Shock!

július 05.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Bon Jovi - Bécs, 2011. július 22.

Mint az egyik helyszínen felmart ingyenes programmagazin interjújából is újfent kiderült, Jon Bon Jovinak és Richie Samborának még 2011-ben is magyarázkodnia kell a '80-as évek feltúrt frizurái miatt. Ez azonban teljesen lényegtelenné silányul a Bon Jovi újabb európai turnéja iránti elképesztő érdeklődés fényében. Az aktuális bécsi koncertre körülbelül nyolc hónappal a buli előtt mind az 54 ezer jegy elfogyott a hatalmas Ernst Happel Stadionba, ilyesmiről pedig tényleg csak roppant kevesen álmodozhatnak manapság. Kérdés persze, hogy a Bon Jovi miként volt képes megmaradni ekkora közönségmágnesnek ennyi éven át. A választ sajnos én sem tudom egyértelműen, de Jon, Richie, David Bryan és Tico Torres több lehetséges magyarázatot is adtak a dologra ezen a péntek estén.

A Bon Jovi örök, a korszellem azonban folyamatosan változik – ha mást nem is, ezt biztosan le lehetett szűrni az előzenekar The Breakers programjából. Ahhoz képest, hogy Jonék a '80-as évek második felében még Cinderelláknak és Skid Row-knak segítettek befutni a turnéikkal, ma sajnos mindenki kénytelen volt beérni ezekkel a fura dán alter-indie-rock arcokkal. Gáz együttmozgások, végletesen semmitmondó, paneles zene, az meg már csak hab volt a tortán, amikor az énekes ledzsonbondzsovizta a főattrakciót. Mielőtt még bárki is nekem ugrana, természetesen nem a Bon Jovival egyívású hajmetalosokat hiányoltam innen, de kétlem, hogy más menedzsment ne tudott volna bevásárolni eléjük valami karakteresebb nyitószámot. Még jó, hogy a szokásos osztrák büntetésről lemaradtunk előtte...

időpont:
2011. július 22.
helyszín:
Bécs, Ernst Happel Stadion
Neked hogy tetszett?
( 69 Szavazat )

Sokszor leírtuk már, hogy a megagigaszupersztárok esetében nem lehet mindenkinek a kedvére tenni, hiszen a közönség irgalmatlanul vegyes, és ahány ember, annyi vélemény. A Bon Jovi idestova negyedszázada, a Slippery When Wet megjelenése óta stabilan tartja magát a világ legnépszerűbb előadói között, több generáció hallgatja őket. Tehát simán elképzelhető, hogy az első két lemez hívei nem tudnak mit kezdeni az utolsó albumokkal, a Keep The Faith / These Days érában érkezetteknek semmit sem mondanak a korai anyagok, és így tovább. A zenekar ugyanakkor olyan szinten rajongóbarát módon áll ehhez a kényes a kérdéshez, ami párját ritkítja: este nyolckor, takkra pontosan kezdtek, hogy utána három (!) teljes órán át nyomják a színpadon az összes korszak dalait. És ami talán az egészben a legrokonszenvesebb, nem kizárólag a slágerlistás kedvencekre koncentrálnak, hanem szép számmal válogattak be a műsorba kevésbé nyilvánvaló darabokat is. A másik fontos tényező pedig az a fajta emberközeliség, ami valahogy még mindig ott van ezekben az arcokban, és egyben a bevezetőben felvetett kérdésre is válasz lehet. A Bon Jovi utoljára tizenhat éve adott ki olyan lemezt, amit igazán jónak tartok, azt pedig kifejezetten nehezen viselem, amikor Jon barátunk Bruce Springsteenné, illetve Bonóvá akar átlényegülni – és ehhez képest egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy unatkoznék. Ha valami, hát ez tényleg mindent elárul a csapat élő produkciójáról.

A kezdéssel azért biztosra mentek: a Raise Your Hands – You Give Love A Bad Name – Born To Be My Baby hármas azonnal átmozgatta a több tízezer embert, és innentől kezdve egyszerűen nem tudtak mellényúlni, a közönség végig eufóriában ünnepelt. A Raise inkább amolyan hangulati alapozást jelentett a két szuperslágerhez, az meg bizony megdöbbentő, mai füllel is mekkorát szólnak a Desmond Child bábáskodásával született himnuszok. Még elmenekülni is lehetetlen a hatásuk elől... Ráadásul a piros katonai (vagy inkább tűzoltói?) felsőben megjelenő Jon már itt sem hagyott kétséget afelől, hogy ennyi év után is apait-anyait belead a színpadon. Egyetlen intésére („Hey people, this ain't no TV!") a lelátók is azonnal vigyázzba vágták magukat, ő pedig végig nagyokat pózolt, nyomta a legendás fogpaszta-mosolyokat, és láthatóan a mai napig boldogsággal tölti el a heves fogadtatás. A legnagyobb kérdés ezúttal persze az volt, vajon milyen formában van Richie Sambora, aki nemrég tért vissza az aktuális elvonóról. Nos, szerencsére minden rendben vele – az arcán felfedezni véltem néhány extra barázdát, de kondira most sem néz ki összeszakadt alkoholistának, és bizonyára még a közönségnél is jobban örült neki, hogy egyáltalán itt lehet.

A setlist:

01. Raise Your Hands
02. You Give Love A Bad Name
03. Born To Be My Baby
04. We Weren't Born To Follow
05. Superman Tonight
06. It's My Life
07. In These Arms
08. The Radio Saved My Life Tonight
09. Runaway
10. We Got It Goin' On
11. Captain Crash & The Beauty Queen From Mars
12. Bad Medicine / Wild Thing / Old Time Rock'N'Roll
13. (You Want To) Make A Memory
14. Hallelujah
15. I'll Be There For You
16. Who Says You Can't Go Home
17. I'll Sleep When I'm Dead
18. Someday I'll Be Saturday Night
19. Have A Nice Day
20. Keep The Faith
---
21. Whole Lot Of Leavin'
22. Wanted Dead Or Alive
23. Thorn In My Side
24. Blood On Blood
25. Livin' On A Prayer
26. Wild Is The Wind
27. Always
28. These Days

Ahogy fentebb is utaltam rá, az össznépi szórakoztatók esetében lehetetlen olyan setlisttel előállni, ami mindenkinek egyformán tetszik, így ezt a témát nem is akarom túl sokáig csócsálni. Igen, akadtak dalok a programban, amiket egyáltalán nem szeretek, és igen, hiányzott egy csomó olyan, amit viszont nagyon is. A Crush óta érkezettek jelentős része viszont alighanem a Roulette, a Shot Through The Heart, az In & Out Of Love, a Hardest Part Is The Night vagy az (I Don't Wanna Fall) To The Fire, tehát az én kedvenceim hallatán méltatlankodott volna, hogy ugyan már, miért kell erőltetni ezeket a buta és idejétmúlt pop metal témákat. Az ízlésbeli egyéni hasfájásokat leszámítva a műsor minden tekintetben profi módon építkezett, ami azért is nagy szó, mert a Bon Jovi köztudomásúlag nem dolgozik merev, másodpercre pontosan előre belőtt programokkal (erre a turnéra is majdnem száz dalt gyakoroltak be). Egyetlen ponton éreztem mindössze törést, amikor pont a Born To Be My Baby után sikerült elsütni az abból jutusított/coldplayesített We Weren't Born To Follow-t. Megszoktam Jonéknál az önismétléseket, de ennyire direkt módon azért talán mégsem kellene rájuk felhívni a figyelmet...

Mindehhez azért hozzá kell tenni: a nézősereg az összes dalt levette, legfeljebb mindig mások tomboltak hangosabban a '80-as, a '90-es és a 2000-es évek szerzeményeire. Aztán persze ott vannak azok a bizonyos közös nevezők is, amiket tényleg a világon mindenki ismer. Egyáltalán nem vagyok oda például az It's My Life-ért, de az ember mindenhez másképp áll, amikor több mint ötvenezren üvöltik körülötte teli torokból... A hatás pedig csak fokozódik, amikor a nézők olyan, hozzám közelebb álló dalokat visszhangzanak eszüket vesztve, mint az In These Arms, a Runaway, a Bad Medicine vagy – hogy az utóbbi érából is dicsérjek valamit – a Have A Nice Day. Tulajdonképpen csak egy szempontból mutatkozott végig némi hiányérzetem a koncert során: a topformát hozó Tico Torres és a derűs David Bryan helye eleve kötött, a két turnézenészt, Hugh McDonald basszert és Bobby Bandiera gitárost pedig az ő emelvényeik mellé, a hátsó fertályra rejtették. A színpadi akció így szinte végig kizárólag Jonra és Samborára hárult, vagyis az első félteke még úgy is kihasználatlannak tűnt, hogy Jon végig belakta a deszkákat. Láttam már olyat George Michaelnél, hogy az összes zenész hátul nyomta egy bazinagy emelvényen, és csak a főhős énekelt elöl, a Bon Jovi azonban alapvetően mégiscsak egy rockzenekar, szóval – nekem – kissé furcsán hatott ez az egész. Bár kérdés persze, hogy mondjuk McDonald mennyit dobott volna a látványon a maga öregedő könyvelőre hajazó fazonjával... (Bandiera egyébként a Bad Medicine-be applikált Wild Thing bohóckodásnál lejött előre néhány percre.)

Maga a színpadi show amúgy végig igen hangulatosnak bizonyult a színpad tetőszerkezetének vonalát követő, félkörívet húzó LED-fallal és a látványos, de nem túlpörgetett vetítésekkel. Itt is a már említett We Weren't Born To Follow volt a kivétel, ahol ezen a téren is sikerült a kelleténél jobban átmenni U2-s szájbarágásba. Ha már témánál vagyunk: a bono- és springsteenizmusokkal persze összességében sem spóroltak, de az ilyesmik körülbelül olyan régóta jellemzőek a Bon Jovira, hogy simán a sajátjuknak is tekinthetők. Így aztán az ember akkor sem szisszen fel, amikor például egy Someday I'll Be Saturday Night-féle téma a végére olyan formát ölt, mintha csak a Boss és az E Street Band nyomatna valami erősen U2-sat amolyan The Edge-esen pengetett gitárhangokkal. Meg persze azt is kár lenne tagadni, hogy így is jó volt.

Már a Keep The Faith-tel zárt rendes műsoridő is jóval hosszabbra nyúlt, mint az másoknál szokásos, a nyolcszámos dupla ráadás azonban tényleg egyedülálló, főleg, hogy itt sem csak a menetrendszerű slágerek sorjáztak. A Wild Is The Windet eleve csak azért szedték elő, mert elöl valaki egy transzparensen kérte, és az ilyesmit egyszerűen muszáj értékelni, főleg egy ekkora stadionzenekar esetében. És alighanem tényleg ez a Bon Jovi titka a jó dalok meg az emberközeliség mellett: hogy tekintettel vannak a rajongóikra. Jon simán megtehetné, hogy magasról tesz mindenre, visszajön a Livin' On A Prayerre, aztán a tapsot bezsebelve levonul, de éppen ellenkezőleg cselekszik: a mai napig minden este kőkeményen odateszi magát, pedig semmit sem kell bizonyítania. Bizonyosan nem ő a világ legjobb énekese, de az Alwayst például olyan őszinte átéléssel nyomta, hogy libabőrözött tőle a karom, ez pedig egyenesen elképesztő egy ilyen döbbenetes mértékben túlnyomatott, szanaszét cincált világsláger esetében. Nem tudok mást mondani, tényleg le a kalappal előtte! (Azt viszont meg kellene tiltani neki, hogy gitárszólókba fogjon.) Ezzel még minden idők talán legjobb Bon Jovi dalára, a Wanted Dead Or Alive-ra is sikerült gombot varrniuk. Utóbbiban egyébként jó érzékkel Richie kapta meg a „Sometimes you tell the day / By the bottle that you drink" sorokat rejtő versszakot, ami csak fokozta a hatást...

Ez a koncert sem szerettette meg velem az utolsó öt Bon Jovi albumot, de aki esetleg lélektelen pénzgyártó gépezetnek tartja ezt a bandát, óriási tévedésben van. Lehet, hogy Jon és Richie műhelyében dalszerzési szempontból már elfogyott a puskapor, de hogy koncerten ezen a szinten nem létezik még egy ennyire alapos, a rajongók irányába ilyen tiszteletet mutató, velük végig együtt lélegző rockcsapat, az egészen biztos.

 

Hozzászólások 

 
+2 #6 Krisz 2013-04-05 20:40
brutál jó koncert volt, az egyik legjobb azok közül, amiken eddig voltam. Pár turnén részt vettem már, de ilyen jó hangulatban még soha nem láttam a srácokat, mint ezen:) Jah és számomra még azért is emlékezetes a bécsi koncert, mert Jon az én kérésemre énekelte el a Hallelujah-t, ami eredetileg nem szerepelt a setlisten, még az audibles között sem:)
Idézet
 
 
+3 #5 Cseper 2011-08-02 14:19
Résen leszek, köszi.

Még egy apró észrevétel. Nekem is kikezdte az esztétikám John londínerkabátja , valamint azok a riszálások, na azt is elhagyhatná valahol.

Egyébként a koncert jó volt, de egy barcelonaira elcseréltem volna.
Idézet
 
 
+2 #4 Draveczki-Ury Ádám 2011-08-02 06:50
Köszönöm, örülök, hogy tetszett a cikk. Érdemes figyelned a napokban, mert lesz még Bon Jovi. ;)
Idézet
 
 
+3 #3 Cseper 2011-08-01 18:45
Ádám, gratulálok, régen olvastam róluk ennyire jó cikket. Remélem, az aranyba foglalásod már folyamatban van. Annyi marhaságot összeírtak az utóbbi években róluk, hogy nagyon üdítő ha valaki véletlenül lelkesen tárgyilagos.
Erősen szívemből beszélt minden sorod, még ha a kedvenceink nem is pont ugyanazok:)
Még én azért kiemelném, hogy néhányunk igen hiányolta Sambora énekhangját, ami, elvonó ide-vagy oda, tisztábban és erősebben szól, mint valaha.
És igen, tessenek kicsavarni Jon kezéből azt a gitárt, ha szólózni akar, amikor egy ilyen kvalitású gitárosuk van, akit ráadásul még szeret is a nép...
Idézet
 
 
+2 #2 ac3 2011-07-26 21:29
vadallat jo koncert volt!!! :)
Idézet
 
 
+2 #1 Mr. Cool 2011-07-26 18:54
Most miért kell magyarázkodniuk ?:/
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.