Shock!

június 19.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Little Caesar: „Félelmetes perspektíva lenne a zenélésből megélni”

Az amerikai Little Caesar 1990-ben egy olyan albumot jelentetett meg, amit a bluesos hard rock muzsikák hívei gyakorlatilag egyöntetűen a stílus valaha született legjobb lemezei között tartanak számon. Egy ideig úgy tűnt, a Ron Young énekes vezette ötösfogatot senki sem mentheti meg attól, hogy sokszoros platinalemezes szupersztárok legyenek, ám a Geffen kiadó valami miatt nem volt képes kiaknázni a bandában rejlő lehetőségeket, így az anyag csupán kultikus gyöngyszem maradt, akárcsak 1992-es utódja, a szintén nagyon erős Influence. Az érdektelenségbe annak idején belefulladt Little Caesar pár éve ismét aktív, de már nincsenek illúzióik: csak és kizárólag a zene szeretetéért játszanak, egyikük sem a muzsikálásból él. A friss American Dream album kapcsán tárcsáztuk fel a rendkívül barátságos Ron Youngot, hogy elbeszélgessünk vele múltról, jelenről és jövőről.

Az előző Redemptionhöz képest némi előrelépést érzek az American Dream dalaiban. Igazi Little Caesar album volt az is, de az új valahogy mégis kerekebb.

Ez valószínűleg azért van így, mert ezen már Joey Brasler (a csapathoz 2009-ben csatlakozott gitáros) is elég rendesen otthagyta a bélyegét úgy a dalszerzés, mint a hangszeres játék tekintetében. A Redemption amolyan tipikus visszatérő lemez volt: jók a dalok ott is, de inkább csak jelezni szerettük volna vele, hogy ismét élünk, ismét itt vagyunk. Ez egy koherensebb, folytatólagosabb album, ahol emellett ugyanakkor minden dalt a maximális mértékig kidolgoztunk.

Vannak róla kedvenceid is, gondolom.

Talán az Only A Memory Away áll hozzám a legközelebb. Eleve nagyon szeretem a balladákat... De a Holy Rollert is imádom, ami egy nagyszerű tempójú rocknóta, a Dirty Water pedig amolyan old school blues, és szintén roppant elégedett vagyok vele.

Már legutóbb is ti intéztetek mindent, de bevallom, még ennek fényében is meglepett, hogy az anyag is kizárólag a Facebookról és a honlapról szerezhető be, illetve meg is hallgatható ugyanitt. Ez lenne a jövő útja?

Nem hinném, hogy jelenleg bárki is tudná, mi a jövő útja, főleg, hogy a dolgok folyamatosan változnak is. Ez egy a több lehetséges megoldás közül, de egyelőre még mi sem tudjuk, mennyire lesz eredményes. Nekünk személyesen is sokkal több munkánk van így az albummal, mintha egy kiadón és valamelyik bevált terjesztői hálózaton keresztül zajlanának a dolgok, ez viszont nem baj. Már csak azért sem, mert a weboldalunkon vagy a Facebookon például azonnal látjuk az emberek visszajelzéseit. Feljössz, belehallgatsz az albumba, megírod róla a véleményedet, aztán ha tetszik, meg is rendelheted. Mindez elég személyessé teszi a folyamatot, még akkor is, ha ez a módszer – ahogy említettem – több melót ró ránk.

De akkor eszerint fogyogat az album, igaz?

Folyamatosan rendelik a lemezt a rajongók, de például régiónként is eltérő, hogy milyen formátumban. Ez is olyasmi egyébként, ami miatt elég nehéz megmondani, mi lesz a jövőben a meghatározó. Itthon, Amerikában leginkább mindenki letölteni szeret: az a cél, hogy az iPododon tudd a lehető legtöbb zenét. Európában viszont még ma is van becsülete a CD-nek, onnan sokkal többen is rendelnek tőlünk hagyományos fizikai hanghordozót, mint ahányan a fizetős letöltést választják. Összességében azt mondanám, hogy a mi esetünkben az eddigi tapasztalatok alapján akár működhet is ez a fajta terjesztés, hiszen egyikünk sem a zenélésből él, és nem is célunk, hogy ebből tartsuk el magunkat. Mi egyszerűen csak életben akarjuk tartani a zenekart és a zenénket. Egy másik bandánál, ahol a tagoknak ez a fő elfoglaltságuk, már korántsem tudom, hogy ez lenne-e az ideális megfejtés. Számomra elég félelmetes perspektíva lenne, ha manapság a zenélésből kellene megélnem...

A Little Caesar annak idején legendásan sokat szívott a Geffen kiadóval, ezért indokolt a kérdés, hogy jobb most nektek, mint akkor?

Nézd, annyi bizonyos, hogy lényegesen könnyebb dolgunk volt az utolsó két anyaggal, mint annak idején az első kettővel. Most nem dumáltak bele a munkánkba, nem volt rajtunk állandó nyomás, és nem éreztük magunkat végig úgy, mintha egy hatalmas cég rabszolgái lennénk. Régen a nagy kiadóknál minden a pénzügyi kérdéseken, a cégen belüli viszonyokon és hatalmi csatározásokon múlt. Eszméletlen mennyiségű zenekart szerződtettek le mindenhová, akikkel négy-öt-hat hetes ablakokban foglalkoztak: ezalatt megnyomták a lemezedet promócióval, és ha sikerült ebben a periódusban megfelelő eladásokat produkálnod, további lehetőségeket kaptál tőlük. Ha viszont nem fogyott a lemezed az elvárásoknak megfelelően ebben a néhány hétben, elvesztél, mert nem foglalkoztak veled tovább. Ez már csak azért sem jó, mert vannak albumok, amiknek időt kell adni ahhoz, hogy az emberek rájuk ébredjenek.

Viszont legalább volt némi tőke a bandák mögött, nem?

Természetesen nem állítom azt, hogy nem voltak meg az előnyei is ennek a rendszernek. Ezek ráadásul olyan előnyök, amik manapság már teljesen hiányoznak, vagy nem működnek kellően hatékonyan. Mára eltűntek a sajtósok, a rádiós promóció ereje csökkent, az MTV-n már nem is játszanak videóklipeket – vagyis az a nagy gépezet, ami azelőtt ott dohogott a bandák háta mögött, szinte nyomtalanul felszívódott. A marketing, a reklámozás kérdése jelenleg például totális szürke zónának számít. Senki sem tudja, hogyan juttassa el a lemezek hírét a közönséghez a megváltozott viszonyok közepette. Ott ülnek a kiadók a pénzükön, és egyszerűen nem tudják, hogyan költsék el... A nagyobb zenekarok esetében ez persze nem számít, hiszen őket amúgy is ismerik, a többiek azonban legfeljebb abban bízhatnak, hogy amolyan vírusként terjed el a hírük. Mi is tapogatóztunk, érdeklődtünk mindenfelé a kiadás előtt, és arra kellett rájönnünk, hogy mindenki teljesen tanácstalan. Hirdessünk például magazinokban? Minek? Ez az ágazat is éppen eltűnőben van, mindenki a neten olvasgatja a híreket, ahol viszont tengernyi információforrás áll rendelkezésre. Menjünk a rádiókhoz? Minek? Ez a vonal is lefelé megy, az emberek egyre inkább a neten hallgatnak zenét... Vagy készítsünk klipet? Minek? A klipek korának egyszer és mindenkorra vége, hiszen ahogy mondtam, a zenetévék már nem is játszanak videókat. Annyit tehetsz, hogy felteszed a klipedet a YouTube-ra, aztán bízol benne, hogy valaki majdcsak felfedezi a másik tízmillió klip között... Szóval ebben a környezetben tényleg senki sem tudja, mi a jó megfejtés. Mi sem.

Miből élsz egyébként manapság?

Ötvösként dolgozom, fémtárgyakat készítek megrendelésre. Ezek között akad egy csomó művészi jellegű alkotás is, de csinálok egy csomó különböző típusú medált, használati tárgyat is. Mivel kreatív munkáról van szó, imádom is rendesen, főleg, hogy ez teszi számomra lehetővé a megfelelő okokból történő zenélést. Nem kell azon görcsölnöm, hogy hány lemezünk fogy vagy hányan jönnek el a koncertünkre, mert tudom, hogy nem abból kell fizetnem a rezsit vagy az ételt az asztalra. Nyilván örülnék, ha meg lehetne élni a zenélésből, de közben látom a többi bandát, ahogy sokszor tényleg a puszta életben maradásért küzdenek, és ilyenkor mindig örülök neki, hogy nekünk ma már igazából nem múlik ezen semmi.

Az első Little Caesar album az egyik legjobb – ha nem egyenesen a legjobb – blues rock lemez, ami csak valaha megjelent. Úgy veszem észre, aki ismeri, az szinte kivétel nélkül isteníti is, viszont a zenekarból mégsem lett soha akkora név, amekkora a zene alapján simán lehetett volna. Miért?

Pénz és politika – leginkább talán így foglalhatnám össze. A szakma akkori legnagyobb arcaival dolgoztunk: Jimmy Iovine volt a menedzserünk, John Kalodner az A&R-esünk, Bob Rock a producerünk, és az egésznek a tetején ott ült David Geffen mint kiadó. Mindannyian érezték is a potenciált a zenekarban, és óriási elvárásokat támasztottak velünk szemben. Úgy is mondhatnám, hogy azonnali slágert vártak, de közben egymással sem értettek egyet semmiben. A nagy egók meccse közepette pedig elsikkadtunk, hiszen nekünk semmi érdemi beleszólásunk nem lehetett a dolgainkba ilyen figurák között. Emiatt eleve a lemez is elég nehezen készült el, amikor pedig végre megjelent, a kiadás után három héttel Geffen az egész céget eladta. (A vásárló az MCA Music Entertainment volt, amit később neveztek át Universal Music Groupra. Maga David Geffen a legóvatosabb becslések szerint is minimum 800 millió dollárt keresett az üzlettel – D.Á.) Mi pedig hirtelen egyik pillanatról a másikra légüres térben találtuk magunkat... A tulajváltás közepette egyszerűen senki sem foglalkozott velünk tovább, a pénzcsapokat pedig elzárták. Az a kiadó, amelyik azelőtt két évet is hajlandó volt belefektetni a Guns N' Roses felfuttatásába, egy hónap után kitalálta, hogy a Little Caesarral nem érdemes tovább foglalkozni. Geffen a cég ügyeit vitte, Kalodner a hírnevéért aggódott, és mindez kihúzta alólunk a szőnyeget.

Pedig úgy tudom, ebben a pár hétben elég jól fogyott az albumotok...

Sosem kaptam róla teljesen pontos kimutatásokat, de abban a bizonyos első három hétben körülbelül 160 ezer példány ment el a lemezből, vagyis jobban futott az albumunk, mint például a The Black Crowes-é. A Chain Of Fools kislemez is simán felkerült az amerikai listákra, a hetvenötödik helyre. Viszont a kiadóváltás miatt ezután egyszerűen alig lehetett kapni az albumot, mivel nem voltak képesek átszállítani a lemezeket az egyik raktárból a másikba... Ezek után pedig az MTV is azt mondta, hogy bocs, de majd akkor nyomják a klipünket, ha normálisan lehet is kapni a lemezt. Vagyis az időzítés nem is lehetett volna ennél pocsékabb.

És utána az Influence-nél sem mentek simán az ügyeitek.

Igen, akkor nagyjából ugyanez játszódott le ismét, és megint nem volt semmiféle ráhatásunk a folyamatokra. Pedig akkor csatlakozott hozzánk Earl Slick (aki azelőtt többek között David Bowie-val és John Lennonnal is dolgozott – D.Á.), és a lemez is megint jól sikerült. Ekkor viszont éppen Jimmy Iovine került nehéz helyzetbe a kiadónál: folyamatosan harcolt mindenkivel, és végül Geffen nyomására ki is kellett rúgnunk. Pénzt pedig természetesen ismét nem kaptunk... Európában ugyanakkor lehetőségünk nyílt pár gyors koncertre, amelyek mind teltházzal futottak le, vagyis mindenki látta, hogy van igény a zenekarra. Kaptunk is egy ajánlatot az akkori Monsters Of Rock turnéra (ez néhány spanyol, olasz és német bulit jelentett volna, az egyes állomásokon olyan fellépőkkel, mint például az Iron Maiden, a Black Sabbath, a Slayer, a Megadeth, a Testament, a W.A.S.P. vagy a Pantera – D.Á.), a kiadó azonban simán közölte, hogy nem ad rá pénzt. Úgy érezték, nem éri meg belefektetni abba némi lóvét, hogy esténként ötvenezer ember előtt játszhassunk... Ezen a ponton már mindannyian tudtuk, hogy a Little Caesarnak vége. Hamarosan fel is bontották a szerződésünket, a banda pedig feloszlott.

Ezután nem sokkal a Manic Edenben bukkantál fel az egykori Whitesnake hangszeresek, azaz Adrian Vandenberg, Rudy Sarzo és Tommy Aldridge oldalán.

Igen, kaptam tőlük egy nagyszerű lehetőséget. Volt egy japán szerződésük, és eredetileg James Christiannel akartak dolgozni, vele azonban valami miatt nem működött a dolog. Így kerültem végül én az énekesi posztra. A lemez el is készült – eléggé rohammunkában, mivel az utolsó pillanatban jöttem be a képbe –, de hirtelen megint azon vettük észre magunkat, hogy csapdában vagyunk. Akkoriban mindenki csak a Soundgardennel, a Pearl Jammel, az alternatív vonallal foglalkozott, és egy efféle hagyományos rocklemez egyszerűen senkit sem érdekelt. A kiadók nem is igazán akartak tárgyalni velünk, nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban például meg sem jelent a lemez... Turnéról pedig ilyen körülmények között természetesen szó sem lehetett. A sztorinak végül az vetett véget, hogy Adrian Vandenberg ismét csatlakozott David Coverdale-hez, és ehhez ugyebár ki kellett lépnie a saját zenekarából! (nevet)

A lemez mindenesetre nagyon jó volt. Én legalábbis szeretem...

Én is szeretem, a mai napig büszke vagyok rá.

Japánban sem koncerteztetek a Manic Edennel?

Néhány akusztikus promóciós fellépésünk volt lemezboltokban, speciális rendezvényeken, de rendes turné sajnos nem.

Igaz, hogy ezután majdnem te lettél a Slash's Snakepit énekese is, vagy csak pletyka?

Nem pletyka, tényleg így volt. Slash egyszerűen képtelen volt megtalálni a megfelelő embert a lemezhez, pedig valami kétszáz jelentkezőt hallgatott meg, vagy nem is tudom pontosan... Végül a producer, Mike Clink vetette fel neki az én nevemet, és működött is a dolog, az én stílusom ugyanis nagyban eltért azoktól az Axl-típusú énekesektől, akiket korábban kipróbált. Nagyjából két hónapig zenélgettünk közösen, és két-három napot stúdióztunk is, de a Geffen kiadó hatalmas nyomást gyakorolt Slashre. Ki akarták préselni a lemezből anyagilag, amit csak lehet, és ehhez egy olyan frontembert láttak szükségesnek, aki jobban hasonlít Axlre. Így aztán végül elváltak útjaink, a lemezt pedig Eric Dover énekelte fel a Jellyfishből.

Noha komoly zenei múltad van, abban valószínűleg egyetérthetünk, hogy a leghíresebb szereplésed mégis a filmiparhoz kötődik, hiszen a Terminator 2-ben téged dobott ki Arnold Schwarzenegger a kocsma ablakán...

Igen, ez tényleg így van. Mindig megdöbbenek, hány emberben hagyott mély nyomokat ez a jelenet, állandóan rákérdeznek! (nevet)

Hogy kerültél a filmbe?

Kathryn Bigelow (amerikai rendező-producer, aki a Bombák földjén című filmért 2010-ben rendezői Oscart is nyert – D.Á.) révén, aki nagyon jó barátom, még New Yorkból ismerem, és akkoriban James Cameron felesége volt. Jimmel is cimborák lettünk, összejártunk, ilyenek... Tőle jött az ötlet is, hogy ugorjak le a forgatásra. Úgy mentem ki, hogy igazából fogalmam sem volt, pontosan mit kell majd csinálnom, de aztán végül Arnold körülbelül hússzor vágott ki az ablakon, mire végre sikerült megfelelően rögzíteni a jelenetet! (nevet) Jó móka volt, azt viszont sosem gondoltam volna, hogy bárki is felismer majd a filmben.

Ma is kapcsolatban vagy Cameronnal?

Nem, körülbelül tizenöt éve nem is láttam. Kathryn és ő nem sokkal a film után elváltak, én pedig Kathryn baráti társaságába tartoztam. Ilyenkor ezek a szálak gyakran megszakadnak... De Kathrynnel továbbra is barátok vagyunk.

A Little Caesarral mi most a következő lépés?

Forgatunk egy videót az American Dream albumhoz, valószínűleg a címadó számhoz. Utána pedig koncertezünk, amennyit csak lehet. Decemberben például mi is ott leszünk a walesi Hard Rock Hell fesztiválon, és lesz utána pár további angliai bulink is. Jövő nyáron mindenképpen szeretnénk ott lenni a nagy európai fesztiválokon is. Egyébként pedig továbbra is annyi a cél, hogy meggyőzzük az embereket arról, hogy ma is jó banda vagyunk. Erre szükség is van, mivel rengeteg régi rajongónk nem is tudja, hogy a Little Caesar ma is aktív, arról meg már inkább nem is beszélek, hogy hány embernek tetszene a zenénk, aki soha életében nem találkozott velünk...

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Hú, ez nagyon nehéz! (gondolkodik) Az első Bad Company. Aztán az első Led Zeppelin. De igazából akármelyik korai Zeppelint mondhatnám... A harmadik pedig legyen mondjuk egy Ray Charles válogatás.

Mi az élet értelme?

Legyél jelen a világban, amennyire csak lehet, és közben találd meg önmagadat. Próbálj meg kihasználni minden percet, mert sosem tudhatod, mikor ér véget ez az egész.

 

Hozzászólások 

 
+5 #1 robidog 2012-08-12 20:39
Zseniális banda köszi az interjút!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Watch My Dying - Gödöllő, Trafó, 2003. május 23.