Shock!

Jövőre lesz husznöt éve annak, hogy a death metalos Phobia romjain elindult az Enslaved, és nagyjából azóta számít kiemelt eseménynek minden egyes újabb sorlemezük megjelenése. Agyonhivatkozott klasszikusok éppúgy akadnak ezek között, mint kevésbé tökéletesre sikerült kísérletek, de annyi bizonyos, hogy az alapításkor mindössze 13 éves Ivar Bjørnson vezetésével a zenekar neve mára intézményesült. A banda szénája ráadásul talán még sosem állt olyan jól, mint manapság: szakmai és rajongói oldalról is egyöntetűnek látszik az elismerés, a felállás megbonthatatlan, a legnagyobb metal kiadó pedig tökéletes promóciós gépezetet tol alájuk. Meglehet, hogy azért tűnik úgy nekem, mintha maga a főszereplő is feszengene most kicsit, saját templomának kapuin belépve.

Hozzászoktam már, hogy nem minden Enslaved-album győz meg teljesen, az utóbbi bő évtized terméséből mégis csak a Vertebrae esetében volt bennem kimondott csalódottság. Az In Times is csak ahhoz képest okoz most nekem csalódást, hogy mennyire nagyra értékeltem legutóbb a RIITIIR gigászi témáit, ahol valóban életművük leginspiráltabb ötleteiből kreáltak egy kiismerhetetlenül cikázó tornádót, amely a mai napig kiválóan elszórakoztat, valahányszor felteszem. Amíg viszont a szaksajtó most szinte egyöntetűen a norvégok lába elé borul, én némi megtorpanást érzékelek az erőben, és inkább hátrébb vonulok. Az ellentábor régóta mondogatja ugyan, hogy Bjørnsonék már évek óta saját paneljeik ismételgetéséből élnek, én mégis most érzem ezt először megalapozottnak. Sőt, sok olyan jelző eszembe jut most, amit még sosem használtam az Enslaveddel kapcsolatban.

Persze, hogy a kiszámíthatóság, minden „extrém" műfajok fő rákfenéje nyomta meg először a vészcsengőt. A prog/black/gothic/folk metal efféle ötvözetét, amiben az Enslaved is utazik, roppant nehéz újra és újra friss megközelítésben tálalni, hőseinknek azonban ez jobbára sikerülni szokott, amiért már önmagában is jár nekik a kalapemelés. Az In Times hat, terjedelmes kompozíciójában azonban az elégségesnél jóval több matekozást érzek, pedig ez az a zenekar, amelynek a hosszú nóták mindig is jól álltak, és nyolc perc feletti terjedelemben sem érzékelni a dalaikban üresjáratokat. A friss anyag sem attól lesz gyengébb számomra, hogy vállalhatatlan volna, de hatásában egyértelműen elmarad a várakozásaimtól. Ha pedig elbizonytalanodnék megérzéseim helyességében, aktuálisan is itt van egy hasonló szerkesztési elvek alapján, honfitársak által összerakott album – nemsokára írunk is róla – amely megcáfolni látszik azt, hogy ne lehetne az efféle extrém muzsikáknak ma is újdonságértéke és magas izgalmi faktora.

Adott tehát hat tétel, mind szövevényes, nehezen kiismerhető kolosszus, felvonultatva a brigád valamennyi erősségét a szemlélődős farkassimogatástól a legkíméletlenebb száguldozásokig. Az Enslaved működése továbbra is a színtér egyik unikuma: Bjørnson tökéletesen egyedi dalszerzői munkája, Grutle Kjellson és Herbrand Larsen gyönyörűen ellenpontozott éneke, Arve Isdal tájidegen, mégis hibátlanul illeszkedő gitárhősi munkássága, valamint Cato Bekkevold markáns dobmunkája alkot itt egységet, méghozzá egy páratlanul működőképes egységet. Írom ezt miheztartás végett, hiszen a zenekar helye továbbra is megkérdőjelezhetetlen a kortárs klasszikusok között. Az, ami ezúttal hibádzik, korántsem ennyire kézzelfogható, viszont a sokadik hallgatás után is hiányérzetet hagy maga után. Ha az újkori Enslavedre leszek kíváncsi a jövőben, ezért bizony gyaníthatóan tízből kilencszer a RIITIIR-hez fogok inkább visszanyúlni.

Úgy érzem magam, mint amikor a Borknagar kijött a Quintessence albumával a The Archaic Course után. Előbbi egy megszilárdult felállás szigorú művészi szempontból kifogástalan munkája, az utóbbi hangulati értékeinek elvesztése mellett. Meglehet, hogy csak az elvárásaim voltak túlzók, de nekem ez akkor is csalódás.