Shock!

augusztus 10.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Jon Oliva's Pain: „A magam ura vagyok”

Jon OlivaJon Oliva egy igazi underground legenda, aki még annak ellenére is teljes szívvel-lélekkel zenél az európai klubokban összeverődött néhány száz érdeklődőnek szólócsapata élén, hogy a tengerentúlon a Trans-Siberian Orchestrával a legsúlyosabb dollármilliókat kereste az elmúlt tizenegynéhány évben. Az egykori Savatage főnökkel a Diesel Klubban megrendezett második hazai Jon Oliva’s Pain koncert előtt beszélgettünk, és természetesen azt is megkérdeztük tőle, lesz-e még valaha Savatage reunion.

Ha megírtál egy dalt, hogy döntöd el, hogy a végén a Trans-Siberian Orchestra vagy a Jon Oliva’s Pain albumára kerül majd fel, netán átpasszolod Zak Stevensnek a Circle II Circle-be?

Egyszerű a válasz: ha Trans-Siberian Orchestra dalt kell írnom, akkor Paul O’Neill szól, hogy ilyennek és ilyennek kell lennie, itt és itt ennek kell lennie a szövegnek, és így tovább. A TSO-ban ez a munkám. Ami a Jon Oliva’s Paint illeti, itt sokkal inkább úgy születnek a dalok, mint annak idején a Savatage-ban, méghozzá a klasszikus időszakban, aminek Criss Oliva halála vetett véget. A Dead Winter Dead és a The Wake Of Magellan albumok ugyanis egészen másként készültek, az inkább már a TSO korszak kezdete volt… A három Pain album viszont simán lehetett volna a Streets után következő három Savatage lemez, ha Criss nem hal meg.

Ezzel egyetértek, de akkor miért nem hívod inkább ezt az egészet Savatage-nak? Nem lenne egyszerűbb dolgod?Jon Oliva

Direkt nem akarom használni a nevet, mert nem az a lényeg, hogyan hívsz valamit, hanem maga a zene, azt pedig úgyis én írom. De a Jon Oliva’s Pain már egy másik történet, még akkor is, ha egyébként lényegét tekintve nem sokban különbözik a Savatage-tól. Nem akarom továbbvinni azt a fáklyát és magamra venni mindent, ami járna vele… Mindenkinek meg kell értenie: a Trans-Siberian Orchestra Amerikában olyan nagyszabású dologgá nőtte ki magát, ami jelenleg egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy a Savatage utolsó korszakos felállásai közül ismét összejöjjön valamelyik. De mint mondtam, nem a név a lényeg. Főleg annak fényében nem, hogy ez a két zenekar igazából mindent lefed, amit csak egy Savatage rajongó akarhat. A Pain olyan, mint a klasszikus Savatage, eleve nem is lehet másmilyen, hiszen rengeteg korábban felhasználatlan Criss témát, riffet építettem be a zenébe. Ez az Oliva testvérek muzsikája, és kész. Mint mondtam, a Dead Winter Deaddel kezdődő korszak már inkább a TSO kezdete volt, nem pedig a Savatage vége, és egy kicsit hiányoltam is belőle a zenekar eredeti szellemiségét. Éppen ezért alapítottam meg a Jon Oliva’s Paint… Itt játszhatok akusztikus nótákat, Beatles nótákat, power metal himnuszokat és musicales dolgokat is, egyszerűen minden belefér, mert ez a zenekar a Savatage Gutter Ballet, Streets korszakát viszi tovább. Kemény, súlyos, ám kísérletezős is egyben, riffelős, de már benne van a nagyzenekari íz is a vastag kórusokkal, a sokszólamú vokálokkal. Imádom. Aki pedig a Dead Winter Dead-féle Savatage-t szerette, annak ott a Trans-Siberian Orchestra. Tehát más néven ugyan, de minden itt van, legyen mindenki boldog. (mosolyog)

Az sem fordult még meg a fejedben, hogy egy-egy Pain turnéra magaddal vidd mondjuk Chris Cafferyt vagy Johnny Lee Middletont?

Nem, méghozzá éppen azért nem, amiért a Savatage-t sem tudjuk ismét összehozni: egyszerűen nem lehet normálisan összeszervezni a dolgokat. Aki az utolsó korszakban tagja volt a Savatage-nak, valamilyen formában mind érdekelt a Trans-Siberian Orchestrában, és keresztül-kasul turnézza Amerikát valamelyik leosztásban. Már annak is örülök, hogy én időt tudok szakítani erre az egészre, nemhogy még másokkal is egyeztessek…

Azért elég döbbenetes, hogy a TSO ekkora lett odaát… Gondolom, legmerészebb álmaitokban sem feltételeztétek ezt.Jon Oliva

Dehogy! Bátran mondhatom, hogy erre senki sem számított, és nem is számíthatott. A Trans-Siberian Orchestra több mint 20 millió lemezt adott el Amerikában, és ez mindannyiunk életét alapjaiban változtatta meg. Soha többé nem kell már azon aggódnom, hogy vajon két turné között el kell-e mennem melózni a McDonald’s-ba… (vigyorog) Többek között éppen azért tudok annyira felszabadultan dolgozni a Painnel, mert semmi másért nem kell aggódnom közben. Ugyanakkor megvan az igényem arra, hogy a saját dolgomat csináljam, hiszen hiába vagyok én az egyik fő dalszerző, a Trans-Siberian Orchestrában Paul O’Neill a főnök. Imádok vele dolgozni, szó se róla, de azért jó, hogy itt senkinek sem kell megfelelnem, senki kérdéseire nem kell válaszolnom. A magam ura vagyok.

Eszerint a Savatage jövőjére mindenki keresztet vethet?

Nem, az ajtó továbbra is nyitva áll. Időről időre beszélünk is róla, hogy egyszer kellene majd csinálni valami búcsúszarságot, de a következő 3-4 évben esélyt sem látok ilyesmire. Hegyben állnak előttünk a tennivalók a TSO-val… Most először is végre be kell fejeznünk az évek óta húzódó Night Castle lemezt, miközben két további album-projekt előkészítése is zajlik a háttérben. Emellett egyszerűen nincs idő a Savatage-ra, márpedig ha egyszer megmozdulunk, akkor ott mindennek a lehető legjobbnak kell lennie. Vagyis nem fogunk három napnyi próbálás után kiállni a színpadra, és szépen elbaszni mindent, amit a ’80-as évek eleje óta felépítettünk ezen a néven. Ha a Savatage ismét életre kel, az az utolsó alkalom lesz, aminek méltónak kell lennie a zenekar örökségéhez, ehhez viszont időre van szükség. Ha megcsináljuk, élvezni fogjuk, de akkor sem fogok a kútba ugrani, ha a dolog neadjisten sosem jön össze. Jelenleg tökéletesen kielégít a Trans-Siberian Orchestra és a Jon Oliva’s Pain. A késői Savatage-ban ráadásul megvolt a magam szerepe: ültem a zongora mögött, néha pedig előjöttem, hogy előadjam az őrültet. Nyilván ez is jó móka, de elsősorban zenész vagyok, nem pedig bármi más. Ha már itt tartunk, a Painnel egy rakás olyan nótát szedhetek elő koncerteken, amiket nagyon szeretek, a Savatage-zsal viszont egyáltalán nem játszottuk őket az utolsó korszakban. És persze még egy szempontot muszáj megemlítenem: a Savatage a metal színtéren jó névnek számított, de azzal a bandával sosem adtunk el 20 millió lemezt. Vagyis nem túl nehéz döntés, hogy inkább futunk egy újabb kört a TSO-val az amerikai arénákban, esténként 10-20 ezer ember előtt, vagy pedig csinálunk egy újjáalakuló turnét a Savatage-zsal… Azt hiszem, ezt nem is kell tovább magyaráznom.

Azt mondtad, nem voltál minden szempontból elégedett a Streets utáni Savatage korszakkal, legalábbis azon a néven. Eszerint a Streets-et tekinted a Sava csúcsalbumának?Jon Oliva

Egyértelműen. A Streets a legjobb formában mutatta meg, milyen is volt, amikor együtt zenéltem a testvéremmel. Akkor voltunk a csúcson, még mielőtt a dolgok átmentek volna teljesen zavarossá és őrültté… A szövegek szintén nagyon mélyek és személyesek számomra azon a lemezen, a Tonight He Grins Again pedig a kedvenc dalom mindegyik saját szerzeményem közül. A későbbi korszakból pedig a Maniacal Randerings a favorit, ezen is rengeteg remek Criss téma van.

Amikor a Streets után a háttérbe húzódtál a Savatage-ban, szó volt valami Broadway musicalről is, amit a Romanovokról kezdtél el írni, de a mű azóta sem került színpadra.

Igen, ez is egyike a hosszú időre jegelt projekteknek… A darab jelentős része elkészült, de egyszerűen nincs időm befejezni a TSO mellett. Remélhetőleg egyszer azért összejön, de az sem mostanában lesz.

És mi a következő lépés a Pain számára?

Már készül a negyedik lemez, a nóták zenei alapjaival megvagyunk, és a szövegeken is dolgozom. Van egy rakás óriási címötletem az albumhoz, de még nem döntöttük el, melyik lesz a végleges. Lehet, hogy Festival, lehet, hogy Deathride With Black Horse, talán The Intellectual Anti-Christ, talán Afterglow… Ezek mind kész dalok munkacímei egyébként. A lemez mellett egy DVD is várható, és jövőre ismét visszajövünk majd Európába, de valószínűleg nem egy ilyen hagyományos turnéra, hanem egy fesztiválos körre. Az azért kevesebb macerával jár.

Maradtak még Criss témák, amiket felhasználtál az új dalokban?

Igen, talán három vagy négy nótában is, ha jól emlékszem… És ezzel nagyjából bezárul a kör, gyakorlatilag mindent beépítettem ide vagy oda, ami megmaradt Criss utóbb előkerült anyagaiból. Boldog vagyok, hogy ő is szerzőtárs ezeken a lemezeken.

Annak idején hogyan kerültél kapcsolatba a zenével?Jon Oliva

Körülbelül 5-6 éves lehettem, amikor először láttam az Ed Sullivan Showban a Beatlest. Ez egy híres vasárnapi tévéműsor volt Amerikában, amit mindig együtt nézett az egész család. Nemsokára kénytelenek voltak venni nekem egy dobfelszerelést, mert onnantól kezdve a fazekaktól a fürdőszobai felszerelésekig mindent befogtam ütőhangszernek, amit csak otthon találtam. Olyan 7-8 éves koromra minden túlzás nélkül tök jól doboltam. Aztán 13 éves koromban Kaliforniába költöztünk, és az első koncert, amit odaát láttam, a Black Sabbath volt, méghozzá 1975-ben, a California Jam fesztiválon. Az életem azzal a nappal végérvényesen megváltozott. Soha semmi nem volt többé olyan, mint azelőtt.

Emlékszel az első komoly saját koncertedre?

Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni! Körülbelül 12 másodpercig tartott az őrületes show. Kisétáltam a színpadra gitárral a nyakamban, odaálltam a mikrofonhoz, és amint belecsaptam a húrokba, megrázott az áram, én pedig szépen összeestem. Azóta sem állok ki egyszerre gitározni és énekelni, és előzőleg mindig a roadokkal ellenőriztetem a kábeleket meg a beállításokat. (nevet)

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Hűha. A White Album a Beatlestől, az A Night At The Opera a Queentől, a Black Sabbath-tól pedig legyen mondjuk a Sabotage.

Mi az élet értelme?

Hogy érezd jól magad ott és annyiszor, ahol és ahányszor csak lehetőséged van rá.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.