Shock!

július 12.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Temple Of The Dog: Temple Of The Dog

0418tod1A Temple Of The Dog története 1990. március 19-én kezdődött, amikor egy aranylövés következtében elhunyt Andy Wood, a Mother Love Bone énekese. A pszichedelikus ízekkel megfűszerezett, lélekkel telített hard rockban utazó zenekar éppen első nagylemeze, az Apple megjelenése előtt állt, és a szakmában a következő nagy durranásként tekintettek rájuk. A tragédia azonban keresztülhúzta a terveket, mindössze hetekkel az album kiadása előtt. E szörnyű veszteség lett ugyanakkor a forrása a rocktörténelem egyik legcsodálatosabb, legtörékenyebb, legérzelemgazdagabb lemezének, amelyet Andy volt barátai és zenésztársai raktak össze tehetetlen fájdalmukban.

megjelenés:
1991. április 16.

kiadó:
A&M
producer: Rick Parashar & Temple Of The Dog

zenészek:
Chris Cornell - ének, gitár
Stone Gossard - gitár
Jeff Ament - basszusgitár
Mike McCready - gitár
Matt Cameron - dobok
Eddie Vedder - ének

játékidő: 54:59

1. Say Hello 2 Heaven
2. Reach Down
3. Hunger Strike
4. Pushin' Forward Back
5. Call Me A Dog
6. Times Of Trouble
7. Wooden Jesus
8. Your Saviour
9. Four Walled World
10. All Night Thing

Szerinted hány pont?
( 39 Szavazat )

A sugárzó tehetségű, elképesztő frontemberi adfottságokkal rendelkező Andy mindössze 24 éves volt, halála egész Seattle-t megrázta. Zenésztársai, Stone Gossard gitáros, Jeff Ament basszer, Greg Gilmore dobos és Bruce Fairweather gitáros értelemszerűen sokkot kapott a halálhír hallatán, de nem volt ezzel másképp egyik legjobb személyes barátja és lakótársa, a Soundgarden frontembere, Chris Cornell sem: „Épp aznap értem haza egy turnéról, amikor Andy meghalt, és öt nappal később indultunk is tovább Európába. Ez abból a szempontból nagyon jól jött, hogy távol voltam az otthonomtól, és nem kellett folyamatosan olyan helyeken megfordulnom, illetve olyasmiket látnom, amik rá emlékeztettek. Viszont amiatt meg pocséknak bizonyult a helyzet, hogy senkivel sem tudtam igazából kibeszélni a dolgot, így aztán elkezdtem dalokat írni. Abban a helyzetben ez volt az egyetlen tevékenység, amivel megfelelően el tudtam foglalni magamat." Chris két számot rakott össze a szóban forgó turnén: a Say Hello 2 Heavent és a Reach Downt. „Ezek a dalok a stílusukat tekintve nem igazán passzoltak a Soundgarden világához, viszont tudtam, hogy Andynek nagyon tetszenének. Éppen ezért nem tűnt jó ötletnek simán félretenni őket, hogy aztán soha többé senki ne halljon róluk. Az első gondolatom az volt, hogy készíteni kellene egy single-t Stone-nal és Jeff-fel, hiszen Andy mégis velük zenélt, és én is jó barátságot ápoltam velük. De nem tudtam, ők mit szólnának hozzá: az is felmerült bennem, hogy szörnyű hülyeségnek tartják majd, és seggfejnek gondolnak miatta."

0418tod6

De nem gondolták annak, sőt, éppen ellenkezőleg: mire Cornell visszatért az óceán túlpartjáról, és megkereste őket elképzeléseivel, Gossard és Ament már eldöntötte, hogy a Mother Love Bone természetesen nem folytatódhat tovább, és mindketten maguk alatt voltak a történtek miatt. Stone Mike McCreadyvel kezdett el dalokat írni, akinek Shadow nevű csapata nem sokkal korábban adta be a kulcsot néhány küzdelmes, de eredménytelen év után. A pároshoz hamarosan Ament is csatlakozott: jól tudtak együtt dolgozni, így a KISS-en és társaihoz hasonlóan a '60-as, illetve '70-es évek amerikai rockzenéin felnőtt szólógitárost is bevonták a munkálatokba – vagyis viszonylag hamar kialakult, hogyan haladnak tovább a Mother Love Bone után. De a tragédián még mindig nem tudtak túllépni, és az Apple nyári megjelenése csak ismét feltépte a sebeket. Ament: „Igazából fogalmunk sem volt, pontosan mihez is kezdjünk a Mother Love Bone után, így a lehető legjobbkor érkezett Chris megkeresése, hiszen így ismét lehetőségünk nyílt tényleges zenekari formában játszani." Cornell: „A srácok egyből úgy gondolták, hogy talán kicsit több is van ebben az egészben egy kislemeznél: egy EP, vagy valami hasonló. Aztán minél többet beszéltünk róla, annál több dal született, és a vége egy komplett lemez lett. De már akkoriban sem gondoltunk rá szigorú értelemben vett projektként. Inkább amolyan megemlékezés volt ez."

Így aztán a következő hetek folyamán lassan alakot öltött egy leendő emlékalbum anyaga Cornell dalaiból, amelyekhez két saját szerzeményt Gossard is adott, illetve a gitáros egy Amenttel közösen jegyzett dalával is bővült a kör. Eleinte Andy megmaradt dalötleteivel is kísérletezgettek, de aztán elvetették a tervet: úgy látták, könnyen támadhatóvá válna a dolog, ha Wood öröksége köré építenék a zenét. McCready szólógitárosi szerepe természetszerűen adta magát már ebben a fázisban is, akárcsak a Soundgarden dobosa, Matt Cameron bevonása. Ha hihetünk a tagoknak, az egész leendő album olyan spontán, gördülékeny és természetes módon állt össze, ami már-már álomszerűnek tűnt, és egy idő után az is egyértelmű volt, hogy az anyag annyira jó, amit egyszerűen muszáj kiadni – már csak Andy emlékére is. Stone: „Chris dalai a szíve legmélyéből jöttek, mindenféle előzetes elképzelés nélkül. Fogalma sem volt, mi lesz a sorsuk, vagy hogy történik-e egyáltalán bármi is velük, és mindig így születnek az igazi kincsek. Ha zeneszerzésről beszélünk, nincs rosszabb a tudatosságnál..." Cornell: „Életemben először dolgoztam nem a Soundgardennel, és még csak azt sem tudtam, egyáltalán képes leszek-e másokkal hatékonyan zenélni. De aztán elkészült a lemez, és rájöttem, hogy semmiféle hasonló lehetőségre nem szabad nemet mondani."

0418tod7A projektnek eleinte még csak neve sem volt: a Temple Of The Dog végül a Mother Love Bone egyik dala, a Man Of Golden Words egyik sorából jött. Miközben a zenészek megalkották a majdani lemezanyagot, szép lassan megbékéltek a történtekkel: mindenki számára egyfajta megtisztulási, felnőtti válási folyamatot jelentett mindez, amely személyes szempontból és zenei karrierjükbe illesztve egyaránt kulcsfontossággal bírt. Olyannyira, hogy közben lassan letisztult az új kezdet Gossard, Ament és McCready számára is, akik Jack Irons dobossal és egy San Diegó-i énekessel, Eddie Vedderrel alapították meg új zenekarukat, a Mookie Blaylockot. Vedder személyére Wood pozíciójának kvázi megöröklése miatt alapból is fokozott figyelem irányult Seattle-ben, és bizonyosan sokat számított helyi elfogadása szempontjából, hogy – szintén csodásan spontán módon – a Temple Of The Dogban is megtalálta a maga helyét.

Mindez szinte teljesen véletlenül jött, amikor ő is lejött társaival az egyik próbára, ahol éppen Cornell egyik félkész dalával, a Hunger Strike-kal kísérletezgettek. Chris: „Maga a dal eleinte nem igazán volt dalszerű, csak egy verzéből meg egy ismétlődő refrénből állt. Szükség volt még egy nótára a lemezhez, nekem meg már csak ez volt a tarsolyomban, de előtte senkinek sem mutattam, mert nem éreztem késznek. De a kilenc szám nem tűnt elegendőnek, a tíz kerekebbnek látszott... Az első elképzeléseim szerint ez lett volna a zárás, méghozzá abban az eredeti formában: a verze, aztán az ismétlődő kórus, ami amolyan kódaként lezárja a lemezt. Szerintem összesen két napig próbálhattuk, és eredetileg az egészet én énekeltem, a magas verzét és a mélyebb refrént, majd a magas refrént is, és így tovább. Eddie is épp ott volt az egyik nap, és várta a többieket, mert az egyik első próbájukra készültek. Látta, hogy szenvedek kicsit a mélyebb témákkal, hiszen az én stílusom kicsit másmilyen, így aztán odasétált a mikrofonhoz, és átvette tőlem a dallamot, én meg megmaradtam a magas részeknél. Azonnal hallottam, mennyire gazdagon szólal meg a hangja ezekben a mélyebb tartományokban, és egyből rájöttem, hogyan lesz ebből igazi dal: ha eléneklem az első versszakot, utána berobban a teljes zenekar, ő pedig elénekli ismét ugyanazt. Viszont a hatás miatt így mégis olybá tűnik, mintha már egy másik verzénél tartanánk: más hang, más személyiség, minden más. Ott, egyből megszületett a fejemben az ötlet, és hirtelen készen is volt a nóta. Talán negyven perc alatt teljesen összeállt a kép."

A Mookie Blaylock 1990. október 22-én adta első koncertjét, majd már Pearl Jamként szerződtek le kicsivel később az Epic kiadóhoz. Nagyjából ezzel egy időben indult meg a munka a Temple Of The Dog lemezén is, és a felvételek mindössze bő két hét alatt zajlottak le Seattle későbbi ikonikus stúdiójában, a Rick Parashar tulajdonában álló London Bridge-ben. Gossard: „Semmiféle nyomás nem nehezedett ránk, mivel eleve senki sem támasztott várakozásokat a lemezt illetően. Még csak lemezcég sem volt a képben, amikor stúdióba vonultunk és felvettük a dalokat: mi magunk fizettük a munkálatok költségeit, és miután az A&M utólag kiadta az anyagot, csak később térítette meg nekünk ezeket az összegeket." A meló tehát a Pearl Jam számára is amolyan kezdeti tesztlépést jelentett. Cornell: „McCready sem játszott korábban teljes hosszúságú albumon, és majdhogynem rá kellett kiabálni a Reach Down szólójánál, hogy oké, akkor itt most rajta a sor. Elkezdte nyomni a szólót, aztán a felénél olyannyira belelendült, hogy lerepült a fejhallgatója, és a második felét már úgy nyomta fel, hogy közben nem is hallotta a dalt." Eddie: „Ez volt az első alkalom, amikor igazi lemezen énekeltem, és a Hunger Strike a mai napig a kedvenc dalaim közé tartozik, amelyekben valaha is szerepeltem – vagy legalábbis a legjelentőségteljesebbek egyike."

0418tod3A projektnek ekkorra elég jól híre ment a helyi zenei szubkultúrában, így 1990. november 13-án a Temple Of The Dog is adott egy koncertet a seattle-i Off Ramp Caféban – ez volt a banda karrierjének első és utolsó hagyományos, teljes fellépése, és ezt eleve így is tervezték. Cornell: „Igazából senki sem volt hozzászokva, hogy egy zenekar ennyi lágy, lassú dalt játsszon egymás után. Sokaknak tetszett persze a zene, de a dalokat előtte senki nem hallotta még, szóval furcsa volt ez az egész, főleg úgy, hogy a fellépés egyszerre jelentette a debütáló koncertünket és a hattyúdalunkat is. Még valami bunyó is kirobbant, amikor egy jóbarátunkat, aki utána még évekig dolgozott a Pearl Jamnek meg a Soundgardennek is, fejbecsapták egy üveggel. Akkoriban kezdtek előbújni a barlangjaikból a külvárosi metalrajongók, akik előkaparták a '73-as Aerosmith-pólóikat, hogy megnézzék a csapatokat, hiszen ezekben a zenékben sok '70-es évek-beli hard rock-hatás rejlett. És nem igazán ment zökkenőmentesen, amikor ez a poszt-punk belvárosi szubkultúra elkezdte bevonzani a késő '70-es évekből megmaradt metalosokat..." A banda egyszer még fellépett az év decemberében az Alice In Chains előtt is, majd mindenki ment a saját dolgára. Az album végül a Soundgarden kiadójánál, az A&M-nél jelent meg 1991. április 16-án.

A Temple Of The Dog úgy Soundgarden, Pearl Jam és Mother Love Bone egyszerre, hogy közben igazából egyik sem. Az alapvetően lassú, melankolikus és visszafogott hangvételű lemez a fentiek közül mindhárom világából őriz valamit, de valójában zárványt jelent a belterjes seattle-i családfában, és épp ettől olyan különleges. Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy szép, de ezzel még semmit sem árultam el – viszont voltaképpen azzal sem mondok sokkal többet, hogy ezt tartom az egyik legérzelemgazdagabb, legcsodálatosabb, legtisztább lemeznek, ami csak valaha megjelent. Roppant felkavaró, keserű, mélységesen szomorú ez a zene, ugyanakkor végig ott rejlik benne az újrakezdés fontossága, az, hogy akármi történik, tovább kell menned, mert nem működik másképp, és bele kell törődni, vagy legalább együtt kell tudni élni azzal is, amivel látszólag nem lehet. Valószínűleg ez a szeretettel teli, mégis mindenféle giccstől, sziruposságtól mentes jelleg az, ami miatt sosem lesz tőle rossz kedvem, hanem éppen ellenkezőleg, inkább mindig egyfajta megnyugvást hoz.

Mindezt már a nyitó Say Hello 2 Heaven is tökéletesen példázza: lassú ütemű, füstös, bluesosan ringató szerzemény ez Cornell szenvedélyes, egyszerre leheletfinom, majd a végén orkánszerűen kirobbanó előadásmódjával, McCready csodaszépen megfogalmazott, érzékeny szólójával – méltó búcsú Andy Woodtól, valahogy így kell (pontosabban: csak így szabad) ezt. Chris egész karrierje egyik leghatalmasabb teljesítményét nyújtja a dalban, amely zenei alapjait tekintve egyébként nem áll messze sem a Mother Love Bone-tól, sem a korai Pearl Jam megszólalásától – amolyan átmenet. A Reach Down ugyanakkor más húrokat penget: zsírosan radírozó ősrockos jammelés adja meg az alapot, és amikor azt mondom, jammelés, ebben az esetben komolyan is gondolom, hiszen a 11 perc fölé kúszó játékidő közel felét McCready kifejtős, lélekkel telített, hangról hangra tökéletes gitárszólója jelenti (amit egyébként ő maga is élete legjobbjaként emleget a mai napig). De a nóta lebegős, furcsán álomszerű dallamvilága is úgy zseniális, ahogy van: ha el lehetne tekinteni Chris összekeverhetetlen hangjától és melódiáitól (mint ahogy nem lehet), ezek a pillanatok valamennyire akkor is soundgardenesek lennének, de hát ez valahol így természetes. Megunhatatlan, a '70-es évek első felének korlátlan zeneiségét idéző hangulatú darab.

0418tod2

Az album legismertebbjének számító Hunger Strike-ban valójában az a varázslatos, hogy tényleg annyi az egész, amennyit a fentebb idézett interjúrészletben Cornell elmondott róla – mégis tökéletes. Egy verze két, egymástól mereven eltérő karakterű és érzésvilágot közvetítő, ám elsőrangú torokkal, majd a kettőt egymásra tolják, és a csendes, melodikus, elmélkedősen szép nóta egyszerre katartikus magasságokba emelkedik, ahogy Cornell őserejű, magas hangja és Vedder kissé folkos, jellegzetesen rezegtetett dallamai egymás mellett szólalnak meg. Egyszerre szívszaggató és felemelő, a hideg ráz tőle, ha meghallom. És ha csak egy dalt mondhatnék, amellyel érzékeltetnem kellene, miről is szólt a '90-es évek elején a Seattle-mozgalom, akár ez is lehetne az.

A Pushin' Forward Back Gossard dala, ennek megfelelően korai Pearl Jamet idéző hullámzása senkit sem lephet meg, sőt, így, hogy Eddie helyett Chris énekel rá, még nyilvánvalóbbak a Led Zeppelint idéző áthallások. Ugyanakkor ebben a számban is hihetetlen feszültség halmozódik fel, a bridge különösen gyilkos. A Call Me A Dog ezzel szemben finom, szépen építkező lassú akusztikus gitárokkal, zongorával, ékes példája annak, hogy a Temple Of The Dog nem kizárólag egy konkrét halálesetre reflektált, hanem minden ott rejlett benne, amit az ember egy hasonló sokk hatására átértékel. Ezt a számot például Chris és leendő felesége-menedzsere, Susan Silver viharos viszonya inspirálta (és mint tudjuk, a kapcsolat a későbbiekben sem lett éppen egyszerű...). Ez ugyanakkor egy szimplább, simán „csak" szép nóta, amely kiválóan ágyaz meg az album közepén érkező drámai csúcspontnak, a Times Of Trouble-nek. Utóbbi elég direkt módon utal Andy halálára („When the spoon is hot / And the needle's sharp"), ám a Cornell üvöltéseiben felszínre törő mély fájdalom mellett is az a fő mondanivaló, hogy nem szabad megállni, nem szabad feladni, menni kell tovább rendületlenül. Nehéz ilyet kijelenteni egy egységesen tökéletes album esetében, de én mindig is ezt a számot tartottam a legjobbnak innen: ahogy Gossard csodaszépen meghangszerelt lassú dalára Chris ráénekel, az valami álomszerű, és itt jön át leginkább az a megtisztító jelleg, amit fentebb emlegettem. És lehet, hogy ez a megtisztulás nagyon fáj, de nem spórolhatod meg – Cornell dallamai áttételesen és konkrétan is ezt sugallják. A szájharmonika is tökéletesen passzol a hangulathoz.

0418tod5

A Wooden Jesus ismét földközelibb, szimplább téma, ahol még bendzsó is színesíti a hangzásképet, bár az érzelemkitörések innen sem hiányoznak: nem túlzás, Cornell – a kicsit később kihozott Badmotorfingerrel vállvetve – egyértelműen élete legjobb teljesítményét nyújtotta ezen a lemezen, amit itt is elénekel, az abszolút csúcs, tényleg példaképeit, a '70-es évek leghatalmasabb rocktorkait idézően örök. És az egyensúly még a lemez utolsó szakaszában is megmarad: tökéletesen kiegészíti egymást a Your Saviour okosan, fineszesen összerakott, hihetetlenül ízes riff-rockja, illetve a másik Gossard-nóta, a hatalmas refrénnel ellátott, finom, gyönyörű és megható Four Walled World lélekkel telítettsége. Nem is beszélve az All Night Thing bármélyi, füstbe burkolózott hangjairól, amelyekbe szolidan és finoman még némi jazzes-soulos-r&b-s íz is vegyül – az ilyesmi egyébként eleve nem áll távol Cornelltől, és sajátos, visszafogott ünnepélyességet kölcsönöz a lemez zárásának. Tökéletes befejezés. De tényleg nem tudok mit mondani: itt bizony az összes dal perfekt, ez a lemez valóban minden skálán megérdemli a maximális pontszámot.

A Temple Of The Dog anyaga a megjelenés idején persze nem aratott zajos sikert: ugyan a kritika jól fogadta, de mivel még hónapokkal a Seattle-robbanás előtt állt a világ, a Billboard Top 200-as listájára például fel sem került, és miután elcsorgott nagyjából 70 ezer példányban, mindenki úgy állt hozzá, hogy ebben a történetben üzletileg ennyi rejlett. Mindez ebben az esetben egyébként sem számított, hiszen a fókuszban az egy baráttól vett búcsú állt, nem a pénz. Ahogy említettem, az anyag elkészítése után Cornell és Cameron gyakorlatilag egyből megkezdte a Badmotorfinger lemez munkálatait a Soundgardennel, Ament, Gossard és McCready pedig a Pearl Jammel építkezett. Két rövidebb, alkalmi közös muzsikálást ugyan megejtettek 1991 végén (egyet az azévi Foundations Forumon, egyet pedig a RIP magazin gáláján), de ezek inkább örömzenélésként funkcionáltak – jellemzően még ekkor sem hitte senki, hogy ez a projekt valaha is igényt tarthat a szélesebb közönségrétegek érdeklődésére.

0418tod4

Az album csak 1992 tavaszán kezdett önálló életet élni, hiszen ekkor már gyökeresen más szelek fújtak a rockzenében, mint egy évvel korábban: a Pearl Jam Ten lemezének felfutásával, illetve a Badmotorfinger párhuzamos sikerét követően az A&M-nél valaki hirtelen a fejéhez kapott, és ismét kiadták az anyagot. Ekkor már természetesen nem maradt le a tokról a figyelemfelhívó matrica sem, miszerint az albumon a Pearl Jam és a Soundgarden tagjai játszanak – holott az első kiadás előtt Gossard kifejezetten kérte a céget, hogy legyen kis címke pont az új név bejáratása céljából, ám a cég simán nemet mondott az ötletre. A folytatás nem is lehetett kérdéses: a korábban sok lap által nem is recenzált album az érdeklődés homlokterébe került, majd a Hunger Strike klipjével megtámogatva a Billboard-lista ötödik helyéig jutott, és 1992 szeptemberére beplatinázódott. Egyszeri emlékprojekt ekkora kereskedelmi sikert sem előtte, sem utána nem produkált soha. Folytatásról, netán turnéról természetesen szó sem lehetett, noha ekkoriban a zeneiparban természetesen sokan sokat adtak volna érte: a Temple Of The Dogra mind Cornell, mind a Pearl Jam-szekció szent, érinthetetlen kuriózumként tekintett, és két 1992-es alkalmat leszámítva eltekintve ezután sem hangzott el semmi autentikus formában az anyagról. Ezekre a speciális pillanatokra egyébként az azévi Lollapaloozán került sor, ahol mind a Soundgarden, mind a Pearl Jam jelen volt, és mindkettejükre óriási figyelem vetült, nagyon okosan mégsem akarták túlpörgetni a közös megmozdulásokat. Ez a projekt egyszerűen nem erről szólt.

A résztvevők egyébként nem zárkóznak el elvi szinten attól, hogy egyszer nagyobb szabású formában is színpadra állítsák a Temple Of The Dogot, de az Andy iránti tiszteletből csakis megfelelő módon szeretnének belemenni, ha egyáltalán belemennek valaha. Tavaly, Wood halálának negyedszázados évfordulóján állítólag lett volna rá esély, viszont az A&M és a menet közben elhunyt Rick Parashar jogutódjai között a mesterszalagokért folyó per miatt végül aktív fázisba már nem juthatott el a tervezés. (A per alapját egyébként az képezte, hogy a producernek egy 1993-as alku értelmében 35 ezer dollárért át kellett volna adnia a szalagokat a 0418tod8kiadónak, de ezt elmulasztotta megtenni, és a kiadó csak halála után tudta meg, hogy az anyagok nem kerültek át a zenekarhoz, hanem a Parashar család birtokában maradtak.) A közönségnek így továbbra is be kell érnie kisebb-nagyobb, párszámos blokkokkal, ha éppen úgy hozza a sors – az egyik ilyet örökítették meg például a Mad Season neve alatt kijött Sonic Evolutionön is. Cornell ugyanakkor rendszeresen játszik Temple Of The Dog-dalokat a szólófellépésein. És ha már itt tartunk, azt is érdemes megjegyezni, hogy a társaság ma is gondoskodik Andy családjáról, ha éppen úgy hozza a szükség.

Én egyébként azt mondom, egy szép emlékkoncertnek és egy erről készülő esetleges DVD-nek mindenképpen meglenne a helye valamikor, de akkor sincs különösebb baj, ha a dolog sosem történik meg – a történet így is teljesen kerek. Nem látják ezt másképp maguk a résztvevők sem. Stone Gossard: „A mai napig hallgatom a lemezt, és úgy gondolom, hogy a legnagyszerűbb dolog, amihez valaha is közöm volt. Akármilyen összeállításban is dolgoztam, soha, egyetlen más helyzetben sem ment ennyire könnyen a dalszerzés, majdhogynem azóta is ugyanezt keresem minden alkalommal."

Ez a lecsupaszított őszinteség, természetesség az, ami olyannyira megismételhetetlenné és páratlanná teszi ezt az albumot, és emiatt tud mindig erőt adni az embernek akkor is, amikor minden kilátástalannak tűnik.

 

Hozzászólások 

 
+18 #8 faktor69 2016-04-19 15:48
Idézet - The Bandit:
Cameronon mekkora már az a St. Vitus póló:))


M-es :-)
Idézet
 
 
+7 #7 The Bandit 2016-04-19 15:28
Hatalmas album.....nosztalgiafakto r!!! Cameronon mekkora már az a St. Vitus póló:))
Idézet
 
 
+16 #6 valarmorgulisz 2016-04-19 09:07
Egy felesleges hang sincs. Őszinte, szép rockzene ez sallang és manírmentesen. Minden idők egyik legjobb grunge albuma, de ha csak szigorúan a rock terepét veszem ott is helyt áll.

Superunknown, Dirt, Badmotor, Ten, Temple of the Dog majd az Im above..óriási lemezek.
Idézet
 
 
+16 #5 Fésüs Norbert 2016-04-18 21:30
Nagy kedvenc.Az egész zseniális.Zseniális zenészekkel.Nekem főleg Chris Cornell miatt.Imádom a Soundgardent is.Persze...tudom...mindenki a fiatalsága nagy zenéit sírja vissza..de a grunge és az az egész atmoszféra valami teljesen speciális,külön leges volt.A személyes tragédiák mindig borzalmasak....de hatalmas idők voltak.Hatalmasak.Örülök,hogy én is tinédzserként élhettem meg,többek közt a TC-ban :)
Idézet
 
 
+12 #4 george 2016-04-18 21:13
Ohhh nagyon nagy kedvenc!!!....amikor magam alatt voltam(szerencs ére ma már ritkán) tökéletes volt,éjjel,üveg borral....Cornell elképesztően énekel....szerintem a Dirt mellett a legnagyobb grunge album...bár ezen fogtok még vitatkozni,gond olom:)
Idézet
 
 
+12 #3 pampasz 2016-04-18 21:12
Másfél éves kislányom kedvenc relaxációs albuma :) (az AIC Un plugged-dal egyetemben). Köszönjük Ádám ismételten a fantasztikus cikket!
Idézet
 
 
+12 #2 xyxy 2016-04-18 19:31
Ezaz! Grunge is alive!
Amugy engem is pont a Nirvana vezetett be a rockzene, később a metal minden fajtájának világába.
Idézet
 
 
+22 #1 Davidian 2016-04-18 19:29
Amikor először hallottam az albumot '92 körül egy lengyel Takt kazettán, nagyon szíven ütött... Csak utólag tudtam meg, hogy kik játszanak rajta, de elképesztő volt, hogyan tudnak ennyi érzelmet vinni a dalokba.

Már akkor sem értettem ezt a grunge/metál szembenállást, ez a lemez ugyanakkora mestermű, mint a Ten/Dirt vagy a Justice/Vulgar. És ugyanúgy imádom mindet a mai napig...

Köszi az írást :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.