Shock!

E hónapban negyven éve, hogy megjelent az arizonai Phoenixből elszármazott, de Los Angelesből világot hódító Mr. Mister második albuma. A Welcome To The Real World a maga idejében elképesztő sikert aratott és két máig közkedvelt, listavezető slágert fialt, a rutinos sessionzenészekből verbuválódott csapat azonban nem bizonyult hosszú életűnek. Az általuk produkált minőség ugyanakkor a mai napig megállja a helyét: a Welcome To The Real World négy évtized fényéből is abszolút etalon a zenekar által képviselt, new wave-es és progos ízekkel is játszó hi-tech AOR-os vonalon. Idézzük hát fel egy mára javarészt elfeledett, ám annál komolyabb zeneiséget képviselő csapat történetét!

Noha két gigaslágerük, a Broken Wings és a Kyrie a mai napig szól a rádiókban, és számos, szintén sikeres feldolgozást is megértek, a Mr. Mister neve 2025-ben nem jelent túl sokat az átlag zenehallgatók számára. A csapat hosszabb távon sajnos nem tudta kiaknázni a benne rejlő potenciált, viszont utólag sem meglepő, hogy a '80-as évek derekán gyakorlatilag a semmiből sikerült feljutniuk a csúcsok csúcsára. A formáció tagjai kivétel nélkül az amerikai zeneipar elit sessionmuzsikusi köreiből származtak, akárcsak például a Toto zenészei. Vagyis aránylag fiatal koruk ellenére is olyan rutinnal fordultak rá az évtized első felében a saját banda megalapítására, amiről a pályatársak többsége soha nem is álmodhatott.

A zenekar alapgondolata a karizmatikus énekes/multihangszeres, Richard Page és billentyűs barátja, Steve George fejéből pattant ki. Ők ketten az évek során szó szerint lemezek százain játszottak, hol a borítókon is feltüntetve, hol titokban, emellett közösen is vitték a Pages zenekart, amely három lemezt ért meg a '70-es évek második felében és a '80-asok elején. Page ráadásul Quincy Jones köreiben mozgott, így tényleg az élvonal vagy a majdani élvonal lemezein foglalkoztatták, Donna Summertől Al Jarreau-n át egészen Michael Jacksonig: „Baromi sok sessionmelót vállaltunk, de az ilyesmi könnyen kiégeti az embert. Bizonyos napokon három-négy különböző lemezen is játszottunk, és ez azért baromi lélekölő. De nem panaszképpen mondom ezt, mert összességében fantasztikus időszak volt, rengeteg producert, zenészt ismertem meg, akik aztán végül az én dalaimat is felvették. Szóval a zenekar a stúdiómuzsikusi színtérről nőtt ki, ez pedig fantasztikus élet."

Richard ezekben az években elég rendesen bele is húzott a partizásba: „Jó öt évem elment a bulizással, rengeteg másnapos reggelem volt. Nem akarom tagadni, hogy élveztem, de egy idő után elindultam lefelé. Sosem értem el a mélypontra, de rossz irányba haladtak a dolgok: a pénzem rohamosan fogyott, és egészségileg is romlani kezdett az állapotom, az orrom például teljesen szétment a kokaintól. Aztán a feleségem várandós lett, én pedig nem tudtam elképzelni, hogy hazamegyek a babához szétütve, agyilag valahol a világűrben. Úgyhogy összeszedtem magam. A legnehezebbnek mindenképpen a baráti köröm lecserélése bizonyult, de egyszerűen nem folytathattam tovább azt az életmódot, másokat kellett találnom, mert különben teljesen kicsúszott volna a talaj a lábam alól. Sok embert ismerek, akik simán tolnak néha egy kis kokszot és utána teljesen rendben vannak, de én sajnos nem így működöm."

A családalapítással párhuzamosan Page úgy gondolta, ideje lenne végre tényleg a saját dolgát csinálnia, hiszen tele volt ötletekkel. Ezért aztán George-dzsal együtt elkezdték komolyabban is felpörgetni saját projektjüket, az 1982 körül alapított Mr. Mistert. Richard eközben továbbra is ipari mennyiségben dolgozott a korszak nagy albumain: „A '70-es évek végén én voltam a stúdióban a Village People egyik hangja. A közönség komolyan azt hitte, hogy azok az arcok saját maguk énekelték fel a lemezeiket, de valójában nem... Egyáltalán nem élveztem a dolgot, mert a producerük, Jacques Morali baromi nehéz ember volt. De a legrosszabbnak a Mötley Crüe bizonyult, akiknek szintén háttérvokáloztam az egyik lemezén (a Shout At The Devilen – D.Á.). Végig arra gondoltam: mi a francot keresek itt, és minek éneklem ezt a szart? De aztán kaptam egy 1600 dolláros csekket, és azt mondtam: oké, ennyiért simán! Az egyetlen meló, ahonnan végül kisétáltam, a Twisted Sister Stay Hungryjának lemezfelvétele volt, azokkal a sátános szövegekkel, burn in hell with the devil meg ilyesmik... Ezeket a sátánizmussal kacérkodó szövegeket nem szívesen vállaltam volna be, ennyire azért nem kellett a pénz. Az efféle arcok ugyanis kizárólag a dollárjeleket látják, amikor megírják ezeket a dalokat, és bele sem gondolnak, milyen hatással lesz a végeredmény a 12-13 éves kölykökre, akik teljesen komolyan veszik a hőseik szövegeit. Ők közben röhögtek az egészen, egy pillanatra sem vették komolyan."

A Mr. Mister felállásának következő oszlopa a szintén rutinos sessiongitáros, Steve Farris lett, aki Eddie Money zenekarából vitorlázott át Page-ék mellé. Nem sokkal korábban egyébként a KISS is kipróbálta gitárosjelöltként Ace Frehley helyére, és a Creatures Of The Night lemez címadó dalában az ő szólója hallható. Gene Simmonsék be is vették volna a bandába, és végül amiatt maradt alul Vinnie Vincenttel szemben, mert énekfronton akadtak hiányosságai. Page és George mellett azonban egyből megtalálta a helyét: „Richard házában tartottuk a meghallgatásokat, és egyből éreztem, hogy megvan a közös hullámhossz. Aztán Pat Mastelotto is beszállt. Szó volt egy basszerről is, de végül nem jött el arra a bizonyos próbára, így kényszerűségből Richard bőgözött, ezek után javasoltuk, hogy inkább basszusgitározzon is az éneklés mellett. Valójában akkor született meg a Mr. Mister. Egyből, minden részlet a helyére került. Addigra már tényleg csilliónyi emberrel zenéltem, szóval rögtön vágtam, hogy ez kurva jó."

Az említett Pat Mastelotto szintén a sessionista színtérről származott, klasszikus, dzsesszen edződött virtuozitása mellett az elsők közé tartozott a profik körében, aki nyakig belemászott az elektromos dobok világába is. A zenekar végül az RCA kiadóhoz írt alá, és 1984-ben jelent meg első albumuk, a new wave-es alapokat hagyományosabban rockos ízekkel összeeresztő I Wear The Face. Az album nem perzselte fel a világot, de kezdőrúgásnak megfelelt. Farris: „Igazából az volt a legfontosabb, hogy újszerű hangzásokkal kísérletezzünk. Azt akartam, hogy nagyon zenei és egyéni legyen a végeredmény. Az I Wear The Face ugyan nem lett különösebben sikeres, de az A&R-osunk továbbra is hitt a zenekarban, szóval sikerült komolyabb költségvetést szereznie a folytatáshoz." Page: „Az I Wear The Face bizonyos dalai túlságosan is kiszámítottra sikeredtek, mert mindenáron slágereket akartunk írni. A produkciós munka sem volt az igazi. Aztán a következő nekifutásnál már mindent másképp csináltunk: átvettük az irányítást, és senkinek sem hagytuk, hogy belebeszéljen a dolgunkba. Nekem aztán senki se mondja meg, hogyan kell szólnia a zenekaromnak! Így aztán meggyőztük az RCA-t, hogy hadd lássuk el mi a produceri feladatokat."

Jellemző Page szakmabeli hírnevére, hogy még ezekben az években is nagyon komoly ajánlatok futottak be hozzá, vagyis kizárólag az ő döntésén múlt, hogy a Mr. Mister második lemezéből végül egyáltalán lett valami: „Először a Toto hívott, amikor kirúgták Bobby Kimballt, de nemet mondtam, mert a saját utamat akartam járni. Egyszerűen nem izgatta a fantáziámat a lehetőség, hogy beszálljak egy bejáratott bandába. Aztán miután elkészítettük a második albumot, a Chicago is megkeresett, hogy szálljak be hozzájuk Peter Cetera helyére, aki éppen akkortájt lépett ki. Ez kábé olyan volt, mintha felkínáltak volna egymillió dollárt, hiszen ők aztán tényleg röhejesen sokat kerestek. Például helyből két Learjettel turnéztak, egy dohányzóval meg egy nemdohányzóval... Szóval az már tényleg eléggé csalogató ajánlat volt, viszont kissé üresnek éreztem volna, ha beszállok a Chicagóba, és utána éveken át az Only The Beginninget énekelem. Akkor már nem akartam otthagyni a Mr. Mistert, mert úgy éreztem: sikerült összeraknunk egy slágerlemezt."

A zenekar második albuma, az 1985 júniusában kiadott Welcome To The Real World kétségkívül szintugrást jelentett a kezdéshez képest, amivel ők maguk is az első perctől fogva tisztában voltak. Mastelotto: „Nem igazán gondolkodtunk közben azon, sikeres lesz-e a lemez vagy sem, inkább csak azt csináltuk, ami nekünk tetszett. Ez a lényeg: légy elégedett, legyenek a zenésztársaid elégedettek, aztán remélhetőleg akkor másoknak is tetszik majd, amit hall. Kétségtelen, hogy az I Wear The Face-szel összehasonlítva nagyon jól dörrent meg a lemez. Elég keményen lobbiztam is érte, hogy szóljon teljesen másként: nagyobb szabású lett a produkció, nem is igazán tudom, hogyan írjam le, de akár úgy is fogalmazhatok, hogy kissé britesebb lett a végeredmény. Inkább az arénarockos csapatokhoz váltunk hasonlatossá, de maga az anyag is ezt a vonalat képviselte. Ilyen dalok születtek, és ennek megfelelő köntöst is kaptak."

A Mr. Mister stílusát abból a szempontból nem egyszerű körbelőni, hogy a csapat bevallottan lerúgott magáról minden skatulyát, és egyszerre merítettek a létező legkülönbözőbb forrásokból. Sokat segített, hogy a tagok gyakorlatilag bármit el tudtak játszani, ami egyébként minden pillanatban hallatszik is a Welcome To The Real World szerzeményeiben, ugyanakkor ezzel együtt is egészen valószínűtlenül slágeres és dalcentrikus a végeredmény. Page: „Mindig rengeteg Weather Reportot játszottunk a beállásokon, mert imádtuk ezeket a muzsikákat: Weather Report, Herbie Hancock, Chick Corea... Nem játszom túl jól a dzsesszt, de nagyon szeretem, éppúgy, ahogy nagyon szeretem a popzenét meg a komolyzenét is, és ez valahogy mind komoly hatást gyakorolt rám. Ugyanígy imádok egy csomó régi énekegyüttest is. Jó, a polkát mondjuk nem, de a polka kivételével tulajdonképpen minden hatott rám..."

A new wave, a hagyományos mainstream rock meg a progresszív irány sokszor a mai napig kibékíthetetlen ellenpontként kerül elő itt-ott, pedig kifejezetten sokan gondolkodtak ezek szintézisében. A legnagyobb sikereket talán a The Cars aratta ilyen típusú ötvözettel, a Mr. Mister azonban sokkal rockosabban fogalmazott Ric Ocasek és Benjamin Orr játékosabb, könnyedebb csapatához képest. Az I Wear The Face-en még elsősorban a new wave-es irány dominált, a Welcome To The Real Worldön viszont ehhez képest határozottan előtérbe került az arénarockos íz. A mai füllel is egészen döbbenetes, kristálytiszta és erőteljes hi-tech stadionhangzású album lendülete, lüktetése, dinamikája alapvetően hard rockos, ugyanakkor mégsem merném rásütni, hogy vegytisztán az lenne. Ha példákkal kellene érzékeltetnem, talán azt mondanám: ha létezik metszéspont a Yes 90125-ja, a The Police Synchronicityje, a Rush Power Windowsa meg mondjuk a Toto IV-ja között, hát ez a lemez helyezkedik el ott.

A nyitó Black/White tulajdonképpen jól szemlélteti, mire számíthatunk a csapattól. A dal egy roppant fajsúlyos, a '70-es évek progresszív bandái felé mutató, elszállt billentyűs témával indul, már az önmagában tiszteletet parancsol, ahogy megdörrennek, ám végül más irányba viszik tovább, mint ebből hinnéd: Page pattogós basszustémája veszi át az irányítást, összegabalyodva George és Farris színező jellegű, mégis minden másodpercet kitöltő megmozdulásaival meg a végig elementáris, ám csodás ízléssel a háttérben maradó Mastelottóval. Érdemes ugyanakkor megfigyelni, hogy mennyire kiaknázták a frontember tényleg elképesztő hangadottságait, mert a boszorkányos hangszerelésű dalokban végig ő játssza a főszerepet fifikás, míves énekdallamaival. Page torkában egyszerre volt ott a legnagyobb AOR-hangok letisztultsága és mondjuk Sting sokoldalúsága, de nem hiányzik belőle a karcosság sem – viszont ez a smirgli inkább soulos, mintsem rockos jellegű. Ez már helyből ad egy csakis rájuk jellemző arcélt a daloknak. Az eredmény egy elsőre is meggyőző, roppant izgalmas hangszerelésű nyitótéma, ami azzal együtt is baromi ragadós, hogy egyébként a refrénnel például nem rúgják rád az ajtót: inkább finoman, alattomosan költözik be az agy melódiaközpontjába, de akkor örökre.

A Uniform Of Youth, ha lehet, még nagyobb darab. Az ízig-vérig '80-as évekbeli, fanfárszerű szintetizátoros indítás egy csodálatosan gördülékeny, bontogatós verzének adja át a helyét. Itt megint Page briliáns énekdallamai viszik előre a dolgokat, hogy aztán a refrénnek – határozottan meglepő módon – inkább feszült, nyugtalanító ízt adjon az a bizonyos kezdő billentyűs téma, ami az elején még határozottan felhőtlennek tűnik. Nem hiányzik ugyanakkor a dalból némi klasszikusan progos kalandozós íz sem, Farris rövid, de óriási szólója pedig szintén önmagáért beszél. A gitáros amúgy végig Alex Lifeson vagy Andy Summers módjára játszik az anyagon: nem nő rá sehol a zenére, de ha odafigyelsz, hallod, mennyire ízesen, érdekesen, meghatározóan játszik. Farris: „A Mr. Mistert elsősorban nem súlyos zenekarként ismerik, de ha utólag meghallgatod a lemezeinket, hallhatod: akadtak nagyon súlyos pillanataink. A gitárhősösdi igazából sosem izgatott, bár nagyon jól összebarátkoztam Eddie Van Halennel vagy Warren DeMartinivel, és azok az arcok aztán kurvára tudtak gitározni! Inkább igyekeztem színes, érdekes szólókat alkotni, amik elrepítenek valahová, sok meglepetéssel."

A Don't Slow Down a lemez talán leginkább hard rockos, leggitárcentrikusabb tétele: nem nevezném instant slágernek, bár ez is rendkívül ragadós, amolyan utaztatós hangulata van a riffnek. Néhány évvel később Richard Marx vagy szólóban Steve Lukather utazott ehhez egészen hasonló atmoszférájú tételekben. A háttérvokálok megalázóan tökéletesek, de Page is ismét nagyot alakít, és a szöveg is igen hangulatos – utóbbiakat egyébként zömében a frontember unokatesója, John Lang jegyezte, akivel már a Pagesben is együtt dolgoztak. A Run To Her a lemez első balladájaként kis pihenőt enged, itt nyilván megint Richardé a főszerep, de George és Farris finom megmozdulásai is nagyon sokat tesznek hozzá az összképhez, sőt, Mastelotto elektromos ütemei nélkül is teljesen más lenne a hangulata. Az Into My Own Hands ezzel szemben egyértelműen a new wave-es vonal felé hajlik, de a feszesen húzós, pattogós alapokra Page teljesen atipikus énekdallamokat kanyarít, hogy aztán a refrénnel leginkább az érett, késői The Police-t idézzék meg. De Farris nyúlfarknyi szólisztikus megmozdulása sem áll távol ettől az iránytól.

Az Is It Love igazi nagyágyúként indítja a klasszikus B oldalt: mechanikus, ritmusközpontú téma – nem véletlen, hiszen zeneileg Mastelotto szerzeménye –, ahol olyan csodálatosan vajpuhán fűzik össze az egymásra simuló hangszeres szólamokat, hogy az embernek tátva marad a szája. Ez a dal ráadásul tényleg igazi instant sláger, a kórus brutálisan fogós és együtténeklős, de itt hallható Farris egyik legzsenibb szólója is – igazi coitus interruptus, hogy ennyire rövid, de még ez is így perfekt... Élő példa, miként lehet valami egyszerre roppant progresszív és végtelenül popos. Ugyanakkor még ezt is tudják fokozni a Kyriével, amit tényleg mindenki ismer, és valóságos közhellyé nemesedett az évtizedek során. Túl sok okosat egyetlen ekkora überslágerről sem lehet elmondani: már-már valószínűtlenül grandiózus, epikus tétekkel játszó darab, igazi himnusz, benne van a dekadencia évtizedének minden túlkapása, ám közben valami egészen finom intelligenciával és zenészaggyal felépített téma. Ez a refrén egyszerűen verhetetlen – az egyik legtalálóbb jellemzés, amit valaha hallottam róla, hogy már első hallásra is nosztalgikusnak tűnik, tényleg mintha születésed óta ott keringett volna a fejedben. Megérdemelten arattak le vele minden babért.

A Broken Wingsre ugyanez áll: iszonyú markáns hangszerelésű darab – kis túlzással a hangszerelés maga a nóta ezzel az ikonikus basszusfutammal meg Farris szolidan síró-játszadozó gitárjaival –, tökéletes felépítésű ballada, ahol Page megint hatalmasat alakít, tényleg nem csoda, hogy mindenki meg akarta szerezni a saját zenekarába... Szétkoptatták az elmúlt negyven évben, ugyanakkor mégis minden egyes újabb hallgatásnál mellbe tud vágni, mennyire perfekt dal: egyszerűen minden hang, minden rezdülés épp ott van benne, ahol kell. A Tangent Tears megint a new wave és a progresszív rock metszetét hozza George csilingelő billentyűivel meg a feszes ritmusokkal. Azt várnád, hogy ezt is feloldják egy nagy refrénnel, de épp azért sikerül mindvégig fenntartani a szám feszült pulzálását, hogy nem a kiszámítható felé mennek el vele. A végén pedig már csak a címadó tétel marad, ami egyébként szintén az anyag egyik csúcspontja húzós tempóival és Page angyali tisztaságú, légies dallamaival, alatta Farris, Mastelotto és George parádés összjátékával. Ebben már van megarefrén, hogy aztán egyből sokkal sötétebb, komorabb irányba vigye el az összképet, határozottan olyanba, amire egyébként ismét nem számítanál. És érdekes figyelni az olyan apróságokra is, mint például, hogy milyen csodálatos finomsággal zárják le a legvégén.

A Welcome To The Real World nem robbant be azonnal, de néhány hónap alatt fokozatosan felpörögtek a dolgaik. Az album első single-je, a Broken Wings szép lassan szárnyra kapott az amerikai rádiókban és az ekkoriban már megkerülhetetlen MTV-n, és a Tina Turner vendégeként turnéra induló csapat menet közben arra lett figyelmes, hogy a közönség egyre jobban veszi az adást. A ballada végül az év végén bejutott az amerikai Top 10-be, és decemberben két hétre felkerült az első helyre is. Mindez természetesen húzta maga után az albumot is: 1986 első hetében a Welcome To The Real World is felkapaszkodott a Billboard Top 200 első helyére. Mastelotto: „Mi eredetileg az Is It Love-ot szántuk felvezető kislemeznek, a kiadó ragaszkodott a Broken Wingshez. Kaptunk húszezer dollárt a klipre, ezért lett fekete-fehér: gyakorlatilag nulla pénzből forgattuk le, hogy gyorsan meglegyen. De így is elég lassan indult be, hiszen nyár elején hoztuk ki, és csak decemberben lett belőle listavezető. Utána pedig a rádióállomások egyből átugrottak a Kyriére, ami szintén felkerült az első helyre."

Az említett Kyrie 1986 márciusában, szintén két hétig vezette az amerikai listákat. A Mr. Misterrel tehát mindössze néhány hónap alatt hatalmasat fordult a világ. Farris: „A Tina Turner-turné elején még rendszerint üres volt a nézőtér, amikor színpadra léptünk, aztán ahogy fokozatosan beütött a Broken Wings, már azt vettük észre, hogy minket is teltház vár. Épp Atlantába indultunk, amikor megtudtuk, hogy a dal előző héten feljutott a második helyre, úgyhogy Richcsel koccintottunk is a nagy örömre. Aztán Atlantában a turnémenedzserünk már azzal fogadott, hogy a következő listán az első helyen áll majd a nóta. Aznap este Tina Turner is küldött egy üveg pezsgőt az öltözőbe. Épp egy elég masszív fülfertőzéssel küzdöttem, szóval a hotelszobában ültem a gőzben, és onnan hívogattam a középiskolás haverokat az örömhírrel. Hirtelen minden megváltozott. A korábbi dedikálásainkon mindössze néhányan lézengtek: innentől fogva négy utcányira állt a sor vége. Októberben még a tesómtól kellett kölcsönkérnem, hogy ki tudjam fizetni a lakbért, márciusban meg már házat vehettem. Amikor pedig hazautaztam anyámékhoz Fremontba, ott is sorban álltak az emberek a ház előtt, hogy autogramot kérjenek... Annak idején láttam a Beatlest az Ed Sullivan Show-ban, és egészen hihetetlen volt fiatal fejjel megtapasztalni, micsoda tombolást váltanak ki a közönségből: te jó ég, mi ez, valami varázslat? Aztán amikor Montrealban koncerteztünk, és a buli előtt egy szigeten múlattuk az időt, fürtökben érkeztek a helyszínre a csajok mindenféle bérelt csónakokkal, hogy találkozzanak velünk, utána pedig konkrétan megmászták a falakat, hogy belássanak az öltözőnkbe! Amikor a limuzinunk után csapatostul rohantak a lányok, akkor mondtam azt, hogy oké, bazmeg, akkor eszerint most már én is a Beatlesben játszom!"

A két listavezető dal mellett az Is It Love is bemászott az amerikai Top 10-be (a nyolcadik helyen), a Welcome To The Real World pedig óriási sikert aratott, és nemcsak az Államokban, ahol platinalemez lett: érdemes megjegyezni, hogy egyedül Kanadában is több mint 300 ezer példányban talált gazdára. Viszont a szédítő magasságban a csapat nem várt dilemmákkal szembesült. Page: „Sosem tudhatod előre, mi lesz sikeres és mi nem. A Welcome To The Real World után egyből bejött a nagy nyomás a kiadó részéről, hiszen egyből azt mondták: oké, akkor üssük tovább a vasat, hol a következő Broken Wings meg Kyrie? De az efféle sikereket nagyon nehéz felülmúlni. Nem emlékszem pontosan, de valaki egyszer mutatott egy statisztikát az összes előadóval, akinek egyetlen amerikai listavezető lemezről sikerült két amerikai listavezető dalt produkálnia. Nyilván ott szerepelt rajta a Beatles meg még néhányan, de tényleg csak néhányan, és a Mr. Mister is ezek egyike volt... Nagyon furcsa belegondolni, hogy a sikerkorszakunk csupán rövid ideig tartott, de ezzel az egyetlen albummal tényleg ilyen ligába kerültünk."

A zenekar végül nem engedett a kiadói nyomásnak, és a következő albumra – a papírformával ellentétben – nem öt Broken Wingset, öt Kyriét és két Is It Love-ot írtak. Az 1987 őszén kiadott Go On... visszafogottabb, elmélkedősebb, önelemzőbb hangot ütött meg. Page: „Tipikus helyzet volt: készítettünk egy hatalmas albumot, aztán valahogy folytatni kellett. Megpróbáltuk kitalálni, mi legyen a következő lépés, csiszoltuk a dalokat meg a hangszeres játékot, de aztán mindig oda lyukadtunk ki, hogy ha nekünk tetszik a végeredmény, valószínűleg másoknak is bejön majd. Szóval megpróbáltuk magunkból kihozni a lehető legjobbat." Zeneileg, hangszerelésileg egészen elképesztő dolgokat rejtettek az olyan dalok, mint a Healing Waters, a Bare My Soul, a Power Over Me vagy a The Border, hangzás tekintetében pedig tényleg még a korszak legkomolyabb stúdióprodukciói között is az abszolút elitbe tartozik az album – nagy slágert azonban nem rejtett. Mindez meglátszott az eladásain is: Kanadában behúztak vele egy aranylemezt, az Államokban azonban kicsivel az ehhez szükséges ötszázezres határ alatt megálltak a fogyások. Ezek után nem csoda, hogy a bandában is romlani kezdett a hangulat, és a Go On... zenei anyagával sem maradéktalanul elégedett Farris végül a távozás mellett döntött: „Page akkoriban egyre inkább irányítani akart, és a kiadó is kezdett a Mr. Misterre igazi zenekar helyett az énekes dominálta csapatként tekinteni, ahol csakis ő áll a fókuszban. Nem akarom emiatt hibáztatni Richardot, hiszen minden zenész szereti a saját dolgát csinálni, én viszont másra vágytam, így kiléptem."

Page-dzsel, George-dzsal és Mastelottóval ezek után már nem történt sok érdemi. A következő lemezt trióban, gitárosvendégként többek között Buzz Feitennel és Trevor Rabinnal rögzítették. Ám miután 1990 elején leadták a Pull című albumot a kiadónak, az RCA közölte: nem kívánják megjelentetni a Go On... higgadtabb vonalát továbbvivő anyagot. A lemez végül csak húsz évvel később jelent meg hivatalosan. Page: „Az jelentette az utolsó szöget a koporsónkba, amikor megtudtuk, hogy nem akarnak foglalkozni a lemezzel. Akkor már amúgy is úgy éreztem, hogy készen állok a továbblépésre, mert nagyjából senkivel sem értettem egyet a zenei irányt illetően. Hoztam pár dalt, amik egyszerűen nem mentek át a zenekari szűrőn, pedig nekem nagyon fontosak voltak. Bosszantott a dolog, és úgy gondoltam: valószínűleg tényleg lejárt a zenekar ideje, egyszerűen nincs bennünk több. Akkoriban persze sokaknak csalódást okozott, hogy nem jelent meg az album, de ahogy bejött az internet, egyre többen suttogtak róla, kicsit olyan legendaféleség lett belőle: itt ez a lemez, létezik, de valami New York-i pincében figyelnek a szalagok egy ládában, vajon hogyan lehetne megszerezni? Sokan szerették volna hallani, és nagy öröm nekem, hogy a rajongók elkötelezettsége miatt végül hozzáférhetővé vált."

A Mr. Mister tehát 1990-ben feloszlott. A tagok utóéletét még címszavakban is bajos lenne felsorolni. Page szólókarrierbe fogott, de közben Madonnától kezdve Celine Dionon át egészen Ringo Starrig továbbra is folyamatosan a topliga foglalkoztatta. Mastelotto bekerült a King Crimsonba, de ő is sorra vállalta a stúdiós melókat (kevesen tudják, de ő játszik például a The Rembrandts Jóbarátok-főcímdalában, az I'll Be There For You-ban is), Steve George pedig többek között Kenny Logginsszal, majd Jewellel zenélt, hogy aztán végül kiszálljon az aktív zenélésből. Steve Farris azonban még nála is előbb fordított hátat a biznisznek: a gitáros egy nyúlfarknyi időre még a Whitesnake-ben is megfordult a ′90-es évek második felében, de aztán nem sokkal később visszavonult szülővárosába, a nebraskai Fremontba, és vadászterületekre szakosodott ingatlanosként dolgozik.

Noha 2023-ban, Page hetvenedik születésnapján összeállt a nagy négyes, hogy egy zártkörű eseményen eljátsszák együtt a Broken Wingset, újjáalakulásról, visszatérésről szó sincs: a zenekar tagjai pontosan tisztában vannak vele, hogy a Mr. Misterben ennyi volt, ahhoz egyszerűen túl rövid ideig tartott a sikerkorszakuk, hogy kasszacsörgető arénaturnéra bazírozhassanak. Ez a rövid tündöklés azonban kétségtelenül nagy árnyékot vet, hiszen a Welcome To The Real World két überslágerét tényleg a mai napig úton-útfélen hallani lehet, mindkettő önálló életre kelt: elég, ha csak annyit mondunk, hogy a Broken Wings mintái jelentették például 2Pac posztumusz slágere, a 2001-es Until The End Of Time alapjait is. De se szeri, se száma a filmeknek, sorozatoknak, eseményeknek, amelyeken a ballada vagy a Kyrie felcsendül valamilyen formában. Page: „Ezek a dalok emberek millióit fogták meg. A Welcome To The Real Worldön egyszerűen minden tökéletesen működött."

Ha mást nem is, ezt a két számot egészen biztosan mindenki ismeri a zenekartól, ám érdemes előkaparni a teljes nagylemezt, mert ez itt tényleg az egyik abszolút csúcsalbum ebből a korszakból ezen a kicsit rock, kicsit pop, kicsit new wave, kicsit prog csapásvonalon. Ha pedig a Welcome To The Real World jól csúszott, küldd utána nyugodtan a Go On...-t is, mert abban sem fogsz csalódni. Nem volt együtt sokáig ez a banda, de abban a pár évben tényleg abszolút etalon teljesítményeket tettek le az asztalra.