Shock!

Slash 2016-ban visszatért a Guns N' Rosesba, és folyamatosan gyártja a lemezeket a szólócsapatával is – vagyis minden tekintetben sínen van. Ez azonban nem volt mindig így, és a gitárosnak a rendszeres magánéleti-függőségi megborulások mellett a zenei pályáján is akadtak göröngyösebb szakaszok. A sors keserű fintora, hogy a legmélyebb szakadékba az ezredforduló idején sikerült belecsúsznia, amikor is jelentős mértékben a kedvezőtlen zeneipari környezet és a kiadói bénázások következtében Gunson kívüli pályafutásának egyik legjobb produkcióját tette le az asztalra. Idézzük hát fel a Slash's Snakepit második nagylemezét, a gitáros minden bizonnyal legkevésbé ismert albumát!

A Slash's Snakepit első albuma, az 1995-ös It's Five O'Clock Somewhere történetét már felelevenítettük a rovatban hosszú évekkel ezelőtt. Címszavakban: a Guns N' Roses a Use Your Illusion I-II turnéi után leállt, a zenekar működését személyi feszültségek és zenei nézeteltérések tették lehetetlenné, Slash azonban tele volt ötletekkel. Miután W. Axl Rose nem mutatkozott vevőnek ezekre, a gitáros összehozott egy saját zenekart, és letettek az asztalra egy ízig-vérig slashes, súlyos, gitárcentrikus hard rock albumot.

Az It's Five O'Clock Somewhere több mint egymillió példányban kelt el világszerte – ebben nincs semmi csoda, akkoriban még mindig elképesztően működött a GN'R név globális felhajtóereje –, ám a Geffen kiadó végül leállította a menetet és visszarendelték a gitárost Axl mellé, mondván, álljanak neki az új albumnak. Ez azonban nem jött össze: Slash eleve még turnézott volna a Snakepittel, és Los Angelesben csak a teljesen értelmetlen, hosszadalmas tökölődés várta. Így aztán 1996 őszén hivatalosan is kilépett a Guns N' Rosesból: „Az első Snakepit-lemezre nagyon büszke voltam, arra is, ahogy elkészítettük, meg arra is, ahogy sikerült. Hihetetlenül élveztük az egészet, és tényleg minden csakis a feelingről szólt. Aztán útra keltünk, és négy hónap alatt összesen száznyolc koncertet adtunk négy különböző kontinensen. Úgyhogy amikor utána ismét csatlakoztam a Gunshoz, és láttam, milyen állapotban van a zenekar, azt mondtam: oké, megízleltem, milyen az élet a bandán kívül, és pontosan tudom, hogy ha most itt maradok, kurvára bele fogok dögleni."

Ezek után meglehetősen turbulens időszak következett a gitáros életében. Még a kilépés előtti nyáron a Szigeten is fellépett a Slash's Blues Ball hakniformációval, de a következő évek javarészt vezérfonal nélküli ide-oda csapódásokkal teltek. Így aztán az évtized végén maga Slash is úgy látta, hogy ideje ismét lecövekelni, a Snakepit feltámasztása pedig teljesen természetesen adta magát: „Miután kiléptem a Gunsból, nekiindultam és elkezdtem zenélni mindenkivel, rengeteg különböző zenésszel. Összejött egy újabb csapatom is, akikkel szintén hét-nyolc hónapig turnéztunk, és egy pillanatig sem vettük komolyan az egészet, mégis folyamatosan futottak be az ajánlatok a további bulikra. Aztán egy idő után eljutottam oda, hogy oké, akkor ismét összerakom a Snakepitet, és ezzel foglalkozom majd."

Az első Snakepit-albumon a Guns korabeli tagságából Matt Sorum dobos és Gilby Clarke gitáros is szerepelt, a felállást pedig az Alice In Chains basszere, Mike Inez, illetve a Jellyfishből elsősorban gitárosként ismert, de itt énekesként csatasorba állított Eric Dover tette teljessé. A turnét a banda már James LoMenzo és Brian Tichy ritmusszekciójával nyomta le, de Slash úgy döntött, teljes tabula rasát húz, és új emberekkel éleszti fel a zenekart. Elsőként a Guns régi háttéremberével, Teddy „Zig-Zag" Andreadis billentyűssel ült le jammelni, és ő ajánlotta a figyelmébe Johnny Griparic basszert, majd utóbbi révén került be a képbe a helyi klubvilágban mozgó, bluesos és soulos háttérrel is rendelkező, virginiai születésű Rod Jackson énekes: „Mindent egybevetve nagyjából egy évbe telt összerakni a zenekart. Teddyt nyilván ismertem a Guns révén, és rajta keresztül ismertem meg Johnnyt, aki aztán bemutatott Rodnak. A Roxyban láttam őt először színpadon az akkori zenekarában, miután Johnny felhívta rá a figyelmemet. Akkoriban épp megszámlálhatatlan mennyiségű énekest hallgattam meg, és elsőre Rodra sem éreztem rá annyira, mert a zenekara teljesen másban utazott, mint én, a hangja ugyanakkor tetszett. De miután végighallgattam egy újabb teljes doboznyi kazettát meg túlestem egy rakás további meghallgatáson, Johnny odaadta neki a demónkat. Nem is tudtam, ki énekel a néhány nappal később visszakapott felvételen, de lenyűgözött a végeredmény. Nagyjából kétszáz embert hallgattam meg, hogy végre megtaláljam a megfelelő énekest a Snakepitbe, aztán kiderült, hogy Rod végig ott volt a szemem előtt. A Been There Lately dalt például részben a Hollywood Billiards nevű hely ihlette, ahol mindketten rengeteg időt töltöttünk, mégsem futottunk össze soha."

Mire Jacksont véglegesítették, már a másik két hiányzó láncszemet is megtalálták Alice Cooper gitárosa, a szintén hollywoodi klubveterán Ryan Roxie, illetve Matt Laug dobos személyében: „Ryant Alice Cooper mutatta be nekünk. Addigra már elfogyasztottunk néhány ritmusgitárost, de ugyanígy a dobost sem találtuk meg azonnal. Aztán a legendás észak-hollywoodi dzsesszklubban, a Baked Potatóban láttam egy este Matt Laugot, aki igazán lenyűgözően ütötte a bőröket. Felmentem hozzá játszogatni a színpadra, és egyből minden a helyére került." Slash tehát most is valódi, élő, lélegző rockbandában gondolkodott, nem önálló projektben, és nem is szabadon cserélgethető háttéremberek gyülekezetében: „Sosem akartam a gitárjátékom köré épített szólókarrierbe kezdeni, egyszerűen nem vagyok az a típus... Szerintem technikailag sem vagyok elég jó ehhez, és eleve egyre jobban untatnak azok a zenekarok, ahol minden a gitáros körül forog. Viszont akármilyen sikereket is arattunk a Gunsszal, ugyanígy azt sem szerettem volna, ha pusztán csak az énekes melletti másik csávó vagyok."

A csapat dalai lassan formát öltöttek, hiszen Slash sosem szűkölködött az ötletekben, és társaiban abszolút megfelelő partnerekre talált ezek végső formába öntésében. Ám ahogy lassan ráfordultak az album munkálataira, kiderült, hogy a Guns korábbi kiadóját, a Geffent magába olvasztó Interscope valahogy nem beszél egy nyelvet a gitárossal. Pikáns, de Slash mindezzel az 1999 végén kihozott, gyűjteményes Guns-koncertlemez munkálatai során szembesült először igazán plasztikusan, ennek előkészítését ugyanis személyesen is felügyelte. Mindez a Snakepit jövőjére is sötét árnyékot vetett: „David Geffen gyakorlatilag megásta a Geffen sírját, amikor otthagyta a céget és átment a Dreamworkshöz. Az új vezetés elkezdte kirugdosni az embereket, kiszórták az összes arcot, akikkel együtt nőttünk fel a zeneiparban, és én a magam részéről továbbra is velük szerettem volna dolgozni. Úgyhogy nem is nagyon vettem komolyan, amikor jöttek a nagy szövegekkel, hogy oké, X meg Y már nem dolgozik itt, de ettől még bla-bla-bla... Az Interscope szép lassan magába olvasztotta a Geffent, és egy idő után azon vettem észre magam, hogy ott állok egy kibaszott hard rock bandával egy hip-hop kiadónál. Lövésük sem volt, mihez kezdjenek velünk, nem tudták, hogyan kellene marketingelni a zenekart, egyszerűen nem beszéltünk egy nyelvet. Hozzáteszem, azt sem tudták, hogy a Guns lemezével mihez kezdjenek. Egyetlen jó dolog sült ki ebből az egészből: amikor Jimmy Iovine révén bekerült a képbe Jack Douglas."

Az Aerosmith klasszikus '70-es évekbeli lemezeinek producere örömmel állt kötélnek, és elvállalta a második Snakepit-album zenei rendezői feladatait. Slash: „Eredetileg már az Appetite For Destructiont is Jackkel akartam elkészíteni, de úgy alakult, hogy nekünk is meg neki is problémája akadt bizonyos vegyianyagokkal, úgyhogy a kiadó inkább igyekezett bennünket távol tartani egymástól. De most már belefért a dolog. Lejött bennünket megnézni Miamiban, és ugyan talán a legelcseszettebb koncertünket adtuk, mégis azt mondta, hogy bejött neki a dolog. Úgyhogy bezárkóztunk a stúdiómba, és megcsináltuk a lemezt." Méghozzá a lehető legspontánabb módon: „A basszus- és dobalapokat a Los Angeles-i Ocean Wayben rögzítettük, de minden mást nálam, az otthoni stúdiómban. Heteken át a nappalimban döglöttünk a kanapékon és nyüstöltük a dalokat. Az egész zenekar ott élt, és annyit zabáltak, hogy csaknem kiettek a vagyonomból... De eszméletlen jól éreztük magunkat: biliárdoztunk, régi Bob Marley-lemezeket hallgattunk, meg persze néztük a műholdas Channel 80 pornócsatornát... Ha pedig közben összeállt egy dal, lesétáltunk az alagsorba a stúdióba, és megnyomtuk a felvétel gombot."

A zenekar természetesen leadta az Ain't Life Grand címet kapott album első változatát az Interscope-nak, ám a cég nem látott fantáziát a lemezben. Mai fejjel mindez abszurdnak tűnhet, de a kor viszonyai között nem feltétlenül volt az: Slash neve nyilván ekkoriban is komoly reklámértéket képviselt, ám hasonló típusú nyers, old school rock'n'roll albumok akkoriban gyakorlatilag alig jelentek meg. A mainstream rockszínteret szinte kizárólagos jelleggel a hip-hoppal kevert, mélyre hangolt nu metal formációk dominálták. Így aztán a felek végül a könnyes búcsú mellett döntöttek, a gitáros pedig a független Koch Recordshoz igazolt. Mindez több mint fél év csúszást jelentett az eredetileg tervezett kiadáshoz képest, és végül itt jelent meg 2000. október 10-én a második Slash's Snakepit-anyag, ami Slash egy korabeli interjúja szerint is deklaráltan szembement a korabeli trendekkel: „Ez a lemez a nagyon kevés valódi rocklemez egyike manapság. Büszke vagyok rá, hogy habár rengeteg változás megy végbe a mai zenei világban, ki tudtam tartani amellett, amit mindig is csináltam, és le tudtam tenni az asztalra egy ilyen erős albumot. Szerintem ebben az albumban megvan az az energiaszint, ami annak idején engem is a rock'n'rollhoz terelt."

Noha a csapat az év augusztusától az AC/DC amerikai turnéján játszott nyitóbandaként – a fedélzetről a kiadói kavarások és személyes ellentétek miatt Cooperhez visszatérő Roxie helyén Keri Kellivel –, már a megjelenés idején is sejteni lehetett, hogy az anyag nem kapja majd meg azt a figyelmet, amit megérdemelne. A lakossági netkorszak hajnalán jártunk, és ugyan lehetett hallani, hogy hamarosan megjelenik egy album a gitárostól, a konkrétumok gyakorlatilag teljesen elmaradtak. Akkoriban még csak ritkán kerültem internet elé, ennek hiányában pedig sem a zenésztársak kilétéről nem értesültem, sem arról, hogy a szóban forgó lemez milyen néven fut majd. Így aztán, amikor egy verőfényes októberi péntek délutánon bementem a CD Pincébe körülnézni, óriási meglepetésemre egyszerűen ott volt a polcon a friss megjelenések között egy új Slash's Snakepit-lemez. Nyilván hatalmasat dobbant a szívem és azonnal megvettem (főleg, hogy a pult mögött a srácok azonnal mondták is, mennyire jó), de már húszéves fejjel sem tűnt normálisnak, hogy egy ekkora név így, gyakorlatilag fű alatt hozza ki a friss dalait. Erre a hírverésmentességre az is rímelt, hogy az albumról például a korabeli hazai Hammerben sem jelent meg hír vagy kritika. És mindez nem korlátozódott Magyarországra...

Pedig az Ain't Life Grand minden túlzás nélkül szenzációs album – igazából mai fejjel is mellbevágóan erős. Az It's Five O'Clock Somewhere is remekbe szabott munka volt, a folytatással azonban a megújult Snakepitnek sikerült még annál is kerekebb, erőteljesebb, vibrálóan élő, az energiától szinte szétrobbanó folytatást letennie az asztalra. A stíluson nagyon nincs mit magyarázni: a lemez éppúgy a védjegyszerű Guns-sound Slashtől eredeztethető oldalát domborítja ki, mint elődje, vagyis a vérbő módon gitárgazdag, riff- és szólógazdag hard rockos vonalat. Ám valahogy még eredetibb, még különlegesebb formában teszi ezt. Ebben a perfektre csiszolt dalok mellett szerintem elsősorban Rod Jackson játszotta a kulcsszerepet. Eric Dover is nagyszerű, de sokkal tipikusabb, rekedtes-süvöltős torok volt, míg a virginiai félvér srác némiképp más iskolát képviselt. Slashnek saját bevallása szerint is épp az a soulos, r&b-s vonal tetszett meg benne, ami végig érezhető előadásmódjában, dallamaiban. Ám az a legszebb, hogy ezzel együtt is ugyanolyan megzabolázhatatlan, áradóan elsöprő erővel hozza magát, mint Dover.

A másik tényező Matt Laug, aki játékának húzását tekintve az úthengerszerű Matt Sorummal összehasonlítva sem vall szégyent, ám több irányú képzettségével ad valami sajátos, játékosabb, könnyedebb, ha úgy tetszik, még zsiványosabb vibrálást a daloknak. Ez a felszín alatt mindvégig megbúvó, dzsesszes-szvinges-soulos-ki-tudja-milyen lüktetés a '95-ös Snakepit-albumnak ebben a formában legfeljebb néhány dalban volt sajátja (talán a Good To Be Alive jelenti erre a legjobb példát). Ennek eredőjeként a döbbenetesen jó hangzású album tényleg kiemelkedik a felhozatalból. Nem pusztán az akkoriból, 2000-ben ugyanis, mint fentebb is szóba került, gyakorlatilag alig jelentek meg ilyen típusú lemezek – hanem összességében, Slash irigylésre méltó életművében is egyértelműen a csúcspontok közé kívánkozik.

Aznap este épp bulizni indultam, így a lemez meglepetésszerű bezsákolása után hazaérve mindössze az első két számot tudtam meghallgatni az Ain't Life Grandről. Ám ez is elég volt ahhoz, hogy tökéletesen megalapozza az éjszakát. A Been There Lately olyan elementáris erejű, szikrázó slash'n'roll-lal indítja a lemezt, hogy helyből padlóztam tőle. Nem pusztán a membránt kiszakító, csodálatosan karcos gitársound és az összekeverhetetlen, nem kevés csaka-csakás feketezenei hatást rejtő riffelés ütött ki, hanem az is, hogyan sikerült megint leakasztania Slashnek egy ilyen kivételes hangot. A Teddy Andreadis klimpírozásával is alábúgatott, ellenállhatatlanul dögös téma hallatán egyből arra gondoltam, hogy Axlnek bizony alaposan fel kell kötnie a gatyáját, ha gombot akar majd varrni erre. Ez ugyebár az az időszak volt, amikor néhány hetente felreppent, hogy jövő hónapban most már eskü, tényleg, egészen biztosan megjelenik a Chinese Democracy...

Ám még így is csak a Just Like Anything fülledt bevezetője hallatán mondtam azt, hogy oké, ez itt tényleg valami egészen kivételes. Ebben a sejtelmes-mágikus témában ugyanis úgy van benne a '80-as évek Los Angeles-i hangulata, hogy közben mégis teljesen frissen hatott akkor és ott. A herflivel, finom hammonddal is színesített téma riffelése roppant tömény, ám mindig a legjobb pillanatokban fogják vissza, így egyszersmind utánozhatatlanul szellős is. A '60-as, '70-es évekbeli soulos hatásokat tükröző refrén pedig teljesen atipikus, az ember nem számítana ilyen kórusra egy ehhez hasonló tételben. Igazi mestermű, emellett valódi különlegesség. Kiirthatatlanul kavargott a fejemben már aznap is egész este, de az azóta eltelt huszonöt évben is a legváratlanabb pillanatokban képes beugrani, hogy aztán napokon át kísértsen...

A Shine volt az első dal, amit Jackson meghallgatott azon a bizonyos demón, és csupán úgy jellemezte utólag, mintha a Led Zeppelin jammelt volna benne a Beatlesszel. Én sem tudnék találóbbat mondani rá, füstös, álomszerű pszichedelia hatja át az egész dalt, amihez a frontember is bőven hozzátesz ezekkel az óriási énektémákkal, ám mégis teljesen más dimenziót ad velük neki. A szétkent vokálok is briliánsak, és a refrén mellett a kissé nyifogós központi gitármotívumot sem lehet többé elfelejteni, ha meghallottad. A Mean Bone hip-hopos pulzálású, csajos szövegmondással startol, de aztán természetesen nem marad így: pörgős, mégis táncos húzású rock'n'roll fejlődik belőle nagy terű gitártémákkal és csípőrázós ritmusokkal, bő kézzel mért funkos hatásokkal – meg egy újabb briliáns refrénnel. Nem véletlenül készült hozzá klip is, mert rendkívül könnyű belekapaszkodni, annyira gördülékeny az egész. Jacksont megint nem tudom eléggé méltatni, de természetesen Slash védjegyszerű szólója is tízpontos.

A lemez balladája, a Back To The Moment elsősorban Roxie és Jackson közös szerzeménye, tökéletesen megfogalmazott, finom vokálokkal megkoronázott, ének szintjén megint nagyon komoly soulos hatásokat tükröző darab. Tíz évvel korábban simán lehetett volna sláger, bár igazából épp Jackson miatt cseppet sem nevezném tipikus, könnyfakasztó Sunset Boulevard-lírának. Mindenesetre óriási, és csak megsokszorozza a lemez egyik legerősebb bombája, a Life's Sweet Drug hatását. A Laug izgága ritmusaira, fortyogó-pulzáló gitárokra és Jackson elsöprő dallamaira épített verzék megint nyakig áznak a funkos-soulos hatásokban, a refrént pedig már a második körben üvöltöd Roddal. A begyorsulós szólóblokkban Slash is megint brillírozik. A lemez leghosszabb dala, a hat perc fölé kúszó Serial Killer azonban – címéhez méltó módon – borongósabb, pszichóbb pillanatokat hoz. Ez egy lassabb, kimértebb, sötétebb tétel óriási dallamokkal, nem hat feltétlenül azonnal, ám aztán óhatatlanul örökre bekúszik a hallójáratokba. Mindez a lassú középrésszel felvezetett, epikusra vett szólóra is áll.

A soron következő két dal hatásosan oszlatja el aztán a fekete felhőket. A Griparic funkos-diszkós basszusára felhúzott, ám egyszersmind southern rockos ízekben is bővelkedő, szuperszonikusra hizlalt The Truth, illetve a pörgősebb, riffelősebb, akkordbontogatós bridge-dzsel ellátott Landslide egyaránt méregerősek refrénfronton. Utóbbi különösen nagy favoritom, ez a kórus egyenesen zseniális. Tipikus albumos tétel mindkettő, de tökéletesen példázzák, miért annyira kivételes ez az anyag: feltöltenek élettel, energiával, ám közben nem hagynak nyugodni, muszáj őket újból és újból meghallgatni.

És még csak most következik az egész anyag legegyénibb tétele, a címadó darab, Slash és Jackson első közös szerzeménye. Fülledt-romlott bármélyi hangulatával („End of the summer, down in New Orleans..."), húsos fúvós-billentyűs szekciójával, részeg szaxofonfutamaival, női vokáljaival tényleg igazi különlegesség, és tényleg mindenki hatalmasat alakít benne. Nagy kár, hogy a kutya sem ismeri ezt a lemezt, mert ez a dal briliánsan mutatna a mai Guns turnéprogramjában is, az ocsmány, flitteres zakót öltő Axllel a zongora mögött. Persze szigorúan a műsor első negyven percében, amikor még bírja hanggal... Utána pedig két kifejezetten kemény, odaverős rocknóta zárja a lemez alapverzióját. A Speed Parade-et Slash egy flipperhez írta, összességében az album legmorózusabb, szinte metálosan zorallra vett riffelését hozza (a begyorsulós, versenyautó-effektekkel felütött középrész például elég egyértelmű Judas Priest-ízeket hordoz), de néhány hallgatás után ezzel is könnyű összehaverkodni. A záró The Alien azonban összességében erősebb, ez amolyan igazi felturbózott, slashes-gunsos rock'n'roll-téma, automatikusan bemozdul rá a láb meg a fej. Ráadásul Jackson ismét hatalmas refrént kanyarít bele, Slash pedig úgy szólózik, mintha – hálistennek – sosem akarná abbahagyni.

Fentebb említettem a marketing teljes hiányát – ez sajnos nem volt véletlen, a Koch ugyanis hiába adott gáláns ajánlatot a Snakepitnek, valójában komoly pénzügyi problémákkal küzdött. Az album kellő marketing hiányában gyakorlatilag teljesen észrevétlen maradt: fel sem került a Billboard Top 200-as listájára, amit semmivel sem lehetett megideologizálni, brutális fiaskónak számított. Ekkorra ráadásul a hangulat is kezdett megromlani a zenekarban, hiszen mindenki lakva ismerszik meg igazán. Slash: „Ryan Roxie csak azzal foglalkozott, hogy a lehető legtöbbet húzza le a kiadásból. Rodról kiderült, hogy semmi sem motiválja, ráadásul drogos. Johnny remek basszusgitáros volt, de nem rendelkezett turnés tapasztalatokkal, pedig szüksége lett volna rájuk. Matt Laug számított a legtapasztaltabb, legkiegyensúlyozottabb tagnak. És persze ott voltam én, a főnök szerepében, ami teljesen idegen volt tőlem. Teljesen egyenlő arányban osztottam el a kiadásból származó előleget, amiből arra lehetne következtetni, hogy mindenki egyenlő arányban vette ki a részét a melóból, pedig nem így történt."

Ezzel párhuzamosan a háttér is öszeomlott: „Azért állapodtam meg a Koch Recordsszal, mert ők adták a legjobb ajánlatot, engem pedig csak az érdekelt, hogy haladjunk. Ez azonban nem bizonyult jó döntésnek, mivel nem sokkal a lemez megjelenése után becsődöltek. Az új menedzseremről, Jerry Hellerről pedig kiderült, hogy igazi kannibál: minden kínálkozó alkalomra lecsapott, mindenbe megpróbált belerángatni, miközben rá akart venni, hogy írjak alá egy szerződést, aminek értelmében húsz százalék illeti meg a Snakepit bevételeiből, illetve a Gunsból származó összes jövőbeli jövedelmemből, méghozzá életem végéig. Jerrynek végül összesen egyetlen épkézláb dolgot sikerült összehoznia nekünk: azt, hogy mi lettünk az előzenekar az AC/DC Stiff Upper Lip turnéján."

A dolgokat természetesen az sem segítette, hogy Slash a legsúlyosabb alkoholista korszakát élte ekkoriban, saját bevallása szerint is szó szerint képtelen volt bármire ital nélkül. Végül ez okozta az igazi krachot is: a zenekar ugyan pozitív fogadtatással koncertezett az AC/DC vendégeként Észak-Amerikában és Európában, a 2001 elején elstartolt önálló amerikai turnét már nem tudták befejezni. A gitáros szíve gyakorlatilag bemondta az unalmast az elmúlt bő másfél évtized hírhedten egészséges életmódja következtében: csaknem két hétre kidőlt, és az orvosok először azt mondták, lehet, hogy pusztán napjai vannak hátra. De végül egy beépített defibrillátor segítségével stabilizálták az állapotát, igaz, a korabeli hivatalos magyarázat tüdőgyulladást emlegetett. Slashnek ezután végképp le kellett tennie a jackes üveget.

Így esett, hogy az év tavaszán már egy józan Slash tért vissza a színháztermekbe lekötött bulikra. És sajnos cseppet sem volt ínyére, amit tapasztalt, így a Snakepit aktuális felállása gyakorlatilag halálra ítéltetett: „A Koch két hónappal a lemez megjelenése után alánk vágott, megvonták az összes támogatásunkat és abbahagyták a promotálásunkat. Így az önálló turnénkat gyakorlatilag én fizettem, de nem érdekelt. Jellemző, hogy volt menet közben olyan dedikálásunk, ahol egy darabot sem találtunk az adott boltban a lemezünkből... Nekem kellett kérnem egy kartonnyit belőle, ami elég ciki volt. Ráadásul miután totálisan kijózanodtam és tiszta fejjel, tiszta szemmel végignéztem a bandámon, rádöbbentem, hogy teljesen diszfunkcionálisak vagyunk. Az énekesem drogos volt, bármikor jelentkezhettek nála az elvonási tünetek, de úgy tűnt, a basszeremmel együtt így is egyedül arra vágynak, hogy folytathassák az életstílust, amiről azelőtt én is hírhedtté váltam. Ám abban a tiszta állapotomban egyből láttam: ez az egész nagyon távol áll a profizmustól. Nem voltunk jók, az az igazság. A srácok közül egyesek még annyira sem voltak elkötelezettek, mint akikkel annak idején középsuliban zenéltem együtt. Egyetlen laza menetként tekintettek erre az egészre, élvezni akarták, de közben senki sem volt hajlandó terheket venni a vállára. Így aztán, ha épp nem a színpadon álltunk, végig a szobámban gubbasztottam."

Az Ain't Life Grand a turné végére mindössze 30 ezer példányban kelt el az Egyesült Államokban. Ezek után nem volt kérdés, hogy a döglött lovat nincs értelme tovább ütni. Slash ugyan csak 2002 elején tette közzé a Snakepit feloszlásáról szóló hírt, de a döntés már az utolsó koncerten, bő fél évvel korábban megszületett. A nagyközönség ezután legközelebb már ismét két egykori gunner, Duff McKagan és Matt Sorum, illetve Dave Kushner és a Stone Temple Pilots énekese, Scott Weiland oldalán találkozhatott vele a Velvet Revolver soraiban. Ez a csapat már hatalmasat robbant, a 2004-es Contraband debüt közel 4 millió példányban kelt el világszerte, ám Weilanddel körülbelül annyira bizonyult egyszerűnek az élet, mint Axl Rose-zal. Az elődjéhez képest komoly anyagi bukásnak számító, 2007-es Libertad után a csapat jobb létre szenderült, Slash pedig ismét nekilátott a saját dolgát csinálni.

Mivel a gitáros élete legsötétebb periódusaként tekint az 1999 és 2001 közötti időszakra, igazából nem csoda, hogy harmadszorra már nem támasztotta fel a Slash's Snakepitet, hanem egy vendégekkel teli szólólemez után Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators néven nyitott új korszakot. A név persze változott, de a lényeg kevésbé. A Velvet Revolver némileg más csapásvonalon mozgott, a Konspirátorok azonban valójában nyílegyenesen azt a vonalat viszik tovább a mai napig, amit Slash a két Snakepit-lemezen megalapozott. Viszont szilárd véleményem, hogy a tökéletes, mai fejjel is hatalmas tízest érdemlő Apocalyptic Love után az a történet elég gyorsan szürkülésnek indult. Így aztán a 2012-es Conspirators-debütöt leszámítva a gitáros soha nem tett már le olyan színvonalú albumot az asztalra az elmúlt negyedszázadban, mint az Ain't Life Grand.

A 2000-es album nehéz körülmények között született és méltatlanul elsikkadt, menet közben az is kiderült, hogy maga a zenekar sem olyan acélos emberileg, mint amilyennek eleinte tűnt. (Johnnyval és Matt-tel egyébként néhány évvel később Slash rendezte a barátságát. Laug minden bizonnyal elsősorban az innentől datálódó kapcsolat miatt került be az AC/DC aktuális turnéfelállásába is. Jackson viszont eltűnt, mint szürke szamár a ködben, ami egy ekkora tehetségtől egyenesen bűn.) Ez az album azonban negyedszázaddal később is egészen kivételes. Nem látja ezt másképp utólag a főhős sem: „A mai napig jó lemeznek tartom az Ain′t Life Grandet, de alulértékeltnek azért nem nevezném: nem hinném, hogy egyáltalán bárki is értékelte volna, hiszen senkinek sem volt meg... Nem is igazán kapta meg az esélyt arra, hogy eljusson a közönséghez, tényleg nem sokan ismerik. Viszont ha így visszatekintek rá, tényleg marha jó anyag volt.″ 

Nálam teljesen egyértelműen ez Slash Guns utáni életének abszolút csúcspontja, az Apocalyptic Love-val egyetemben. Ha neked is kimaradt – nem lepne meg –, sosincs késő pótolni!