Shock!

Billy Idol örök: bár az énekes idén már a hetvenet tölti, klasszikus torz vigyora mit sem kopik, lendülete úgyszintén megmaradt. Emellett a közönség is ugyanúgy mindig, minden körülmények között kíváncsi rá, mint azt a hasonló patinás előadók esetében megszokhattuk: ha nem is koppra, de ezúttal is kellemesen megtelt a Budapest Park, hiszen ki tudja, meddig turnézik még a főszereplő, a régi slágereket meg mindenki hallani akarja. Billy ugyanakkor ezzel együtt sem csak a nosztalgiára építette a programot.

A nyitó Dope Calypsóról pont sikerült lemaradni, elnézést, a nyári közlekedés eleve olyan, amilyen, ha két csepp eső esik, alapból megzavarja a rendszert, ha meg ennek többszöröse, akkor Budapest hagyományosan összeomlik, ez sajnos ilyen. Megérkezve a tömeg feltűnően vegyes összetétele volt az első, ami szemet szúrt. Nehezen lehetne értelmesen meghatározni, pontosan kik is hallgatták elsősorban Billy Idol hatalmas slágereit az énekes fénykorában, a '80-as években. Szerintem úgy összességében nagyjából mindenki, ennek megfelelően az énekes újabb magyar koncertjére is meglehetősen vegyes közönség jött össze: kitartó hajmetálostól a punkig, mezei rádióhallgatótól a kíváncsi tekinteteket látszólag ignoráló, azokat valójában elégedetten bezsebelő celebig tényleg mindenki képviseltette magát a Budapest Parkot elözönlő, saccra úgy hat-hétezres tömegben.

A zenekara után tényleg csak minimális késleltető önünnepeltetéssel színpadra lépő Billy a friss Dream Into It legjobb dalával, a Still Dancinggel kezdett, és már itt feltűnt, mennyire jó formában van a hangja. Bár az új album összességében elég felejthető, ez a szám még nyilvánvaló Rebel Yell-áthallásai ellenére is abszolút a fülemben van – nem tudom, a dal erejének vagy a viszontlátás örömének volt ez betudható, de itt mindenesetre mindenki jól reagált rá. Az persze bármilyen hasonlóan patinás előadó bármilyen új tételénél nagy kérdés, tartósan képes lesz-e megkapaszkodni a szettben, de ez talán mellékes is... Utána persze azért ők is igyekeztek biztosra menni, egyből jött a Cradle Of Love meg a Flesh For Fantasy – ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, itt egyből plasztikusabb lett, miért is érkezett a közönség java. Ezekkel a dalokkal egyébként nincs is mit vitázni, úgy tökéletesek, ahogy vannak, nem csoda, hogy harminc-negyven évvel a megjelenésük után is akárhányan elbuliznak rájuk.

Billy a maga kissé dülöngélő-ringatózó, komótos járásával ma már persze nem kelti olyan megállíthatatlan tesztoszteronágyú benyomását, mint 1984-ben meg 1986-ban, de dinamikára, attitűdre nem is tűnik hetvennek. Mint írtam, hangilag meg főleg nem: az ő korában sokaknál már a műsor második harmadára is elfogy a szufla, nála viszont szó sem volt ilyesmiről. Noha Jessica Childress és Kitten Kuroi személyében két briliáns háttérénekesnő is segítette, egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy helyette dolgoznak. Ugyanígy két ponton is beütemeztek egy-egy blokkot, ahol a saját jogán is legendának számító Steve Stevens vette át a főszerepet, így eközben Billy is szusszanhatott egy kicsit. Vagyis ezen a téren is abszolút professzionális módon építették fel a programot.

Ami amúgy nem nyúlt különösebben hosszúra, és ennek ellenére meglepően sok új dal fért bele. Nem néztem meg előtte különösebben alaposan, mi várható, így határozottan nem számítottam rá, hogy a legtöbb dal a Dream Into Itről kerül majd elő, pedig így történt. Oké, ez szám szerint négy tételt jelentett, vagyis nem egetverően sokat, de még ez sem feltétlenül jellemző, ha valakinek ennyire terebélyes életmű lapul a tarsolyában. A lemezváltozatban Avril Lavigne-nel megerősített 77 természetesen nem a világ legszofisztikáltabb szerzeménye, ez a plázapunkos vonal eleve nem az én asztalom, de a dal amúgy nem rossz, és élőben is működött. A szintén múltidézgető Too Much Fun is jól elfért a program második felében, főleg, hogy utána egyből a Generation X-féle Ready Steady Go következett. A People I Love viszont élőben sem tűnt erősebbnek, mint az albumon, de Billynek fontos lehet a szövege miatt, ezt ugyanis egyenesen a ráadásba szuszakolták be a Hot In The City meg a White Wedding közé. Mondhatjuk, hogy akkor már persze mindegy volt, hiszen ilyen alapozással a fináléban semmi sem tudja kinyírni az össznépi ereszdelahajamat.

Mert azért nyilván nem árulok el nagy titkot, hogy a közönség természetesen a '80-as évek nagy slágerbombáira bulizta ki magát igazán. Az én ízlésemnek lehetett volna hangosabb a csapat, de egyébként összességében arányosan szóltak, és nyilvánvaló, hogy Steve Stevensszel meg Billy Morrisonnal, illetve a kiváló három másik zenésszel – Stephen McGrath basszerrel, Paul Trudeau billentyűssel, illetve Erik Eldenius dobossal – egy Eyes Without A Face, egy Mony Mony, egy Rebel Yell vagy egy szintén ráadásos Dancing With Myself egyszerűen nem tud rosszul szólni.

Az elég durván nagymamafejűvé vált, de ma is lélegzetelállítóan játszó Stevens tanítani való alázattal szolgálta ki a főnököt, sehol sem nőtt rá a slágerekre, és a két rá épített részben is abszolút a jó ízlés keretei között maradt, egy pillanatra sem ment át virgaorgiába. A flamencós elemekkel, Stairway To Heaven-részlettel és egyebekkel tarkított, klasszikus önálló szólóblokk fölényes volt és parádés, a második rész gerincét meg a Blue Highwaybe beleapplikált Top Gun Anthem jelentette. Utóbbit mondjuk nem tolták végig, de engem ezzel szó szerint bárhol, bármikor kenyérre lehet kenni, ezúttal sem történt másképp. Steve-vel ellentétben Morrison nem kapott saját részt, ami önmagában talán sajnálatos, de lehet, hogy az úgy már sok lett volna – főleg, hogy a tömegben azért messze magasan a slágerhallgatók voltak többségben a gitárbemutatóra érkezettekkel szemben.

Maga Idol egyébként láthatóan lelazult hangulatban, néhol rövidebb sztorizgatásokkal tarkítva, de megbízhatóan uralta a terepet. Ennyi évtized után nyilvánvalóan a kisujjában van, miként kell terelgetni egy több ezres nézősereget. Alighanem minimális erőbedobással is sikerülne neki ugyanez a mutatvány, de nekem ezzel együtt is úgy tűnt, őszintén élvezi a koncertet, kötelező pólóledobással együtt, mint ahogy őszintén élvezte a közönség is. A legnagyobb örömünneplést természetesen a Rebel Yell meg a ráadásban felcsendülő három übersláger váltotta ki, és nem is hagyott maga után hiányérzetet semmivel. Igazából csak utána tudatosult bennem, hogy még a kvázi kötelezők közül sem hangzott el minden, hiszen nem volt például Sweet Sixteen vagy Shock To The System sem. Mindegy, tényleg kereknek éreztem a dolgot ezek nélkül is.

Még azzal együtt is perfekt, kellemes nyáresti bulinak bizonyult ez a koncert, hogy a nyár meg a tényleges hot in the city ezekre a napokra valahová elmenekült előlünk – de legalább erre a pár órára a vihar sem csapott le a Budapest Parkra. Remek volt, bármikor szívesen megismételném, remélem, lesz még rá alkalom.