Shock!

december 17.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Life Of Agony: „Számunkra a színpad a hely, ahol nincs fájdalom″

alan_robert_2018_01Október 23-án ismét Budapesten koncertezett a Life Of Agony. A csapat soraiban több komoly változás is történt legutóbbi, 2009-es szigetes fellépésük óta, és a köztes időszakban egyszer fel is oszlottak, ám aki ott volt a múlt hónapban az A38 Hajón, alighanem egyetért velünk: jelenleg erősebbnek és magabiztosabbnak tűnik a brooklyni hardcore/metal-alakulat, mint valaha. Ugyanezt a benyomásunkat erősítette a koncert délutánján készített interjúnk is Alan Robert basszusgitárossal.

Jó sok idő telt el a két legutóbbi stúdióalbumotok között...

2005-ben jött ki a Broken Valley, azaz tizenkét év telt el anélkül, hogy új lemezt jelentettünk volna meg, ebben pedig hatalmas szerepe volt annak, hogy borzasztóan megjártuk az akkori kiadónkkal, az Epic-kel. A Broken Valley CD-re ugyanis a tudtunk és engedélyünk nélkül egy kémszoftvert rejtettek el, így akartak védekezni a kalózkodás ellen. De nem csak velünk csinálták ezt meg, ha jól tudom, összesen tizenkét előadójuk aktuális lemezét hekkelték meg. És persze be is buktak vele, amiből persze per lett, amit szépen el is vesztettek. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy az összes CD-t ki kellett vonniuk az üzletekből. A mi lemezünket pont három héttel a megjelenése után vették le a polcról. Egy évet melóztunk azzal az anyaggal azért, hogy pár hét alatt teljesen eltűnjön a boltok polcairól. Ez pedig annyira hazavágott minket, hogy tizenkét év kellett, mire kihevertük! (nevet) Ennyi idő telt el, mire újra zenét akartunk írni, vissza akartunk térni a zeneiparba. Mikor elkezdtünk dalokat összerakni, a Napalm keresett meg bennünket, hogy szívesen kiadnák az anyagot. Mi nem is kerestünk kiadót, mert teljes alkotói szabadságot akartunk. A Napalmtól sem hallott senki egy hang zenét sem, míg kész nem lettünk a felvételekkel és a keveréssel, de ezzel sem volt gondjuk. Szerencsére nagyon jó a kapcsolat köztünk, úgyhogy már le is szerződtünk velük a következő lemezre, ami jövőre meg is jelenik majd. A dalok jó része már kész is van, 2019 elején pedig már a felvételeket akarjuk lebonyolítani.

Még mindig te vagy a fő zeneszerző a csapatban?

Mindannyian együttműködünk. Nálunk minden csapatmunka eredménye.

Az A Place Where There's No More Pain lemez címe a halál utáni állapotra utal?

Sok mindent jelenthet, de mikor írtam ezt a szöveget, arra akartam utalni, hogy számunkra a színpad a hely, ahol nincs fájdalom. Amikor együtt vagyunk a rajongóinkkal. A hely, ahol áramlik a pozitív energia, ahol érzelmeket osztunk meg egymással, katartikus és szenvedélyes pillanatokban. Számunkra ez jelenti a menekvést a frusztráló világból.

alan_robert_2018_02

Új dobosotok van, Veronica Bellino. Mi történt Sal Abruscatóval?

Ideje volt váltani, Veronica pedig pont ráért, és azóta is csodálatos munkát végez. Az első közös koncertünk áprilisban volt, azóta pedig folyamatosan úton vagyunk. Veronica persze teljesen más dinamikával játszik, de nagyon élvezzük az együtt zenélést. Kicsit olyan ez, mint a hőskorban. Jól érezzük magunkat, és olyan csapatokkal játszunk, akikkel közös a múltunk. Billy Graziadei is ilyen természetesen. A nyugati parti turnénkra a Powerflót vittük el, most pedig a szólócsapata kísér minket. Billy olyan, mintha a családtagunk lenne, nagyon hosszú közös törtnelmünk van. Az Államokban játszottunk a Silvertombbal is, ami Kenny és Johnny zenekara a Type O Negative-ból, szóval tényleg igyekszünk családias turnékat csinálni. Szeretjük az ilyesmit.

Hogy találtátok Veronicát, és mit kell tudnunk róla? Feltételezem, olasz származású ő is.

Igen, olasz, és Joey ismerte őt barátokon keresztül. Veronica ugyan fiatal, de nagyon sok komoly előadóval zenélt már: Richie Sambora, Jeff Beck, DMC a Run DMC-ből, hogy csak párat említsek. Tele van energiával, mint előadó és mint dobos, szóval igazi élmény együtt muzsikálni vele. Az elmúlt hónapok fantasztikusak voltak, nagyon különleges a kapcsolatunk. Nagyon régóta a mostani a legsűrűbb időszakunk, ami a koncerteket illeti, olyan helyekre is eljutunk most, ahol évtizedek óta nem fordultunk meg. És ezt így is szeretnénk folytatni, ezért is jó, hogy jön az új lemez. Azt hiszem, a banda jelenlegi állapotáról mindent elmond, hogy míg az A Place Where There's No More Pain megszületéséhez tizenkét év kellett, a folytatásához egy is elég. Pár kiemelt dátum is le van szervezve jövőre: játszunk Wackenen, ahol még sosem léptünk fel, mikor pedig hazaérünk a mostani turnéról, lesz két bulink a Sick Of It All-lal is, akikkel még sosem volt közös bulink, annak ellenére, hogy mindkét csapat New York-i.

2012 és 2014 között szünetelt a banda. Ha visszanézel, szerinted feltétlenül szükség volt erre a kihagyásra?

Úgy gondolom, elkerülhetetlen volt. Ha emlékszel, ekkor volt Mina átalakulása, és egyrészről neki is el kellett döntenie, akarja-e tovább folytatni a zenekarozást, és nekünk is alkalmazkodnunk kellett a változáshoz. Úgy gondolom, jól döntöttünk, mikor hagytunk időt, hogy mindez kiforrja magát. 2014-ben aztán meghívást kaptunk a belga Alcatraz fesztiválra, és az a buli egyértelműen berúgta a zenekar motorját, beindította ezt az új utazást.

alan_robert_2018_03

Érzel valami különbséget a régi időkhöz képest abban, ahogy a közönség a Minával felálló Life Of Agonyre reagál?

Ég és föld a különbség. Mikor a '90-es években játszottunk, Keith nagyon visszahúzódó volt a színpadon. Csak álldogált a mikrofon mögött, szinte próbált elbújni, alig beszélt, most viszont Mina mindenütt jelen van, kényelmesen érzi magát és láthatóan sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb is. Ennek köszönhetően pedig a koncertjeink is sokkal energikusabbak. És ezt nyilván a rajongók is látják, érzik, és az ő reakciójuk is hevesebb. Barátként és zenésztársként is hatalmas élmény volt végigkövetni a folyamatot, látni, ahogy Mina egyre kényelmesebben, jobban érzi magát a bőrében.

Igaz, hogy vannak olyan déli államok Amerikában, ahol nem tudtok fellépni a negatív reakciók miatt?

Nem játszottunk az összes déli államban, így nem tudok erre válaszolni, de Floridában például többször is felléptünk. Úgy gondolom, ez attól függ, milyen közönség jön el. De tudod, ez már valamilyen szinten politika. Az Államokban most a migráció mellett a gendertéma is eléggé napirenden van, a politikai oldalak csatároznak egymással, de szerencsére nekünk mindkét oldalon vannak rajongóink. Floridában játszottunk például egyszer egy hardcore fesztiválon is, és nem igazán tudtuk, mit várjunk a közönségtől, mivel sosem pozicionáltuk magunkat a hardcore-színtérre. És hihetetlen nagy buli lett a vége. Mielőtt átjöttünk Európába, meg egy deszkás parkban játszottunk, deszkás arcoknak, és azon a bulin is olyan szenvedély, olyan energia volt, mint a banda kezdeti időszakában, amikor még olyan kis helyeken zenéltünk, mint például egy palacsintázó pincéje. Ez az év megtanította nekünk, hogy nem kell mindent halálosan komolyan venni, néha elég csak sodródni az árral, és hálásnak lenni azokért a dolgokért, amik történnek. Élvezni egymás társaságát, a bulikat, a kihívásokat, az élményeket, amik szembe jönnek. Hamburgban például szintén egy hajón játszottunk, a cuccunkat pedig egy darus hálóval emelték be a hajótestbe. Hihetetlen volt, ilyesmiket nem minden nap él meg az ember. Ezeket a pillanatokat azonban nem sopánkodva, hanem mosolyogva kell átélni.

alan_robert_2018_04

Beszéljünk akkor a River Runs Redről is egy kicsit! Annak ellenére, hogy nagyon fiatalok voltatok, mikor megjelent, a Life Of Agonynak mégis saját, markáns stílusa volt már ekkoriban is. Szerinted minek volt köszönhető mindez?

Az egy nagyon speciális időszak volt, minket pedig a legjobb emberek vettek körül. Josh Silvernek például hatalmas érdemei vannak abban, hogy megszületett a stílusunk. Ő már egész korán látott valamit a zenekarban, hiszen már az első demónknak is ő volt a producere. Mielőtt a RRR megjelent, öt különböző demót vettünk fel, és ő végigkísérte az egész folyamatot, irányított minket. Nagyon fiatalok, tapasztalatlanok és naívak voltunk, de ő végig mellettünk állt. Az is az ő ötlete volt, hogy hangoljunk le D-re. Végül a lemezt is ott vettük fel, ahol a Type O is dolgozott, de Josh a saját stúdiójában is rögzített részeket. Az összes átkötő track is nála készült. A lemez végén amúgy én mászok be a kádba, akiket pedig a rögzítőn hallasz, mind családtagjaink, barátaink. A tanárnő például az anyukám, a főnök pedig a régi menedzserünk. Szóval a hozzánk közel állókat kértük meg, hogy segítsenek ki minket, ők pedig rögtön jöttek is. Hatalmas élmény volt. A Pink Floyd példája járt előttünk: mi is azt akartuk, hogy az egész kiadványnak legyen egy egységes koncepciója. A szövegek, az átkötők, a borító mind kapcsolódjanak egymáshoz. Mindent megtettünk, hogy az elképzeléseink megvalósuljanak, Josh pedig rengeteget segített ebben.

Az ő hatása volt az is, hogy billentyűk is hallhatóak a dalokban?

Nem, már az egész korai időkben is használtunk billentyűket. Egy időben Mina még a koncerteken is játszott rajtuk. Joeyval csináltunk is neki egy pódiumot, rajta az LAO-logóval, Mina pedig emögött állt, az anyukája dohányzóasztalán és úgy játszott, de a stage diverek folyamatosan nekiestek ennek, szóval végül inkább elhagytuk. (nevet) De sok dalunkban volt már kezdetben is billentyű. Ott volt pl. a Plexiglass Gate, ami ugyan a RRR-re nem került fel, de aztán egy válogatáson megjelent, de még az Ugly lemezen is voltak ilyen témák.

Ti voltatok az elsők a színtéren, akik ilyesmit használtak, nem?

Nem, a Type O volt az első.

Igaz, de ők azért kicsit más műfajban utaztak.

Ez így van, mégis egy színtérhez tartoztunk.

alan_robert_2018_05

Lesz a River Runs Rednek valamiféle speciális kiadása a jubileumhoz kapcsolódóan?

A Roadrunnernél vannak a jogok, és még a beleegyezésünkre sincs szükségük, hogy kiadjanak bármit is, úgyhogy nem tudom megmondani. Eddig is jelentettek meg gyűjteményes cuccokat, bakeliteket. Mi annyit tudunk tenni, hogy koncertlemezek formájában elevenítjük fel a régi lemezeket, ahogy tettük azt a River Runs Again vagy a 20 Years Strong esetében is. Szóval azt hiszem, a RRR esetében már többször is ünnepeltünk, ezért most nem tervezünk ilyesmit. 2020-ban lesz viszont az első koncertünk 30. évfordulója, és arra tuti összehozunk valami király dolgot. 1990. február 11-én volt az első bulink New Jersey-ben, még VHS-en is megvan nekem az a koncert. (nevet)

A zenétek elég sokat változott az évek alatt. Ez természetes evolúció eredménye volt vagy eldöntöttétek, hogy minden lemez egy kicsit más lesz, mint a többi?

Az biztos, hogy sosem akartuk ismételni magunkat. Sosem volt olyan, hogy azt mondtuk volna: írjuk meg a River Runs Red folytatását! Azt hiszem, a lemezeink elég jól reprezentálják, épp kik is voltunk, mikor írtuk őket. És szerencsére mindnek saját, önálló stílusa, hangulata van, aminek nagyon örülök. Amikor ugyanis hallod a koncertprogramunkat a különböző lemezekről származó dalokkal, akkor az nem egy egybefolyó támadás a fülek ellen, hanem olyan, mint egy hullámvasút. Különböző hangulatok, különböző stílusú dalok hullámzó váltakozása. Szerintem ez sokkal izgalmasabb élőben, mintha minden pillanatban szuper-intenzíven zúznánk.

Az interjú elején azt mondtad, hogy most nagyon jó a hangulat a bandában. Ez azt jelenti, hogy a jövőre érkező lemez lesz minden idők legpozitívabb LOA-anyaga?

(nevet) Egyértelműen nem. Szövegileg már most is kifejezetten sötétnek mondanám az elkészült dalok alapján. Tudod, az, hogy jól érezzük magunkat a zenekarban, még nem jelenti, hogy pszichésen is gyógyultak lennénk! (nevet) Mindannyiunknak megvannak a maga problémái, ami pedig engem illet, nem hiszem, hogy valaha is teljesen meg fogok tudni szabadulni ezektől. Nagyon sok jó dolog van az életemben, amikért hálás vagyok, de az elmémnek van egy sötét zuga is, és néha bizony ez a felszínre is tör. Ekkor születnek a dalaim.

alan_robert_2018_06

Mikor Mina először kilépett a zenekarból 1997-ben, egy ideig Whitfield Crane-nel turnéztatok, de aztán annak a kooperációnak hamar vége lett. Miért?

Whittel a mai napig jó barátok vagyunk, és anno elég komoly turnékon vettünk részt, míg ő volt az énekesünk, például az 1997-es OzzFesten meg a Megadeth turnéján, de volt szólókörünk is Európában. Talán egy évig turnéztunk így, utána pedig elkezdtünk dalokat írni, újra Joshsal, akivel a River Runs Red óta nem dolgoztunk együtt. Sajnos azonban a végeredmény egyáltalán nem hangzott Life Of Agony-ízűen. Olyan volt, mintha az Ugly Kid Joe énekese egy súlyos bandával muzsikálna. És ugyan minden lemezünk más és más, ez mégis túlságosan eltérő volt. Nem akartunk kiadni egy olyan lemezt, aminek semmi köze az LOA-soundhoz. Végül úgy döntöttünk, hogy feloszlunk, amíg ki nem derül, hogyan tovább. Joey és az akkori dobosunk, Dan Richardson megalakították a Stereomudot, én meg összehoztam az Among Thievest Scott Robertsszel meg az Agnostic Frontos Will Sheplerrel.

Mit tudsz Joshról, ő teljesen felhagyott a zenéléssel?

Teljesen. Ő már abszolút nem zenél, helyette mentő-technikusként dolgozik New Yorkban.

Mi újság a másik zenekaroddal, a Spoiler NYC-vel?

A gitárosunk egy rövid időre börtönbe került, és mivel a LOA dolgai eléggé besűrűsödtek, kicsit félre is tettem azt a csapatot. Írtam ugyan pár dalt oda is, de igazából néhány éve már nem foglalkozom vele aktívan.

Tudom, hogy illusztrátorként és szerzőként is foglalkozol képregényekkel. Mesélnél kicsit a képregényes dolgaidról?

2010-ben kezdtem el képregény-sorozatokat kiadni. Írtam és rajzoltam is ezeket, és több különböző munkám is született, mint a Killogy vagy a Wire Hangers. Később aztán elkezdtem színezőkönyveket készíteni, felnőttek számára, amik még sikeresebbek lettek, mint a képregények. Ezek sötét, horror-témájú dolgok, amikben vért, beleket, meg mindenféle csodálatos dolgot rajzolhatsz, színezhetsz. (nevet) Néhányan pedig tényleg gyönyörű dolgokat hoztak ki ezekből a könyvekből. A végeredményt gyakran elküldik nekem, én pedig sokat ki is teszek a Facebook-oldalamra, mert tényleg hihetetlenül jók. (mutogatja a képeket a telefonján) Sok annyira jó, hogy én magam sem tudnám olyan jól megcsinálni. Nagyon inspiráló az egész folyamat. A könyveket egyedül rajzolom, kézzel, utána pedig különböző országokból küldik vissza a kész képeket a színezők: Oroszországból, Kínából, más helyekről. És sokszor egész képeket alkotnak a rajzaim mögé, hihetetlen háttereket tesznek hozzájuk. Van, hogy különböző nyelveken verseket is hozzájuk illesztenek, mint ennél is, ami annak ellenére lenyűgöző számomra, hogy azt sem tudom megmondani, milyen nyelven van. (nevet) Lesz most egy új könyvem, ami ugyan karácsonyi tematikájú, de halloweenkor jön ki, The Beauty of Horror: Christmas-Clay Massacre a címe. Ehhez egy barátom egy animációs kisfilmet is készített, a karaktereim életre keltésével. Jó véres lett, megmutatom. (nevet)

alan_robert_2018_07

Úgy tudom, valamelyik képregényedet talán meg is filmesítik egyszer.

Igen, már évek óta dolgozunk rajta, de nagyon sok vele a meló, míg minden részlet a helyére kerül. A forgatókönyv remek, és talán most télen végre el tudjuk majd kezdeni a forgatást is.

Ha csak egy dalt választhatnál, ami személyes okokból a legfontosabb számodra, melyik lenne ez és miért?

Valószínűleg az Unstable lenne az, mert ennek nagyon személyes a témája számomra, ugyanis a családomban pusztító rákról szól, épp ezért élőben is nagyon nagy hatással van rám, mikor játsszuk.

Mi az élet értelme?

Fogalmam sincs. Azt viszont meg tudom mondani neked, hogy engem mi visz előre. Az, hogy hálás vagyok a jó dologkért, amik velem történnek, és megpróbálok minél kevesebbet aggódni a rossz események miatt. Nem a materiális dolgok a fontosak. Azokat úgysem tudod magaddal vinni, nem azok határoznak meg téged. Sokkal fontosabb, hogy próbálj meg jó ember lenni, segíteni másoknak, tisztelni a többieket. Ha az ember úgy éli az életét, hogy a nagy egész egy kis darabja, az sokkal szerényebb, tisztességesebb életfelfogás, mintha önmagát helyezné mindig a középpontba, speciálisnak, különlegesnek gondolva magát. Örülni kell a pillanatnak, élvezni az életet, de közben tisztelve másokat, nem aggódva a lényegtelen dolgok miatt. Úgy gondolom, a bandában mindannyian próbálunk így élni. Valami ilyesmi jelenti a Life Of Agony filozófiáját.

 

Hozzászólások 

 
#4 fcknhostile 2018-11-13 16:06
Nagyon jók a képregényei (is), az igen!
Idézet
 
 
#3 Davidian 2018-11-13 14:09
A buli előtt az A38 éttermében vacsizott majdnem az egész turnécsapat. Ő meg Joey maradtak a végére, odamentem hozzájuk fotózkodni, nagyon kedvesek voltak :)
Idézet
 
 
#2 ezrrl 2018-11-13 13:14
Nagyon szép,és érett a válasz,az élet értelme(?)kérdésre...
Idézet
 
 
#1 Björn Lefosson 2018-11-13 08:53
Remek arc ez az Alan!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.