Shock!

Egy ideje már szemeztem Koroknai kolléga kedvenc fesztiváljával, mióta kiderült, hogy a korábban domináns „nagyon-művész-nagyon-sznob" vonallal szemben, illetve mellett A Világ Legjobb Zenekara is felsorakozik az első napra, minden eddiginél nagyobb lökést adva a mainstream metál beszivárgásának, második nap pedig egyenesen az Extreme headline-ol. Nekik aztán tényleg semmi közük a progresszív-értelmiségi irányzatokhoz, és viccelődtünk is útközben, hogy biztos új a polgármester, de ne legyünk cinikusak, volt itt már headliner a Mercyful Fate is, szóval szó nincs arról, hogy az ARTmania valamiféle elvarázsolt lilabölcsész rendezvény lett volna valaha is.

Ellenben tény, hogy nemcsak Közép-Kelet Európa, de az egész kontinens egyik legkülönlegesebb fesztiválja, tekintve, hogy a dimbes-dombos környezetbe ágyazott, egykori szász Monarchia-korabeli, engem több szempontból is Pécsre emlékeztető város főtere igazán egyedi helyszín. Tényleg kicsit olyan az egész, mintha a Széchenyi térre tennének egy fesztivált, magát a teret könnyen kikerülhetően elkerítve, úgy, hogy igazából kintről, egy kávézó teraszán ülve is nemcsak hallani lehet a zenét, de látni a kivetítőt is. Gyanítom, ez kicsit olyan kompromisszumos megoldás akar lenni, merthogy régen ugye ez egy ingyenes rendezvény volt, csak a covid utáni „váltság-recepció-impfláció″ tette fizetőssé. Persze aki teljes koncertélményekre vágyik, úgyis bemegy, de ha például a benti ételkínálat nem annyira elégíti ki, gyorsan kiszaladhat étvágyát csillapítani a közelben. Nagyszeben amúgy is fullon van turistákkal nyáron, ugyanakkor elég lazán tudja kezelni a kimondottan a fesztiválra érkező plusz látogatókat, valahogy az egész várost átjárja egy részben békebeli, részben balkáni chill-atomszféra. Utóbbi mindenképpen sokat tesz hozzá a fesztivál sikeréhez, amely – úgy tűnik – köszöni, jól elvan. Nagyon kíváncsi vagyok már most, kiket igazolnak le jövő évre. De azért ne szaladjunk ennyire előre!

Budapestről jó öt-hatórás autóútra kell számítani, ami kényelmes, ha a fontosabb attrakciók később kezdődnek. Másrészt ha mindent látni akar az ember, a 17 órás kapunyitáshoz akkor sem kell feltétlenül hajnalban indulni. Jómagunk eléggé elítélhető módon kevésbé szakadtunk meg, hogy mindenáron odaérjünk a francia atmoszférikus black Vestige első taktusaira, és a norvég-amerikai Sylvaine produkciója sem hozott lázba, de őt végülis már elcsíptük. Ez biztos olyan, mint a Myrkur, gondoltuk előtte és valóban hasonló a történet, ugyanakkor lehet, hogy inkább Kathrine Shepard hatott black metal szexszimbólummá avanzsált kolléganőjére, lévén első lemeze 2013-as. Így vagy úgy, stílusában jó volt, de a mélyebb elemzést meghagyom a téma szakavatott ismerőjének, Koroknai kollégának.

Bizonyára a kezdődő demencia jele, de kábé totálisan elfeledkeztem arról, hogy a Dream Theater Portnoy-comeback turnéjának tavalyi budapesti állomásán is ott voltam. Pedig tényleg, ugyanakkor az utána nem sokkal megjelent Parasomnia lemezzel abszolút sikerült megbarátkoznom, ez pedig nagyban köszönhető annak, hogy a Tékozló Fiú témái újra életet leheltek a kissé megfáradt, vagy sokak számára, köztük számomra is kissé fárasztóvá vált gépezetbe. Mert míg az „anyalemezek" eléggé elmentek mellettem, a Mike-projekteket kimondottan csíptem, és azért azt is tudomásul kell venni, hogy a faszi nem egyszerűen a zenekar dobosa, hanem jelentős részben motorja is volt. Persze a szünetek sosem ártanak, de a Dream gyakorlatilag kiirtotta ezt a kifejezést a szótárából, és úgy nyomott végig három-négy évtizedet: alighogy egy turné véget ért, kis túlzással pár hónap múlva már jöttek az új albumról szóló hírek, mindezt úgy, hogy az összes tag folyamatosan zenélt másokkal is. Hát, így könnyű egymás agyára menni, de vannak kötelékek, amik elszakíthatatlanok, felesleges tehát túlelemezni a visszatérést. Mike itt van újra, a Parasomnia kimondottan élvezetes, szórakoztató anyag, ami már az első pillanatokban – nyilván a tipikus Portnoy-filleknek is köszöhetően – elkapja a hallgatót, és itt is remek érzés volt ránézni az értelmetlenül megalomán dobcuccra, mielőtt berobbant a zenekar. Az pedig, hogy mindemellett tulajdonképpen tökéletesen szóltak és remek setlistet raktak össze, csak megkoronázta az élményt.

Persze a Dream mindig is hajlamos volt formabontóan hozzáállni a koncertműsorhoz, de idén kimondottan jó arányérzékkel összerakott besztofosra vették a figurát, ami már csak azért is fontos, mert jövőre ugye jön majd a Parasomnia-végigjátszós kör, és akkor sok itt játszott kedvenc ki fog maradni. Például tuti, hogy a Scenes, amiból most jócskán kaptunk ízelítőt, megy majd a levesbe, és az újabbkori merítést is lehet, hogy beáldozzák. Nyilván lesz mit játszaniuk ezek helyett is, sőt, Take The Time és Pull Me Under sem biztos hogy lesz, mindazonáltal ez a műsor itt és így nagyon jól esett. Hogy mást ne mondjak, fog- és ebből következő fejfájással csináltam végig az utat és a koraestét, de ahogy elindult a koncert, utóbbit mintha elfújták volna. Nyilván nem kell az ilyesmit túlmisztifikálni, de sokatmondó adalék.

Ahogy fentebb írtam, hibátlanul szólt az egész (bár iszonyat hangosan), mindenki baromi jól tolta a részeit, senki nem volt „too much″ és minden idők egyik legunalmasabb vonatkozó toposzához (milyen estéje volt LaBrie-nek) sem tudok igazán sokat hozzátenni. A csávó 62 éves, komoly hangszálproblémái voltak, letol nyolcvan kétórás vagy hosszabb koncertet évente, mindemellett pedig szinte megugorhatatlanul magasra tette a lécet fiatal korában az eredeti verziókkal. Na, hát ehhez képest itt teljesen jól hozta a dolgokat, ami pedig ennél is fontosabb, nagyon élte a bulit, elemében volt, pörgött, valódi frontemberként viselkedett, szóval rakenroll üzemmódban tolta. Igazából én tökre megértem a kritizálókat, de a legautentikusabbak csakis azok lehetnek, akik szerint már ′92-ben is irritáló volt ez a hang, mert amúgy kétségtelen, hogy már a Winter Rose-időkben is volt benne megosztó jelleg.

Második napon Sivert Høyemmel kezdődött a program, legalábbis nekünk, mert a városnézés 37 fokban kissé lemerítette az akksikat, és ennek a szintén francia Eihwar esett áldozatul. Érdekes, hogy az ember, ha valamit, akkor black metalt aztán tutira nem várna Franciaországból, pláne két zenekart egy fesztiválon, de hát a francia-román kapcsolatok legendásan jók, miért lenne ez másképp a zenei underground világában? Visszatérve Sivertre, ő viszont hiába norvég, semmi köze nincs a black metálhoz, bár élcelődtünk rajta, hogy bizonyára szintén atmoszférikus irányból érkezik. De valójában alternatív rockelőadó, akiről a legtöbbet (kitől mástól, mint) Balázsunktól lehetett pár hónapja megtudni. Amit ő akkor reményeként kilátásba helyezett, nekünk ölünkbe pottyanva adatott meg, hiszen itt full zenekarral nyomta a norvég Cipőként is aposztrofálható, kellemes hangszínű kopasz énekes, aki amúgy egyáltalán nem tűnt köldöknézős, merengős művészembernek, sokkal inkább lelazult hétköznapi benyomást keltett. Afféle „emberarcú popsztár″-kisugárzása volt, áradt belőle a természetesség, ez lehet talán a sikere titka, mert amúgy egész sokan összegyűltek rá a románok és külföldiek (norvégok vagy úgy általában skandinávok maximum elvétve lehettek a közönségben). Mondjuk az vicces volt, hogy három lassú dal után jött egy olyan konferansz, hogy most kicsit lehiggadunk (cool down), ugyanakkor később aztán be-berockosodott, betempósodott a zene. Nekem tehát alapvetően tetszett Sivert Høyem munkásságának itt megismert része, de a nagyobb dózisokhoz azért még öregednem, szentimentizálódnom kell.

(P.V.)

1994 májusában, aktuális turnéján Budapesten is fellépett a Get A Grip lemezzel sokadszorra is csúcsra ért Aerosmith. Az MTK Pálya adott otthont az eseménynek, ahol az előzenekar a második lemezével, a Pornograffittivel 1990-ben szintén nagyot szakító Extreme volt. 1992-ben is jártak ők már nálunk egyszer, méghozzá Bryan Adamsszel, az elmúlt harmincegy évben azonban hiába vártuk a bandát magyar földre. Tavaly egyszer már majdnem elcsíptem Nuno Bettencourtéket Németországban, a foci-EB viszont közbeszólt, így tehát idén nyáron érkezett el végre a nagy találkozás pillanata. Ráadásul egy olyan fesztiválon, aminek headlinereit akár „Mike Mangini exei" címkével is reklámozhatták volna. Ha lett volna harmadik nap, azon biztos az Annihilator húzza a talpalávalót...

Annak ellenére, hogy egész hétvégén dögletes meleg uralkodott Nagyszebenben, szombat estére olyannyira elromlott az idő, hogy még az is megfordult a fejemben: esetleg lemondják a napot záró Extreme fellépését. Amellett ugyanis, hogy úgy nézett ki, bármikor a nyakunkba szakadhat egy igen komoly zápor, akkora szél is kerekedett, ami szó szerint arrébb fújta a fesztivált a főtér többi részétől elválasztó kordon egy részét. Szerencsére aztán a természet megkönyörült rajtunk, és bár az időjárás így sem volt ideális Nunóék funkos, feelgood hard rockjához, a koncert végül szerencsésen, mindennemű probléma nélkül lement.

Ahogy előző nap a Dream Theater, úgy az Extreme is kifejezetten remekül szólt, egyedül az ének hangerejéből lehetett volna visszábbvenni kicsit, mert mikor Gary Cherone nagyon kiabált, az bizony kifejezetten bántó tudott lenni ezen a decibelen. Mivel élőben még sosem láttam a bandát, számomra meglepő volt, hogy Gary mennyivel nyersebb élőben, mint lemezen. Ugyanakkor azt is egy pillanat alatt megértettem, anno miért választotta őt Eddie a Van Halen harmadik frontemberének: nemcsak ének-, de színpadi stílusa is egyértelműen magán hordozza ugyanis David Lee Roth hatását. Meg persze Mick Jaggerét. A faszi örökmozgó sajtkukac tehát, elhallgatva pedig már azt is értem, miért nem tartják őt sokan klasszikus értelemben vett, jó énekesnek. Akadt bizony csúszkálás és hamisság bőven, viszont Nuno és a basszusgitáros Pat Badger kifejezetten jól és sokat vastagítottak/vokálozták alá, így összességében akkor is jól sikerült az elegy, ha Gary kicsit megtévedt itt-ott.

És ha már Nuno: azt eddig is tudtam, hogy a fickó eszelősen jó gitáros, de nem sejtettem, hogy ennyire. Letaglózó volt látni és hallani, amit és amilyen könnyedén összegpengetett, a szintén atomprofi vokalizálás mellett. Ráadásul Mr. Bettencourt kifejezetten szimpatikus, szószátyár figura, aki sokszor átvette a frontemberi szerepet is Garytől. Sokat és hosszan dumált, és még azt a poént is elsütötte egy jobban sikerült közönségénekeltetés után, hogy mindenkinek megadja majd a telefonszámát, hogy együtt alakíthassunk egy hatalmas zenekart, ami majd az első turnén szépen fel is oszlik. Bár zeneileg nyilván mindenki Nunóra figyelt leginkább, nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, hogy a 2007-ben csatlakozott dobos, Kevin Figueiredo milyen remekül illik a bandába: ezt a fajta muzsikát pont olyan erőteljes, mégis laza stílusban kell játszani, ahogy ő tette. Pedig egyébként az első sorok fanatikus magját leszámítva nem igazán volt képben a publikum: az egy szem More Than Words gigaslágert leszámítva kábé fogalmuk nem volt sem a szövegekről, sem a dalokról.

Pedig milyen jó kis setlistet rakott össze a zenekar! Bár igaz, hogy a kettes és hármas lemez, meg az új korong adta a buli gerincét, azért a Saudades de Rockot leszámítva a teljes életművükön végigmentek. Az akusztikus Nuno-szóló Midnight Express képviselte a manginis Waiting For The Punchline-t, a Take Us Alive koncertanyagról szintén a gitárszóló Flight Of The Wounded Bumblebee került be (ez ugye alapesetben a He-Man Woman Hater intrója), a leges-legelső korongot pedig a Play With Me képviselte egyedüliként. A koncertet a legnagyobb és legnyilvánvalóbb slágerekre hegyezték ki tehát, ami érthető, hiszen ez volt a zenekar történetének legelső fellépése Romániában. Ennek megfelelően nyitásnak kapásból érkezett a kettes korong két tétele, az It('s A Monster), meg a Decadence Dance, miközben a háttérben az animált borító volt hivatott ráerősíteni a Las Vegas/Sunset Strip feelingre. Ez mondjuk kevéssé sikerült, hiszen ekkor még esett az eső rendesen, de a zenekaron nem múlott semmi.

A szettben végül összesen öt dal hangzott el az Extreme II-ről (a már említetteken kívül a nagyon hangulatos Hole Hearted, meg a vége felé az abszolút bulinóta Get The Funk Out) és 3 a III: Sides To Every Storyról (Rest In Peace, Cupid's Dream és Am I Ever Gonna Change), közben meg egy tortával az épp aznap szülinapos Garyt is felköszöntötték a színpadon. A legutolsó, modernebb megközelítésű és kifejezetten jól sikerült Sixről a Rise, az élőben is nagyon fasza vokálokkal megtámogatott Banshee, a #rebel meg a zúzós Thicker Than Blood fért be, a dalok közé meg kis érdekességként beékelték a Queen Fat Bottomed Girls-ének meg We Will Rock You-jának egy-egy nyúlfarknyi részletét is. Az igazi csemege azonban a kb. százperces szett legvégén érkezett! Nuno is fellépett ugyebár július 5-én, Ozzy Osbourne búcsúkoncertjén, mivel pedig azóta Ozzy már sajnos nincs köztünk, ezen az estén egyik legismertebb szólódala, az I Don't Know rövidített változatával állítottak neki emléket. Ugyan a bandának nem volt lehetősége elpróbálni a számot a koncert előtt, Garytől pedig elhangzott, hogy valamelyikük úgyis elbassza majd, végül azonban nem így lett: az első refrénnel bezárólag simán lenyomták, feltéve ezzel a koronát az estére, egyben méltóképp elbúcsúztatva a Sötétség Hercegét.

Nem tudom, jövünk-e még az ARTmania fesztiválra, de ha a jövőben marad ez az irányvonal, azaz az underground mellett a nagyobb nevek (vagy ha úgy tetszik, a mainstream) irányába is nyit majd a fesztivál továbbra is, jó eséllyel olvashatsz majd újabb beszámolókat a Shock! oldalain. A város nagyon hangulatos, a fesztivál színvonalas, kocsival pedig csak néhány óra kiugrani. Szóval miért is ne?

(K.G.)

Fotó: ARTmania Fesztivál