Shock!

január 28.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Slayer: Decade Of Aggression

slayer_1Harminc évvel ezelőtt, 1991-ben rendszerváltás következett be a rockzenében: a világban akkortájt lezajlott hatalmas változások és a generációs csere ezt a területet sem hagyta érintetlenül. A hagyományos rock és metál fénykora véget ért, a zenekarok átalakultak, feloszlottak, a megmaradtak új utak után tapogatóztak – semmi sem maradt a régiben. Mint minden fokozatos átmenetnél, természetesen itt sem lehet egyetlen kezdőpontot vagy mérföldkövet megjelölni, egy lehetséges viszonyítási sarokpont azonban akár a Slayer első, dupla koncertlemeze is lehet. A három évtized fényéből is megugorhatatlan Decade Of Aggression tényleg mindent összegez, amit csak tudni kell a '80-as évek legsúlyosabb muzsikáiról.

megjelenés:
1991. október 22.

kiadó:
Def American
producer: Rick Rubin

zenészek:
Tom Araya  - ének, basszusgitár
Kerry King - gitár
Jeff Hanneman - gitár
Dave Lombardo - dobok

játékidő: 89:17

Első lemez
1. Hell Awaits
2. The Anti-Christ
3. War Ensemble
4. South Of Heaven
5. Raining Blood
6. Altar Of Sacrifice
7. Jesus Saves
8. Dead Skin Mask
9. Seasons In The Abyss
10. Mandatory Suicide
11. Angel Of Death

Második lemez
1. Hallowed Point
2. Blood Red
3. Die By The Sword
4. Black Magic
5. Captor Of Sin
6. Born Of Fire
7. Postmortem
8. Spirit In Black
9. Expendable Youth
10. Chemical Warfare

Szerinted hány pont?
( 62 Szavazat )

A Slayer megalakulása után elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a zenekar igazi terepét az élő fellépések jelentik. Így aztán már viszonylag korán, a Show No Mercy és a Haunting The Chapel EP debüt után felmerült egy hivatalos koncertfelvétel elkészítésének gondolata, a végeredmény azonban felemás eredménnyel járt. Az 1984 novemberében kiadott Live Undead minialbum pontos története a mai napig sem teljesen tiszta, de annyi azért már a maga korában is viszonylag gyorsan elterjedt róla, hogy igazából nem tényleges koncertanyag: a csapat egy stúdióban, néhány meghívott rajongó előtt valóban élőben játszotta a dalokat, de biztos, hogy nem egy koncerten készült a kiadvány. A háttérben bizonyos technikai problémákat lehet sejteni, de talán nem is számít már ennyi év távlatából, miért alakult így: a koncertalbum terve mindenesetre a későbbiekben sem került le a csapat és háttérstábja asztaláról.

A Slayer következő évei persze olyan sűrűnek bizonyultak, hogy nehezen lehetett volna beszuszakolni egy efféle anyagot a menetrendbe. Az 1985-ös Hell Awaitsszel a zenekar megindult felfelé a ranglétrán, méghozzá óriási rohamléptekkel, a Reign In BloodSouth Of HeavenSeasons In The Abyss mesterhármassal pedig nemcsak saját legendáriumukat és kultuszukat alapozták meg örökre, de a metál műfaj és számos alstílus további fejlődésére is felbecsülhetetlen hatást gyakoroltak. A minden korábbi lemezüknél jobban fogyó 1990-es album turnéinak megkezdésekor a csapat és menedzsmentje már tudta: ha valamikor, hát most érkezett el az alkalom a régi vágyálom valóra váltására. Főleg, hogy az év őszén elstartoló, európai Clash Of The Titans fesztiválturné állomásait minden korábbi körútjuknál nagyobb helyekre kötötték le a társult headliner Megadeth, illetve a hozzájuk csatlakozott két, önmagában is nézőmágnesnek számító nyitóbanda, a Testament és a Suicidal Tendencies társaságában.

slayer_8Érdekesség, hogy a Slayer eleinte nem klasszikus koncertlemezben, hanem videóban gondolkodott, ennek rögzítésére pedig jó előre kiszemelték az október 14-ei londoni koncertet. A dugig megtelt Wembley Arenában több mint tízezer néző várta a négy zenekart, vagyis úgy festett, ideálisak a körülmények, ám végül több bukkanó is adódott. A show menetét kissé megzavarta, hogy a War Ensemble-t kétszer játszották el a dal hivatalos klipjének forgatása miatt: a másodikat Tom Araya playbackes előadásként konferálta fel a megfelelő indoklással, a közönség azonban fújolni kezdett, így a banda végül gyorsan változtatott a terveken, és másodszorra is élőben nyomták el a számot. Rendhagyó módon, némi utómunkálattal a klipverzióban is ez a felvétel hallható a lemezes változat helyett. Ez önmagában még nem jelentett volna végzetes problémát, a kameraképek minőségével azonban csak részben voltak elégedettek, így aztán eltárolták a felvételeket, és folytatták a turnét, mondván, további állomásokon is rögzítenek majd dalokat. Ekkor már felmerült egy „sima″ koncertalbum gondolata is.

A következő rögzített koncertre a kaliforniai San Bernardinóban került sor 1991. március 8-án, az Orange Pavilionban, egy önálló bulin, ám ekkorra már nagyjából letisztult, hogy Európa után Észak-Amerika is megkapja a saját adagját a Clash Of The Titansből. Óriási ziccernek bizonyult, hogy a Megadeth és a Slayer mellé ide már az Anthrax is betársult, vagyis a thrash nagy négyese, a Big Four háromnegyede – történelmi eseményként – közösen indult útnak odaát (nyitócsapatként a még kezdőnek számító Alice In Chainsszel). Mindez természetesen az Államokban is szintugrást és komoly arénákat jelentett az önállóan ekkoriban párezres csarnokokban koncertező csapatok számára, tehát nem volt kérdéses, hogy e bulik egyikét is fel kell venni. Tom Araya: „Az Államokban elég sok turnét sújtott a recesszió, de a Clash Of The Titans nagyon jól futott, az egyik legsikeresebb nyári csomagnak számított, kiemelkedő nézőszámokkal, főleg ebben a stílusban. Még a Billboard-listára is visszakerültünk. Pedig amikor Európában játszottunk, még nem hittem benne, hogy Amerikában is működhet a dolog. De aztán egyre csak nőtt és nőtt és nőtt ez az egész, és bebizonyosodott, hogy tévedtem..."

Utólag érdekes kitérni rá, hogy minden anyagi sikere és brutális nézőszámai ellenére az amerikai Clash Of The Titans éppúgy felemásnak bizonyult a résztvevők számára, mint néhány hónappal korábban az európai kör. Utóbbi kapcsán elsősorban a Megadeth és a Suicidal Tendencies – konkrétan Dave Mustaine és Mike Muir – személyes ellentétei híresültek el a sajtóban, ám évtizedes ismeretség ide vagy oda, valójában a két főzenekar sem igazán találta egymással a hangot. Ezek a konfliktusok az amerikai körre sem csitultak el, és csak tovább súlyosbította a nehézségeket a három banda közül ekkoriban a legkomolyabb lemezeladónak számító Anthrax képbe lépése. Így aztán már a szervezési fázisban is állt a bál, hogy egyáltalán ki milyen státuszban, illetve mikor lépjen színpadra hármuk közül. A három csapat közül ekkoriban egyedül a Slayernek nem volt még amerikai aranylemeze – a Reign In Blood és a South Of Heaven 1992 őszén, a Seasons 1993 tavaszán lépte át az ötszázezres példányszámot a tengerentúlon –, így eleinte természetesen azon ment a vita, hogy ugyan milyen alapon lennének headlinerek. Araya egy korabeli interjúban így összegezte a témát: „Lehet, hogy az Anthraxnek meg a Megadethnek aranylemezei vannak, mi viszont velük ellentétben meg tudunk tölteni egy arénát, ezért játszottunk mi is főzenekari státuszban. Ez az egész lemezeladásos téma amúgy is mindig felhúz, szóval a turné kicsit irányba állított néhány embert a valós helyzetet illetően... Akadtak, akik senkiknek néztek bennünket a lemezeladási mutatók miatt, és ragaszkodtak hozzá, hogy mi legyünk a nyitóbanda, de aztán elég jól bebizonyosodott, hogy nagyon is sok jegyet tudunk eladni. Többet, mint ők..." Ironikus módon a turné elstartolása után megfordult a nézeteltérések iránya: ekkor már az volt a baj, hogy sem az Anthrax, sem a Megadeth nem akart a Slayer után színpadra lépni. Kerry King: „Nagyon viccesen alakult a dolog, mert eredetileg rotáltuk volna a sorrendet. Aztán az első buli után mindkét zenekar menedzsere odajött, hogy meggondolták magukat, és inkább minden este mi legyünk a zárószám... Mi meg: a faszt, ti akartatok cserélgetést, szóval cserélgetünk. Nekünk velük ellentétben sosem volt problémánk azzal, hogy minden este más legyen a sorrend."

slayer_9

A korabeli egybehangzó beszámolók szerint egyértelműen a Slayer uralta az amerikai Clash turnét, és utólag sem nehéz hitelt adni e forrásoknak. Nem látta ezt másképp Tom Araya sem, aki a korabeli interjúkban meglehetősen sarkosan fogalmazott a turnétársakról és a körutat övező feszültségekről: „Tök mindegy, mikor játszottunk éppen az adott este, a közönség mindig minket követelt. Még a közös Clash Of The Titans turnépólóknál is több saját pólót adtunk el, pedig konkrétan az önálló amerikai turnénkról estünk be ide. De így is több merch-cuccot értékesítettünk a többieknél. Nyilván bizonyos területeken fogékonyabbak az emberek erre a fajta zenére, de gyakorlatilag mindenütt jobban fogadtak bennünket a másik két idiótánál. Most csak az Államokról beszélek, hiszen Európában mindössze egy idióta volt – mindannyian tudjuk, kicsoda... Amerikában viszont mindkét idióta zenekar nagyobbnak képzelte magát nálunk. Na jó, az Anthraxék igazából nagyon jó srácok, és szeretem nézni a koncertjeiket is, mert viccesek és roppant szórakoztatóak. A Megadeth viszont rohadt unalmas. De mondjuk soha nem is nekem szólt a zenéjük." A problémákat persze, mint Tom célzott rá, a Megadethben is alapvetően egyetlen ember jelentette. King: „Dave Mustaine egy nyomorúságos seggfej. Senki sem akar a közelében lenni, mert akármikor is futtok össze, megpróbálja elérni, hogy kellemetlenül érezd magad. Ebből a szempontból tökmindegy, ki vagy: ha David Lee Roth mellett vagy egy popbandában zenélnék, akkor is ugyanezt csinálná. Nyomorúságos egy fasz, de tényleg. És mindent megtesz annak érdekében, hogy mindenki más is ugyanolyan nyomorúságosan érezze magát, mint ő." Araya: „Soha többé nem játszunk együtt a Megadethékkel. Már az európai turné is nehéz volt, de gondoltam, hátha az Államokban majd más lesz. De nem lett más. Jó, Mustaine elismeri, hogy azelőtt drogproblémái voltak, amiktől közben megszabadult. A személyiségével kapcsolatos problémák viszont ettől még megmaradtak."

A korabeli üzengetések ma már persze a múlt ködébe vesznek, az utólagos visszaemlékezésekben pedig mindenki igyekszik inkább simogatni az egykori turnétársakat. Ma már természetesen azt is tudjuk, sőt, személyesen is megtapasztalhattuk, hogy Araya fogadalmából semmi sem lett, a két zenekar útjai számos további alkalommal keresztezték egymást a következő évtizedek során, méghozzá jellemzően joviális hangulatban. Kerry King szerint a fiatalkori forrófejűség is sokat hozzátett az 1990-es és 1991-es közös turnék feszültségeihez: „Dave-vel néha akár évekre is mosolyszünet van köztünk, aztán utána sokáig minden a lehető legkiegyensúlyozottabb. A Clash Of The Titans idején épp rosszban voltunk, de végül aztán így is működött a turné. Abban az időszakban mindkét zenekar csúcsközelben volt, ám ennek ellenére élt bennünk egyfajta dühös dac is, és mindenáron bizonyítani akartunk. Végső soron azonban ezzel is csak a rajongók jártak jól, mert az összes koncert különlegesnek bizonyult."

slayer_10Még e fellépések közül is kiemelkedett a július 13-án, a floridai Lakelandben, a Civic Centerben adott buli, amit teljes egészében rögzített a Slayer. Miután visszahallgatták a felvételt, nem volt kérdéses, merre mennek tovább. King: „Megvolt a teljes show hanganyaga a Wembley-ből, de a lakelandi buli után újragondoltuk, hogy valóban azt kellene-e kiadnunk. A lakelandi koncert ugyanis hihetetlen volt. A Wembley-t mindössze néhány hétnyi turnézás után rögzítettük, Floridába viszont nyolc hónap koncertezés után érkeztünk, így aztán sokkal jobban is sikerült az előadás." A számos kiváló minőségű anyag birtokában meg is született a fejekben az elhatározás egy grandiózus, dupla koncertalbumról, rajta teljes egészében a lakelandi bulival, illetve további összeválogatott darabokkal Londonból, illetve San Bernardinóból. King: „A koncepció lényege az volt, hogy az egyes lemez a központi lemez, a máshol rögzített dalokból pedig a másodikra kerül fel egy válogatás." Mindezt ráadásul úgy keverték meg, hogy egyetlen monumentális, egységes buli hangulatát keltsék, összesen másfél órában, noha a Slayer ebben az időszakban rendszerint még az önálló koncerteken sem játszott ennyit, nemhogy a Clash Of The Titans turné bulijain.

Ha hihetünk a korabeli pletykáknak, a csapat eleinte Decade Of Decadence címmel tervezte megjelentetni a lemezt, ezt azonban a Mötley Crüe elhappolta nagyjából párhuzamosan kiadott válogatásalbumához. Így aztán a Decade Of Aggression változat lett a befutó. A felvételeken a közreműködők egybehangzó állítása szerint csupán minimális utómunkálatokat végzett Rick Rubin producer és a keverésért felelős Brendan O'Brien hangmérnök, és leginkább csak az egyes hangszerek arányán finomítottak, utólagos igazítások, toldozás-foldozások alig történtek. King: „Amikor először visszahallgattuk a rögzített bulikat, meglepett, mennyire pontosan játszunk, hiszen ezt a színpadon másként érzékeljük. Az is jólesett, hogy mennyire hasonló a felvett koncertek általános hangzása. Korábban elleneztem a koncertlemez gondolatát, de amint meghallottam ezt a soundot, azt mondtam, hogy oké, mehet. Ez a lemez ugyanis olyan, mint egy stúdióteljesítmény, csak még erőteljesebb, még durvább, még lendületesebb. Roppant büszke vagyok rá." Araya: „Itt nincs semmi trükk, cserebere, vágás meg ilyesmi. Az egyik dalban, fejből most meg nem mondom, hol, még a szöveget is elrontottam, de azt is úgy hagytuk. Elszúrtam, vállalom, nem próbáltuk meg kijavítani, hiszen az már nem lett volna valóságos. Ez az album a legjobb minőségű kalózlemez, amit csak kapni lehet a Slayertől!″

Az album végül 1991. október 22-én jelent meg, első diszkjén a teljes floridai bulival, a másodikon hét kaliforniai (Die By The Sword, Black Magic, Captor Of Sin, Born Of Fire, Spirit In Black, Expendable Youth, Chemical Warfare) és három angol (Hallowed Point, Blood Red, Postmortem) számmal. Érdekesség, hogy a japán verzióra ezek mellé még két plusz dal került, a San Bernardinó-i Skeletons Of Society, illetve az At Dawn They Sleep a Wembley-ből. Még egy fun fact: a kiadvány hivatalos felvezetéseként a banda a Raining Blood és a Black Magic összekapcsolt videóváltozatát hozta ki klipként a londoni koncertről, holott az említett két szám a koncertalbumon nem ebben a formában kapott helyet.

slayer_2Nehéz elfogulatlanul nyilatkoznom a Decade Of Aggressionről, ugyanis mondhatjuk, hogy tizenévesen, bár nem ezzel ismertem meg őket, mégis általa váltam Jeff Hannemanék feltétlen hívévé. Az első Slayer-albumom ugyanis az akkortájt friss Divine Intervention volt, és szerettem is, de a '94-es lemez a maga tüskés brutalitásával, kevésbé fogós megközelítésével azért nem csúszott mindig olyan könnyen. A többi soralbumot viszont ezekben az években nem igazán lehetett kapni itthon, legfeljebb méregdrága importként – Rubin és az American kiadó a '90-es években állandóan meccselt a különböző terjesztőkkel, aminek gyakran a zenekarai itták meg a levét –, így internet és megfelelő ellátottsággal rendelkező ismerősök hiányában az ember ilyenkor nem tudott mit csinálni. Végül aztán a Divine megismerése után pár hónappal, egy régen látott havernál teljesen váratlanul és véletlenül beleütköztem ebbe a koncertlemezbe, ő meg berakta róla a Dead Skin Masket. Tisztán emlékszem az azonnali sokkhatásra: mint írtam, szerettem és szeretem én a '94-es nótákat is, ez azonban egészen más szint volt. Azonmód el is kunyeráltam tőle a CD-ről másolt másfél órás kazettát, mondván, ő úgyis könnyen átvetetheti magának megint. Aztán hazafelé, a Székesfehérvárról Budapestre vezető autóúton, a Skoda 120 GLS hátsó ülésén terpeszkedve, életemben először végighallgattam a Slayer klasszikus munkásságának legjavát a Hell Awaitstől a War Ensemble-ön, a South Of Heavenen és az Angel Of Deathen át egészen a Chemical Warfare-ig. És valósággal megdelejezett.

A Decade Of Aggressionben az a legjobb, hogy iszonyú töménysége és brutalitása ellenére is van egyfajta határozott íve, amivel felkap és nem ereszt: egyszerűen nem lehet kikapcsolni, képtelenség szabadulni a varázsa alól. Először is, az album baromi jól szól: korántsem valami agyoncizellált hi-tech soundról beszélünk, hanem természetes, valóban lélegző hangzásról, amiben benne van egy élő koncert minden koszossága, karcossága, ám ezzel együtt is kellően tiszta, körvonalazott és maximálisan érthető. Másodszor, a számsorrend egyszerűen perfekt: nyilván akkoriban semmit sem tudtam róla, melyik dalt mikor és hol rögzítették, de ha nem derül ki Araya átkötőiből ennek ellentéte, sosem merült volna fel bennem, hogy nem egy komplett buli felvételét hallom. Harmadszor pedig ott voltak ezek a bizonyos átkötők, meg a tökéletesen eltalált arányokban hallható, morajló közönségzaj, amelyek révén 14-15 évesen, gyakorlatilag nulla koncertrutinnal is egyből ott éreztem magam egy dugig telt arénában, a tömeg közepén, és tökéletes képet alkothattam róla, milyen lehet átélni egy Slayer-bulit a maga nyers valóságában. (A zenekar javára szóljon, hogy később, az album fényében olyannyira áhított első élő találkozásunkkor maradéktalanul igazolták is a várakozásaimat. Meg az összes későbbi alkalommal is.) Araya kedélyes, barátságos („You guys in the front here, if you see someone going down, help him out, alright?"), illetve csak első blikkre kedélyes, barátságos („This is the song of choice, and it's called Mandatory Suicide!") konferanszait meg egyszerűen lehetetlen volt nem imádni.

slayer_6

Mai fejjel persze vicces belegondolni olyan apróságokba, hogy például a Hell Awaits gyilkosan zakatoló bevezetését aránylag hosszú ideig koncertintrónak gondoltam, és azt hittem, maga a dal csak a begyorsulással indul, hiszen a stúdióverziót csak később ismertem meg. De az ilyesmik is hozzátartoztak a régi idők bájához. Azt pedig garantáltan sosem fogom elfelejteni, hogyan futkosott a hátamon a hideg, amikor először meghallottam a South Of Heaven lidérces gitárbevezetőjét, hogyan tátottam a számat az Angel Of Death dobkiállására, hogyan tekertem vissza ezerszer is a szalagot a Postmortem nyitóriffjéhez, vagy hogyan kísértem az elsötétített szobában léggitáron a The Anti-Christ archaikusan is perfekt szólójában Hannemant és Kinget. Teljesen letaglózott a zenekar sötét durvasága, eredetisége, amit oly sokan próbáltak újrateremteni utánuk, de senkinek sem sikerült. Kerry: „Ha meghallasz egy Slayer-dalt, egyből tudod, hogy a Slayert hallod. Még Tom hangjának beérkeztét sem kell megvárnod, a zene is azonnal felismerhető. Amikor viszont egy slayeres hangzású banda szólal meg, húsz zenekar akármelyike lehet az. Nincs megkülönböztető védjegyük, nincs meg az a jellegzetes gitárhangzás, simán csak utánoznak, másolnak. Senki se vegye ezt rossz néven, semmi bajom a feltörekvő bandákkal, mindössze tanácsként mondom: minél egyedibb vagy, annál sikeresebb lehetsz, hiszen ellenkező esetben mindig lesz, aki jobban csinálja nálad." A kazetta első körben hetekre beragadt a walkmanembe, és utána is évekig rendszeres, heti hallgatnivalómnak számított, már azután is, hogy végül sikerült beszereznem a sorlemezeket. Egészen biztos, hogy egyetlen koncertalbumot sem hallottam még csak megközelítőleg sem annyiszor, mint ezt.

A Decade Of Aggressiont óriási üdvrivalgással fogadta a kritika, és a rajongótábor is hálásan reagált rá: az album a Billboard-lista ötvenötödik helyén nyitott – ez nagyságrendileg hozzávetőlegesen rímelt a sorlemezek korábbi helyezéseire –, és eladásai világviszonylatban nagyjából egy év alatt felülmúlták az 500 ezres példányszámot. Ennél méltóbb módon aligha lehetett volna zárni a csapat első évtizedét. Dave Lombardo: „A Slayer maga sosem változott, csak elfogadottabbá vált, ahogy egyre többen kattantak rá erre a stílusú zenére. A Metallica nélkül persze másképp alakult volna mindez, hiszen ők mindig is egy-két évvel előttünk jártak, már korábban sikeresek lettek. Ekkora sikerre persze nem számítottam, amikor annak idején elindult a zenekar, de furcsa módon azért mindig ott volt az agyam hátsó részében, hogy össze fog jönni. Belül tudtam, így aztán mindig eltökélt voltam. Tíz évvel később pedig itt vagyunk, és tényleg marha nagyra nőttünk. Ami tök jó."

slayer_5

Szomorú, de az első évtized összefoglalása végül más téren is finálét jelentett, Lombardo ugyanis személyes nézeteltérésekre hivatkozva, 1992 májusában bejelentette távozását a csapatból. A dobos és társai konfliktusai sosem képeztek titkot, elvégre Dave egyszer, a Reign In Blood után már kilépett a bandából néhány hónapra: „Kerryvel sosem szoktunk együtt lógni. Néha megpróbáltunk zenekarként közösen nyomulni, de egyszerűen nem működött. Más vagyok, mint ők. Aztán megismertem Teresát, és onnantól csak ő volt, meg én. És ennyi. Persze mellette továbbra is ott volt a zenekar, együtt zenéltünk, próbáltunk, dumáltunk, de sosem mászkáltam el velük, nem volt nagy haverkodás. Eleinte eleve csak Kerry és Jeff voltak igazi haverok, ők ketten a saját útjukat járták. Aztán mostanra Jeff és Tom is nagyon összebarátkozott. Kerry és én egyáltalán nem jövünk ki. Jeff-fel, hát, fogjuk rá. Tommal kicsit jobban megtalálom a hangot, mint a másik kettővel. Szeretem őrizgetni a sérelmeket. Rendszerint eszembe jutnak régebben történt dolgok, és elkezdek rajtuk kattogni: nahát, ott volt az is, hűha..."

A szimbolikus cezúrát jelentő Decade Of Aggression után az egész metálszíntéren ikonként tisztelt Lombardo kilépése konkrétan is új korszakot nyitott a Slayer történetében, és a zenekar már a Forbiddenből ismert Paul Bostaph leigazolása után fordult rá a következő érára. Persze nem nagyon kapkodták el ebben a furcsa, változásokkal teli időszakban, amikor minden szél Seattle irányából fújt: ott voltak az 1992-es, európai Monsters Of Rock fesztiválokon, és a Judgment Night filmzenén is szerepeltek a következő évben, de az említett Divine Intervention végül csupán 1994 szeptemberében jelent meg. Stabil, masszív, kiváló album, amely – egyáltalán nem köztudott módon – lemezeladásilag is az egyik legnagyobb sikerüknek számít mind a mai napig, ám már a maga idejében is megosztotta a tábort, én pedig bármikor vállalom, hogy minden értéke ellenére sem fogható az első éra alapvetéseihez. Később még akadtak klasszikus értékű kinyilatkoztatásaik, de az a bizonyos első évtized, amelyet a Decade Of Aggression ünnepelt, összességében megismételhetetlen maradt.

slayer_7

Mint ahogy megismételhetetlen ez a remekbe szabott kettős koncertlemez is. Persze szeretem én a későbbi élő anyagaikat is: a már 1990-ben is tervezett, de végül csak 1995 őszén kiadott első koncertvideó, a Live Intrusion például határozottan zseniális, de nem tudnék rosszat mondani a 2003-as War At The Warfieldre vagy a 2004-es Still Reigningre sem. Ám a Decade Of Aggressionnel egyik sem ér fel nálam. Ebben minden bizonnyal a fentebb részletezett személyes kötődés is szerepet játszik, de nem hinném, hogy kizárólag ennyi lenne az ok: manapság már nincs jelentősége egy-egy újabb élő anyagnak, emellett azonban egyszerűen nem lehetett és nem lehet elmenni szó nélkül. Igazi iskola, a Slayer páratlan munkásságának valóságos esszenciája – ha csak egyetlen koncertalbumot nevezhetnék meg kedvencemként, minden bizonnyal ez lenne az.

 

Hozzászólások 

 
#11 janomano 2022-01-05 15:32
A vilag legjobb koncertlemeze.
A Lombardo meg olyan bizonyitasi vaggyal fogott bele a Grip Inc. lemezbe hogy, csak na, az a legjobb studios teljesitmenye.
(Az amugy milyen vicces hogy az Angel of death kiallasa lett az egyik nagy sztori a Slayernel, es hogy az egy igen massziv önmasolas :) )
Idézet
 
 
#10 Equinox 2022-01-01 12:37
Az újév első lemeze, amit meghallgattam, hála a cikknek. Most, hogy figyeltem jobban, azért nagyon feltűnő, hogy a Hallowed Point máshonnan származik, rosszabb is a felvétel. Nem zavaróan, de feltűnően kásásabb. Meg is kerestem azonnal, hogy innen van-e az a más forrás, és látom, hogy igen. Nincs több kérdés számomra
Idézet
 
 
#9 suizidium 2022-01-01 05:17
Patton mondta egyszer. Slayer. Mit lehet meg mondani roluk?
Nem bizom senkiben....aki nem szereti a Slayert.
Idézet
 
 
#8 Pisti 2021-12-31 16:58
Az egyik legjobb koncertcucc amit ismerek. Hibátlan.
Idézet
 
 
#7 Equinox 2021-12-31 16:05
Idézet - Qrman:
Ha már 91,sosem értettem, hogy az Operation Livecrime miért nem jelenik meg a legjobb koncertlemezek között. Precizitás, hangulat, teljes Mindcrime, és s egy fantasztikus koncertvideo Nálam többet megy, mint a studiolemez.

Abból szerintem a videó az igazi. Amikor Tate el is játssza Nikki szerepét, meg a Sister Mary is megjelenik.
Idézet
 
 
#6 Equinox 2021-12-31 11:30
Nekem csak a stúdiólemezek után került a kezembe (teljes diszkográfiás mp3-as CD), sokat szólt, egyetemen is. Kötelező darab
Idézet
 
 
#5 Qrman 2021-12-31 11:21
Ha már 91,sosem értettem, hogy az Operation Livecrime miért nem jelenik meg a legjobb koncertlemezek között. Precizitás, hangulat, teljes Mindcrime, és s egy fantasztikus koncertvideo Nálam többet megy, mint a studiolemez.
Idézet
 
 
#4 Montsegur 2021-12-31 11:20
Köszi a cikket, tökéletes évbúcsúztató :-)

Nekem a World Wide Live a legtöbbet hallgatott koncertlemez (a Scorpions miatt lettem metalrajongó), de a Slayertől toronymagasan ez a kedvencem. Fantasztikus lemez (végre) nagyon jó hangzással.
Idézet
 
 
#3 Windir 2021-12-31 10:43
Igazi év végi ajándék az írás, hatalmas köszönet érte! Ekkor kerültem egyetemre és a walkmanben ez az album szólt a legtöbbször. Sok nehézséget vészeltem át vele, örök emlék.
Idézet
 
 
#2 miso 2021-12-31 10:33
Anno ezzel a kiadvánnyal szerettem meg a Slayert.

Egyik cimborám selejteztgette a kazettáit, én meg rácsaptam párra, és ez a dupla kazi is köztük volt, teljesen agyonütött:)
Rommá hallgattam őket.

No 1 koncertlemez nálam.
Idézet
 
 
#1 Szikula Gellért 2021-12-31 08:36
Abszolút csúcs ez a koncert album. 10/10 pont. Nekem a megjelenésekor kazettán volt meg. Mondanom se kell rongyosra hallgattam.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.