Shock!

november 12.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Electric Castle Fesztivál - Bonchida, 2019. július 17-21.

Július 22-én hajnalban véget ért a már hetedik alkalommal megrendezett Electric Castle fesztivál. A legtöbb magyarországi koncertjárónak ez a név sokat nem mond, ezért érdemes talán pár szót ejteni róla. A fesztivált először 2013 júniusában rendezték meg a Kolozsvártól mintegy 30 kilométerre fekvő Bonchidán, a Bánffy-kastély egykori kertjében. A leromlott állapotú, de még mindig impozáns épületegyüttest a néhai gróf, Bánffy Miklós lánya, Bánffy Katalin perelte vissza rendszerváltás után a román államtól és bízta a Transylvania Trust alapítványra, hogy rendbe hozzák és kulturális célokra használják. Itt jöttek be a képbe a kolozsvári szervezők, akiknek fantáziáját megragadta az egykor Erdély Versailles-ának nevezett kastély, és elhatározták, hogy az alapítvány közreműködésével zenei fesztivált hoznak létre az egykori nemesi birtokon.

0730ec4

időpont:
2019. július 17-21..
helyszín:
Bonchida, Bánffy-kastély
Neked hogy tetszett?
( 6 Szavazat )
Mint már említettem, az első kiadást 2013 júniusában tartották, és hatalmas sikert aratott. Akkor még főleg elektronikus zenék adták a kínálat nagy részét, de ahogy teltek az évek, egyre nőtt a költségvetés, és egyre színesebb lett a program is. Többségbe kerültek az élő zenét játszó zenekarok és egyre nagyobb teret hódítottak az alternatív/rock/metal előadók, olyannyira, hogy idén a négy headlinerből három (Thirty Seconds To Mars, Bring Me The Horizon és Limp Bizkit) a keményebb műfajból került ki és a negyedikre, a Florence and The Machine-re sem lehet azt mondani, hogy lemezlovas lenne.

Mint minden rendes fesztiválnak, ennek is van nulladik napja, de itt nem helyeznek rá akkora hangsúlyt, mint a magyar fesztiválokon - inkább kuriózumnak számító nevek játszanak néhány kisebb színpadon. Idén a klasszikus hip-hop kedvelői körében jól ismert Grandmaster Flash DJ-szettje volt a szerdai fő attrakció a Hangárnak nevezett gigasátorban. A '80-as, '90-es évek New York-i hiphop-szcénájára kihegyezett buliban telt ház volt, és még az is jól érezte magát, aki nem túlságosan rajong az ilyen zenékért, hiszen ki ne ismerne egy-két RUN D.M.C.-, Beastie Boys- vagy Public Enemy-klasszikust?

Csütörtökön, azaz az első napon a Limp Bizkit előtt a skót CHVRCHES varázsolta el a közönséget a '80-as évek hangzásvilágába oltott szintipopjával, meg persze végtelenül kedves és szimpatikus énekesnőjével, mire pedig Fred Durst és alakulata következett, akkora tömeg gyűlt össze a nagyszínpad előtt, amekkora korábban soha nem. Kapni pedig azt kapták, amire számíthattak. Aki már látta a Limp Bizkitet élőben, tudja, hogy mi az, mert gyakorlatilag ugyanazzal a műsorral turnéznak évek óta, de a közönség nagy része ezt egyáltalán nem bánta. Jött egy jó tizenöt számból álló szett, amiben ugyanúgy benne voltak a régi klasszikusok (Hot Dog, Rollin', My Generation, Faith, Nookie, Break Stuff vagy Behind Blue Eyes), mint a szerintem tök fölöslegesen erőltetett, félig eljátszott további feldolgozások. Fred Durst hangja sajnos már nem az igazi, de meg kell hagyni, még mindig nagyon jó frontember, bár néha úgy éreztem, hogy kicsit sokat szövegelt (szerencsére nem annyit, mint tavaly a VOLT-on), a zenésztársai viszont egytől egyig a műfaj krémjébe tartoznak. Kár, hogy a kásás hangzás miatt nem tudtak olyan szinten érvényesülni, ahogy azt megérdemelték volna. A Limp Bizkit nosztalgiazenekarként működik, ezt a helyzetet ők is elfogadták, nem is nagyon akarnak rajta változtatni, és a közönség sem vár mást: mindenki csak azért volt ott, hogy másfél óráig újra az ezredfordulón érezze magát. Ez pedig végül is sikerült.

0730ec6

Pénteken a Florence and The Machine-é volt a főszerep és gyakorlatilag az egész nap róluk szólt. Bár előttük egész jó koncertet játszott a The Vaccines nevű angol indierock-csapat, nem vagyok meggyőződve róla, hogy az egészen nagy tömeg nem a rákövetkező Florence miatt volt-e már a helyszínen. Florence Welch 21:30-kor lépett a deszkákra legutóbbi lemezének, nyitódalával és már akkor a feje tetejére állt a világ. A hatalmas tömeg egyként énekelt vele szinte minden dalt, legyen az régi vagy új. Meg kell hagyni, nem gyakran jár Romániában olyan világsztár, akinek nemcsak múltja, hanem jelene is van, ezért nem csoda a közönség reakciója. A hangzás tökéletes volt, minden hang a helyén, semmi sem volt túl hangos vagy túl halk. Florence nagyon közvetlenül és meglepően szerény és már-már szégyenlős hangnemben kommunikált a közönséggel. Az est fénypontjaként a Dog Days Are Over című szám közben – ahogy ő fogalmazott, a királynő angoljával – megkérte a résztvevőket, hogy tegyék el telefonjaikat, és csak élvezzék az együttlétet, a közönség pedig szó nélkül hallgatott rá. Ezek után még sokkal felszabadultabb lett mindenki (mily meglepő), és a koncertből fantasztikus buli kerekedett. Talán az egész fesztivál történetének legjobbja.

A szombati napon a metalé volt a főszerep. 19:30-kor a While She Sleeps érkezett a Hangár színpadára, és meg kell hagyni, jó nagy közönség várta őket. Ha jól tudom, évekkel korábban tartottak Kolozsváron egy klubkoncertet, de akkor még messze nem voltak annyira ismertek, mint manapság. Annak ellenére, hogy idén jelent meg a legújabb lemezük, a szűk egy órában csak három dalt játszottak a So What? albumról, a többi az előző három lemez dalai közül került ki. Titkon reménykedtem, és szerintem nem voltam ezzel egyedül, hogy a Silence Speaks alatt Oli Sykes is tiszteletét teszi, ha már ott van ő is a fesztiválon, de sajnos nem így lett. Ettől függetlenül szinte tökéletes koncertet adtak, és az egészségügyi okok miatt távolmaradó Lawrence Taylor énekes helyére beugró Scott Kennedy (Bleed From Within) is megérdemel egy külön tapsvihart. A koncertet záró Hurricane előtt a Linkin Park One Step Closerjének refrénjével emlékeztek meg a napra pontosan két évvel azelőtt elhunyt Chester Benningtonról.

0730ec5

Szerencsére a programot úgy rakták össze, hogy legyen az embernek ideje kipihenni az intenzív élményt, így volt idő feltöltődni a Bring Me The Horizon előtt. Én azok közé tartozom, akik üdvözölték a zenekar új irányát, de azt nem hittem volna, hogy ez a poposodás kihat a színpadképre is. A BMTH talán az egyedüli headliner az EC történetében, akik már jártak korábban a fesztiválon, és bár ott voltam a 2016-os fellépésükön, sokra nem emlékszem, csak hogy Oli Sykesnak nagyon fáradt volt a hangja. Az viszont nincs meg, hogy akkor voltak-e táncosok a színpadon, de most voltak és elég furának tűnt ez metalkoncerten (oké, tudom, „this ain't heavy metal", de akkor is). A másik furcsaság, hogy jelenleg a BMTH inkább tűnik Oli Sykes és zenekarának, mint igazi csapatanak. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a zenészeknek megvan a jól definiált helyük a színpadon a többi látványelem és táncos között, de Oli a koncert egyedüli igazán aktív résztvevője. Ő az, aki kommunikál, aki fel-alá járkál, aki kilép a díszletből: ő az, aki él. Mindez azonban senkit nem zavart, legalábbis azokat biztos nem, akik körülöttem voltak. És voltak elegen, szinte mozdulni sem lehetett. Lehet, hogy a régi rajongótáborból már alig maradt valaki, de a mostaniak szemében nem kétség, hogy Oli az Isten. A setlistet teljes mértékben az utolsó három album dalai alkották, ezek közül is főleg a legutolsó lemez számai voltak túlsúlyban, ami természetes, és jó látni, hogy büszkék rá. Nincs annál rosszabb, amikor egy zenekar kihoz egy új albumot, de a koncerteken csak a régi dalokat játsszák, mert a közönség úgyis csak azokat akarja hallani. Ha hiszel a saját dalaidban, állj ki mellettük, és akkor a közönség is elfogadja őket. A koncerttel egyébként szinte minden rendben volt: setlist, hangzás és a közönség reakciója is, de valahogy mégis hiányzott valami, csak nem tudom mi. Kis színesként a ráadás előtt felhívtak a színpadra egy helyi rajongót, hogy énekelje el Olival az Antivist című dalt, és így utólag is üzenem, le a kalappal előtte! Nem parázott, és talán még Olinál is jobb volt, ha szabad ilyet mondani. Szabad?

Így érkeztünk el az utolsó naphoz, és a Jared Leto vezette Thirty Seconds To Marshoz. Itt jegyezném meg, hogy én ezt a fesztivált eddig főleg a hangulatáért szerettem. Az idei volt az első olyan kiadás, ahol minden headliner, és melletük még további zenekarok is érdekeltek. Az előző években is voltak olyanok, akiket szívesen megnéztem, de nem ilyen mennyiségben és minőségben. Nekem ez a fesztivál eddig a kikapcsolódást jelentette, mert egész nap van mit csinálni, és ha semmi nem érdekel, még mindig lehet egy jót pihenni valamelyik chill zone-ban, mert azokból van elég. Annak idején talán a Sziget hozta be, hogy egy fesztivál nem csak a zenéről szól, és szerencsére ebből rengeteget tanultak az EC szervezői. A lényeg, hogy nem is baj, ha nincs semmi érdekes egyik színpadon sem, mert el lehet tölteni mással is az időt, ha nem fesztiválon, akkor kint Bonchidán, a faluban, mert ott gyakorlatilag párhuzamos buli folyik, jó kis balkáni feelinggel, olcsó sörrel és faszénen sütött miccsel. Tudjátok, mi az, ugye?

0730ec3

De térjünk vissza a koncertekre. Szégyen vagy sem, számomra a Thirty Seconds To Mars – amellett, hogy tudom: Jared Leto és testvére zenekara – teljesen ismeretlen. Tisztában voltam vele, hogy a Leto testvéreken kívül játszik még valaki a zenekarban, de azt nem sejtettem, hogy a színpadra is csak hárman állnak ki. A színpadképet elég puritánra vették, jobbra a dobok és a gitár, azon kívül szinte semmi, Jarednek így bőven akadt mozgástere, amit ki is használt rendesen. A közönség az első perctől kezdve ujjongva figyelte minden mozdulatát, és ő is imádta a nézőket. Nem tudom, hogy milyen a való életben, az ember olvas erre-arra ezt-azt, de nem kérdés, hogy hatalmas showman. Mint írtam, nem ismerem a munkásságukat, azt sem tudtam, hogy ismerek-e számot tőlük (mint kiderült, a Walk On Watert igen), és melyik számít a legnagyobb közönségkedvencnek, de ahogy észrevettem, mindegyik szám az volt. Kivétel nélkül kívülről fújták az emberek a dalokat, és senkit nem zavart meg, ha épp kettőt összevontak vagy egy másikat akusztikusan adtak elő, a reakció ugyanaz volt. Nem kétség, Jared is élvezte a bulit, és talán megadatik, hogy egy ilyen fesztiválos élmény után önálló koncerttel is visszatérnek Kolozsvárra, mert helyszín van, mint láttuk, közönség is, már csak akarat kell.

Egy szó mint száz, nagyon jó és sikeres fesztivál volt az idei és csak ajánlani tudom mindenkinek, aki ilyen különös élményre vágyik egy középkori erdélyi kastély árnyékában. Sok külföldi már felfedezte magának, és visszajáró vendég, ideje hát, hogy a magyar fesztiválozók is beiktassák nyári úticéljaik közé Bonchidát, ha a megszokottól más, modern és kortárs Erdély-élményt szeretnének. Megéri.

0730ec2

Fotó: Electric Castle

 

Hozzászólások 

 
#1 Equinox 2019-07-30 15:02
Én soha nem voltam, mert elektronikus fesztiválként tartottam számon (egy undergroundabb és magyar gyökerű Untold kb), de látom, változik a világ. Viszont idén nem vonzott volna a fellépők közül senki, de jövőre akkor már figyelek
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.