Shock!

április 19.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Overkill: „A zenekar óvott meg attól, hogy felnőtté váljak”

Bobby „Blitz" Ellsworth a színpadon kívül is olyan, mint a világot megváltó deszkákon: csak úgy sistereg az energiától. A thrash műfaj egyik emblematikus frontemberét sem a rák, sem egy kilenc évvel ezelőtti stroke nem volt képes a padlóra küldeni, és ahogy azt Budapesten is újfent bizonyították, az Overkill-lel is jó ideig számolni kell még a színtéren. A rendkívül barátságos és közvetlen, végig hatalmasakat nevető Blitzet a Petőfi Csarnok egyik félreeső zugában ültettük le egy kis beszélgetésre a koncert délutánján.

Emlékszel az előző két budapesti Overkill koncertre?

Persze! Az első egy klubban volt valami park közepén 1998-ban, baromi izgalmas helyen, állati jó közönséggel, a másik pedig a Sziget fesztiválon 2001-ben. Emlékeim szerint az In Extremo játszott még aznap, amikor mi, de lehet, hogy nem... Ütős kis buli volt az is mindenféle emberrel, akik mind sört lóbáltak, de hát ez már csak így megy a fesztiválokon. A magam részéről egyébként a klubbulikat jobban kedvelem, hiszen az Overkill igazából ezekről szól. Másrészt olyankor mindent mi szabunk meg! (nevet)

Tévedek, ha azt mondom, hogy ez a mostani turnécsomag az egyik legerősebb, amiben csak valaha is volt szerencsétek részt venni?

Egyáltalán nem tévedsz, bár volt még pár hasonlóan jó, például a Gigantour a Megadeth-tel és a Dream Theaterrel, sőt, egy Slayer – Motörhead – Overkill turnéra is sor kerül az Államokban még a '80-as években... Ez a mostani viszont abban erősebb ezeknél, hogy egyszerre tapasztalható egység és amolyan egészséges, barátságos verseny a résztvevők között. Egyikünk sem akar alulmaradni a többiekkel szemben, és az egész dolog igazi nyertese éppen emiatt a közönség.

Mindannyian régi haverok vagytok?

Dehogy, utálom az összes barmot! (nevet) Viccet félretéve, Schmier és Mike (Sifringer, a Destruction két oszlopa) az ősidők óta cimboráink, és az új dobosuk is remek arc. Lee Altust is ismerjük, mióta csak a Heathen először játszott New Yorkban. Ez úgy '86-ban, '87-ben lehetett, nem emlékszem már pontosan... Bobby Gustafson és Rat Skates (az Overkill akkori gitárosa és dobosa) mindenesetre lenéztek a bulira, és végül rajtuk kívül más nem is volt a nézőtéren! (nevet) Aztán megittak együtt egy karton sört a bandával... Nemrég turnéztunk is együtt Lee-vel, igaz, nem a Heathennel, hanem az Exodusszal. Szóval mind régi barátok vagyunk, remek a hangulat.

Mi alapján válogatjátok ki a dalokat egy turné előtt? Tizenöt lemezetek van, nem lehet könnyű a feladat...

Valóban nem az, baromi sokat agyalunk rajta. Nyilván akadnak olyan nóták, amiket mindenképpen játszanunk kell: az Elimination, a Rotten To The Core... De hogy őszinte legyek, számunkra azért az teszi a bulikat igazán érdekessé, ha minél több új szerzeményt játszhatunk. Annyit, amennyit csak lehet. Ennek baromi egyszerű oka van: ezek a dalok nem harminc évesek, hanem egy! (vigyorog) Vagyis fontos, hogy maga a zenekar is lelkes legyen, ezt pedig csak kihívásokkal lehet elérni. A kihívás lényege pedig ráébredni, miként tudsz megszólaltatni egy új számot úgy, hogy az legalább olyan ütősen és durván szóljon, mint a klasszikusok, amiket hosszú évek óta játszunk. Így aztán ezen a turnén is öt nótát nyomunk az Ironboundról, mellettük pedig természetesen a metal klasszikusokat.

A közönség egy jelentős része nem szokta ismerni az új dalokat az aktuális lemez turnéin. Nem okoz fagyást, hogy ilyen sok friss szerzeményt szedtek elő élőben?

Szerencsére nem, mert az Ironbound nagyon egységes lemez, és van benne egyfajta old school érzés. Elég mélyen gyökeredzik a korai anyagok érzésvilágában, kicsit olyan az egész, mintha csak újból feltaláltuk volna rajta magunkat. Így aztán a közönség is elég jól leveszi a nótákat, bár nyilván a régieket még jobban ismerik. De például ott van a The Green And Black, ami hiába kilenc perces, akkor is az egyik legjobb nyitószám, amit csak valaha írtunk. A koncertek indításaként is tökéletesen működik, mindenki megvadul tőle. Mindebben persze az is benne van, hogy az Ironboundnál különösen jól sikerült elkapnunk a stúdióban a koncerthangulatot, a lemez egészen hasonlóan dörren meg ahhoz, ahogy a banda élőben is szól. Mindez persze fordítva is megáll: ezek a dalok egyszerűen színpadra születtek.

Minden zenész azt szokta mondani az aktuális lemezéről, hogy az a legjobb. Eszerint te is ezt a tábort gyarapítod?

Én nem mondok ilyeneket, mert mindegyik az én gyerekem, márpedig nincs annál közelebbi kapcsolat, mint amikor életet adsz valakinek. Mindben benne van a szívem-lelkem, mindet szeretem. Az már persze más kérdés, hogy az embernek az életben is van olyan gyereke, amelyik okosabb a többinél! (nevet) Valóban mindannyian nagyon elégedettek vagyunk az Ironbounddal, de ettől még egy szemmel sem szeretem kevésbé az I Hear Blacket vagy a Feel The Fire-t, hiszen ezek is a harminc év egy-egy állomását jelentették. Májusban ötvenkét éves leszek, és büszke vagyok rá, hogy még mindig ezt csinálom. Apám nemrég töltötte be a nyolcvanat, de ma is nagyon jó karban van: vékony, egészséges, néha dolgozgat is ezt-azt. A mostani turné előtt ő vitt ki a reptérre. Kezet ráztunk, aztán rám nézett, és azt mondta: „Tudod, nagyon tetszik nekem, amikor így nekiindulsz, mert csakis azt csinálod, amit akarsz!" (nevet) És ahhoz, hogy most itt tartsak, a lemezeink jelentették a lépcsőfokokat. Imádom ezt az életformát, és az albumaink nélkül nem csinálhatnám ma is ezt. Mindnek megvolt a maga helye a nagy utazás során.

Amelynek során elég gyakran változott a felállásotok... Kapcsolatban vagy a régi tagokkal, például Bobby Gustafsonnal, Rat Skatesszel?

Bobbyval néha beszélünk, nagyjából képben vagyok, mi van vele, Rat Skatesszel viszont nem tartjuk a kapcsolatot. És ez sokkal inkább az ő döntése, mintsem az enyém... Manapság a filmbizniszben van benne, DVD-ket ad ki, meg ilyenek. Évekig rendszeresen kerestük egymást, aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt. Valami miatt rossz érzései vannak velünk kapcsolatban, vagy nem tudom... Mindenesetre így alakult.

Ő az egyetlen régi tag, akivel nem vagytok jóban?

Csak azokkal nem vagyok jóban, akik pénzzel lógnak nekem! (nevet) Lássuk csak... Tim Mallare például nem beszél sem velem, sem D.D.-vel, sem Dave-vel (D.D. Verni basszusgitáros és Dave Linsk gitáros). Bevallom, az ő esetét sem nagyon értem, mert sokáig nagyon szoros kapcsolatban álltunk. Aztán bejelentette, hogy megházasodik, családot szeretne alapítani, és kérte, hogy kerítsünk a helyére valaki mást az aktuális turné végén. „Ember, ez teljesen elfogadható, így döntöttél, nincs semmi gond", mondtuk neki, és úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. Az utódjával, Ron Lipnickivel is ismerték egymást, találkoztak, amikor Ron bekerült a képbe. Aztán az utolsó közös buli után kezet ráztunk vele, és azóta nem is láttuk.

Melyik tagcsere bizonyult a legnehezebbnek az évek során?

Talán az első, tehát pont az, amikor Rat Skates lelépett 1987-ben. Magától ment el, nem mi rúgtuk ki, és baromi furcsán éreztük magunkat. Olyasmi lehetett ez, mint elveszíteni egy lábat vagy egy kart... Előtte sosem történt még velünk hasonló, úgy éreztük, négyen alkotunk egységet. De aztán vettünk egy nagy lélegzetet D.D.-vel meg Bobbyval, és folytattuk tovább. Azt hiszem, akkor tanultuk meg, hogy ilyesmi bármikor előfordulhat. Sőt, néha szükség is van rá. Ha visszaemlékszel a thrash színtér állapotára a '90-es években, láthatod, hogy egy csomó banda simán csak összecsomagolt és hazament, kiszállt ebből az egészből. D.D. és én viszont végig működésben tartottuk az Overkillt, még a legnehezebb időkben sem adtuk fel soha. Ehhez persze mindig olyan emberekkel kellett magunkat körülvenni, akik szintén ezt akarták csinálni, itt akartak lenni velünk, nem pedig otthon ülni a családdal, polgári meló után nézni, vagy simán csak dögleni a strandon. Az indok ebből a szempontból tökmindegy. Azt hiszem, éppen ezért maradtunk életben akkor is, amikor egy csomóan kidőltek mellőlünk. Mi ketten D.D.-vel minden körülmények között meg tudtuk őrizni a zenekar lényegét azokkal a srácokkal, akik az évek során megfordultak a bandában.

Rat után néhány évvel Bobby Gustafson is távozott a bandából, ti pedig nem egy, hanem egyből két gitárost vettetek be a helyére. Miért?

Hogy az új felállást soha ne lehessen a régihez hasonlítani! (nevet) És ez tényleg igaz. Senkinek sem akartuk megadni a lehetőséget, hogy azt mondja: „Ó, igen, azt a gitárost szerettem, ezt viszont már nem szeretem." Másrészt ha meghallgatod a régi lemezeket, hallhatod, hogy azok is eleve két gitárra íródtak, hiába volt az első korszakban csak egy gitárosunk. Éppen emiatt élőben nem is szóltak akkoriban olyan erőteljesen a nóták, mint az albumokon. Így aztán a döntés logikus volt.

Máig is az I Hear Black számít talán a legvitatottabb lemezeteknek. Mai fejjel mit gondolsz róla?

Az I Hear Black jelentette Tim Mallare bemutatkozását az Overkillben. Előzőleg lehet, hogy jobban is összegyakorolhattuk volna a dalokat, de ezt leszámítva szerintem a zenekar valaha készített egyik legerősebb lemeze az az anyag. Megmutattuk, hogy hiába címkéznek fel valamit thrashként, valahol mégis minden egyes banda a rock'n'rollnál kezdődik. Az I Hear Black is heavy metal volt, mégis végig ott rejlik a nótákban a rock'n'roll. A mai napig roppant büszke vagyok mindegyikre.

Ha csak egy dalt választhatnál ki életed legfontosabb szerzeményeként, melyik lenne az?

(hosszasan gondolkodik, majd felemelkedik) Bocsánat, mennem kell a beállásra! (nevet) Nehezet kérdeztél, de valószínűleg a Necroshine. Éppen 1998 telének végén jártunk, amikor az orvosok rákos daganatot diagnosztizáltak az agyamban. Emlékszem, felhívtam D.D.-t, aki nem is igazán tudott mit mondani, miután közöltem vele a hírt, hiába vagyunk barátok és üzlettársak ezer éve. Mondtam neki, hogy kétnaponta kell visszajárnom kezelésre, három hét múlva pedig kiderül, hogy meggyógyulok, vagy a daganat felemészti az agyamat. „Mit tehetek érted, haver? Kérj bármit, mindent megkapsz, pénzt, akármit...", mondta D.D. Én meg: tudod mit? Küldj nekem egy dalt! (nevet) Akkor dobta át a Necroshine alapjait, én pedig a következő három hétben azon a nótán dolgozgattam. Így aztán roppant mély és fontos személyes jelentéssel bír számomra. Miközben összeálltak a fejemben a dallamok, a szövegsorok, pontosan megértettem, mennyire kicsi is vagyok valójában: csak apró fogaskerék a hatalmas gépezetben, aki semmit sem tehet. Ha úgy kell történnie, hogy itt most vége, akkor sincs helye másnak, csak belenyugvásnak. Meg persze annak, hogy örömömet lelem abban, amint éppen írom ezt a dalt. Erről szólt a Necroshine.

Manapság teljesen rendben vagy?

Remélem! (nevet) Ez az egész arra is megtanított, hogy bármikor bármi megtörténhet. De az azóta eltelt több mint tizenkét évben szerencsére semmiféle daganatos elváltozásom nem volt.

Vidámabb dolgokra terelve a szót: mi volt az Overkill karrierjének csúcspontja?

Az első fesztiválfellépésünk például elképesztő volt az 1994-es Roskildén. Soha életünkben nem játszottunk még azelőtt ötezer embernél többnek, ott viszont körülbelül tízszer ennyien gyűltek össze. Ha egyszerre nézel farkasszemet ötvenezer nézővel, még akkor is szakad rólad a víz, ha egyébként hideg van... Emlékszem, D.D. odafordult hozzám: „Ide most élni jöttünk vagy megdögleni?" (nevet) Azt mondtam, szerintem életben maradunk, de száz százalékig azért nem vagyok benne biztos... Óriási volt, óriási! Személyes szinten pedig mindenképpen az a csúcspont, amikor megismertem a feleségemet, ugyanis erre is turnézás közben került sor. Az Overkill megadta számomra azt a lehetőséget, hogy megismerjek egy csomó embert, és olyan életet éljek, ami nem zár dobozba. Ki tudja, mi lehetett volna belőlem, ha nincs a banda? Autókereskedő, ügyvéd, akármi... De én inkább itt vagyok, és minden egyes turnén újabb és újabb nagyszerű emberekkel találkozom. Ez egyszerűen mindennél többet jelent számomra a világon.

Mit gondolsz a thrash színtér mai állapotáról?

Azt, hogy fantasztikus, tényleg! Nyilván a kiadók oldaláról nézve teljesen más a helyzet, mint mondjuk a '80-as években, amikor a miniatűr cégeknél elindult ez az egész, a bandák pedig alulról építkezve fokozatosan eljutottak a multikiadókig. A mostani lemezeladások az internetes letöltések miatt meg sem közelítik az akkoriakat, az érdeklődés, a turnék nézőszáma azonban elképesztő. A mi bulijainkon is két-három-négy generáció jelenik meg. Lejön a régi Overkill rajongó, aki már jócskán negyvenes, a pólója nem fekete, hanem szétmosott szürke, és egy kicsit a hasa is kilóg belőle! (nevet) És mellette ott áll a tizenhat éves fia is... El sem tudom mondani, mennyire fantasztikus érzés, hogy ma már apák és fiúk együtt járnak a koncertjeinkre.

Mit szólsz hozzá, hogy a Big Four közösen koncertezik?

Big micsoda? (harsányan felkacag)

Elmennétek eléjük nyitószámnak, ha meghívnának?

Naná! Már csak azért is, hogy megnehezítsük a dolgukat, és ne érezzék magukat olyan kényelmesen! (nevet)

Látsz erre esélyt? James Hetfield mintha szerette volna az Overkillt a '80-as években...

Mert nagyon jó barátok voltak Bobby Gustafsonnal, teljesen egy húron pendültek. Úgy is néztek ki, mint az ikrek: egyforma hajviselet, egyforma ruhák, egyforma gitárok... Csak éppen az egyik New Yorkban született, a másik meg valahol kurva messze tőle, a nyugati parton. Ha éppen azonos szobában tartózkodtak, jóformán meg sem lehetett különböztetni őket! (nevet) Hosszú évek óta nem láttam Jamest, de a régi szép időkből sok kellemes közös élményünk van: nagyokat söröztünk, punk rockot nyomtunk a próbatermünkben, ilyesmik... Lars Ulrich-ot akkoriban sem láttam túl gyakran, de James és Kirk Hammett sokat lógtak velünk. Kirk-öt is bírtam, jó gyerek volt már akkoriban is.

Az Anthrax és az Overkill New York környékéről származik, a többi nagy amerikai thrash banda viszont szinte mind Kaliforniából hódította meg a világot. Ha a hozzáállást vagy a zenét nézzük, szerinted mi a legfőbb különbség a keleti és a nyugati parti zenekarok között?

Úgy gondolom – és ezzel senkit sem akarok megbántani –, hogy a nyugati parti zenekarok kifejlesztettek maguk között egy olyan hangzást, ami a többségükre a mai napig jellemző. Ez a megszólalás azonnal felismerhető a harmóniagitárokról, a jellegzetes szólókról, és egyből hozzá is lehet társítani az adott földrajzi régióhoz. Nem véletlenül hívják Bay Area thrashnek... Keleti parti hangzás ezzel szemben nem létezik. Míg a Bay Area bandák sokkal inkább megmaradtak ennél a helyi szinten kialakult vonalnál, a saját színterük hangzásvilágánál, addig a keleti parti csapatok globálisabban gondolkodtak náluk. És éppen emiatt egyedibb hangzású zenekarok is érkeztek New Yorkból, mint San Franciscóból. Nekünk is közös gyökereink voltak az Anthraxszel, hasonló hozzáállással is zenéltünk, de egyszerűen kizárt, hogy összekeverd az Anthrax és az Overkill megszólalását, mert a két banda már a kezdetek kezdetén is teljesen másképp szólt. De nem is kell feltétlenül leragadnunk a thrashnél, mert ugyanez a hardcore-osabb vonalra is igaz. Lehet, hogy a Carnivore, a Life Of Agony és a Biohazard bizonyos szempontból egy tőről fakadtak, de mindannyiuknak megvolt a maga jellegzetes világa.

Pár éve részt vettél egy The Cursed nevű projektben a Hades és Non-Fiction gitáros Dan Lorenzóval. Ez hogy jött létre?

A The Cursed arról szólt, hogy néhány negyvenes csóka levonul a próbaterembe pár hatos karton sörrel, meztelen csajokkal ragasztgatja tele a falat, és zajong egy kicsit. Mintha csak megint tizenhét évesek lennénk... Az egész egy kibaszott jó buli volt, csak és kizárólag a szórakozásról szólt. Tudod, honnan jött egyébként az ötlet? Onnan, hogy imádok motorozni, télen viszont erre nem nagyon van mód. A feleségem egy idő után szóvá tette, hogy nézzek valami hobbi után, mert folyamatosan ott lábatlankodtam körülötte! (nevet) Oké, de mi legyen az a hobbi? „Például zenélj", mondta. Zenéljek? Micsoda ötlet! (harsányan kacag) Így kezdődött a The Cursed sztori...

Danről tudsz valamit amúgy? Létezik még a Hades?

Csak fesztiválokon játszanak, a Keep It True-n, a Bang Your Headen... Rendes turnéra ne nagyon számíts tőlük. Imádom Dant, az egyik legjobb barátom, sőt, a felesége és az én feleségem is jól megtalálják a hangot, szóval gyakran elmegyünk kajálni, ilyesmi. Danről azt kell tudni, hogy mindig rengeteg dologgal foglalkozik egyszerre. Az egyik leghatalmasabb arc, akivel csak találkozhatsz a világon: az egyik nap kosárlabdázó, a másik nap gitáros, és eközben tökéletesen tudja, mit mivel kell reklámozni, eladni. De ebből a sokszínűségből adódóan baromi gyorsan és kiszámíthatatlanul vált. Simán lehet, hogy a jövő héten örökre kiszáll a zeneiparból, hogy aztán a következő héten megint visszatérjen! (nevet)

Mi minden idők három legjobb lemeze?

A Rolling Stonestól a Sticky Fingers, a Motörheadtől az Ace Of Spades, harmadiknak pedig kettőt mondok, mert számomra ezek abszolút egybetartoznak: a Rocket To Russia és a Road To Ruin a Ramones-tól.

Mi az élet értelme?

Úgy látom, ismét mennem kell arra a beállásra! (nevet) Hé, ez egyébként nem is rossz az élet értelmének! Komolyra fordítva a szót: az, hogy élvezz ki minden pillanatot. Én magam is ezt teszem, és nem értem azokat a zenészeket, akik például folyamatosan panaszkodnak a turnézás miatt... Kölyökkorom óta ezt az életet élem, az Overkillben találtam meg önmagam, itt értem felnőtté. De úgy is mondhatjuk: a zenekar megóvott attól, hogy felnőtté váljak, és megőrzött fiatalnak! (nevet) Szóval annyi a lényeg, hogy megragadj minden egyes lehetőséget, amik az utadba kerülnek, és hozd ki belőlük a lehető legtöbbet.

Az Overkill március 11-ei budapesti koncertjéről itt olvashatsz, az ott készült fotókért pedig ide kattints.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.