Shock!

augusztus 18.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Saigon Kick: The Lizard

0530sk1A '90-es évek elejének rockzenei őrségváltására a mai napig előszeretettel szokás úgy hivatkozni, mint amikor az igazi egyéniségek kisöpörték a színről a futószalagon gyártott konzum-rockot. A floridai Saigon Kick példája ugyanakkor elég jól mutatja, mennyire egyoldalú és torz ez az értelmezés: Matt Kramer, Jason Bieler, Phil Varone és Tom DeFile vesztét épp az okozta, hogy túlságosan egyediek voltak, és ugyanúgy nem lehetett őket besorolni a hajmetal-éra épp parkolópályára tett sztárjai közé, mint ahogyan az alternatívabb vonalra sem passzoltak igazán. Így eshetett meg, hogy a csapat eredeti felállása még úgy is földbe állt 1992-es második lemezük, a The Lizard után, hogy egyik daluk bekerült az amerikai Top 20-ba, az albumból pedig világszerte több mint 800 ezer példányt adtak el...

A Saigon Kick 1988-ban alakult a floridai Coral Springsben, Jason Bieler gitáros, Matt Kramer énekes, Tom DeFile basszer és Phil Varone dobos jóvoltából. A csapat eleinte hagyományosabb, a korszellemnek megfelelő hajmetalban utazott, ám egy koncertélmény alapvetően változtatta meg a hozzáállásukat mindenhez.

megjelenés:
1992. május 18.

kiadó:
Third Stone / Atlantic
producer: Jason Bieler

zenészek:
Matt Kramer  - ének
Jason Bieler - gitár
Tom DeFile - basszusgitár
Phil Varone - dobok

játékidő: 53:14

1. Cruelty
2. Hostile Youth
3. Feel The Same Way
4. Freedom
5. God Of 42nd Street
6. My Dog
7. Peppermint Tribe
8. Love Is On The Way
9. The Lizard
10. All Alright
11. Sleep
12. All I Want
13. Body Bags
14. Miss Jones
15. World Goes Round
16. Chanel

Szerinted hány pont?
( 27 Szavazat )

A zenekar vízióját a kezdettől fogva Bieler adta, akinek egyszerre feszes és dallamérzékeny gitárjátéka, kivételes dalszerzői tehetsége helyből kiemelte a bandát a helyi színtér tucatbandái közül, ám színpadi arculatukért jelentős mértékben az excentrikus, művészléleknek számító Kramer felelt. Ezen a bizonyos koncerten pedig mindkettejüket életre szóló impulzusok érték. Bieler: „Láttuk a Jane's Addictiont Iggy Pop előzenekaraként a Cameo Theater nevű helyen, ami szó szerint megváltoztatta az életünket. Súlyosak voltak, de semmi közük nem volt a tipikus hajmetalos bandákhoz. Nálunk is azután kezdett el igazán kialakulni az irány, ezt a hangulatot akartuk elcsípni: amikor egyszerre akarsz Queen és Beatles lenni, de közben végig ott van a zenében ez a pszichedelikus súlyosság. De mindent teljesen fordítva csináltunk. Nem volt demónk, így nem házaltunk vele a kiadóknál, ha éppen nem volt hozzá kedvünk, akkor nem koncerteztünk, és így tovább. Mai fejjel szerintem az is egyértelmű volt, hogy nem lesz belőlünk Poison vagy Warrant, mert nem néztünk ki igazán jól sem. De helyi szinten azért elég jól beindult a dolog, és nagyjából bő fél év után azt vettük észre, hogy kétezer-kétezerötszáz ember jár a bulijainkra. Az ilyesmi persze minden kiadó érdeklődését felkelti, így hirtelen ezek is megjelentek körülöttünk."

A csapat korai fanatikusai között egy helyi újságíró és zenészpalánta, bizonyos Brian Warner számított az egyik leglelkesebbnek. Kramer: „Marilyn Manson hihetetlenül sok időt töltött a próbatermünkben a korai időkben, még mielőtt énekes lett volna, és a koncertjeinken is mindig ott volt. Vicces, de akkoriban hozott is nekem egy csomó dzsekit meg fasza napszemüveget, hogy viseljem őket a színpadon, aztán miután felvettem a dolgait, azzal dicsekedett a haverjainak, hogy nézd, az én cuccaimat viseli az énekes... Ez visszatekintve kibaszott menő dolog. A mai napig megvan például az az esőkabát, aminek a Jesus Saves feliratot festette a hátára, és az önéletrajzában is említi. Tuti sokat kapnék érte... A koncertek tömkelegén viselt gyakorlóbakancsomra is ő pingálta fel a virágokat. Briliáns a csávó, aki minden elismerést megérdemel az eredményeiért, és mindig a barátom marad." Mint ebből is kiviláglik, a későbbi Marilyn Manson elsősorban a frontemberért rajongott, méghozzá jó okkal. Phil Varone: „Matt Kramer a leghatalmasabb tehetségek egyike, akit egyszerűen látni kellett akkoriban. Legalább akkora sztárrá kellett volna válnia, mint Mansonnak, aki egyébként pontosan úgy építette fel a koncertjeit és az életét, ahogyan azt Matt-től látta a korai időszakban. Minden kibaszott nap ott ült nálunk. Brian nagyszerű srác és briliáns elme, ezért is lett olyan sikeres. De úgy érzem, Mattnek is megvoltak ehhez a képességei, csak ő sosem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna."

0530sk9

A Saigon Kick végül az Atlantichez tartozó Third Stone-tól kapott lehetőséget, amelyet Michael Douglas (igen, az a Michael Douglas) alapított. Ekkoriban úgy tűnt, senki sem mentheti meg őket attól, hogy ők legyenek a következő nagy lemezeladó. Mi sem mutatja ezt jobban, hogy ugyan Bieler 1990-ben, Jeff Scott Sotónak köszönhetően az épp megalakult Talisman turnéfelállásába is bekerült, és Svédországban a banda óriási ígéretnek számított, végül mégis istenhozzádot mondott nekik: az első lemezére készülő Saigon Kick sokkal nagyobb reményekkel kecsegtetett. Aztán végül 1991 februárjában megjelent a csapat nevét viselő debütáló anyag – és nem történt semmi. Noha a kritika imádta a zenekar roppant egyedi és jellegzetes muzsikáját, utólag tulajdonképpen nem annyira meglepő, hogy a Saigon Kickre nem harapott rá azonnal a világ. A csapat fazonra úgy festett, mintha mondjuk a Skid Row floridai unokatestvérei lettek volna, és Michael Wagener producer jelenléte is ezt a párhuzamot erősítette, zeneileg azonban jóval kevésbé számított skatulyázhatónak a történet: noha dalaikban ott rejlett a street rockos vonal robbanékony feszessége, zenéjüket a dögös riffek mellett finoman pszichedelikus, néhol funkos ízek szőtték át, és egyszerűen két szék között a pad alá estek az albummal.

A kiadó a himnikusabb What You Say dalt klipesítette meg, ez azonban csak részben adott képet arról, miben is utaznak, és ugyanígy megfelelő turnét sem igazán találtak számukra. Bieler: „Nem mondanám, hogy súlyos zenekar voltunk, de mindenképpen agresszíven játszottunk, és a koncertjeink közönsége is közelebb állt a Jane's Addiction táborához, mint a Warrantéhez. A kiadó igazából nem is értette a változatosságunkat, és talán még mi magunk sem mindig. Így jött ki például az első lemezről single-ként a középutas What You Say, ami akkor logikusnak tűnt, de utólag nem is értem, mit gondolhattunk, amikor beleegyeztünk, hogy az legyen a klip. Istenadta tehetségünk volt ahhoz, hogy amikor fontos döntést kellett hoznunk, mindig a rossz utat válasszuk. Ez a turnépartnereink kiválasztására is állt. Nagyon szerettem a Rattet, de amikor elmentünk eléjük nyitózenekarnak, egy pillanatig sem gondolkodtunk rajta, hogy a háttérben már készülődik a grunge. Ratt-turné? Remek! Aztán a Ramonesszal játszottunk, és teljesen összezavartuk az embereket. Mindenki azt hitte, hogy valami hajbanda vagyunk, akik a műfaj végső leszállóágában bukkantak fel. Egyszerűen nem is gondolkodtunk, akárkivel összeálltunk. Most komolyan, ki játszik egyszerre a Ramones, a Cheap Trick, a Ratt, a Faith No More meg a Soundgarden előtt?"

0530sk6

A hagyományos rockvonalhoz kevesebb szállal kötődő Kramer ekkortájt kezdte egyre kevésbé otthon érezni magát saját zenekarában: „A Ratték annyira szarul bántak velünk életünk első amerikai turnéján, hogy minden tiszteletemet elveszítettem irányukban. Azt a turnét soha nem kellett volna elvállalnunk. A King's X pedig azután rúgott ki bennünket, miután egész nap soundcheckeltek, és 38 perccel belelógtak vele a műsorunkba. Utána pedig felháborodtak, hogy 11 helyett 12 percet játszottunk... Bieler rá is támadt a turnémenedzserükre, és fojtogatni kezdte a faszit, miután lehúzatta a hangunkat és a világításunkat az utolsó dal közepén. Ez például kurva vicces volt, már csak a látvány miatt is megérte, hogy kikerültünk a turnéról..." Noha az első album végül több mint százezer példányban kelt el az Államokban, üzleti szempontból mindenképpen alulteljesítette a várakozásokat. A Third Stone – és személyesen Douglas – ennek ellenére továbbra is megbízott a Saigon Kickben, főleg azután, hogy ekkoriban már érezhetően jöttek felfelé a mainstreambe a seattle-i csapatok. A cég még nagyobb költségvetést szavazott meg a producerként ezúttal már Bielerrel stúdióba vonuló négyesnek, akik 1991 második felében rögzítették második nagylemezüket. Az elődjénél súlyosabbra, metalosabbra vett The Lizard végül 1992. május 18-án került a boltokba.

Első lemezén a Saigon Kick – nyilván csak nagyon körülbelül – úgy szólt, mintha összeeresztették volna jammelni a Skid Row-t a Jane's Addictionnel, hogy néhol ez, néhol az a frakció dominálja az egyes dalokat, másütt pedig a Beatles és a U2 is beszálljon. Itt-ott funkos fűszerekkel is feldobták a végeredményt. Mindez a banda roppant szenvedélyes, érzelemgazdag tálalásában már papíron is érdekes elegynek tűnik, de működött: jónéhány fantasztikus dalt összehoztak az 1991-es anyagra, és méltán lehetnek örökre büszkék a csodálatos Colorsre, a monumentális Coming Home-ra vagy a tiszta, igéző Love Of Godra. A The Lizard ugyanakkor nemcsak kerekebb, direktebb, de jóval súlyosabb is lett a debütnél: bizonyos dalokban kis túlzással olyan hatást kelt, mintha a fent említett Skid-Row-meets-Jane's-Addiction elegyben Dimebag Darrell gitározna. Bieler gitárjai valami félelmetes erővel uralják az összképet, szenzációs riffjei és egyszerre roppant zenei, de dallamos, érzelemgazdag szólói sokkal metalosabbá tették a bandát. Viszont Kramer dallamainak, a gazdag, szétkent-nyúlós-elszállós vokálmunkának és a már említett roppant zenei tisztaságnak köszönhetően nem veszett ki belőlük az art rockos agyasság sem. Távoli párhuzam, de a Saigon Kick a maga legihletettebb pillanataiban épp olyan zseniálisan játszott az érzelmekkel, mint mondjuk a korai King's X. Muzsikájuk ennek köszönhetően senki máshoz nem hasonlítható, és ha valaki nem kizárólag skatulyákban képes gondolkodni, nagyon gyorsan magába szippantja a hallgatót.

0530sk2

A zajozós-gerjesztős-effektezős nyitásból kibontakozó Cruelty intrót követő Hostile Youth helyből a zenekar történetének egyik legfantasztikusabb szerzeménye, nálam lazán egyenrangú a Skid Row legnagyobb nótáival. A kristálytiszta, mégis vastag, arcbamászó atomhangzás csak még jobban kiemeli a banda páratlan dögösségét, Kramer dús vokálokkal megtámogatott, elszállósan nyújtott dallamai azonban teljesen más irányba viszik Bieler gyilkos riffjeit, mint az nyilvánvaló lenne. A tökéletes szóló pedig tényleg igazi korona a dalon. A Feel The Same Way egy fokozattal finomabb darab: a szellős verzékben a billentyűs szőnyeg hangulatilag legalább annyira domináns, mint a dohogó ritmusszekció vagy Jason gitárja, a dal igazi karakterét azonban Kramer csodaszép dallamai adják meg, amelyre egészen mesteri módon erősítenek rá a dús vokálozással. Utóbbi téren a csapat igazi mester volt, többszólamú énekmegoldásaikat tanítani lehetne. A Beatles hatása ezen a téren nyilván megkerülhetetlen náluk, de sikerült teljesen más köntöst adniuk a jól ismert elemeknek. Maga a dal amúgy rövid, még szóló sincs benne, de teljesen kerek.

A Freedom agresszióját, tökösségét tekintve a Hostile Youth tesója, Bieler gitárja itt tényleg Dimebaget idéző erővel zúz, maga a nóta azonban így is ultramelodikus marad, a vastag vokáldíszítések meg teljesen atipikusak a brutál riffelés tetején. A leállós középrész egyértelműen az első lemez említett Coming Home-ját idézi, az ember szinte látja lelki szemei előtt a transzban szavaló Kramert, hogy aztán Bieler újabb briliáns szólóval kormányozza vissza a nótát az eredeti vágányra. Amikor pedig a végén csak a riffet variálják, attól tényleg automatikusan léggitár-üzemmódba kapcsolsz... Jó ütemérzékkel érkezik utána a God Of 42nd Street a maga csodaszépen megszólaló akusztikus gitárjaival, pszichedelikusan Beatles-ízű vokáljaival és refrénjével. Tökéletes példa arra, mennyire kivételes érzéke volt a csapatnak a finom pillanatokhoz is.

0530sk10A My Dog egy perc alatti, funkos témázgatása Matt izgága hadarásával inkább csak hangulati felvezetés a Peppermint Tribe-hoz, amely a lemez egyik legkülönlegesebb szerzeménye: egyszerre hoz metalos riffelést és füstös-ködös dallamokat, viszont eközben is pofátlanul ragadós a refrénje, és végig ott feszíti az a megzabolázhatatlan, street rockos erő, amitől mondjuk az egyes Spread Eagle-t vagy a Slave To The Grindot is a mai napig akkora becsben tartjuk. Jason keze alatt itt is szinte elfüstöl a gitár a szóló alatt, hogy aztán megint valami egészen más következzen a Love Is On The Way leheletfinom balladájával. Sokan már csak elvből is utálják az efféle dalokat, pedig ezen sincs mit rühellni: csodálatosan felépített líráról beszélünk, ahol Kramer valósággal brillírozik, a vokálok pedig ismét iskolaszerűek. A hajmetal-éra nagy balladái közül még talán a More Than Words a dal legközelebbi rokona, de nem valami önálló arcél nélküli epigonról beszélünk, hanem egyenrangú társról.

Ezután két újabb riffes-zúzós himnusz következik a címadóval és az All Alrighttal. Előbbi egy érdekesen visszafojtott, markáns ritmizálású téma Kramer jellegzetesen elmázolt énektémáival és vastag vokálokkal, a lemez egyik legjobban elkapott refrénjével és újabb szólóremekművel, egy a sok csúcspont közül. A második direktebb téma, az album egyik legkönnyebben fogható rockhimnusza sodró tempóval, briliáns riffekkel és énekdallamokkal, ahol a „don't ask me things you don't wanna hear" mottó amolyan ars poetica is a frontembertől. Ahogy pedig Bieler a vokálgazdag refrénbe belezakatoltatja a gitárt, attól még sok-sok év után is feláll a szőr a karomon... És a két adrenalin-pumpáló tétel után megint tökéletes érzékkel oldják a feszültséget a laza Sleep intró utáni, csilingelő akusztikus gitárokra épített All I Want lírájával. Utóbbi mondjuk elég egyértelműen a U2 I Still Haven't Found What I'm Looking Forja alapján született, de zeneileg összességében más, csak a hatás letagadhatatlan.

A Body Bags címéhez passzolóan ismét zúzós darab, ahol a riffzuhatagban talán fel sem tűnik elsőre, hogy a csapat funkos hatásai dominálnak – mindenesetre ez is egy markáns színfolt a palettán, megint mesteri szólóval. A Miss Jones ennél szellősebb, a játékos riff hangulata és megszólalása itt inkább az Extreme-et és Nuno Bettencourtöt idézi – ez már ugye eleve egy szint... –, a refrént pedig már a második körben énekled Kramerrel, és persze Jasont is újfent kíséri az ember a szóló alatt... A World Goes Round ennél némiképp nagyobb falat, kicsit a Led Zeppelin epikussága találkozik benne a Jane's Addiction drogos pszichedeliájával, és jól leszállítja az embert a földre a kimondottan magas koffeinszintű érzelmi hullámvasút után. A Beatles-ízű, lazán jazzes összetevőkkel is megfűszerezett Chanel inkább már csak amolyan bohóckodás levezetésnek. Mint említettem, a lemez hangzása mai füllel is briliáns, az egyéni teljesítmények miatt pedig nem kizárólag az általam fentebb hozsannázott Bielert és Kramert érdemli dicséret, mert a ritmusszekció is marha jókat játszott.

0530sk7

Eleinte úgy tűnt, különösebben most sem fog történni semmi a csapattal: a Mexikóban leforgatott videóval megtámogatott Hostile Youth ekkor már túl metalosnak találtatott az amerikai MTV-n, és a Headbanger's Ballt leszámítva nem is nagyon játszották. Nem segített a helyzeten, hogy az albummal elégedetlen Kramer és Bieler egyre inkább egymásnak feszültek, és Tom DeFile is bemondta az unalmast, így közvetlenül a turné kezdete előtt lecserélték Chris McLernonra. Aztán nekiindultak az útnak – és már menet közben azzal szembesültek, hogy egy floridai rádióadó nem a nekik kiküldött Hostile Youth-ot, hanem a promóciós lemezre csak úgy feltett Love Is On The Wayt kezdte el játszani. És ahogy az ilyenkor szokás, a lírai szám hirtelen megragadta a közönség figyelmét. Bieler: „Semmiféle nagy tervem nem volt, hogy most írok egy listavezető balladát. Kijött belőlem a dal, aztán felkerült a lemezre, mint ahogy a többi lágyabb nótánk is, csak aztán önálló életre kelt. Még csak single-ként sem hoztuk ki, de aztán pár floridai rádióállomás elkezdte játszani, és ahogy a nagy sikerdalok esetében megszokott, hirtelen berobbant. Elkezdtek csörögni a telefonok, az eladások hirtelen átszakították a tetőt, a kiadó emberei pedig azt mondták: hát, srácok, lehet, hogy csináltatok egy sikerlemezt... Vagyis minden véletlenül alakult így, nem valamiféle terv alapján. Bárcsak ennyire okos lettem volna előre..."

A Love Is On The Way minden túlzás nélkül hatalmas sláger lett az Egyesült Államokban: az MTV viharos gyorsasággal kapta fel a számot, amely aztán a Billboard kislemezlistájának tizenkettedik helyéig verekedte magát. A csapat egyre nagyobb tömegek előtt koncertezett önállóan, majd betársultak az Extreme turnéjára is, és eltelt pár hónap, mire észrevették: a balladával pont abba a helyzetbe kerültek, mint kicsivel korábban Nuno Bettencourték is a More Than Wordsszel meg a Pornograffittivel. És mivel a világ előtte sem igazán értette a felcímkézhetetlen zenekart, az ő helyzetük még a bostoniakénál is nehezebbnek is tűnt utána. Pláne, hogy a dalt eleve nem kedvelő Kramer teljesen kiakadt a posztersrácosditól, és csak még jobban elidegenedett társaitól. Az énekes ráadásul nem is tett lakatot a szájára, és már ekkoriban is elejtett célzásokat azt illetően, hogy a ballada gyakorlatilag kinyírta a Saigon Kicket. Mindez Bielernek persze egyáltalán nem tetszett: „Úgy tekintek a dalra, mint ami sláger lett, és sokat jelentett rengeteg embernek. Ilyesmit pedig egyszerűen nem lehet utólag sajnálni vagy hibának betudni. Az első lemezen is volt egy-két ballada, de a Love Is On The Way ütött be, és ez már csak így működik. Ha zenét írsz, már nem rajtad múlik, mi történik vele, miután kiadtad. Engem baromira nem érdekel, hogy emiatt valakik szemében nem tűntünk többé hitelesnek vagy menőnek, mert az ilyesmi szerintem hülyeség. Én továbbra is csak zenélni akartam."

0530sk5

Persze mondhatott akármit Bieler, a teljesen önfejű, művészlélek Kramerre nem tudott hatni. Ezen a ponton már az sem segített, hogy a The Lizard végül átlépte a félmilliós eladást az Államokban, és aranylemez lett, de hatalmas példányszámokban fogyott a Távol-Keleten és Délkelet-Ázsiában is. Valahol groteszk, hogy a kiadó igazából még ennél is többet várt volna tőlük, viszont a marketingguruk továbbra sem tudták belőni, igazából miképpen kellene eladni a zenekart, és főleg kinek. Jason: „Amikor megalakultunk, simán turnéztunk a Ramonesszal, a Godfathersszel és a Faith No More-ral, miközben a hajmetal fokozatosan átadta a helyét a grunge-mozgalomnak. Az Atlantic pedig nem igazán állt készen erre a váltásra. Volt egy metalrészlegük meg egy poprészlegük, mi meg ott rekedtünk a kettő között, mert sem metalbandaként, sem popcsapatként nem tudtak bennünket reklámozni. Egy színtiszta metalcsapat sosem lógott volna a Saigon Kickkel, mert nekik túl alternatívnak számítottunk, de eközben egy grunge- vagy alternatív zenekar sem, mert abban a táborban meg hajmetalként könyveltek el bennünket. Azt pedig senki sem fogadta el, hogy mi csak a Saigon Kick vagyunk. Az Extreme vagy a King's X is pontosan ebbe a csapdába sétált bele akkoriban. Sőt, eleinte az Alice In Chains vagy bizonyos fokig akár még a Pantera is ugyanabban a cipőben járt, mint mi, csak ők aztán képesek voltak jól kezelni az akkori átalakulással járó dolgokat. Különösen, ha mondjuk a kinézetről beszélünk... Emlékszem, éppen Vancouverben koncerteztünk, amikor friss fotókat láttam az Alice In Chainsről, és azt mondtam: a francba, és akkor még minket közösítenek ki? Ettől még persze a zenéjük óriási volt. De vicces ez az egész, mert igazából annak alapján dőlt el a további sorsod, hogy éppen az utca melyik oldalán álltál, amikor becsapott a meteor."

A zenekar saját meteorja végül akkor csapott be, amikor a The Lizard turnéi után, szinte pihenő nélkül belefogtak a harmadik album munkálataiba, ismét Jason producerkedése mellett. A zenei irányvonallal ekkor már teljesen elégedetlen Kramer ugyan elkezdte felénekelni a dalokat, de a végén annyira összebalhézott Bielerrel bizonyos zenei és anyagi természetű kérdéseken, hogy végül fogta magát, és kilépett a zenekarból. „Lenyúlták az összes pénzemet, és valaki szólóelőadóként kezdett viselkedni a harmadik lemez munkálatai közben", mondta egy interjúban évekkel később. „Közölték velem, hogy ne írjak, csak énekeljek, de hát baszki, én dalszerző vagyok, az első két albumra is írtam, és fel is kerültek a lemezekre az ötleteim. A hármas lemez svédországi stúdiómunkálatai során jutottam el odáig, hogy ennyi volt. Nem az a lényeg, hogy jó volt-e az anyag vagy sem, mert ez ízlés kérdése, hanem az, hogy Jason eltérítette a zenekart, és vitte abba az irányba, amit ő tartott helyesnek. Emiatt aztán annak az albumnak szólólemezként kellett volna megjelennie. Mint ahogy már a The Lizard egy csomó dalát is utáltam, és a mai napig úgy gondolom, hogy nem lett volna szabad a zenekarral rögzítenünk őket. Egy tényleg nagyon szúrós artrock-bandaként indultunk, és ha kitartunk a korai, igazi vonalunk mellett, akár évtizedeken át tartó karriert építhettünk volna fel. De ez ma már történelem. A harmadik album dalainak jelentős része korábbról maradt meg, és ahogy akkor, ugyanúgy ma sem lennék hajlandó elénekelni ezeket."

0530sk11

Jason a maga részéről persze cáfolja, hogy akár a kiadó embereinek nyomása, akár a Love Is On The Way sikerei miatt változtatott volna a csapat zenei irányvonalán: „Kétféle emberről beszélhettünk: egyrészt ott voltak a Saigon Kick-rajongók, akik már az első lemezt is szerették, értették, mi a zenekar lényege, és bejött nekik a dolog. Aztán bejöttek a képbe azok, akik a csúcsforgalomban állva, a rádióban meghallották a Love Is On The Wayt, miközben mentek a gyerekekért a suliba vagy fociedzésre. Ami az emiatt érzett nyomást illeti, nos, aki azt mondja, hogy őt nem érdekli, mit szól a közönség a lemezéhez, szimplán hazudik. Minden zenész sikeres akar lenni. De olyan nem történt, hogy ez a lemez most 800 ezer példányban ment el, szóval akkor a következőből mindenképpen el kell adnunk legalább 850 ezret. Ha valakit előadóként ez tesz boldoggá, előbb-utóbb bajba kerül. Viszont a Saigon Kick mindig is nagyon változatos bandának számított, és emiatt aztán ottmaradtunk a senkiföldjén. De hát a éppen ebben rejlett a csapat zsenialitása..." Zsenialitás ide vagy oda, Kramer távozása miatt végül a zenekar kényszermegoldást választott, és Jason maga állt a mikrofon mögé az 1993 őszén kiadott harmadik albumon, a Wateren. Noha mai fejjel ez a lemez sem rossz, két elődjének mágiája már mindenképpen hiányzott belőle, és igen komoly csalódást okozott a szűk, de vájtfülő rajongói magnak.

A Saigon Kick jövője szempontjából még aggályosabb volt azonban, hogy a Water üzleti szempontból is megbukott. A pocsék amerikai és európai eladásokat még az sem ellensúlyozta, hogy a turnéra Pete Dembrowski gitárossal kiegészült csapat Délkelet-Ázsiában több tízezres arénákat megtöltő szupersztárnak számított, és a régióban nem is a The Lizarddal, hanem a hármas lemezzel értek fel a csúcsra. McLernon: „Leszálltunk a gépről Jakartában, és egyből azt láttuk, hogy mindenki a mi képünket ábrázoló felsőket visel. Épp akkor ébredtem, és csak néztem: de hát az ott én vagyok, nem? Szó szerint emberek ezrein... Akik aztán szépen sorba is álltak, miután leszálltunk a gépről, mi meg csak lestünk: de hát ki jött ide, kinek szól ez? A szállodába rendőrségi felvezetéssel szállítottak, ami totális meglepetésként ért bennünket, hiszen előzetesen nem nagyon néztünk utána, mi vár ránk Indonéziában. Életemben először és utoljára ott adtak mellém testőrt, egy olyan csávót, aki előtte Stingre meg Cindy Crawfordra vigyázott. Mindenki azt hiszi, hogy a dolgok az Államokban dőlnek el, pedig a világ hatalmas. Ott és akkor belekóstoltunk, milyen az igazi sztárság, és miután vacsorázni sem tudtunk rendesen, mert folyamatosan dedikáltunk meg kezet ráztunk az emberekkel, elkezdtük megkérdezni magunktól: hogy bírja ezt mondjuk Madonna? Mert tényleg, folyamatosan, akárhová mentünk, tömegek gyűltek össze. A rendőrök már azért is haragudtak, ha csak megálltunk valahol bámészkodni, mert közlekedési dugót okoztunk. A bandungi vagy surabayai koncerten, már nem is emlékszem pontosan, még egy menekülési útvonalat is kiépítettek nekünk, mert zavargásokra számítottak, miközben pont az I Love You volt akkoriban a legnagyobb slágerünk arrafelé... Annyira népszerűek voltunk Ázsiában, hogy Malajziában még egy saját cigarettamárkánk is kijött Djarum Super néven."

0530sk4

Mint írtam, ez azonban ekkor már mit sem számított: az Atlantic kirúgta a bandát, akik a CMC-nél hozták ki következő albumukat 1995 derekán. A Devil In The Details kimondottan jól sikerült, közelebb is áll az első két anyaghoz, mint a Water, de azért nem egyenrangú velük, ráadásul ez már itt tényleg a végjáték volt. A Saigon Kick körül ekkorra Ázsián kívül elfogyott a levegő, hamarosan Varone is távozott a fedélzetről, hogy átadja helyét Ricky Sandersnek. 1998 környékén ismét visszatért a képbe Kramer, de a reunion kérészéletűnek bizonyult, az énekes mindössze pár hónap után ismét összebalhézott Jasonnel. Bieler és társai 1999-ben még kihoztak egy Bastards című lemezt, de ez már kizárólag Ázsiában jelent meg, utána pedig feloszlottak. Bieler, McLernon és Sanders – az Extreme-basszer Pat Badgerrel kiegészülve – egy ideig Super TransAtlantic néven zenélt tovább, de aztán ebből a projektből sem lett semmi.

„Bieler egyszerűen csak át akarta venni a posztomat, miután a gépezet már olajozottan működött, az üzleti vonalat pedig teljesen magukhoz ragadták", idézte fel a Saigon Kick végromlását évekkel később Kramer. „Miután egyet hátraléptem, azonnal láttam, mi lett a zenekarból, amit annak idején négy ember hozott össze, nem pedig egyvalaki, az oldalán egy szarházi menedzserrel. Végre tudtam a sorok között olvasni, és meghoztam a döntésemet. A Saigon Kicket teljesen lehúzták, méghozzá belülről, és mindenki téved, aki azt hiszi, hogy jól ment a dolgom, amikor kiléptem. Heti kétszáz dollárt kerestem, és gyakorlatilag csődközeli állapotban hagytam ott a bandát, miközben ezzel párhuzamosan minden akkori médiaformátumban ezerrel pörgött a slágerünk. Soha életemben nem kaptam egy vasnyi jogdíjat sem az Atlantictől, mint ahogy a Saigon Kick egyetlen másik tagja sem. Emellett pedig még azt is el kellett viselnem, hogy minden egyes szaros hajbandás válogatáson ott szerepeltünk, és az én produkcióm is éveken át ment a késő éjszakai reklámblokkokban adott hirdetésekben. Viszont ezek után sem kaptam soha, egyetlen centet sem, miközben a zenekar énekese voltam, nem pedig a háttérben ráztam a csörgődobot... Ami pénzem pedig befolyt a zeneműkiadói jogdíjakból, azt visszacsorgattam a zenekari kasszába kölcsönként, viszont ezeket az összegeket idióta módon költötték el a menedzsmentünknél. Ehhez még hozzájött, hogy egyesek még több szerelmes dalocskát akartak elénekeltetni velem a Love Is On The Way sikere után. Akkor mondtam be, hogy ezt már nem. A Bieler által erőltetett akkori ötletek jelentős része önsimogató szemét volt. Mintha Az oroszlánkirály zenéjét akarta volna újraírni, csak benyugtatózva... De még az is jobb irány lett volna annál, mint hogy drágaságom, imádlak!"

0530sk8

Ezek után úgy tűnt, a csapat örökre szép emlék marad. A 21. században Bieler ha nem is élvonalbeli, de korrekt pályát befutó producer lett, Kramer élte világát Floridában, a zűrös életű Varone pedig megjárta a Skid Row-t, és Amerikában nemcsak közismert reality-hős, hanem egy időre még pornósztár is lett. Aztán végül 2012-ben ismét összeállt a Saigon Kick, méghozzá öt taggal. Bieler, Kramer, Varone, McLernon és DeFile egyaránt felsorakozott az ügy mellett, igaz, utóbbi pár hónap után meggondolta magát, és mégis kifarolt a reunionből. A csapat ezután kis intenzitással, de sikeresen koncertezett Észak-Amerikában. Jason: „Párszor beszéltünk az évek során, de minden alkalommal félelmetesen hülyén sült el a dolog a végén. Mindig szerettem volna, ha tényleg sikerül úgy kibékülni, mint soha, egyetlen másik csapatnak sem, de a vége állandóan azt lett, hogy utáltuk egymást, és látni sem bírtuk a másikat. Közben eltelt huszonegynéhány év, aztán végül ismét elmentem Matt-tel vacsorázni, hogy tényleg elássuk a csatabárdot, és ezúttal nem az lett a vége, hogy ehelyett egymás fejébe vágtuk. Ezt már helyből győzelemként éltünk meg. Közben rengetegen mondták, hogy mekkora hatással volt rájuk a zenekar, olyanok, mint a Mudvayne, a Slipknot vagy a Black Label Society egyes tagjai. De eszünk ágában sincs újra begyújtani valami rég kialudt lángot, és nem volt szó valamiféle utolsó dicsőséges hadjáratról sem. Csak itt-ott nyomunk koncerteket, hogy a dolog tényleg számítson, vagy olyan helyekre megyünk, amik tényleg érdekesek, netán jó éttermek működnek a városban. És most már ki is jövünk egymással. Amikor az ember huszonéves, akármin azonnal képes a másik torkának ugrani, de így, öregebb fejjel már nem izgatnak ezek a dolgok. Amint érzem, hogy megy fel bennem a pumpa, kibontok egy sört, aztán leülök játszani az NHL '13-nel vagy valami hasonlóval, és nem merülök el a dologban. Ugyanígy a többiek is lehiggadtak."

Új album ettől még persze nem feltétlenül várható, főleg, hogy menet közben Varone – baráti légkörben ugyan, de – megint lelécelt, és jelenleg nincs is állandó dobosuk. Jason ugyanakkor nem zárja ki kategorikusan annak lehetőségét, hogy egyszer még szülessenek új dalok: „Minden második ember azt kérdezgeti a Facebookon meg e-mailekben is, hogy mikor lesz új album, de nekem azért ott motoszkál a fejemben a kérdés: valóban bárki is új Saigon Kickre vágyik? Én is szeretek egy csomó bandát, de nem tudom, érdekelne-e annyira tőlük egy új album, mint amennyire hallani szeretném a régi kedvenceimet. Persze mi sosem voltunk akkorák, hogy olyan problémáink legyenek, mint mondjuk a Bon Jovinak, akik minden turnén azzal szembesülnek, hogy az új daloknál a teljes aréna kiürül, mert mindenki megy a pólóárushoz meg sörért. Ugyanígy az új Rolling Stones-dalok sem érdekelnek senkit. Természetesen nem hasonlítom össze magunkat a Stonesszal, de a lényeg azért hasonló." Pozitívan áll a kérdéshez Matt Kramer is, aki ma már természetesen pontosan átlátja, minek köszönhetően képes ma is elketyegni a Saigon Kick: „A Love Is On The Way ma már klasszikusnak számít, akár tetszik ez nekem, akár nem. Amennyire 24 évesen úgy láttam, hogy megölte a zenekart, ma már vitathatatlan, hogy ez a nóta tartja életben. Milliók hallották, milliók szerették."

Kár, hogy mindez a teljes The Lizardra csak mérsékelten igaz, mert ez az album igazi kincs, én mindig is maximális teljesítményként tekintettem rá. A Saigon Kick üde és egyedi színfoltnak számított a '90-es évek elejének hardrock-dömpingjében, Bieler és Kramer robbanékony kettősének köszönhetően hihetetlenül izgalmasan szólaltak meg, ez a lemez pedig ennek köszönhetően az 1992-es év – de voltaképpen az egész korszak – egyik legerősebbje volt. Örökké hallgatni fogom.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+1 #9 deniro2 2017-06-03 00:00
Kramer: "Mintha Az oroszlánkirály zenéjét akarta volna újraírni, csak benyugtatózva..."

És tényleg, az I love you alaptémája baromira hajaz az Oroszlánkirály Circle of life című betétdalának fő dallamára...:) Az ének persze más, de a zenei hasonlóság szembeötlő. Magamtól nem vettem volna észre, de ezzel a kis rávezetéssel egyértelmű, hogy Kramer nem a levegőbe beszélt.
Idézet
 
 
+3 #8 bluevoodoo 2017-06-01 19:47
Nekem ez a hajmetal-éra végének a csúcsa az első Spread Eagle-lel (meg a hármas Shotgun Messiah-val :D) együtt.
Idézet
 
 
+1 #7 kamikaze 2017-06-01 18:20
De k.jó ez a lemez! Először kissé zavart a dalok stílusában való sokszor jelentős különbözőség, de valójában ez a változatosság az, ami időtállóvá teszi a bandát és a lemezt is. Ez nem az a történet, ahol ha meghallgatod mondjuk az első három számot, akkor már ismered a csapatot és az albumot. Egyéniek voltak, sajátos dallamvilággal és kiváló hangszeres munkával. Sokkal többet vártam tőlük az ezt követő időszakban, de sajnos nem futották ki a formájukat. Nagy kár, hogy Bieler és Kramer nem jöttek ki egymással hosszabb távon. És igen, vannak a későbbi munkáikon is figyelemre méltó dalok, de azért mégiscsak ez ,,A" Saigon Kick lemez! (A legjobb riff meg a Freedom-é). Manapság is minőséget jelképezne egy ilyen zenekar, ez azért jelent valamit.
Idézet
 
 
+7 #6 warmwetcircles 2017-06-01 13:47
Épp a minap gondoltam rá, hogy de jó lenne a KlasszikuShockb an olvasni a bandáról, de nem gondoltam volna, hogy bekerül. Nem ismerek senkit a környezetemben, aki ismerné a zenéjüket, vagy legalább a nevüket hallotta volna. (Persze halloták, de csak tőlem. Ugyanez vonatkozik a cikkben hivatkozott Jane’s Addiction-re is)
Én is teljesen véletlenül ismertem meg a zenekart, egy könyvesbolt akciós MC-i között. (Talán 300 ft volt, ömlesztve az akkor i summerhits, meg juventusmix kazik között. Mondjuk a Cinderella – Still Climbing-ot szúrtam ki elsőnek, de annyira jó árban volt, hogy a Saigon Kick-et is hozzácsaptam, lesz ami lesz, megéri alapon, mert mintha már találkoztam volna a nevükkel a Hammerben.)
Nem ez a lemez volt, hanem a Water, úgyhogy –mea culpa, b….tok el bár kamionnal- nekem az a kedvencem, a Lizardot hajszálnyival megelőzve, de nem vitatom, hogy a Lizard zseniálisabb. Mire megszereztem a Lizardot, már annyira a fülembe ült a Water, hogy eleinte a ’92-es lemez volt furcsa számomra.
Alapjában véve nekem is a Beatles ugrik be a SK dalairól, de bennem mindig ott motoszkál, hogy a legtöbb dalukat simán el tudnám képzelni Ozzy előadásában, mondjuk úgy az Ozzmosis környékén.
Nagyon jó lenne, ha minél többen megismernék ezt a lemezt, mert tényleg zseniális.
Idézet
 
 
+4 #5 london 2017-06-01 02:47
HATALMAS kedvenc!
Anno az egyik szerkesztotol csemegezgettem CD- ket kozte ezt is. Akarhanyszor meghallgatom mellbe ut,total friss zene. A gitar pedig egyszeruen letepi a fejed...Az elso lemez is megdicsoult de a harmadik...hagyjuk(skid row szindroma). koszi a cikket!
Idézet
 
 
+7 #4 Szöszö 2017-05-31 22:08
Ez az a lemez amit kb sztem ezerszer hallottam es meg tobbezerszer fogom mert szamomra megunhatatlan ..az egyes is nagy kedvencem, es a water is oriasi, sot utana a devil in the details is tok jo...a bastards viszont egyaltalan nem volt melto a saigon kick nevhez,.. kivancsi leszek mikor jonnek ki egy uj lemezzel...elmeletileg csinaljak.. Jason Bielertol lehet kerdezgetni facebookon :-D
Idézet
 
 
+7 #3 klogg 2017-05-31 21:38
Ultramegaüberkl asszik. A gitárhangzás lesmirglizi az agyadat, közben meg ömlik a nyolcvansávos kórus, elképesztő. Na meg azok a maharadzsás fikcsik! :)
Idézet
 
 
+4 #2 Draveczki-Ury Ádám 2017-05-31 15:24
Idézet - ddrum77:
a legnagyobb riffjük a Torture-ban van

Nagyon fasza riff, nagyon fasza refrén, fasza dal, így van. Nincs gond a Waterrel egyébként ennyi év távlatából, Bieler ott is zseniálisan gitározott, de Matt-tel lehetett volna igazán kiugró az a lemez is.
Idézet
 
 
+6 #1 ddrum77 2017-05-31 15:08
a legnagyobb riffjük a Torture-ban van
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.