtér első felén egyébként lényegében hibátlanul áramlott a flow, Axl jó szokása szerint rákészülés nélkül vágott bele a nyitó Welcome To The Jungle-be, küzdött is vele rendesen, de nagyon hamar belejött, és onnantól kezdve lényegében le- és megállíthatatlan volt. A folytatásban a Bad Obsession túlzás nélkül álomszerűen dörrent meg, minden szempontból, hogy aztán elkezdődjenek ugyanazok a problémák, amelyekkel két éve is küzdöttünk: a banda hol szólt, hol nem. Különösen Axl éneke esetében volt ez nagyon szembetűnő, de például a jelen turnén nálunk debütált There Was A Time első felét gitárok és ének szinte teljes hiányában hallgattuk végig, ami érdekes kísérlet volt, nem is vált be. Soha, egyetlen másik előadónál nem tapasztaltam még hasonlót, hogy akár egy adott dalszövegsoron belül is eltűnjön, majd újra felbukkanjon a hang, nem is nagyon értem, mi lehet a háttérben, de hogy baromi idegesítő volt és sokat elvett az élményből, az biztos.

Ami még hasonlóan idegesítő volt, az a tömegben egyesek megszokott módon senkit és semmit nem tisztelő folyamatos áramlása volt, kijátszva minden lehetséges kártyát (gyerekkel vagyok, ismerőst keresek, részeg vagyok), amiből úgy jöttem ki, hogy egy óra alatt több sörrel érintkeztem fizikailag, mint amennyit egész nyáron el fogok fogyasztani. Hamar feladtam tehát elöl, középen a szépen felépített pozíciómat, de (durcásan) bal hátra vonulva sem lett rosszabb az élmény semmivel, az életminőség viszont minimum egy klasszissal javult. Az estét végül a kiemelt szektor jobb oldalán fejeztem be, és a magam részéről annyit mondhatok, hogy amikor szólt minden, akkor jól is szólt a cucc. Az állóhelyen ráadásul megvan az efféle eseményeknek az a semmihez nem hasonlítható népünnepély hangulata, amit az ülős szektorokban nehéz megélni, szóval a fanyalgókat is megértve, a fentieken túl nem panaszkodhatok.

Akár cél volt, akár nem, a végső szett teljesen egészséges módon válogatott a különböző lemezekről, bár mivel mindegyiket szeretem (mindegyiket más miatt), ez a része akár mindegy is lehetett volna, de persze nem volt az. Nevetségesnek tartanám egy harmincplusz dalt tartalmazó szettben az „új" dalokra mutogatni, mint töltelékekre, csak amikor mondjuk a koncert legvégén a semmiből felbukkanó, zseniális húzással elővezetett Human Being feldolgozás felcsendül, akkor kap észbe az ember, hogy mi is lehetne még a tarsolyban. Aki viszont arra panaszkodik, hogy a Chinese Democracy nótái is helyet kapnak (méghozzá szép számmal) a műsorban, az szerintem soha nem vette komolyan ezt a zenekart, annyira elidegeníthetetlen részét képezik azok a nóták is a banda történelmének. My World persze megint nem volt, pedig még ma is kívülről tudom a szövegét, és ha Axl esetleg nem is, Chuck D-ék biztosan szívesen előadták volna.

A 2023-as beszámolónkban nagyjából mindent leírtunk a zenekar teljesítményével kapcsolatban, nem látom értelmét az ott leírtakat megismételni, hiszen nagyjából szóról szóra igaz a mostani előadásra is. Az új dobos, Isaac Heath Carpenter szereplése mellett azért nem szeretnék szó nélkül elmenni, minden tekintetben élményszámba ment, amit itt hozott, bő három megterhelő órán keresztül, pedig nekem hangsúlyozottan nem volt semmi bajom a korábbi GN′R-dobosokkal sem. A komplett banda pedig egy igazi halhatatlan mamut képét mutatta a fejkendőben tartóoszlopot játszó Duff-fal, a gyönyörű dolgokat összemuzsikáló Richard Fortusszal és borostás, cilinderes gitártesójával, valamint a gonoszul vigyorgó, rosszul öregedő torkából mindent összeszedő Axllel a fronton. Egy ponton elkezdtem drukkolni azért, hogy lemenjen végre egy buli November Rain és Sweet Child nélkül, de persze nem ment le, pedig az lett volna az igazán vagány húzás.

Simán lehet, hogy most láttuk utoljára hazai színpadon a Guns N' Rosest, nem mintha ezzel nekünk bármilyen módon is foglalkozni kellene, de ha esetleg így is lenne, ezzel az előadással jó szívvel engedném őket nyugdíjba. A legendákat valóban látni kell, de ennél is fontosabb, hogy ne öljük meg az illúziókat, hanem inkább használjuk őket/éljünk velük. Kösz, srácok, ez (megint) derék munka volt!

(K.B.)

„Because what you want & what you get are two completely different things."

De hát ők megmondták. A fenti felütés után mire számítottál?

Ha ott voltál, és kedved támadna bármiért is panaszkodni, javaslom, mélyedj el a fenti turnészlogenben, és gondolkodj el azon, mit kaptál ezen az estén a Guns N' Rosestól.

Tinikorod hősei három és fél órán keresztül a belüket kidolgozták, hogy Téged szórakoztassanak. Pénzért – mondhatod. Természetesen. De van különbség a munka és a szívvel-lélekkel zenélés között. Ezt olyan apróságokból lehet észrevenni, mint például az, ha egy hatvanas faszi megállás nélkül pörög – mintha csak huszonéves lenne. (Lélekben bizonyára az is.) Jelen állapotában is a lehető legjobb formáját igyekezett nyújtani, és az igyekezett szót háromszor is aláhúzom. Azt elvitatni nem lehet, hogy minden idegszálával figyelte a közönség rezdülését, kutatta a reakciókat, és hálás, kimondottan boldognak tűnő mosollyal nyugtázta, ha a produkciója pozitív fogadtatásban részesült.

Ezt hívják elkötelezett előadóművészetnek.

Mit adott még nekem az este? Egy pazar setlistet, ami nemcsak az unalomig rágott (de nyilván örökkön-örökzöld) dalokat gyűjtötte össze, hanem egy színpompás virágként kinyíló, az este folyamán organikusan formálódó koncertet. Minden egyes dal egy újabb szirom volt – meglepetésszerű, mégis tökéletesen harmonizáló része egy élő audiovizuális eseménynek. Oké, az Absurd helyett jöhetett volna a Coma, de tényleg csak ennyi. Imádtam, hogy sok „új" számot játszottak – értsd jól az újat. Azt pedig különösen, hogy TÉNYLEG ott találták ki, mi legyen a következő, amit alátámaszt, hogy megütötte a fülem Axl szájából két dal között az alábbi mondat: „Pick a fucking song, for God's sake!" Hogy ez pontosan kinek szólt, nem láttam, de óriási, hogy nincs előre megkoreografált műsor – ha stadionos méretekben lehet klubkoncerthangulatot teremteni, hát azt így lehet. És az elmúlt pár hét eseményei miatt még a Sabbath Bloody Sabbathot is eljátszották, hát mi ez, ha nem csemege?!

Örültem annak is, hogy nem playbackről szólt a műsor. Axl is megtehetné, hogy tátog – de nem, inkább küzd. Más kérdés, hogy amikor tényleg semmi, de SEMMI nem hallatszott pár sor erejéig, utána meg hirtelen minden, vagy éppen hullámzóan, hangfekvéstől függően – felmerülhet a kérdés: miért kell ezt erőltetni? Nincs senki, aki megmondaná neki? De hát a Guns N' Roses Axl Rose egyszemélyes drámája, tragédiája és heroikus küzdelme saját magával, elmúlt fiatalságával, megfelelni akarásával, talán szeretetéhségével, egójával, buborékvilágával – sőt, akár valamiféle spektrumzavarával is. De ha nem lenne benne alázat a közönségével szemben, nem hajolna meg szinte minden dal után.

Ismétlem: ezt hívják elkötelezett előadóművészetnek.

Örültem annak is, hogy Slash is elrontott néhány dolgot, és a November Rain ikonikus szólójának egyik ikonikus nyújtása konkrétan borzalmas volt. De ettől lett emberközeli. Duff és az Attitude imádnivaló – de hát Duff egész jelenléte az. Valószínűleg ő a leghétköznapibb, legnormálisabb figura közülük.

Ha esetleg azon gondolkodnál, hogy „soha többet Puskás", elárulom: az indító Red Hot Chili Peppers óta voltam ott néhány alkalommal, és minden koncert jól szólt – némelyik kimondottan pazarul, metál és popzene egyaránt. Szóval egyetlen kellemetlen élmény miatt nem érdemes leírni a helyszínt.

Két évvel ezelőtt is minden ízében élmény volt látni őket – most is az. Másképp. Igen, zavart a nem megfelelő hangkép, de annyi részlet volt, amiben el tudtam merülni, hogy végül egyértelműen pozitívra billent a mérleg nyelve. És hát mikor tudjuk tinikori kedvenceinket aránylag közelről, órákig bámulni? Na ugye.

(V.Sz.)

Kevés koncert szól FLAC-minőségben, ám még kevesebben sül el annyira pocsékul a hangzás, mint a kedd esti Guns N' Roseson. Ez most az az eset volt, amikor minden adott egy óriási élményhez, de a körülmények sajnos módszeresen agyonverik a dolgot. Ahogy hallom-nézem a reakciókat, sokan ezzel együtt is jól érezték magukat, én is így voltam ezzel, de pozitív véleménnyel még nem szembesültem a soundról. De hát nincs is ezen mit csodálkozni: annyira ótvar módon szólt az egész koncert, hogy arénaszintről csak a legutóbbi Slipknot és a két évvel ezelőtti Mötley Crüe jut eszembe párhuzamként. Stadionléptékben meg valószínűleg a Szilvi által fentebb említett, a Puskás Aréna koncertdebütjét jelentő, máris legendaszámba menően pocsékul megdörrenő Red Hot Chili Peppers lehetett még ilyen, csak utóbbin nem voltam.

Nincs is értelme ezen mit ragozni: többszörösen ide-oda visszhangzó, aránytalanul hullámzó, hol fülbántóan hangos és gerjedő, hol masszaszerűen értelmezhetetlen katyvaszt kaptunk, ami ráadásul nemhogy javult volna, hanem középtájt még egy szinttel lejjebb is ment. A mélypontot a Double Talkin' Jive jelentette, amit konkrétan élvezhetetlenné kaszabolt a technika? a hangmérnök? az akusztika?, nem tudom, de nem is érdekel. Ha a makkoshotykai Vadorzó Rock'N'Roll Kocsmában így jön le a deszkákról a Fekete Halálfej zenekar hangzásképe, az ember elnézi, úgyis ingyen mentünk. Több tízezer forintokért viszont egyszerűen semmi sem szólhat így. Csak a műsor utolsó negyedére lett némileg jobb a helyzet, de akkor már késő volt, hiszen a zenekar megint három és fél órát töltött a színpadon. A borzasztó sound ráadásul láthatóan a hangulatra is rányomta a bélyegét, hiába tett meg mindent uszkve 43 ezer ember, hogy jól érezze magát.

És hogy miért olyan keserves mindez? Mert a Guns N' Roses olyan setlisttel érkezett Budapestre két év után, hogy fanatikus rajongóként jóformán csak kapkodtam a fejem. Persze, a legnagyobb kötelezők – a Don't Cry meg a Patience kivételével – most is megvoltak, de hát ezek mellett Shadow Of Your Love! Locomotive! Sabbath Bloody Sabbath Birminghamből! Human Being David Johansen emlékére! Yesterdays! Öt (!) dal a Chinese Democracyről, köztük két hatalmas favorit, a sabbathos-floydos Sorry és a Use Your Illusionök leghatalmasabb dalaival egy ligában focizó There Was A Time! Oké, szerencsétlen ABSUЯD amúgy is elég kellemetlen a fülnek, ezzel a penetráns hangzással meg aztán főleg az volt. De a Perhaps például élőben is szépen működött.

És mindez egy olyan dobossal Isaac Carpenter személyében, aki tényleg újfajta dinamikát kölcsönöz a zenekarnak. Nem volt különösebb bajom Frank Ferrerrel, de a miniatűr, ám annál szálkásabb, Flash-tetkós csóka teljesen más szintet képvisel: elképesztően erőteljes és pontos, mint Matt Sorum, ugyanakkor mélyen benne van az a rock'n'rollos, szellős groove is, amit annyira imádtunk Steven Adlerben. A Locomotive-ban olyan sín- és váltózajokat ütött, hogy szabályosan megüvegesedett tőlük a szemem. A többi hangszeresről is csak felső fokban tudok nyilatkozni: Slash és Richard Fortus duója a szokásos módon odatette magát, a pulifejű talkboxos bűvészkedése a Rocket Queen jammelésében különösen óriási volt. Duff simán Duff, ami bárhol elég. Dizzy Reed ugyan kinézetre valamilyen indíttatásból hispano stricivé vedlett, de ő is hozta a kötelezőt, Melissa Reese-zel egyetemben. És mint említettem, minden volt ez megint, csak sika-kasza-léc nem: három és fél óra, a szokásos intenzitással. Slash a végén szokás szerint már rogyadozó lábbal hagyta el a színpadot.

Ami Axlt illeti, nos... Ezen a téren nem nagyon értem, aki bármilyen irányba meglepődött, a vöröshajú ugyanis pontosan azt hozta ezúttal is, amit két évvel ezelőtt. Bő fél órát bír, utána elfogy, ami még megvan, és átmegyünk ebbe a szürreális, teljesen esetleges valamibe. Az öblös mélyek és a régi dalokhoz szükséges hisztérikus rekesztések közel tökéletesen szakadnak ki belőle, de ami a kettő között szükséges, abból sajnos elfogyott az erő. És mivel a Guns-dalok java kimondottan furmányos meg sokszínű énekileg, a végeredmény sokszor számokon belül is hullámzó. A szimplább Shadow Of Your Love vagy a mély lágékban kalandozó Sorry kimondottan nagyot ütött, és ugyan erő fikarcnyi sem szorult bele, a November Rain dallamait még meleg levegővel is nagyon szépen lehozta Axl. A Locomotive meg a There Was A Time egyes részeit viszont szabályosan lemészárolta a fejhangú sipákolás-rikoltozás, és a Rocket Queen meg a Nightrain sem megy már. És nem, amikor nem hallatszott az ének, akkor nem mindig a sounddal volt gond, hanem egyszerűen nem jött ki hang a torkán. De ismétlem, ez ugyanilyen volt két évvel ezelőtt is, pontosan erre is készültem. Sajnos az ének szarrá visszhangosítása sem segít sokat az élvezetben. Mindenki él ezzel a trükkel nyilván, de azért vannak fokozatok – itt még a konferanszokból is alig lehetett érteni valamit miatta.

Adódik persze a kérdés, hogy ha valaki fél órát tud megbízhatóan lehozni, akkor miért kell mindenáron három és felet játszani, vagy miért nem enged nagyobb teret a parádésan vokálozó Duffnak és Melissának. De szerintem ezek teljesen értelmezhetetlen kérdések. Mert csak. Mert Axl. A Guns N' Roses régen sem az értelmes válaszokról volt híres, többek között ezért voltak annyira izgalmasak. A frontember irracionalitása azelőtt háromórás késésekben, zavargásokkal kísért, elmaradt koncertekben, tizenöt éven át 13 millió dolláros lemezkészítésben tört a felszínre. Ma abban, hogy összességében egyáltalán nem énekel jól, mégis erőlteti a dolgot. Mert miközben szenved a dallamokkal, és legrosszabb pillanataiban a közönség is vele szenved emiatt, láthatóan meggebed odafent, hogy kihozza magából a legtöbbet egy ilyen brutális játékidejű bulin. Mindenki eldöntheti, neki melyik a rokonszenvesebb verzió, nekem nem kérdés. Mert Axl akár magasról bele is szarhatna, mint mondjuk Vince Neil, vagy látványosan playbackelhetne, hogy aztán letagadja, mint David Coverdale az utolsó aktív tizeniksz évében. De nem teszi. Ez egészen biztosan megsüvegelendő.

A zenekar tehát nagyon odatette magát, és a setlistet is baromira éltem. Nagy kár, hogy a minősíthetetlen hangzás összességében nem tette lehetővé a felhőtlen szórakozást ezen az estén.

(D.Á.)

Fotó: Guns N′ Roses (és egy saját mobitelefonos)