Shock!

szeptember 18.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

House Of Lords: Sahara

1014hol1A héten ismét Budapesten koncertezik a House Of Lords, a '80-as évek végének, '90-es évek elejének egyik legizgalmasabb amerikai hard rock-zenekara. Mindez korántsem annyira hétköznapi dolog, mint amilyennek első olvasatban tűnhet, a csapat ugyanis a 2000-es évek újjáalakulása előtt igazi kultikus kedvencnek számított beszerezhetetlen lemezekkel, misztikus aurával, amelyet a stílus hívei ugyan könnyes szemmel istenítettek, de senki fejében sem fordult meg, hogy valaha is újra működő zenekarrá válhatnának még. James Christian énekes és a Frontiers kiadó állhatatosságának köszönhetően mégis így alakult, és a banda az új érában is készített legalább két lemezt, amelyek méltók a korai éra munkáihoz. De a csúcsalkotásuk azért így is a huszonöt évvel ezelőtt megjelent Sahara marad.

megjelenés:
1990. augusztus 21.

kiadó:
Simmons / RCA / BMG

producer: Andy Johns & House Of Lords

zenészek:
James Christian - ének
Gregg Giuffria - billentyűk
Michael Guy - gitár
Chuck Wright - basszusgitár
Ken Mary - dobok
Doug Aldrich - gitár

játékidő: 44:30

1. Shoot
2. Chains Of Love
3. Can't Find My Way Home
4. Heart On The Line
5. Laydown Staydown
6. Sahara
7. It Ain't Love
8. Remember My Name
9. American Babylon
10. Kiss Of Fire

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

Annyi bizonyos, hogy a House Of Lords a szó szoros értelmében véve a Giuffria nevű zenekar romjain alakult 1987-ben, Gene Simmons hathatós támogatása és menedzselése mellett, arról ugyanakkor már megoszlanak a vélemények, hogy mik voltak a pontos körülmények. A Giuffria egyértelműen Gregg Giuffria zenekara volt, amelyet a reszelős hangú David Glen Eisley énekessel, illetve Craig Goldy gitárossal alapított az Angel korábbi billentyűse. Két igen jól sikerült, markáns hangzás- és dallamvilágú albumot készítettek, amelyek az áttörés küszöbére helyezték őket, ezt a bizonyos lécet viszont soha nem sikerült átugraniuk, hiába turnézhattak a visszatérő Deep Purple vagy a Foreigner előzenekaraként. Ez egy idő után a bandán belüli hangulatra is rányomta a bélyegét, főleg, miután Goldy átigazolt a DIO soraiba. Noha 1987 elején megindultak a hármas lemez előkészületei egy új gitárossal, a már a kettes albumon is szerepelt Lanny Cordolával, és a némi szünet után visszatérő eredeti basszerrel, Chuck Wrighttal, Simmons felbukkanása végül más irányba fordította a szerelvényt.

A módosítás mindenekelőtt egy névváltoztatást és egy új énekes leigazolását vonta maga után James Christian személyében. „Gene Simmons nagyon megkedvelte a Giuffriát, de amolyan menedzser-szerűségként bevallottan egy igazi szupergroupot akart létrehozni a csapatból, kicsit fel akarta frissíteni a zenekar vérkeringését", idézte fel Christian a kezdeteket. „Ezért döntöttek úgy Gregg-gel, hogy megválnak David Glen Eisleytől, aki egyébként óriási énekes volt, nagyon szeretem a hangját. Ezután körülbelül ötszáz jelöltet hallgattak meg, és óriási szerencsémre engem választottak ki közülük a House Of Lordshoz." Eisley mindazonáltal másképp emlékszik ezekre az eseményekre: „Gregg akkoriban furcsa időszakot élt meg, és mondott olyasmiket is, amiket szerintem nem gondolt komolyan: mindenféle lekicsinylő dolgokat a lemeztársasági fejesek nyomán... Emiatt támadt a zenekarban némi feszültség, amihez persze hozzájöttek a szokásos turnés nézeteltérések is. Chucknak eleve akadtak bizonyos bajai Gregg-gel, Goldy pedig óriási lehetőséget kapott Ronnie James Diótól, és egy japán turnén tényleg kiborult a bili. Így jött a képbe Lanny Cordola, és vele is tök jól szólt a banda, de mégsem ugyanarról a történetről beszéltünk már, egyszerűen nem volt ugyanolyan a hangulat. Gregg ekkor kezdte el összehozni a House Of Lordsot, és egy idő után odáig jutottunk, hogy egy kiadói megbeszélésen azt mondtuk egymásnak: oké, ez akkor így nem megy tovább, majd később beszélünk, addig is sok sikert. Legközelebb viszont már azt hallottam, amint Gene Simmons azt nyilatkozza: a House Of Lords úgy jött létre, hogy kirúgtak engem a Giuffriából, és megváltoztatták a banda nevét. Ez a lehető legtávolabb állt a valóságtól. Soha nem rúgtak ki, mert nekem eleve semmi dolgom nem volt a House Of Lordsszal, és nem is akartam volna, hogy közöm legyen a sztorihoz. Tény, hogy előtte én is együtt zenéltem Gregg-gel, Chuckkal meg Lannyvel, de ennyi."

1014hol5

Mindazonáltal nehéz lenne tagadni, hogy a House Of Lords bizonyos szinten a Giuffria örökébe lépett. A Ken Mary dobossal kiegészült banda első lemeze 1988 októberében jött ki a Simmons saját nevét viselő kiadói labelnél, az RCA égisze alatt, és anyagának oroszlánrészét a Giuffria utolsó demóiról vették át – olyannyira, hogy Eisley négy dalban még társszerző is volt. „Úgy gondolom, James a lehető legjobb módon utánzott engem a saját nótáimban, sőt, talán még jobban is énekelte őket nálam", ismerte el utóbb David. Az újonnan összeállt zenekar azonban mégis más volt, mint a Giuffria: a fő dalszerzőnek és zenekarvezetőnek számító billentyűs továbbra is erősen dominálta a hangzást, ám a House Of Lords mégis sokkal súlyosabban, gitárcentrikusabban dörrent még, és a Coverdale-iskolában nevelkedett Christian hangja, előadásmódja is gyökeresen eltérő karaktert adott a számoknak, mint Eisley jóval sajátosabb, ráspolyosabb torka.

A stúdióban a legendás Andy Johnsszal, a Led Zeppelin, a Free, a Humble Pie vagy a Jethro Tull stúdiós munkatársával dolgozott zenekar kétségtelenül csúcskategóriás dalokat tett le az asztalra az olyan gyöngyszemekkel, mint a Pleasure Palace, az I Wanna Be Loved vagy a Hearts Of The World, és két kisebb rádiós sikerdalt is produkáltak a középső téma, illetve a Stan Bush által írt Jealous Heart révén. Simmons menedzserként és executive producerként ezekben a hónapokban óriási erőbedobással egyengette a banda útjait, ám a hajmetal-éra tetőpontján sajnos még annak ellenére sem sikerült a nagy áttörés, hogy a zenekar mindenképpen kiemelkedett az átlagból, és Ozzy Osbourne, a Scorpions vagy a Cheap Trick vendégeként turnézhattak. Az album megközelítette az aranylemez fokozathoz szükséges félmilliós eladást az Egyesült Államokban, de nem tudta átlépni azt. Ezek után Simmons – aki ekkoriban más zenekarok, például a Silent Rage menedzsereként sem bizonyult akkora pénzgyárosnak, mint arra előzetesen számított volna – némileg visszahúzódott a frontvonalból, Lanny Cordola pedig vette a kalapját.

1014hol6

Giuffria így kénytelen volt új gitárost keríteni a zenekarba, és a választás egy bizonyos Doug Aldrichra esett, akinek nem sokkal korábban oszlott fel méltatlanul sikertelen saját bandája, a Lion, és párhuzamosan éppen a Hurricane-nel kezdett dolgozni: „Miután a Lion szétment, befutott hozzám egy csomó ajánlat, és az egyik a Hurricane-é volt. Felvettem velük a Slave To The Thrill lemezt, és ezután keresett meg a House Of Lords. A szerződésem akkor már a Hurricane-hez kötött, így nem tudtam beszállni hozzájuk, de elvállaltam a munkát." Mindebben az is nagy szerepet játszott, hogy Giuffriáék ismét Andy Johnsszal gyűrték a friss dalokat a legkülönfélébb Los Angeles-i stúdiókban, akivel Doug mindig is nagyon szeretett volna közösen dolgozni. Aldrich már csak a kész anyaghoz tette hozzá a magáét, tehát szerzőként nem vették igénybe a szolgálatait, de természetesen ez sem volt kevés: „Kifejezetten élveztem a felvételeket, mert nagyon jól megtaláltam a hangot Andyvel, imádtam vele dolgozni. Egy női hangmérnökünk volt, és amikor a szólókat nyomtam, Andy bepiálva rányomult, miközben játszottam... Na, az például tényleg nagyon rock'n'roll volt!"

1014hol2Mire Aldrich felnyomta a gitártémákat, a banda már megtalálta új gitárosát is a Shark Islandből elcsaklizott Michael Guy személyében, ő azonban – amennyire össze lehet rakni az utólagos információ-mozaikokat – annak ellenére is maximum nüanszokkal járult hozzá a végeredményhez, hogy a borítón elsődlegesen őt tüntették fel gitárosként. Szintén vendégeskedett az anyagon Rick Nielsen, a Cheap Trick mestere, a csapat barátja, aki már az első lemezen is társszerző volt az egyik számban, ezúttal pedig egy teljes dalt is írt Giuffriáéknak, de ugyanígy hallható itt-ott Mandy Meyer is (aki annak idején az első lemez slágerét, az I Wanna Be Lovedot is írta). A vendégek sorát gyarapította a gitárosfronton egy szóló erejéig Chris Impellitteri, a háttérvokálokhoz pedig olyan neveket állítottak csatasorba, mint Robin Zander a Cheap Trickből, Mike Tramp a White Lionból, Ron Keel a Keelből, Steve Plunkett az Autographből, illetve a régi kolléga, David Glen Eisley. Mondhatni tehát, hogy semmit sem bíztak a véletlenre. A Sahara címet kapott, Simmonst ismét executive produceri minőségben feltüntető második House Of Lords-nagylemez végül 1990 augusztusában került a boltokba.

A House Of Lords abból a szempontból mindenképpen különleges zenekarnak számított a '80-as évek második felének hajmetal-színterén, hogy a többséggel ellentétben a billentyűs számított náluk fő dalszerzőnek és vezéregyéniségnek. Gregg Giuffria már a Giuffriában is a szokványostól eltérő módszerrel írta a dalokat: az alapot általában a remek dobosnak is számító David Glen Eisley társaságában lenyomott billentyű-dob jammelések képezték, később már csak ezekhez tette hozzá a magáét Craig Goldy. Giuffria a House Of Lordsban sem szakadt el teljesen ettől a munkamódszertől, ugyanakkor itt sokkal inkább zenekari erőfeszítésből születtek a számok, mint előtte. Ennek következtében a gitártémák dominánsabbá váltak, mondhatni felnőttek a főnök dús hangzású, hol finoman szőnyegező, hol mennydörgő, néhol komoly Keith Emerson-hatásokat tükröző játéka mellé, és minderre a produkciós munkában is rágyúrtak. A Sahara dalaiban még úgy sem szenvedett csorbát ez az egyensúly, hogy a dalok írásakor a bandának nem volt főállású gitárosa: két számban még társszerző volt Lanny Cordola, de az anyag oroszlánrészét Gregg írta Christiannel, Wrighttal és Ken Maryvel.

A hajmetal-bandákra gyakran rámondják, hogy mind tökugyanolyan volt. Ezzel én a műfaj nagy híveként sosem értettem egyet (mint ahogy nyilvánvalóan nem ugyanolyan a Slayer és az Anthrax, vagy a Morbid Angel és az Entombed sem, hiába alkotnak azonos műfajban), de tény, hogy ekkoriban számos másod-, harmad-, sőt, negyed- és ötödrendű kópiacsapat alkotott a stílusban. Éppen emiatt egyszerűsítsük le a képletet: ha mindenáron mondanom kell valamit, a House Of Lords leginkább a Whitesnake-féle iskola növendékének számított – értve ezalatt természetesen már David Coverdale-ék amerikanizált korszakát –, viszont megszólalásuk nem kis mértékben Giuffria elegáns, fenséges és minden pillanatban jelen lévő játéka miatt még annál is bombasztikusabb volt. Gregg érdemeit az atmoszférateremtés terén egyszerűen nem lehet eléggé méltatni: sehol sem tolta magát előtérbe, nem nyomott ínhüvely-gyilkos hokifutamokat, mégis olyannyira alapvetően határozta meg a csapat zenei arculatát és megszólalását, amivel helyből kiemelte őket a futószalagon gyártott kreációk tengeréből. Az említett hangulat tekintetében pedig roppant találó volt a banda elnevezése, illetve a látványelemekben felvállalt márványos-patinás megközelítés is: a House Of Lords tényleg olyan elegáns, magasztos, nemes módon szólalt meg, ami senki másra nem hasonlított ebben az érában. Mindezt pedig kéretik giccs vagy túlzott patetikusság nélkül érteni: a zenekar ezzel együtt is kimondottan tökösen, markánsan dörrent meg. Maga Giuffria egyébként egyszer filmzenésen hangszerelt hard rock'n'rollként jellemezte a stílust, ami végső soron találó is. (A zsabósinges-bársonyzakós-frufrus korai promófotók jelentős része persze már gáz mai szemmel, de hát akkoriban majdnem mindenki ilyen hülyén nézett ki a színtéren, és úgysem ez a lényeg.)

1014hol3

A nyitó Shoot tökéletes példa a banda erősségeire: az ember szinte látja maga előtt, amint Christian lemegy hídba a nyitó sorok elbömbölésekor, az eredmény pedig egy olyan, AOR-finomságú hangszerelési megoldásokkal és melódiákkal megkoronázott dal, amely hangulatát és megszólalását tekintve egyaránt simán versenyre kel a Whitesnake legjobb John Sykes-féle dalaival. Viszont mégis más, hiszen Giuffria zengő billentyűi Doug Aldrich gitárfalával egyenrangú partnerként tömörítik a hangzást, és ezt is értsd szó szerint. Sokan a mai napig előítéletekkel viseltetnek a szintetizátorok rockzenei alkalmazása iránt, pedig mint ez a példa is mutatja, korántsem törvényszerű, hogy óhatatlanul habosabb lesz tőlük a végeredmény... A középrész izgalmasságát javarészt szintén Giuffria szimfo-hatású témái adják, a fülbe mégis James érces, férfias, erőteljes melódiái ülnek be először. Érdemes figyelni Ken Mary izgalmas, a '70-es évek nagyjainak témáit idéző dobolását is, és a dal végére Aldrich is elereszti az ujjait pár szuperszonikus díszítés erejéig. Tökéletes indítás.

A folytatás pedig hasonlóan letaglózó. A Chains Of Love amolyan zeppelinesen 'snake-es, amely a bontásos bridge-ben egyből libabőrös melódiákat hoz, és általában véve is olyan old school módon húz Wright pumpáló, gyomrozó basszusfutamai hátán, hogy az ember egyből rájöhet: a House Of Lordsnak gyökereit, zeneiségét tekintve lényegesen több köze volt a rockzene hőskorának nagyjaihoz, mint a kortársak többségéhez, noha e hatásokat a dekadencia évtizedének hangzásvilágába ágyazták be. A Blind Faith eredetileg 1969-ben megjelent Can't Find My Way Home lírájának (A oldal harmadik dal – az akkori sztenderdek alapján ugyebár sokszor ez volt a lemezek első balladájának fix helye...) csodálatosan ízléses feldolgozása teljesen nyíltan példázza ezt. Itt Aldrich finom akusztikus gitárjátéka mellett mindenképpen Christiant kell kiemelni, aki istenként énekli az egész dalt. Olyannyira passzol hozzájuk a végeredmény, hogy ha valaki nem ismeri az eredetit, simán hiheti: ezt is Giuffriáék írták.

1014hol8A Heart On The Line-nal a banda újból magasabb fokozatba kapcsol: ez az a bizonyos említett Rick Nielsen-féle dal, ennek megfelelően a refrén popos-rágógumis dallamosságában, dús vokáljaiban akad is nem kevés Cheap Trick, de a hangzás sokkal fajsúlyosabb, monumentálisabb (itt jegyezném meg, hogy az album mai füllel is valami egészen brutálisan jól szól, Aldrich vastagon, mégis selymes eleganciával zakatoló ritmusgitárjai utánozhatatlanok, és a dobokat sem visszhangozták szét, mint akkoriban oly sok anyagon – ez ismét a '70-es évek-párhuzamot erősíti). Ez a dal és a Laydown Staydown partiindulója képezi a felvezetést a lemez központi dalához. A Laydown ebben a minőségben is a banda történetének egyik legpofásabb darabja, olyan heroikus húzása van, amit szavakkal igen nehéz érzékeltetni, a refrént pedig már az első kör után sem vered ki soha többé a fejedből. Christian ismét hatalmasakat énekel, hangjában egyszerre kísért ott Plant ősereje, Coverdale szexuális túlfűtöttsége és mindemellett valami olyan eredendő kaliforniai lazaság, amit csak a Sunset Strip klubjaiban lehetett felszedni, ha valakinek megvolt hozzá az affinitása. Aldrich szólódíszítései mellett sem nagyon lehet elmenni szó nélkül. Amellett, hogy a Hurricane Slave To The Thrill albuma is méltán számít hajmetal-kultkedvencnek, szerintem bizony sokkal jobban passzolt a játéka ide.

Mint említettem, az album tengelyében ugyanakkor a címadó szám áll. Ahogy Giuffria rendkívül hangulatos, keletiesen melodikus intrójából mintegy forgószél-szerűen, Chris Impellitteri tekerős szólójával kibomlik a lényeg, utánozhatatlan és utolérhetetlen: a berobbanó főriff és Christian hadvezérként elsüvöltött, zseniális dallamai kifektetik az embert, aki helyből egy bazinagy arénát lát maga előtt tele megvadult rajongókkal, hatalmas reflektorokkal és az első sorokban tömegesen pólót felhúzó csajokkal. Ezt a hangulatot támasztja alá a sikamlós szöveg is („Late last night with a spark in her eye / She said two's a crowd, but three's alright"), a bombasztikus, brutálisan fogós kórus pedig már csak a kegyelemdöfést viszi be. Számomra nemcsak a House Of Lords történetének legerősebb szerzeménye ez a téma, hanem egyben az egyik legjobb dal is, ami csak valaha született ebben a stílusban.

Az It Ain't Love jó érzékkel kapcsol vissza néhány fokozatot a címadó eufóriája után, még akár power-lírának is simán merném nevezni, ahol a visszafogott verzék és a berobbanó megakórus kettőse viszi a prímet, karöltve a lemez egyik legjobb gitárszóló-betétjével. Ehhez képest a Remember My Name viszonylag tipikus ballada, akkoriban az ehhez hasonló dalok óriási eséllyel indultak az MTV-n és a rádiókban, így gyakorlatilag kötelező jelleggel szerepelt is egy-kettő minden hasonló albumon. Ez is kisebbfajta sláger lett, meg is érdemli, bár nem mondanám, hogy a lemez legkiugróbb pillanata. Igazából a finom hangszerelés emeli ki a korszak millió hasonló témája közül, egyébként tipikusabb szerzemény, noha természetesen kellemes. Viszont a két zárótéma elementáris erejével nem versenyezhet: az American Babylon („Well it's one for the money / And it's two for the money") újabb sodró hard rock-téma a bandára jellemző sejtelmes, izgalmas dallamvilággal, megint a Whitesnake-vonalról, Christian tízpontos énekelőadásával, a Kiss Of Fire pedig a lemez legsodróbb, leggyorsabb darabja, tökéletes tempóérzékkel összerakott bomba a végére. Amely egyébként a sodró lendület mellett is rendelkezik az összes tulajdonsággal, amivel társai is, a refrént például itt is elég egyszer meghallanod, hogy soha többé ne felejtsd el.

1014hol9

A zenekar a Nelsonnal kezdte meg az album turnéit, és ugyan a Sahara nem robbantott azonnal listákat, végül elég jól csordogált. Noha az RCA a banda javaslataival ellentétben a két balladát, a Can't Find My Way Home-ot és a Remember My Name-et nyomta ki single-ként, utólag ez sem bizonyult rossz döntésnek, mert mindkét szám igen jól futott az amerikai rádiókban meg az MTV-n, és végül az olyannyira áhított 500 ezres példányszám fölé tornázta a lemez eladásait a tengerentúlon. Ez persze még így is elmaradt a korszak élvonalbeli hajmetal-sztárjainak szédületes számaitól, de senki sem mondhatta rá azt, hogy nem elég. A House Of Lords ugyanakkor ismét személyi problémákkal szembesült a 38 Special nevű southern rock-bandával lejátszott újabb amerikai turnén, amelyek végül Wright és Mary leléceléséhez vezettek, Michael Guyt pedig Giuffria rúgta ki. Christian: „Nagyon egyszerű oka van, hogy annak idején miért járkáltak folyamatosan ki-be a csapatból a különféle zenészek: mert akkoriban Gregg volt a zenekar vezetője, ő pedig hihetetlenül maximalista. Bármikor azt érezte valakin, hogy nem nyújt száz százalékot vagy nem klappol vele kapcsolatban minden a legapróbb részletig, egyből ajtót mutatott neki. Az egyetlen kivételt ez alól én jelentettem, méghozzá két okból: egyrészt én voltam a House Of Lords arca és hangja, másrészt a zenét illetően mindig remekül tudtunk együtt dolgozni. Megvoltak persze a saját kis vitáink, nem értettünk egyet egy csomó dologban, de a zene sosem volt kérdés kettőnk között. Elkötelezettek voltunk, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki a zenekarból."

A zenekar új kiadónál, a Polygramnál hozta ki 1992 tavaszán a Demons Down című harmadik albumot, a doboknál egy igazi nagyágyúval, Tommy Aldridge-dzsel, Dennis Chick gitárossal, illetve Sean McNabb basszerrel. Ez azonban már egy másik éra volt, és a Nirvana áttörése nyomán özönlő új bandák tengerében nem is nagyon találhatta meg a helyét egy olyan régi vágású hard rock-csapat, mint a House Of Lords. Pedig maga a lemez egyébként továbbra is óriási volt, és az idők szavának megfelelően földközelibbre, sötétebbre is sikeredett elődeinél. Christian: „Mire a Demons Down megjelent, a zeneipar megváltozott, és a hozzánk hasonló csapatoknak már nem igazán volt esélyük a továbblépésre. Ennek ellenére az a lemez sem futott rosszul otthon, olyan 250 ezret így is eladtunk belőle. Vagyis mindig létezett egy viszonylag komoly, stabil bázisunk, még ha nem is gyártottuk zsinórban a platinalemezeket." Ez azonban ebben az érában már kevésnek bizonyult a talpon maradáshoz, és ugyan egy ideig még gyártották a demókat, a csapat végül belátta, hogy légüres térbe kényszerültek, így 1993-ban feloszlottak.

1014hol10

Ami azóta történt, már javarészt a jelen. Az újjáalakulás utáni első album, a 2004-es The Power And The Myth ugyan a klasszikus arcokat vonultatta fel Christiannel, Cordolával, Maryvel és Wrighttal (sőt, a kezdeti munkafázisokban még a közben jól menő szállodaipari emberré avanzsált Giuffria is ott volt velük a fedélzeten), zeneileg gyökeresen mást képviselt, mint amit a tábor várt a bandától, és elég szépen meg is bukott. Ezután a House Of Lords márkanév tulajdonjogát megszerző Frontiers rávette Christiant még egy nekifutásra, és az énekes az aranykezű Jimi Bell gitárossal az oldalán ezúttal már nem okozott csalódást: a 2006-os World Upside Downon vendégként még Gregg is felvonult, és az anyag minden túlzás nélkül méltónak bizonyult az első éra örökségéhez, akárcsak a 2008-as Come To My Kingdom. Utána sajnos elkezdték futószalagon gyártani a lemezeket, de a színvonal csökkenő tendenciája az idei Indestructible-ön végre megállni látszik, szóval van ok a reménykedésre. Azt is nagyra értékelem, hogy a felállás immáron hosszú évek óta stabil az időközben komoly egészségügyi gebaszokon is átesett Christiannel, Bell-lel, Chris McCarvill basszerrel és B.J. Zampa dobossal. Giuffria hiányában persze nem szólnak ugyanúgy, mint régen, de még így is sikerült megőrizniük azt a bizonyos jellegzetes hangulatot, és ez bizony nem kis bravúr.

Ahhoz persze így sem férhet kétség, hogy a csütörtökön ismét Budapesten fellépő House Of Lords a Saharával tette le az asztalra a saját magnum opuszát. Olyannyira, hogy – noha az első lemezt és a Demons Downt is nagyon szeretem – számomra az 1990-es album egyenesen az egész irányzat egyik örök csúcsalkotásának számít, nevezzük a gyereket hajmetalnak, melodikus metalnak, dallamos hard rocknak vagy akár AOR-nak. A frontember szintén roppant büszke erre a mai füllel is elsöprő hangzású, kivétel nélkül elsőrangú dalokat rejtő mestermunkára: „Ha felteszem az első lemezt vagy a Saharát, csak annyit tudok mondani, hogy hűha! Volt a bandában valami egészen különleges kohézió, és ez végig hallatszik a zenén." Itt bizony nincs mese, ez egy tökéletes anyag, amely persze eredeti nyomásban már a '90-es évek közepén is beszerezhetetlennek számított, és manapság leginkább valamelyik újabb kiadásban lehet lecsapni rá. Még szerencse, hogy a netkorszakban az ilyesmi igazából már csak másodlagos problémának számít...

A House Of Lords október 15-én Budapesten, a Backstage Pubban játszik. További részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#9 John Doe 2015-11-08 11:49
Idézet - Final Command:
A zenekari fotókat elnézve, különös tekintettel a legfelsőre, az jutott eszembe, hogy a Nirvana épp időben érkezett...


Nevermind? Nevermore!
Idézet
 
 
+4 #8 Tyler Durden 2015-10-16 21:52
A stílusok és hangulatok tökéletes ötvözése teszi ezt az albumot igazán naggyá: egyszerre, dögös és méltóságteljes, földbedöngölős dörgedelmes riffek hátán úszó dallampalota, gyors numera az öltőzőben és hosszan elnyújtott zenei orgazmus. Számomra a lemez csúcspontja egyébként az enigmatikus, döbbenetes iróniaként jellemezhető American Babylon. Kell egyfajta érettség egy glam metál albumon ilyennel előrukkolni.
Ennyi idő távlatából érthetetlen, hogy miért nem lettek legalább egy kategóriával ismertebbek, és nem ez folyik a rádióból régi idők slágereiként az Aerosmith és Bon Jovi mellett.
A lemezkritikáról elég annyit mondanom, hogy méltó a tárgyához. Még valami: a Chains of Love jellemzésével a szerző lassan irodalmi magasságokba emelkedik.

A tegnapi koncertről majd a külön cikk kapcsán írok.
Idézet
 
 
+2 #7 Joel Simoni 2015-10-15 08:38
Idézet - Palinkas Vince:
Giuffria nem valami lemeztarsasagi guru lett? Mondjuk a szallodaipar se rossz.

Giuffria a szerencsejáték bizniszben utazik, ha jól emlékszem, és tulajdonosa az egyik Hard Rock Hotel és Casino-nak is. Az biztos, hogy jól megalapozta a nyugdíjas éveit.

A régiek közül egyértelműen a Sahara és Demons Down a kedvenc lemezeim. Ezért is fájó, hogy a 3. lemezről már semmit sem játszanak mostanában. Azt viszont képtelen vagyok megérteni, hogy a Remember My Name nótát miért nem tartják műsoron.
Idézet
 
 
+1 #6 Palinkas Vince 2015-10-14 22:53
Giuffria nem valami lemeztarsasagi guru lett? Mondjuk a szallodaipar se rossz.
Idézet
 
 
+3 #5 kamikaze 2015-10-14 21:52
Bizonyos szempontból nagyon emlékeztet ez a lemez a Harem Scarem Mood Swings albumára. Mindkét csapat a dallamos stílusban alkotott maradandót, cáfolva ezzel azt a téves és gyakran tényleg közhelyként használt általánosítást, miszerint ezek és a hasonló bandák egyformák és ,,nyálas zenét" játszanak. Pedig a stílus legjobb zenekaraiban ‒ csak úgy mellesleg ‒ sokszor jóval átlagon felüli muzsikusok játszottak. Ha mást nem is, de az itt szereplők közül érdemes az egyes tagok azóta elkövetett munkásságát értékelni. A HOL-ban legalább 3 hangszeres top muzsikus: Doug Aldrichot ugye nem kell bemutatni, Ken Mary rendkívül keresett session dobos is volt, és hát a mai mezőnyt figyelembe véve bizony Giuffria is jócskán átlag feletti tudású billentyűs. A külsőségekkel pedig nem érdemes túl sokat foglalkozni, akkor az volt a trend. (Tuti, hogy Ádám direkt a poén kedvéért szerkesztette be az első képet! :)) Ugyanilyen nevetséges lehet más stílusban, amikor ,,megvénült emberek" szegecselt bőrcuccokban nyomulnak. A lényeg azonban a zene, és az esetünkben eléggé meggyőző. Valóban, még most is elég jól szól a lemez, a hangszerelés kiváló, jók a dalok, és a hangszeres munka is elsőrangú. Nem annyira míves (elsősorban vokál fronton), mint a Mood Swings, de kategóriájában hasonlóan erős anyag.
Idézet
 
 
-3 #4 Final Command 2015-10-14 19:40
A zenekari fotókat elnézve, különös tekintettel a legfelsőre, az jutott eszembe, hogy a Nirvana épp időben érkezett...
Idézet
 
 
+1 #3 Laci 2015-10-14 19:07
Na ezen felbuzdulva meg is nézem a ... Giuffriát! ;)
Idézet
 
 
+4 #2 Valentin Szilvia 2015-10-14 15:01
Idézet - Gurgi:
Kitűnő lemez! A Demons down talán egy fokkal még jobban tetszik. Köszönöm a cikket! A már-már szokásos (de sosem unalmas:)) igényeséggel készült.
Az új QR-ról várható a közeljövőben recenzió?


Igen, az új Tate-lemezzel együtt. Kövhét.
Idézet
 
 
+5 #1 Gurgi 2015-10-14 14:45
Kitűnő lemez! A Demons down talán egy fokkal még jobban tetszik. Köszönöm a cikket! A már-már szokásos (de sosem unalmas:)) igényeséggel készült.
Az új QR-ról várható a közeljövőben recenzió?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.