Shock!

Road Songs For Lovers – nem is lehetne az „új" album címénél találóbb módon megfogalmazni azt a kapcsolatot, ami engem évtizedek óta Chris Rea zenéjéhez köt. Azt a vonzalmat, amely sosem égett ugyan hatalmas hőfokon, de ettől még a middlesbroughi dalcsináló neve egyértelműen ott volt a bakancslistámon. Nem is vártam többet ettől az estétől, minthogy kitegyem e patinás név mellé is azt a bizonyos pipát, és én voltam a legjobban meglepődve azon, hogy távozóban nem kellett ingujjamról a port törölgetnem. Túl az eltelt éveken, betegségek során és a folyton belengetett, végleges visszavonuláson, egy nagyon is valóságos Chris Reát láthattunk, aki ma is roppant tudatosan építkezik, ha a szívek meghódításáról van szó.

Hősünk jóval szigorúbban értelmezi a lemezbemutató turné fogalmát, mint a kortárs dinoszaurusz, Sting (a két fickó születési ideje között alig fél év van, ezt viszont ránézésre aligha tippelné meg bárki): az eleve szűkösre méretezett, tizenhét tételes szettbe négy dalt is belegyömöszölt a friss albumról, vagyis a többi sorlemez megidézéséről legfeljebb egy-két nóta erejéig lehetett szó. Christopher tehát a bátrabb megoldást választotta, vállalva annak a kockázatát, hogy nem lesz olyan ember a teremben, aki ne hiányolna majd a maga jól bejáratott kedvencei közül jónéhányat. Hősünk abban hisz, hogy egy jól kitalált koncepció, és egy lendületes kézzel megrajzolt hangulati ív úgyis eladja majd a koncertet, a kedélyek megnyugtatása végett a sarkalatos pontokon azért rendre elhelyezve egy-egy elmaradhatatlan slágert is.

Eleve egy immár negyven esztendőnyi karrierről beszélünk, amit majd az utókor elemezhet a maga alaposságával, itt az egyik legrégebbi dal az On The Beach volt a '80-as évekből, a ráadás nyitányaként, tempójában is azzal a megfontolt alázattal, ahogy a hullámok kifutnak a tengerpartra, vagy ahogy egy sokat látott utazó beszél élete szerelméről. A koncertet végül ugyanennek a korszaknak egy másik emblematikus dala, a Let's Dance zárta, ahol végre a székeit is elhagyhatta szintén szolid eleganciával mulató közönség (khm, nem volt nagy tombolás, na...) zöme. Igen, szolid volt a tempó, érezni lehetett, hogy a főhős számára manapság ez a maximum, így zokon vettem ugyan, de elfogadtam, hogy az életmű egyik legvagányabb riffjével büszkélkedő Stainsby Girlst (a setlist doyenje) ezúttal egyszálzongorás verzióban hallgatjuk.

A szintén kipróbált arcokból álló kísérőzenekar természetesen biztos kézzel tartotta a gyeplőt, ilyen alátámasztás mellett pedig hősünk kimondottan vígan adagolhatta azokat a jellegzetes, imádnivaló futamait, tipeghetett jobbra-balra, és általában össze is hozták, hogy együtt érjenek oda az ütem végére (bár pont a Stainsby villanyosra vett második részébe csúszott bele néhány kimondottan kínos elmaradozás a főnök részéről). Rendre lehetett azonban szusszanni egy-egy „gyorsabb" blokk után, az ilyen nyugisabb pillanatok közül számomra a legutóbbi albumról berántott Two Lost Souls emelkedett ki leginkább, ami a koncert harmadánál végre az első libabőrt is előcsalogatta. A kulisszák amúgy stingesen minimalisták voltak, egy hatalmas és pár kisebb gitárforma uralta a színpadképet, szolid fények, hangulatos képsorok a háttérvásznon, ennél többnek nem is igazán éreztem szükségét.

A főhős hangja egészen valószínűtlenül kortalan formát mutatott ezen az estén (is), az aktuális megszólalás pedig pontosan azt a dögös, telt blues rock soundot idézte, ami szerintem kezdettől fogva a legjobban állt neki. Alig volt több az egész száz percnél, mégsem maradtak elvarratlan szálak. Sőt, ebből a távolságból úgy tűnt, Chris Rea alatt ma is lendületesen száguld az a bizonyos lehajtható tetejű sportautó, a hátsó ülésen a gitárral. Nem is lehet más a végszó, mint az egyetlen lehetséges kívánság: a viszontlátásra!

Fotók: Török Hajni