Shock!

2026. június 15-én újhold volt az égen. Illetve, pont, hogy nem volt, hiszen ilyenkor leginkább azt látod, hogy nem látod. Szuperújhold: az újrakezdés és a megtisztulás időszaka, amikor a növekedésbe kezdő Hold felerősíti a megújuló energiákat. Ehhez pedig az A Perfect Circle-nél keresve sem találhattunk volna tökéletesebb társat, amint az a hazánkban meglehetősen szórványosan játszó zenekar hétfői, Budapest Park-beli koncertjén is bebizonyosodott. Én pedig ugyanazt mondhatom el magamról, mint a Parkot teljesen azért nem, de nagyrészben megtöltő közönség túlnyomó többsége: sosem láttam még őket élőben (halva sem), erős volt a várakozás, és még erősebb lett az élmény, amit végül kaptam tőlük.

Az idő mostanában drága kincs, és amúgy is szeretem a zenei meglepetéseket, így előzetesen Jehnny Bethről sem tudtam túl sokat, szóval a formációnak a maga pőre valójában kellett meggyőznie színpadképességéről. Ami másodpercek alatt meg is történt, a kimondottan szuggesztív főhősnőről Juliette Lewis egykori szigetes fellépése jutott eszembe, és ha már párhuzam, itthon néztem meg, hogy Jehnny Beth is a színésznő-énekesnő vonalon mozog, tehát a hasonlóság minden szempontból adott. Maga a zene zajos, koszos, indie voltával alapból nem feltétlenül az én világom, de itt-ott az énekdallamok halllatán beugrott Chrystabell és ezzel együtt David Lynch zaklatott világa, ami számomra mindig pozitívum, így elmondhatom, hogy gyorsan meggyőztek.

A Björk-feldolgozás (Army Of Me) kimondottan jól állt nekik, pulzált a levegő is körülöttük, ekkorra a közönséget is totálisan maga köré csavarta Beth kisasszony. A csavarás szó szerint értendő, hiszen már az első etapban a közönség közé vetette magát, a fotósárok taposójára ugrott majd onnan bemászott a nézők közé (tűsarkúban, így kell ezt!), de ezzel nem volt vége a nyers performansznak, az I'm The Man közben derékig tolta ruháját és melltartóban győzködte a közönséget a mondanivalóról. Hogy ez a mutatvány valójában arról szól, hogy „úgyis lefotóznak és megy a posztolás, tehát jó a zenekarnak" vagy a dal maszkulin üzenetét támasztja alá vizuálisan, azt csak ők tudják, mindenesetre a verőfényes nappal után egy sötét, intimebb klubban simán megnézném őket újra. Talán nem vagyok ezzel egyedül.

(V.Sz.)

Az A Perfect Circle esetében megkerülhetetlen a Tool felcitálása, egyrészt ugye itt van Maynard James Keenan, aki önmagában egy (rock)generációs figura, másrészt meg talán maga a Tökéletes Kör sem létezne, ha a másik agy, Billy Howerdel nem gitártechnikuskodik egykoron Maynard főzenekara mellett (is), és ez a két kopasz csávó nem hangolódik ennyire egymásra. Ránézésre is érzik a másik minden rezdülését, együtt-alkotásuk delejes hatású, és valahol éppen ez adja a APC lényegét. Amíg a Tool a kérlelhetetlen, zabolázhatatlan öntörvényű alak, aki ránk nehézkedve nyom le a víz alá, hogy megtanítson úszni, felkészítve a mindent elsöprő özönvízre, a Circle inkább befelé fordít, és megmutatja, mit lehetne tenni, hogy elkerüljük azt. A Tool a hajadnál fogva rángat végig az úton, a Circle a kezedet fogva vezet – Adam Jonesék robbannak, ha kell, utóbbi inkább folyamatosan sugároz. Pont, mint a Hold.

Ezt a célt szolgálja a mindvégig jelen lévő vetítés is, mert a csapat vizuálisan is erős, semmi harsány dolog ugyan: fényoszlopok, a zenészek képe álomszerűen, tükör által homályosan, illetve maga az APC-szimbólum mindvégig fókuszban, több ponton is, többnyire élénk, energikus színekkel világítva – hogy a koncert végére szinte retinánkba égjen. Ide kapcsolódik az is, hogy a koncert előtt újra és újra felhangzik egy mély férfihang előadásában a figyelmeztetés: semmi fénykép, semmi videó, próbáljuk meg inkább megélni az élményt, segítve a kapcsolódást. Erre egyébként a Disillusioned előtt maga Maynard is fel fogja hívni a nagyérdemű figyelmét, hiszen a dal is éppen valami ilyesmiről szólna, egy A Perfect Circle-féle csapat esetében pedig hatványozottan fontos lenne az ilyesmi – részemről maximálisan egyetértek, és elég nagy bajnak is tartom, hogy eljutottunk odáig, hogy emiatt szólni kell.

A kiírt 20.20-as kezdést precízen tartva harsantak fel a mindenki által ismert és kedvelt War Pigs taktusai, majd gyorsan abba is maradt a móka, hogy átadja a helyét a nagy ováció közepette színpadra lévő bandának és a magukkal hozott The Package-nek, ami alatt a legfontosabb dolgokat nyugtázni is lehetett: minden szépen, arányosan szól, a hangerő mondjuk szokás szerint lehetne nagyobb, de hát ez a Park, és egy Circle-hez nem is kell Manowar-féle szónikus haderő. Maynard szokás szerint a háttérben toporog-imbolyog-gesztikulál, a többiek kicsit jobban előrébb, főleg az egészen sokat vokálozó Billy, Josh Freese pedig hála az égnek visszatért a dobok mögé, hogy Isten tartsa meg a jó szokását.

A koncert elején három szám is felhangzik a legutóbbi, elefántos albumról (hihetetlen, de már ez is nyolcéves), ami ugyan továbbra sem a kedvencem, de ezek itt most nagyon elkaptak, sokkal jobban, mint lemezen. A már említett Disillusioned például csont nélkül tökéletes, a szépen lassan legkedveltebb APC-dalaim sorába lévő The Doomed pedig a koncert kevés igazán robbanásveszélyes pillanatainak egyikét hozza. Más kérdés, hogy én például ezt a rendes műsor zárásául használnám, a „Good luck, you're on your own!" miatt tökéletes is lehetne erre a feladatra, de elfogadom, hogy ők ezt másként látják. Ekkor még elég világos is van, én pedig várom, hogy sötétedjen be végre, mert tudom-érzem, ez akkor lesz az igazi.

Ez persze később, talán éppen John Lennon halhatatlan Imagine-je közben be is következik, és ami az eredeti dal mondandójában egyfajta naiv optimizmus, optimista naivitás, az az ő előadásukban sokkal inkább mély szomorúságnak tűnik, bánkódásnak amiatt, hogy ezt az egészet csak elképzelni lehet, mert soha nem fog bekövetkezni, mint ahogy soha nem is volt így. Közben sorjáznak a Thirteenth Step elmélyült tételei, itt egy Gravity, ott egy Weak And Powerless, zárásnak meg egy Outsider (sajnos Pet, vagy The Noose sehol), amik közé befér még szépen egy 3 Libras is – igaz, sajnos nem eredeti verzióban, hanem a Robert Del Naja-féle All Main Courses Mix. Már-már spirituális élmény mindahány, hogy itt viszont hirtelenjében vissza is rántódjunk a nyers valóságba: a kivetítőn egy újságot olvasó, kávézgató alak képe mellett megjelenik egy visszaszámláló: tíz perc szünet következik.

És a koncertnek ez az egyetlen hibája. Értem, hogy pihenni kell, vagy fokozni a feszültséget, nézőpont kérdése, viszont az ilyesmi óhatatlanul megtöri a hangulatot, mint tette itt is. Kellett is utána a Counting Bodies Like Sheep To The Rhythm Of The War Drums fenyegető atmoszférája, a magam részéről kedvelem ezt a fura számot, itt pedig nagyszerű vágyfokozóként szolgált. A felgyülemlett energiát aztán szépen vezette le a függőségek törékeny dala, a Blue, és persze bemutatásra került a turné apropójául szolgáló, vadiúj Starless is, amit a magam részéről még szoknom kell, de hát lesz még rá időnk. A mindvégig nemhogy lemezminőségben, de egészen mágikus energiával és tisztasággal éneklő Maynard (ne feledjük: 62 éves már ő is!) a zárószám előtt még megköszöni a koncertet, és felhívja a közönséget, hogy na, akkor most már lehet fényképezni meg videózni, meg élni a mindentazonnalrögzíteniésdokumentálnikell pillanatnyi világának, és az emberek rögtön ugranak is, ami teljesen érthető persze, csak éppen egy ilyen élmény lezárásául kicsit furcsa.

A Judith a záródal, nyilván, mi más lenne, és Jucika szépen öregszik, ugyanaz a fájdalom, kétségbeesés és düh van benne, mint amivel egykoron megszeretettem a bandát. És akkor ennyi, ráadás persze nincs, a zenekar megköszöni az estét (Maynard állítólag térdre ereszkedve, bár magam ezt nem láttam), mi is így teszünk, és indulunk hazafelé, miközben a Park hozzáértő emberkéi stílszerűen Toolt kapcsolnak be lelépőzenének. Így kell ezt.

Sokáig kellett várni rá, de megérte. Dobáljuk szét a nagy szavakat: az A Perfect Circle koncertje belső békét adó, meditatív élmény volt. Katartikus. Vagy még inkább tökéletes. Mint a kör.

(N.A.)