Shock!

június 19.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Enslaved, Ne Obliviscaris, Oceans Of Slumber - Budapest, 2016. október. 23.

oceans_of_slumber_k2016_01Alaposan besűrűsödött az év végi koncertszezon, olyannyira, hogy október 23-án két olyan bulit is rendeztek a város természetesen két különböző pontján, amire szívesen mentem volna, de mivel az Evergreyt többször láttam (igaz, utoljára 2009-ben), és most sem főzenekarként jöttek, tehát pont ugyanakkor kezdtek, mint az első előzenekar a Dürerben, így arra a két csapatra esett a választásom, amelyek lemezei elbűvöltek és még nem láttam őket. Így történt meg az a különös eset, hogy a két előzenekar érdekelt, és nem a főzenekar.

Az Oceans Of Slumber új lemezére Ádámunk kritikája hívta fel a figyelmet, annak ellenére, hogy jóval előtte már meghallgattam, és a klipes Winter tetszett is, de valamiért elfeledkeztem róluk, és nem mélyedtem bele a lemezbe. Aztán persze később annál inkább, konkrétan a Winter számomra az Év Dala, és ugyan megfejteni nem tudom, milyen műfaj az, amiben mozognak, mégis valahogy ez az a lemez idén, ami a semmiből jött és nagyon megtalált (kell ugye minden évben ilyen).

időpont:
2016. október 23.
helyszín:
Budapest, Dürer Kert
Neked hogy tetszett?
( 4 Szavazat )

Elképzelni nem tudtam, mennyien lesznek kíváncsiak rájuk, és ugyan volt némi óvatos „tartsuk magunkat távol a színpadtól" jellege a közönségnek, meg az elején még kicsit fagyottabb volt a hangulat (vélhetően a zenekarnak sem volt fogalma, miként fogadjuk őket), de ez idővel feloldódott, és láthatóan rájuk érzett az is, aki előzetesen nem tudta, mire is számítson. A zenekar csillaga persze az afroamerikai Cammie Gilbert, aki hibátlan éneklésével és minden rezdülésében rettentően nőies mozgásával uralta a teret. Persze elsőre az ugrott be, hogy totál olyan feketébe öltözve, kék fonott hajjal, mint egy fura Wicca boszorkány, amit persze ellensúlyozott az angyali hangja.

Elő-előzenekarként sajnos nem jutott nekik túl sok játékidő, összesen hat dalt tudtak eljátszani (Winter, Sunlight, Devout, Suffer The Last Bridge, Nights in White Satin, ...This Road), amelyek közül az egyik a The Moody Blues örökzöldje, és Ádámmal ellentétben én nagyon szeretem eredeti formájában is a számot. Ez az átdolgozás pedig valami olyan elementáris mélységet adott neki, hogy újra felsejlett bennem valami rég elfeledett érzés. Ha megnézel tőlük pár klipet, tudni fogod, mire számíthatsz legközelebb, pontosan ugyanolyanok élőben is: a relatíve szerény nézőszám ellenére azért beleélték magukat ők is a szerzeményekbe, számomra a rövid hajú gitáros/hörgős, Sean Gary volt a legmeggyőzőbb, látszott rajta, hogy iszonyatosan hisz a dalaikban. Persze a többiek is, meg azért nem annyira egyszerű a zene, hogy ne a feszült koncentrálást vedd észre rajtuk. Aránylag sikerült eltalálniuk a lemezes kedvenceimet: a Suffer The Last Bridge konkrétan már-már kommersznek is hat tőlük (és mekkora jóság az is!), a záró ...This Road zongorás intrójánál pedig helyet cserélt a dobos Dobber és Sean, amúgy meg ez az egyik legfelkavaróbb, legmonumentálisabb daluk. És ne feledjem, néha határozottan olyan érzésem volt, mintha egy kicsit szelidített, női frontemberes Triptykont látnánk, egészen konkréten a Winter vége felé csúcsosodott ki ez az érzés. Különleges színfolt ez a csapat a színtéren, bármikor azonnal megnézném őket újra, lehetőleg hosszabb programmal.

oceans_of_slumber_k2016_02

Ha a texasiakról képtelen voltam pontos körülírást adni, a fura nevű ausztrál Ne Obliviscarisról még kevésbé tudok. Igazi vegyesfelvágott a zenéjük, tipikus szó megszakad, hang fennakad jellegű (azt például megtippelni nem tudom, hány embernek tűnt fel a flamencós rész, amit ráadásul a jellegzetes felemelt kezű tapssal kísértek), és ugyan elképesztően összetett és nehezen emészthető a zenéjük, mégis első hallgatás után éreztem, hogy érdemes alaposabban beleásnom magam az eddig megjelent két albumukba (Portal Of I, Citadel). A Dürer nem túl széles színpadán épphogy elfért a hat tagú (szigorúan kék gitárokon játszó) formáció, melynek érdekessége, hogy két frontemberrel nyomulnak, akik minden szempontból egymás ellenpólusai. A tiszta hangú énekes/hegedűs, folyton mosolygó, jó mozgású, néha szinte táncra perdülő Tim Charles kábé mintha egy múlt századeleji, arisztokratákról szóló filmből lépett volna elő, a Xenoyr művésznevet viselő feketére festett hajú, blackesen hörgő vékony gyászbogár pedig pontosan az ellentéte mindennek. Ennek ellenére természetesen remekül kiegészítették egymást.

ne_obliviscaris_k2016_01

Számomra meglepő módon egész nagy számban összegyűltek a színpad előtt, és sokan is ismerték a zenéjüket. Mostani programjukba öt szám fért bele, de ha tisztában vagy a lemezeikkel, ez nem lep meg hiszen, átlag tízpercesek, a leghosszabb majd tizenhét volt ezen az estén. A hangzás érzésem szerint nem volt az igazi, legalábbis a mély regisztereket túltolták, és mivel eleve baromi sűrű a zene, olykor tényleg átment az egész egyfajta monoton varrógépkattogásba a sok kétlábdob miatt. Élőben egyébként (számomra) kicsit sok is volt a kétlábdob, kicsit szellősebben is fogalmazhatnának a következő lemezen, mert amikor néha visszavettek a tempóból, az kimondottan jót tett a zenének, plusz energiákat szabadított fel. De energiából volt bőven így is, én is libabőrös lettem egy-két alkalommal, jó úton járnak a srácok, izgalmas dolgokat fognak még letenni az asztalra. Az utánuk következő főattrakcióból nagyjából négy dalt láttam, és ugyan rokonszenves volt addig a zenéjük, de inkább átadom a szót Balázsunknak, aki szakavatott a zenekart illetően.

(V.Sz.)

ne_obliviscaris_k2016_02

Leírtuk már mi is párszor, hogy a norvég Enslaved a prog/black színtér egyik, ha nem A legjobb koncertzenekara, ezen túlmenően viszont egy komplett intézmény is, egy olyan élő, lélegző őskövület, amely két és fél évtized elteltével is itt van velünk, ráadásul egyáltalán nem látszik megfáradni. Az Ivar Bjørnson és Grutle Kjellson által alkotott kreatív mag változatlan formában vészelte át ezeket a legendás időket, belegondolni is fura, hogy a 13 és 17 éves korukban életre hívott zenekaruk ma a negyedszázados jubileumát is ereje teljében ünnepli meg. Utóbbihoz kell persze a 2004 óta változatlan felállást teljessé tevő társak jelenléte is, akikkel együtt egy igazi kikezdhetetlen kolosszust alkottak meg ott fent északon.enslaved_k2016_03

A jubileumi turné természetesen nem is szólhat most másról, mint a tekintélyes életmű áttekintéséről, mivel pedig hőseink nem kedvelik a tömör fogalmazást, ebbe a másfél órába mindössze tíz tételt (plusz egy dobszólót) tudtak beleerőltetni – azokat viszont nyolc albumról válogatták össze. Örültem, hogy a rockmaratonos fellépésükkel ellentétben most nem kizárólag a korai érára koncentráltak, az egységes leosztásban némi külön hangsúlyt csak az új anyag, az In Times, és némi meglepetésre a Vertebrae lemez kapott. Indításnak és hangulatteremtésnek a RIITIIR gyöngyszeme, a Roots Of The Mountain tökéletesen megfelelt, a már megszokott totális káosszal a hangképben, ami szép fokozatosan itt is letisztult idővel.

Az előadás lényege alig tért el attól, mint amit ugyanitt három évvel ezelőtt már láthattunk, a visszatapsolást követő dobszólós attrakció például teljes egészében abból a körből lett átmentve. Szerencsés módon a tiszta énekért is felelős Herbrand Larsen billentyűs nem volt a múltkori mostohaszerepre kárhoztatva, összességében mintha többet is énekelt volna most a frontember Kjellsonnál. Meglepetések nélküli, egységesen magas színvonalú műsor volt ez, amire ezúttal talán nem sikerült a kellő mértékben rápörögnöm, de ettől még az első perctől a színpad elé ragasztott. Az estét stílusosan az Emperorral közös 1993-as splitről származó Allfǫðr Oðinn exhumálásával zárták, ami után a magunk részéről még legalább kétszer huszonöt év együtt zenélést kívánhatunk Bjørnsonéknak. Mindenkinek jobb lesz úgy.

(K.B.)

 

Hozzászólások 

 
#5 GVM206 2016-10-30 08:49
Na á-á-á-lljunk csak meg :) A tekergő kézmozdulatok nekem is nagyon bejöttek, adtak egy különleges keleties ízt a produkciónak, azt nagyon eltalálta.
Idézet
 
 
+1 #4 Valentin Szilvia 2016-10-29 12:34
Idézet - GVM206:
Szó se róla :) De azért akadnak szakavatottabb művelői is :)


ez tény, de SZERINTEM rettenetesen hülyén nézett volna ki, ha elkezd izomból headbangelni. van akinek az a stílusa, van akinek meg a tekergő kézmozdulatok.
Idézet
 
 
#3 GVM206 2016-10-29 12:25
Szó se róla :) De azért akadnak szakavatottabb művelői is :)

Idézet - Valentin Szilvia:
Idézet - GVM206:
Az talán kicsit túlzás, hogy Cammie minden részletében nőies volt :) Kedves, aranyos, a hangja is jó, de a headbangelése inkább esetlen, mint hiteles :)
Az este egyébként nagyon bejövős volt, én az Enslaved és az OoS miatt mentem, de a NeObliviscaris is végül pozitív csalódást okozott.


A headbangelés eleve nem egy nőies mozgásforma, maradjunk annyiban. ;)
Idézet
 
 
+2 #2 Valentin Szilvia 2016-10-29 12:13
Idézet - GVM206:
Az talán kicsit túlzás, hogy Cammie minden részletében nőies volt :) Kedves, aranyos, a hangja is jó, de a headbangelése inkább esetlen, mint hiteles :)
Az este egyébként nagyon bejövős volt, én az Enslaved és az OoS miatt mentem, de a NeObliviscaris is végül pozitív csalódást okozott.


A headbangelés eleve nem egy nőies mozgásforma, maradjunk annyiban. ;)
Idézet
 
 
#1 GVM206 2016-10-29 11:41
Az talán kicsit túlzás, hogy Cammie minden részletében nőies volt :) Kedves, aranyos, a hangja is jó, de a headbangelése inkább esetlen, mint hiteles :)
Az este egyébként nagyon bejövős volt, én az Enslaved és az OoS miatt mentem, de a NeObliviscaris is végül pozitív csalódást okozott.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.