Shock!

április 22.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Clutch: Blast Tyrant

clutch_1Húsz évvel ezelőtt jelent meg a marylandi Clutch hatodik nagylemeze. A Blast Tyrant a maga idejében igazi underground szenzációnak számított, hosszabb távon pedig óriási megtermékenyítő hatást gyakorolt a színtérre. Neil Fallon, Tim Sult, Dan Maines és Jean-Paul Gaster producerük, Gene „Machine" Freeman segítségével olyan mesterművet tett le az asztalra, ami csupán nagyon ritkán születik: a számtalan különböző stílust egyesítő, egyszerre súlyos, ízes és roppant slágeres album méltán nevezhető a 21. század egyik legtökéletesebb rock'n'roll mesterművének, elkészítéséhez azonban hosszú és rögös út vezetett. A jubileum alkalmából ezt is felidézzük.

megjelenés:
2004. március 23.
kiadó:
DRT Records
producer: Gene „Machine″ Freeman & Clutch

zenészek:
Neil Fallon - ének, gitár, billentyűk
Tim Sult - gitár
Dan Maines - basszusgitár
Jean-Paul Gaster - dobok

játékidő: 54:31

1. Mercury
2. Profits Of Doom
3. The Mob Goes Wild
4. Cypress Grove
5. Promoter (Of Earthbound Causes)
6. The Regulator
7. Worm Drink
8. Army Of Bono
9. Spleen Merchant
10. (In The Wake Of) The Swollen Goat
11. Weathermaker
12. Subtle Hustle
13. Ghost
14. (Notes From The Trial Of) La Curandera
15. WYSIWYG


Szerinted hány pont?
( 34 Szavazat )

A marylandi Germantownból származó Clutch igazi középiskolás csapatként bontott zászlót 1991-ben. A pár kezdeti inkarnáció után véglegesedett alapfelállás Neil Fallon énekessel, Tim Sult gitárossal, Dan Maines basszerrel és Jean-Paul Gaster dobossal azóta is változatlan: a négyesfogat mindent együtt csinált végig az elmúlt több mint három évtizedben, ám az alapításkor alighanem egyikük sem valószínűsített ennyire hosszú és termékeny pályafutást. Még úgy sem, hogy kezdeti zajos, bekategorizálhatatlan muzsikájuk a maga megfoghatatlanságában is jól passzolt a '90-es évek elejének új hangokkal teli légkörébe. Ennek köszönhették, hogy az Earache-nél kiadott debütáló EP, az 1992-es Passive Restraints után érkező első nagylemezüket, az 1993-as Transnational Speedway League-t már egy multikiadó, az EastWest gondozta.

Utólag visszatekintve nem igazán érthető, miben reménykedett a cég a Clutch leigazolásával. Bár a korabeli promóanyagokban néha megpróbálták őket ide besorolni, az alternatív muzsikából, hardcore-ból, klasszikus rockból és noise rockból egyaránt sokat merítő Clutch nem illett az ekkortájt egyeduralkodó grunge-csapásvonalra. Emellett a kifejezetten tüskés, nehezen emészthető album a slágereket is nélkülözte. A zenekar nevét viselő, 1995-ös második lemez már letisztultabbra, dalcentrikusabbra sikerült, jobban teret engedtek rajta ősrockos-bluesos-funkos hatásaiknak, és meg is indította őket a térképen a tengerentúlon. Kevesen tudják, de nagyjából 140 ezres amerikai eladásával a mai napig ez számít a csapat legnagyobb példányszámban elkelt anyagának. Fallon: „Nagyon tökösek voltunk, amikor kihoztuk a második lemezt az akkori közönségünknek, mert pontosan tisztában voltunk vele, mennyire vegyesen fogadják majd. Így is lett. Pontosan emlékszem az alkalomra, amikor először játszottuk koncerten a Spacegrasst, és feltartott középső ujjak tengere fogadta. Mindenki a szemét forgatta: basszátok már meg, hát mi a franc ez? Szerencsére nem hallgattunk rájuk, és a dal később a Clutch emblematikus számainak egyikévé vált. De ettől még bizarr nóta. Akkoriban még csak hasonlót sem lehetett hallani senkitől."

clutch_3

A banda ezután tovább csiszolta önálló stílusát az 1998-as, a Columbiánál kiadott The Elephant Ridersszel és a magánkiadásban megjelentetett, 1999-es Jam Roommal. Kétségtelenül egyre jobban ráéreztek, mi fekszik nekik. Fallon: „Amikor elstartolt a zenekar, teljesen vakon ugrottunk fejest az egészbe: ahogy esik, úgy puffan... Ha ma meghallgatom a Transnationalt, azt kérdezem: hát ez meg ki? Mert egyáltalán nem hasonlított az ottani énekstílusom a maira. Hosszú tanulási folyamat következett. Közben rájöttem, miben vagyok jó, és megpróbáltam ezeket felerősíteni, amiatt meg nem aggódni, hogy olyasmit próbáljak kihozni magamból, ami nem én vagyok. Őszintén szólva még mindig dolgozom ezen... De kétségtelen, hogy az akkori és a mai Clutch gyakorlatilag két külön zenekar. A Transnationalen is kétféle dal szerepelt: ott voltak ezek a lassabb, szövegcentrikus témák, meg a lemezre utolsóként megírt számok, a Shogun Named Marcus és az El Jefe Speaks. Nagyjából az utóbbiaknál ébredtem rá, milyen lehetőségek állnak előttünk. A második album állította rá a csapatot a későbbi vágányra a riffekkel, a táncosabb ritmusokkal meg a humorosabb szövegekkel. Nem tudnám magam elképzelni, amint évtizedeken át tinédzser szorongással átitatott dalokat írok..."

A stílus mindazonáltal továbbra is feladta a leckét a mindenáron lehatárolt kategóriákban gondolkodó szakmabelieknek. Mivel a zenekar sehová sem passzolt, mégis számtalan irányból táplálkozott, az évek intenzív turnézása során sajátosan vegyes tábor alakult ki körülöttük. Gaster: „Szerintem én is csak úgy a '90-es évek közepén döbbentem rá, hogy rock'n'rollt játszunk. Addig igazából nem is hiszem, hogy ténylegesen megértettük, mit nyomunk. Nagyon sok különböző hatásunk volt. A keleti parti hardcore-színtérről futottunk fel, rengeteg hardcore-bulira jártunk, és számtalan barátunk volt abban a közegben. Mivel így tudtunk a legegyszerűbben koncerteket lekötni, a korai időszakban rengeteg hardcore-bandával játszottunk. Szerintem mi konkrétan sosem neveztük magunkat hardcore-nak, de emiatt mások mégis ide soroltak bennünket. Aztán szerződéshez jutottunk, és olyan bandákkal mentünk turnéra, mint a Sepultura meg a Prong. Akik ezeken a bulikon ismertek meg bennünket, már azt mondták: ez egy metálbanda. Aztán a Bad Religionnel is útra keltünk, mire megint mások közölték: ez egy alternatív banda. A '90-es évek közepén kezdtem el mondogatni, hogy rock'n'rollt játszunk. Addigra elég sok különböző stílusban megmártóztunk, és elkezdtünk rálelni a saját hangunkra. Ez a hangzás pedig nagyjából mindent ötvözött, amit csak magunkba szívtunk, miközben fejlődtünk, a hardcore-tól Bob Marley-n és James Brownon át egészen a Funkadelicig, a Slayerig, a Morbid Angelig vagy a Helmetig. Mindenkitől ellestünk ezt-azt, és megteremtettük a saját világunkat."

clutch_4

A Clutch ugyan később sem nőtte ki az underground státuszt, de az ezredfordulóra a zenekar elkötelezett tábort alakított ki magának a rengeteg koncerttel. (Fun fact: nálunk is felléptek ebben a felfutó szakaszban, 2000. február 27-én az E-Klubban, a Therapy? nyitóbandájaként.) Gaster: „Beavis és Butthead annak idején felkapta egy klipünket, nagyjából a Sepultura-turnéval párhuzamosan, szóval ebben az értelemben volt egy kis MTV-s sikerünk, mentek a videóink a Headbanger's Ballban is. De a közönségünk a rendszeres turnézásnak köszönhetően alakult ki, hiszen rengeteget koncerteztünk, méghozzá rengeteg különböző zenekarral. Úgy a '90-es évek végére, a 2000-esek elejére a legtöbb városban már simán be tudtunk hozni néhány száz embert."

A turnéfronton egyre nagyobb közönségmágnesnek számító csapat az ezredfordulón ismét egy multikiadónál, az Atlanticnél találta magát, és a Gene „Machine" Freeman producerrel felvett, 2001 márciusában kiadott Pure Rock Fury minden korábbi munkájuknál koncentráltabb, dalközpontúbb alkotás lett. Machine: „Egyáltalán nem volt magától értetődő a közös munka, de épp akkor szerződtek az Atlantichez, és a Coal Chamberrel, a Hed PE-vel meg a Lostprophetsszel közös felvételeim közül sok bekerült a rádiókba, így aztán a kiadó egyik A&R-osa hozott össze bennünket. Azzal a felütéssel ültem le velük, hogy segítek nekik rádióbarátabb dalokat írni, és ez bizony nem a legjobb indítás a hozzájuk hasonló arcoknál..."

clutch_7

A Pure Rock Fury minden túlzás nélkül az összes korábbi Clutch-lemeznél fogósabbra, a bandával való ismerkedéshez alkalmasabbra sikeredett. Ugyanakkor ironikus, hogy pont a korszak rap/rock-hibridjeire reflektáló, félig-meddig poénra vett Careful With That Mic dallal produkáltak róla kisebb rádiós sikert Amerikában. Mindazonáltal a csapat ekkoriban élte karrierje egyetlen válságosabb időszakát, és csak a turnén lélegeztek fel. Fallon: „A '90-es években ugyan a kiadó támogatta a turnéinkat, de így sem igazán kerestünk semmit, mert a befolyt összegek egyből mentek a benzintankba... Aztán véget ért az évtized, és sok zenekarhoz hasonlóan nekünk is fel kellett tennünk a hogyan tovább kérdést. Mert addigra bekerültek az egyenletbe a feleségek, a gyerekek, és én sem tudtam, képes leszek-e ebből családot eltartani. Mindannyian így voltunk ezzel. Aztán azt mondtuk: oké, folytatjuk, és onnantól sokkal szenvedélyesebben, harciasabban álltunk az egészhez. Én is elkezdtem énekleckéket venni. De ezzel együtt is, a Pure Rock Fury idejére eléggé kiégtem, az volt a zenei karrierem életközepi válsága. Eléggé küszködtem amiatt is, hogy akkorra már eldőlt: megpróbálunk ebből megélni. Korábban ugyanis – meglehetősen ostobán – úgy tekintettem a zenészkarrierre, hogy az ember egy ideig csinálja, aztán felhagy vele, és elkezd valami olyannal foglalkozni, amit gyűlöl. Aztán abbahagytam a siránkozást meg a magyarázkodást, és egyből minden jobb lett. Utána pedig elkezdődött az a korszakunk, ami személyes szempontból is egyfajta reneszánszt hozott nekem."

A zenekar a DRT kiadóhoz szerződött, és itt láttak neki a hatodik nagylemez munkálatainak. Noha albumként a Pure Rock Furyvel egyikük sem volt maximálisan elégedett, a Machine-nel való kollaborációban meglátták a rációt, így őt igazolták le a folytatáshoz is. Ezúttal az alapoktól fogva, sokkal mélyebben bevonták a munkába, mint a 2001-es anyagon. A sajátos észjárású csapatot ekkorra elég jól kiismerő producer új munkamódszert javasolt nekik. Gaster: „A korai lemezeket egy helyiségben, zenekarként játszottuk fel. Machine a Blast Tyrantnél azt javasolta: haladjunk sávonként. A legtöbb zenekar persze eleve így stúdiózik, mi azonban nagyon régóta nyomtuk élőben ott is, szóval teljesen újszerű élményt jelentett a dolog." Neil: „Pontosan ismertük egymás komfortzónáját, Machine pedig ki akart billenteni bennünket ebből. Teszem azt, ha adódott egy 120bpm-es tempójú dal, egyből azt kérdezte: miért nem próbáljátok meg 135-ösben? Először persze nevetségesnek tűntek ezek a javaslatok, de aztán hozzászoktunk a dologhoz. Sok minden ennek volt köszönhető az akkoriban összeállt dalokban. Machine megcserélt ezt-azt, és olyan módon mikromenedzselte a zenénket, amire magunktól sosem lettünk volna képesek, és eszünkbe sem jutott volna."

clutch_6

Machine munkamódszerének hatása Fallon szerint tartósan is rányomta a bélyegét a Clutch tevékenységére: „Fogalmunk sem volt, hogy épp azon a lemezen dolgozunk, amelyik megváltoztatja majd a zenekar röppályáját. Inkább egyfajta kísérletként tekintettünk rá, hiszen akkor stúdióztunk először tényleg szorosan együtt egy olyan producerrel, mint Machine. Persze korábban is akadtak producereink, ő azonban olyan módon ásott a dalaink mélyére, mint azelőtt senki. Emellett velünk is sikerült rajongói perspektívából láttatni a zenénket, ez marha jól ment neki. Márpedig ez a szemléletmód a dalszerzési stílusunkra is kihatással volt, mert jobban megértettük, mit jelent ténylegesen összerakni egy verzét meg egy refrént. Előtte is akadtak verze- és refrénszerű dolgaink, de valójában sosem neveztük így ezeket. Inkább olyanokat mondtunk, hogy oké, itt akkor most jön a sabbathos rész, utána meg a Bad Brains-es... De később már mi is feltettük a kérdést magunknak az újabb számoknál, hogy oké, ez akkor most tényleg egy refrén? Vagy: rendben, ez lesz a bridge. Így aztán jobb dalokat tudtunk írni, hiszen alaposabban megértettük, mi az egyes részek szerepe a témáknál. Machine nagyon sokat segített benne, hogy elsajátítsuk ezt a megközelítést. Sikerült remekül kiválogatnia azokat az elemeket, amik megkülönböztették a Clutchot a többi zenekartól, és olyan módon összeilleszteni ezeket, hogy befogadhatóbbá vált a zenénk. Ettől még nem lett kommerszebb a végeredmény, de az biztos, hogy az ő segítségével olyan lemez állt össze, ami nemcsak a hangzásunkat, hanem a közönségbázisunkat is ki tudta szélesíteni."

Én magam a 2004 márciusában kiadott Blast Tyranttel váltam instant Clutch-hívővé, méghozzá gyakorlatilag egyetlen hallgatás után. Ez már vastagon a netkorszak volt, és aki emlékszik, tudja, hogy az album valósággal letarolta az akkortájt külföldön és itthon is ezerrel pörgő fórumok nyilvánosságát. Persze egy-két dalt hallottam korábban is a bandától, de nem nagyon tudtam őket hová tenni – ez a lemez viszont olyan egységes hozsannázást és rajongást váltott ki a legkülönbözőbb ízlésű emberekből, hogy nem láttam nagy kockázatot megrendelni a CD-t. Aztán felraktam csont hangerőn, és gyakorlatilag mire lement belőle tíz perc, már üveges szemmel csorgott a nyálam a hallottak nyomán. Mint fentebb írtam, a korai Clutchot nem nagyon lehetett kategóriákba szorítani, tényleg annyi forrásból táplálkoztak, hogy visszafejthetetlennek bizonyult, mi honnan származik náluk. A stílus a Pure Rock Furyre nagyjából letisztult – a címadó dal vagy az Open Up The Border már nyíltan megelőlegezték ezt az anyagot onnan –, ám a Blast Tyrantre kristályosodott ki teljesen, ekkorra fejlesztették tökélyre a receptet. A végeredmény egy hangzását tekintve is bődületesen erőteljes, természetes megdörrenésű, üresjáratoktól mentes, súlyos hard rock mestermű – és a hard rockot itt kéretik a szó legnemesebb és legszélesebb értelmében venni, mindenféle áporodottságtól mentesen. Nem véletlen persze, hogy a csapatra itthon elsősorban a maroknyi, de annál fanatikusabb stoner-színtér csavarodott rá kegyetlenül, de nem vinném el ebbe az irányba a dolgokat: Fallonékban mindig is benne volt ez az agyasabb, soundra „porszívósabb" érzésvilág, ez azonban csak a dolgok egyik szelete.

clutch_2

A lemez a Mercury hatalmas, '70-es éveket idézően jammelős kezdésével adja meg az alaphangulatot. Már abból érezni, hogy jelentőségteljes dolgokat hallunk majd, ahogy kibontják ezeket a témákat, ám hirtelen befékeznek, majd a cappella megérkezik Fallon bivalyerejű, senkihez sem fogható, öblös hangja a „Daedalus, your child is falling and the labyrinth is calling" sorral – és véged van. Utána egy olyan zeppelines groove-ra ültetnek rá, ami elől lehetetlen elmenekülni. Maga a szám ugyanakkor mindössze intróként funkcionál, és már itt beránt az album egységes atmoszférája. Fallon: „Kerültek a lemezre régebbi dalok is, de az újonnan születettekben mégis voltak amolyan space-esebb kereszthivatkozások, szövegileg legalábbis mindenképpen. Ettől még persze nem konceptalbum vagy rockopera a Blast Tyrant, ahhoz túl homályosak, megfoghatatlanok ezek az áthallások, de a szövegek nagyon szorosan egymás után születtek, ez pedig eleve megteremt egyfajta egységes hangulatot."

A valódi, érdemi startot a felütés után komótos basszushangokkal, lassabban kibontakozó, vánszorgó groove-okkal operáló, majd az egyből fülbe ülő refrénnél valósággal robbanó Profits Of Doom jelenti: vérbeli, százszázalékos Clutch, jammelős-kakofonikus hatást kelt, ugyanakkor roppant tudatos dalszerzői-hangszerelői munka eredménye. Úgy baromi súlyos, hogy közben kifejezetten légies és magától értetődő – sosem értettem, hogyan képesek efféle kettősségeket teremteni, de valami eszelősen működik a dolog. Ám a nagy sláger mégis a The Mob Goes Wild, ami ténylegesen, a szó szoros értelmében vett táncos-pörgős rock'n'roll Gaster fineszes ritmusai hátán, olyan tempóval, amire egyből beindul a láb. A szövegben rejlik némi roppant okos, Fallonra jellemzően homályos kikacsintás a korabeli világpolitikai helyzetre – Bush-éra, miegymás –, a bridge-et és az együtténeklős refrént pedig már a második körben ordítod a zenekarral. Olyan ereje van ennek a dalnak, hogy egy normális világban papírforma szerint simán tényleges slágerré kellett volna válnia, minden adott benne hozzá.

clutch_5A játékos ritmusokkal és az azokra kanyarított, dögösen felfejlődő riffekre épülő Cypress Grove is szinte táncos ütemeket hoz, hogy aztán megint egy gigászi arénarefrénnel üssön ki – ez természetesen a Clutch mércéje szerint értendő, de a dallam levakarhatatlan a dobhártyáról, Neil pedig itt is olyanokat énekel, hogy az ember legszívesebben megölelné. Sult eközben úgy csavarja a riffet, hogy nem tudod függetleníteni magad tőle. A jammelős, ismét ízig-vérig a rockzene hőskorát idéző, nyúlfarknyi középrész is briliáns. De még ez is fokozható a Promoter (Of Earthbound Causes) húzós, groove-os szörnyetegével, ahol ismét fokozottan építkeznek, hogy aztán a refrénnél megint valósággal robbanjon a feszültség, ez a „Ready to rock if you want to roll / Please step away from the vehicle" kórus minden túlzás nélkül zseniális, szó szerint ezredszerre is kényszert érzek, hogy torkom szakadtából üvöltsem Fallonnal, és minden egyes alkalommal újszerűen hat, annyira erőteljes. De Sult kalandozós szólószerűsége is imádnivaló: Tim sosem játszik sokat vagy arcbamászóakat, de hangulatilag mindenütt rengeteget tesz hozzá a dalokhoz ezekkel a megmozdulásokkal.

A The Regulator sivatagi, nem kicsit westernes, ám mégsem countrys hangulatú akusztikus témázgatással indul, már ennek is óriási tere van. Aztán megérkezik Fallon, és valósággal kézen fog, hogy elvezessen az ismét telitalálat refrénig. A dal mindössze öt és fél perc, mégis igazi epikus érzete van Sult díszítéseinek és a Maines/Gaster ritmusszekció lélegző játékának köszönhetően. A Worm Drink romlott, mocskos stoner/funk rockja ismét felpörgeti a tempót: az eddigiekkel szemben ez a dal nem egy refrénbomba, a pikáns ritmusokra érkező úúúúúú-zás azonban elsőre ragad itt is. Az Army Of Bono szintén feketezenei ütemekkel, csaka-csakás gitártémákkal rajtol, imádnivalóan koszos-dögös-seggrázós tempója van – Gaster dobolása az egész lemezen fenomenális –, ellenállhatatlanul sodor magával, és már szinte azt hinnéd, nem lesz benne refrénszerűség, amikor előrukkolnak vele. Nem is okoz csalódást...

A pörgős-pattogós Spleen Merchant után az (In The Wake Of) The Swollen Goat újabb zeppelines lüktetést hoz, az óriási dallamokkal operáló refrén azonban súlyosabb, akár még azt is megkockáztatom, hogy vészterhesebb – még az album egyértelműen pozitív töltése mellett is. A Weathermaker rövid, jelzésszerű, ismét erősen funkos-bluesos átvezetése után újabb, szinte táncos rock'n'rollt kapunk a Subtle Hustle-lal, ugrálós, együtténeklős, igazi bulis téma – még a három percet sem éri el, mégis minden benne van, amitől olyan páratlan ez a zenekar. A Ghost a The Regulator mellett a lemez másik akusztikus alapú darabja, hangulatban azonban eltérnek egymástól: itt melankolikusabb, kissé búsongósabb az összkép, de azért a végére persze ebből is heroikus, nagyívű old school hard rockot kerekítenek.

A fináléban érkező (Notes From The Trial Of) La Curandera számomra a lemez – és a banda – egyik leghatalmasabb dala: hatalmas terű, a '70-es években gyökerező arénarock megint, a Clutchra jellemző összes csavarral, Fallon már a verzében is olyan dallamokat énekel, hogy elsőre rögzülnek, hogy a monumentális refrén bevigye a kegyelemdöfést. Tényleg nem tudom eleget méltatni a csávót, de Gaster szerint kollégái is így vannak ezzel: „Amikor elkezdünk jammelni az alapokon és összeállnak a riffek, már rendszerint él a fejemben egy kép a végeredmény megszólalásáról. Ám amikor elkészülnek az énektémák, rendszerint olyasmit hallok vissza, amire soha nem is gondoltam volna. A mai napig libabőrös leszek, amikor először hallom így a dalainkat meg Neil szövegeit. Ilyenkor megint 19 évesnek érzem magam, és azt mondom: istenem, el sem hiszem, hogy egy zenekarban játszom ezzel a faszival!" A középrészben érkező jammelős blokk tényleg a rockzene alapító atyáinak nagyszerűségét idézi a felelgetős témákkal meg a bődületes súlyú hammondos őrülettel. Kell is a végén, tényleges zárásként a WYSIWYG kissé filmzenés hatású-hangulatú, de továbbra is improvizatív hatást keltő, instrumentális témahajigálása, hogy leszállítsa a földre a hallgatót.

clutch_9

A Blast Tyrant nem lett instant kereskedelmi siker: a Billboard-listán mindössze a 147. helyig jutott, és egy év leforgása alatt körülbelül százezer példányban kelt el világszerte. Utóbbi eredmény nem volt rossz, főleg, hogy már vastagon a letöltögetős érában jártunk – ugyanakkor, mint fentebb is írtam, a lemez híre ezze együtt is valósággal futótűzként terjedt a netes szájhagyományban, és nagyon gyorsan kultklasszikussá érett, olyan nimbusszal, ami csupán nagyon ritkán adatik meg egy albumnak. Ennek következtében a turnéra Mick Schauer billentyűssel kibővült csapat azon kapta magát, hogy hiába nem adtak el lemezmilliókat, koncertjeiken mégis érezhetően besűrűsödött a tömeg. Gaster: „A Blast Tyrantben rejlett valami, ami sokakat megfogott. Emlékszem, a New Jersey-i WSU rádióállomás például teljesen rákattant a lemezre, és gyakorlatilag az összes nótát vég nélkül nyomatták róla, de egy sor főiskolai rádió is ugyanígy volt ezzel. Bizonyos fokig akkor még a kereskedelmi rádiókba is bejutottunk, persze csak egy-két dal erejéig itt-ott. Szóval kétségtelen, hogy a lemez elkapta az embereket, és a rajongók is elkezdték rátukmálni a haverjaikra, hogy mindenképp hallgassák meg. Egyértelmű, hogy ez az egész kissé megváltoztatta körülöttünk a széljárást. Egyszerre azon vettük észre magunkat, hogy felgyorsultak a dolgaink."

A Schauert teljes jogú tagként véglegesítő csapat kreatív szempontból elképesztő lendületben volt. Mindezt jól példázta, hogy már 2005 nyarán előrukkoltak a Blast Tyrant folytatásával. Valahol őrületes, de a még klasszikrockosabb, jammelősebb Robot Hive / Exodus ilyen rövid idő után, ilyen hatalmas árnyékot vető előd után is érdemi folytatásnak bizonyult, olyan hatalmas dalokkal, mint a The Incomparable Mr. Flannery, a Burning Beard, a Mice And Gods vagy a Pulaski Skyway. Simán bevésném erre is a maximális pontszámot a mai napig.

clutch_8

A Clutch a következő években már egyértelműen szent tehénné nemesedett a színtéren. Sokan és sokféleképpen igyekeztek megfejteni titkukat, hiszen imázsmentes, teljesen old school gondolkodású csapatként minden létező skatulyából kilógtak. Fallon szerint ugyanakkor épp ebben rejlik a kulcs: „Annak idején, amikor megvettél egy nagylemezt, szinte mintha befektettél volna az adott zenekarba: fizikai kapcsolatba kerültél velük, mert hallgattad a zenét, közben bogarásztad a borítót, kiegészítetted a fejedben a képeket a saját gondolataiddal... A klipkorszak előtt jóformán neked kellett megalkotnod belül a saját klipjeidet a dalokhoz. Miután ez a korszak tovatűnt, azzal elveszett az ezzel járó eszképizmus is. És jó, ha egy zenekar olyan vonzerővel rendelkezik, ami teljesen eltér az aktuális marketingstratégiáktól vagy divatoktól: önálló identitással, önálló közönséggel. Olyan rajongókkal, akik önmagad miatt hallgatnak és valóságos élményt akarnak kapni a koncertjeiden, legyen az adott zenekar akár a The Grateful Dead, akár a Slayer. Az efféle csapatok mindig túlélik az aktuális popslágereket meg a velük járó nyomást, hiszen ha lesz egy nagy slágered, utána mindenki azt várja, hogy próbáld megismételni. Szerintem a mi közönségünk is nagyra értékeli, hogy itt négy rengeteget turnézó arcról van szó. Persze pusztán turnézással sokkal hosszabb időbe telik kiépíteni a rajongótábort, de ilyenkor a közönség is sokkal több energiát fektet az adott csapatba, a lemezekbe és a koncertekbe egyaránt. És a végén tényleg fanatikus rajongókká válnak."

Bár a DRT-vel akadtak bizonyos elszámolási vitáik, a zenekar később létrehozta saját Weathermaker Music kiadóját, és üzletileg is stabilizálták a hátteret. Fallon: „Mint sok kisebb vállalkozás esetében, a kezdetek persze viharosnak bizonyultak: a kiadóba fektetett pénzünk java elment a DRT-vel folytatott pereskedésre, ezt azonban szerencsére mi nyertük meg, és miután magunk mögött tudtuk a dolgot, felpörgött a motor. Ma már gyakorlatilag több pénzt kereshetsz tízezer eladott lemezzel, mint tizenöt éve százezerrel. A CD-eladások persze már nem annyira számítanak, ám ha az ember rátalál a saját közegére, azzal szembesülhet, hogy a zenére nagyobb igény mutatkozik, mint valaha. A kereslet óriási, egyszerűen csak rá kell lelni a megfelelő kommunikációs csatornákra a létező és a potenciális új rajongókkal."

clutch_10

A zenekar azóta is készített jó néhány óriási lemezt, gyengébbet pedig sosem csináltak, szerintem ugyanakkor a két későbbi Machine-nel felvett anyag, a 2013-as Earth Rocker és a 2015-ös Psychic Warfare idején állt össze leginkább a kép. Nem véletlen, hangulatban ezek, főleg az utóbbi közelítette leginkább a Blast Tyrantet. A 2004-es lemez mindazonáltal felülmúlhatatlannak bizonyult, és meg merem kockáztatni, hogy ez már így is marad. Az album különös jelentőségével természetesen ők is tisztában vannak. Gaster: „Utólag néha még engem is meglep, milyen rétegzettek a dalok. Rengeteg gitártéma szerepel a lemezen, amiket élőben nem feltétlenül játszunk, de a nóták összhatásához mégis nagyon sokat tesznek hozzá. Miközben lehet, hogy némelyik csak egy-egy verze vagy refrén erejéig szólal meg... Ebből a szempontból a Blast Tyrant igazi csemege: az a fajta lemez, hogy legszívesebben fogod a fülest, és figyeled, mi szól balról és mi szól jobbról. Ha úgy vesszük, igazi audiofil album."

A magam részéről bárki előtt, bármikor vállalom, hogy a Blast Tyrant a 21. század egyik legjobb lemeze, ami a megjelenése után évekre beragadt nálam, és tényleg valószínűtlenül sokáig a mindennapok soundtrackjének elmaradhatatlan részét jelentette. Sosem tudtam ráunni, mindig tudott újat mutatni, és a mai napig bármikor feltölt. Tökéletes, időtlen rock'n'roll mestermű, elképesztő erejű slágergyűjtemény, amely páratlan tökössége mellett egyszerre érzelemgazdag, ravaszul intelligens és rejlik benne valami egészen mágikus. Ha nem ismered, nem tudod, mit hagysz ki!

 

Hozzászólások 

 
#10 Edward_Richtofen 2024-04-09 09:46
A világ egyik legszerethetőbb zenekara, egy normális világban legalább az MVM Domeban kéne itthon játszaniuk, bár ugyanakkor ez a kicsit "hidden gem" jelleg is hozzátesz a szerethetőségük höz.

Óriási album a Blast Tyrant, a Mob Goes Wild kb az abszolút kedvenc dalom tőlük. Lemez szinten nekem a Psychic Warfare az ami mindent visz, azon kevés albumok egyike, amit ha random elindítok, akkor szinte mindig végigmegy. A Blaston ehhez képest van pár tétel, ami annyira nem tudott a barátommá válni.

A Mob-on kívül nekem még a Ghost óriási kedvencem amúgy, annyira zseni hangulatot csípnek el vele, ami csak a legnagyobbak sajátja. Ja, és még valami, ami a Clutchot kiemeli: kurva jó humoruk van.
Idézet
 
 
#9 Montsegur 2024-04-03 13:26
Idézet - NOLA:
A lényeg a lényeg, ezt az albumot mindenkinek hallania kell, aki kicsit is kötődik a rock zenéhez.
Egyetlen minusza van csak..., miért kellet ezt a fasza cuccot egy ilyen ocsmány boritóba csomagolni? :-)


Lehet, hogy ez egy teszt, az elköteleződés tesztje, a fentebb emlegetett filozófiájuk része. Ha még ilyen borítóval is megveszed a lemezt, akkor tényleg komolyan gondolod ezt a kapcsolatot... :)))
Idézet
 
 
#8 NOLA 2024-04-02 19:00
A lényeg a lényeg, ezt az albumot mindenkinek hallania kell, aki kicsit is kötődik a rock zenéhez.
Egyetlen minusza van csak..., miért kellet ezt a fasza cuccot egy ilyen ocsmány boritóba csomagolni? :-)
Idézet
 
 
#7 NOLA 2024-04-01 21:55
A Blast Tyrantben számomra az a hihetetlen, hogy tényleg mennyire slágeres, de mégsem kommersz, és brutálisan dögös „filinget” áraszt magából. Bármikor jólesik hallgatni, akár lelazulva fülessel, akár egy házibuliban vagy egy kerti grillezésnél. A The Regulator pedig az A DAL, amit egyszerűen nem tudok megérteni, hogy tudták ilyen faszára megirni
Idézet
 
 
#6 NOLA 2024-04-01 19:35
A Clutch egy hatalmas banda, a Blast Tyrant pedig a legfaszább, legdögösebb „rakkendroll” album a világon. Én az Electric Worry klipje által botlottam beléjük 2007 környékén, aztán pedig szépen vissza ástam minden lemezükhöz és a mai napig a rajongójuk vagyok.
Nekem az volt furcsa, hogy abban az időben még senki nem ismerte Őket az ismeretségi körömben, aztán pedig szépen lassan mindenki rájuk kattant
Idézet
 
 
#5 Chris92 2024-04-01 11:43
Zseniális banda, zseniális lemeze. Igazi tökös, szőrös rock 'n roll, sallangok nélkül.
Idézet
 
 
#4 Montsegur 2024-03-31 16:23
Nagyon szeretem ezt a zenekart. A Mastodon mellett ők a másik olyan együttes, akiknél nincs flanc, nincs botrány, nincsenek külsőségek, nincs hangzatos duma, "csak" a zene, de az mindig csúcsminőségben . A lemezeiken a sokadik hallgatásnál is mindig találok valami újat. A Blast Tyrant szerintem is kimagaslóan jó, de a többit is nyugodt szívvel tudom ajánlani.

10/10-es írás egy 10/10-es lemezről.
Idézet
 
 
#3 Equinox 2024-03-31 15:44
A Promoterben van egy ilyen Dopes/Powertrip érzésű groove (bár inkább Dopes to Inifinity szerintem) is szerintem, az egész lemezt átlengi ez a Monster Magner hangulat is, amitől nem esett szó a cikkben. Szeretem az ilyen lelkes cikkeket, ugyanezt érzem én is hallgatás közben. Be is tettem a lemezt olvasáskor.
Idézet
 
 
#2 Tubus 2024-03-31 14:12
A magam részéről bárki előtt, bármikor vállalom, hogy a Blast Tyrant a 21. század legjobb lemeze (eddig).
Idézet
 
 
#1 Equinox 2024-03-31 12:11
Hiánypótló írás, valószínűleg a legjobb Clutch egy nagyon kiegyensúlyozot t és magas szintű életmű része. Most meg nekiállok olvasni.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wackor - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.