Shock!

1991. Elég ennyit mondanom, és máris tisztában lehetsz vele, mennyire más világ volt akkoriban – mai fejjel egészen szürreálisan más. A rockzenei híreket, információkat, interjúkat, koncertbeszámolókat havonta kaptad meg nyomtatott újság formájában. Snitt. Emellett akkoriban még léteztek szupersztárok, bálványok, fogalmad sem volt az aktuális kedvenceid magánéletéről (hála az égnek), hétvégén tele voltak a klubok, és megnéztük még a legbénább zenekarokat is. Tőlünk nyugatabbra tombolt a Guns N’ Roses láz (és persze nálunk is, mert minden nagymama betéve tudott legalább egy számot tőlük), csúcson volt a Metallica, mint ahogy ereje teljében csillogott a Skid Row, a Mötley Crüe, Ozzy és Alice Cooper is. Ugyan mi még nem éreztük, de már haldoklott a hajmetal, Max Cavaleráról meg elképzelni nem tudtuk, hogy egyszer majd fogatlan hajléktalanként fog három húrt pengetni a klubok színpadán.

Itthon is magas hőfokon égett a rockzenei élet: megjelent a Kegyetlen évek a Moby Dicktől, az Ítéletnap az Ossiantól, a Sing Sing még szépreményű zenekarként kihozta a Törvények nélkült, a Pokolgéptől pedig az első Rudán Joe-val készült album, az Adj új erőt kerülhetett a polcokra. Ekkor már egy éve megtörtént az, amit nem sokkal korábban még senki sem hitt volna: a Pokolgépből kivált Kalapács József és Nagyfi László. Kétlem, hogy túl gyötrelmes feladat lehetett összehozni kettőjüknek egy akkori szemmel is all-star csapatot: minden idők legjobb hazai power metal csapata Nagyfi Zoltánnal, Ács Andrással és Szekeres Tamással rendkívül gyorsan megalakult a szakítás után. Nem fogom tudni megfejteni, miért, de a Pokolgép régi korszakát sosem kedveltem, ellenben az Omen rögtön felkeltette a figyelmemet (és mellette természetesen a Rudán Joe-féle Gép is, így én ezzel az átalakulással két zenekart nyertem magamnak). Bár valahogy akkoriban teljesen magától értetődő volt, hogy az Oment egészen egyszerűen szeretni KELL.

Hosszan nosztalgiázhatnék még erről az időszakról, lenne is miről, hiszen akkoriban kezdtem el jobban beleásni magam a rockzenébe, a hétvégéim meg azzal teltek, hogy a Viking Klub - E-Klub tengelyen valamilyen koncerten lógtam. Konkrétan emlékszem, hogy az E-klubban láttam az Oment akkoriban, nagy eséllyel a lemezbemutató koncertjük lehetett, és ugyan ez tényleg nem tegnap volt, de a mai napig tisztán megmaradt néhány pillanat. Valószínűleg lemezmegjelenés körül vásároltam meg a Feketébent bakeliten (mert az úgy volt menő, ha már CD-n akkoriban sajnos nem jelent meg…), cirka harmincezer sorstársammal együtt, és már akkor meg voltam arról győződve, hogy ez a csapat egészen egyszerűen verhetetlen. Szekeres Tamást már az 1990-ben kiadott Guitarmania lemeze miatt is kedveltem, és rendkívül kíváncsian vártam, miképp domborít majd egy jóval keményebb kötésű zenei közegben. Emlékeim szerint a színpadon mindig kilógott az összképből, esetlennek éreztem, mintha nem érezte volna azt a feelinget, amit az Omen zenéje hordozott – vagy csak egészen egyszerűen kizárólag a gitárhíró pózokat gyakorolta évekig a tükör előtt, ezt már sosem fogjuk megtudni.

A Feketében sokkal borúsabban, keménykötésűbben kezdődik, mint amire számítottunk, illetve úgy fogalmaznék, becsempészte a nyugati világot a rendszerváltás utáni zűrzavarba. A nyitó A harmadik a kor úthengereként működött, már itt megmutatkozott helyenként az a jellegzetes „nagyfis” lüktetés, ami az Omen sajátja lett a későbbiekben. A második, imádnivalóan középtempós szám (Az áldozat) megvillantja, milyen volt akkoriban a korszellem: ez Maga A ’90-es Évek, így ahogy van, szöveggel együtt. A mai napig libabőrös leszek, ahogy a lüktető basszustéma után elindul a riffelés (nem mellékes momentum Ács András jellegzetes bőgőjátéka a zenekarban). Egy szebb világban ebből világsláger lehetett volna. Nem tudtak hibázni, és mivel akkoriban a harmadik dalnak kötelezően lírainak kellett lennie, a Bízd rám magam klasszikus öngyújtót a magasba emelős power ballada, a kor igényeinek megfelelően, amelyben Kalapács Józsi felejthetetlenül énekel.

Akkoriban még volt értelme a klipeknek is, az A rozsda lesben áll volt hivatott promotálni a lemezt, és nagyjából jól be is mutatta azt, milyen kikezdhetetlennek tűnt akkoriban az Omen minden tekintetben. A Hajsza a tűzzel szintén tízpontos telitalálat: Laci nem itt írta meg élete legbonyolultabb riffjét, és Zoli is egészen AC/DC-sre veszi a figurát, de valamiért ez a dohogó, azonnal magával ragadó szám az Omen örökérvényű darabjainak egyike. Sejtelmem sincs, mint jelenthet ez a dal egy mai tizen-, huszonévesnek, de én könnyes (még nem káros) nosztalgiával visszarepülhetek az időben e bő négy perc alatt.

Nem állítom, hogy valamennyi szerzemény telitalálat, akkor sem kötöttem barátságot az összes dallal, de mivel gyakorlatilag agyonhallgattam a lemezt, minden apró momentumot kívülről fújok a mai napig, még akkor is, ha esetleg néha évekig nem került a kezem ügyébe a Feketében. Mai fejjel az A gonosz hétszer él helyenként megmosolyogtató inkább, mint jó (még akkor is, ha maga Nagyfi Laci kiabál benne egy keveset). A Lányok feketében speed metalja sem szövegileg, sem zeneileg nem fogott meg – ez a vonal sem akkor, sem később nem került közel hozzám, és a záró Kísértetek órája átlagos csordavokálos témája sem hozott lázba. Fura mód a Rossz hely, rossz idő akkoriban nem tűnt fel, évekkel később kedveltem csak meg, és akkor is főleg a gitárszólók miatt.

Nyilván lehetne hasonlóságokat keresni, hogy mi mire emlékeztet, a Könnyű szívvel eleje például Cliff Burton-korszakos Metallica, de mindegy is. Akkoriban senkit nem érdekelt az ilyesmi, ma meg már inkább derülni lehet rajta, a zene viszont működött akkor is, és pontosan ugyanúgy működik ma is, és ez a lényeg. Elég sokszínű arcát mutatta az Omen akkoriban, érezni lehetett, hogy tapogatóznak, mi is legyen a pontos irány, de az azért rögtön megmutatkozott, hogy valamiféle masszívabb vonalat fog követni a csapat, senki sem várhatott tőlük vegytiszta tradicionális heavy metalt. Abba meg egészen döbbenetes belegondolni, hogy így, huszonegy évvel később is csak nyomokban hat porosnak ez a lemez. Ez az igazán időtálló muzsikák sajátja, nem igaz?