Na, vajon melyik lehet az a metal csapat, amelyik képes olyan címet adni az új anyagának, hogy “Rabbit Don’t Come Easy”, azaz “A nyúl nem jön könnyen”?! Naná, hogy a Helloween!
Túl a számára nem túl szép emlékű sötét utazáson (The Dark Ride album), egy kettős tagcserén és egy elképesztően nehezen elkészült, ám annál jobban sikerült lemezen, Michael Weikath gitáros igazán felszabadultan látott neki az interjúknak, ebből pedig mi sem maradhattunk ki!
Beszéljünk először az új korong előzményeiről! Mikor született az a felismerés, hogy Roland Grapow gitáros és Uli Kusch dobos nem maradhat tovább a zenekarban?
Nem is tudom. Ez a kérdés túl bonyolultabb ahhoz, hogy ilyen gyorsan válaszolni tudjak rá. Talán három éve. Mindenkinek van néha rossz napja vagy rossz hangulata, főleg ha nagy nyomás nehezedik az emberre, minket pedig kegyetlenül hajtott a menedzsment. Turnéztunk, meg ilyesmi. Rengeteg promóciós munka és utazás... Alapjában véve csak néhány dologgal nem voltam elégedett. Mégis mindaddig, amíg el nem küldtük Markus-szal (M. Großkopf bőgős) azt az e-mailt, amelyben felszólítottuk a két srácot a távozásra, számtalanszor átbeszéltünk mindent, de a helyzet nem javult. Néhány egyéb ok mellett a The Dark Ride zenei változásai és a felgyülemlett személyes problémák érlelték meg végül ezt a döntést.
Ezek szerint Rolandnak és Ulinak köszönhető a Dark Ride album merészebb zenei megközelítése?
Roland volt az, aki leginkább szorgalmazta a Helloween-sound modernizálását, és később Uli is korszerűbb dolgokban gondolkodott. Attól féltek, hogy a zenénk túlságosan elavul, izgalommentessé és kényelmessé válik. Én nem így gondoltam. Néhány ötletük persze kimondottan tetszett, de egészében véve a Helloween zenéjét, meg a hozzá tartozó külsőségeket nem kellett volna ennyire megváltoztatni... Semmi szükség nem volt arra hogy ilyen amerikai death metal, dark vagy nu metal banda legyen belőlünk. Túl messzire mentünk, és a kezdetek óta hajtogattam, hogy nem tetszik ez az irányvonal, úgyhogy talán módosíthatnánk rajta, vagy legalább visszavehetnénk belőle. Aztán mégis folytatódott a dolog, és a végeredmény a The Dark Ride lett. 
Egy fekete, negatív, nem túl vidám, sőt egyenesen melankolikus anyag. Hát mi lett a Helloween pozitív kisugárzásából, amellyel annyi rajongót szereztünk?! Te jó ég! Számomra olyan felfoghatatlan volt az egész!.. A The Dark Ride-on is Charlie-val (C. Bauerfeind producer) dolgoztunk. Vele vettük fel a nótákat, és a keverést is ő végezte. Roy Z csupán a produceri csapat kreatív tagjaként volt jelen a stúdióban, bár a bookletben mindkettőjüknek ott van a fényképe. Charlie-val tehát a Dark Ride óta ismerjük egymást, most is vele dolgoztunk a felvételeken, és a végső keverés is hozzá fűződik. Kiváló munkát végzett. A Pro Tools mágusa, és egyébként is igen tapasztalt figura. Mindent 100%-osan irányít. Ő sem igazán értette a Dark Ride irányváltását, de hát a többség akarata érvényesült, Charlie pedig annyit tehetett, hogy a legjobb tudása szerint végezte a munkáját. Alig akarta megcsinálni... Most a Rabbit Don’t Come Easy-nél más volt az elgondolás, más a koncepció. Ilyennek képzeltük el, ilyennek szeretnénk a Helloweent – ilyennek KELL lennie! Néhányan talán amolyan “vissza a gyökerekhez”-típusú albumnak tekintik ezt a mostanit, amivel én nem értek egyet, viszont sok embertől hallottam már, hogy ez a legjobb lemezünk Andi Deris belépése óta. Pontosan ezt szerettem volna elérni! Nagyon büszke vagyok erre az anyagra, és nem is tudom, mit csinálhattunk volna még jobban rajta. Ugyanakkor ott a Back Against The Wall, amely szintén igen sötét egy dal. Nekem ennyi elég is. Ha rögtön a Better Than Raw után hoztuk volna ki ezt az albumot, akkor nem vesztegettünk volna annyi időt a Dark Ride-ra, amely rendesen visszavett a lelkesedésemből. Az előző lemezzel is rengeteg ember előtt játszottunk. Számos Helloween-rajongó akadt – új és régi egyaránt –, akik nem örültek túlságosan a Dark Ride-os nótáknak. Mi több, komoly kárt is okozott nekünk a lemez, mert sokan lemondtak miatta a Helloweenről. Ezeket az embereket most újra meg kell találnunk. A Dark Ride-dal persze számos új rajongót is szereztünk. Rengeteget beszélgettem ilyen arcokkal. Innentől kezdve azonban a Rabbit Don’t Come Easy vonalát visszük majd tovább, hiszen a Helloween most ismét az, ami mindig is volt. Nem látom az okát, miért kellene az amerikai bandák után futnom. Ha valaki olyasmit akar hallgatni, akkor válasszon magának azokból a csapatokból, akik azt a zenét nyomják. Részünkről ennyi volt...
Én mindenesetre csak remélni tudom, hogy mind a fiatalabb srácokat, mind a régieket magatok mellé tudjátok majd állítani az új anyaggal!
Biztos vagyok benne, hogy ez sikerülni fog, de vannak újabb arcok, akiknek egyszerűen nem tetszik a pozitívabb megközelítés, vagy egyenesen unalmasnak találják azt. Másfelől viszont olyan rajongóink is vannak, akiknek a sötét dolgaink nem jönnek be. De talán szükségünk is van erre a kettősségre, mert valahol hasonló a helyzet ma, mint amikor Kai Hansen is a bandában játszott. Akkor éles ellentétben állt a Kai Hansen- és a Weiki-tábor. Talán szükségünk van erre a vitára vagy csatára a rajongók között, hogy működjön a történet, nem is tudom. Készséggel kiszolgáljuk mindkét oldalt, én viszont szívesebben közvetítek pozitív üzenetet az embereknek a világban. Nem akarom túl negatívan láttatni a dogokat, mert az nem az én stílusom. Ezzel együtt szeretem a Back Against The Wall nótát, ki is álltam mellette. Charlie nem értette pontosan, miért kell ezt a számot is lemezre tenni. Csak részleteiben hallotta a dal demóját, és nem állt még össze nála a kép. Én meg hozzátettem ezt a Marilyn Manson-szerű riffet, mert tényleg megtetszett a dal. Minden reggel az járt a fejemben, amikor ébredtem, ami nagyszerű dolog. Szóval keresztülvertem a dolgot, mert nem vagyok diktátor vagy csőlátású seggfej.
Örülök, hogy a pozitív mondanivaló jelentőségét hangsúlyoztad mert jómagam a Keeper... korongok óta hallgatok Helloweent, és a fenti hozzáállás már azokon is megfogott, akárcsak a Rabbit...-en.
Erre szükség is van, mert nemigen tapasztalható a mai világban. A popzenék egy tiszta és boldog világról szólnak, ahol minden rendben van... Egy faszt van rendben minden! Mi rámutatunk bizonyos dolgokra, de mindig kínálunk megoldást is! Szerintem hülyeség úgy bemutatni egy negatív helyzetet, hogy nem kínálsz lehetőséget vagy nem adsz ötletet az embereknek a változtatásra. Pontosan ez történt a Dark Ride-időkben. Néhány dalszöveg semmit nem jelentett számomra. Ott volt pl. A Sun Is Going Down. Mi ez az egész? Csak a negatív dolgok, semmi kibaszott megoldás! O.K., sok embert lelőnek, sokan nem bíznak a másikban, nem segítenek a másiknak – mondhatom, nagyszerű!.. Na de mi következik mindebből? Semmi, mert a kérdés nyitva marad a nótában. Utálom az ilyesmit.
Milyen Andi stúdiójában, Tenerifén dolgozni? Nem tereli el a figyelmeteket a munkáról a tengerpart közelsége, a napsütés?
Nem, mert a stúdióban nincs napsütés meg tengerpart. Ha a partra akar lejutni az ember, autóznia kell néhány kilométert, bár gyalog is meg lehet közelíteni a tengert egy másik úton. Mi viszont mindenekelőtt a lemezfelvétel miatt voltunk ott. Az én napom például mindig úgy indult, hogy felkeltem, összeütöttem magamnak a reggelit, bedobtam egy kávét, és már mentem is a stúdióba feljátszani a részemet. Ha jó az idő, az remek, de hát napos időt Hamburgban is ki lehet fogni olykor. Azért dolgozunk Tenerifén, mert ott jobban élvezzük a munkát, és mert így olcsóbb. Jó, a Pro Tools rendszert nem viheted le magaddal a partra, hogy ott gitározzál, ez képtelenség. Viszont tényleg jó pár előnye van a helynek, az biztos. Inkább maradnék Tenerifén dolgozni, minthogy Hamburgban utazgassak ide-oda, és fizessem a röhejesen magas taxiárakat. Az euro bevezetése Németországban őrületes áremeléssel járt, amit nehezen viselek. Miért kellene kétszer annyit költenem néhány szelet sonkára a reggelimhez? Inkább élnék Tenerifén. Beülnék ott egy bárba vagy egy kávéházba, és élvezném az életet, méghozzá lényegesen olcsóbban! Általában véve is gond van itt a politikai koncepcióval, de úgy tűnik, hozzá kell edződnünk ehhez a drámai változáshoz, az áremelésekhez... Még a végén olyan magas áraink lesznek, mint Amerikában! Talán az amerikai piacot akarjuk meghódítani? Minek? Hülyeség az egész, semmi szükségünk erre! Spanyolországban az árak más modern nyugati államokhoz képest kábé kétharmadával alacsonyabbak, és jó az élet! Minek ennyire felemelni az árakat? Látom, ahogy egy csomó cég, egész szupermarket-láncok mennek csődbe és zárnak be egymás után. A tulajdonosaikat érzékenyen érintette az új piacpolitika, ezért ők most más területen próbálkoznak. Fogalmam sincs, mi fog ebből kisülni, egyre többet fogunk fizetni pusztán azért is, hogy éljünk. Valahol meg kellene már húzni a határt!.. Nem tudom, mi a pálya nálatok, Németországban mindenesetre nevetséges a helyzet. Fizetjük a hülye adókat, a politikusok meg naponta csinálják a faszságaikat. A mi adónkat költik magánjellegű repülőutakra...
Beszéljünk az új Helloween felállásról. Stefan Schwarzmann dobos (ex-Running Wild, Accept, U.D.O.) ugye nem kis név a szakmában – de mit kell tudnunk Sascha Gerstner gitárosról?
Ő a Freedom Callból érkezett, a legtöbben talán ismerik a bandát. Charlie közvetítésével került ide. Eredetileg Henjo Richterre gondoltunk a Gamma Ray-ből, ő azonban nehezen határozott, sok időbe telt neki a döntés. Háromnegyed év elteltével szóltam neki, hogy hamarosan nekiállunk próbálni, és dalokat írni, de még akkor sem tudott lépni. Persze tudom, hogy ez nem egy könnyű döntés. Henjo régi jó barátom, 1989 óta ismeri a Helloweent. Állandóan ott lógott velünk a stúdióban, és rengeteg más dolgot is csináltunk együtt, szóval barátok vagyunk. Amikor tehát láttam, mennyire nehezen határozza el magát, azt mondtam, felhívom ezt a Sascha gyereket. Volt még néhány jelentkező, akik aztán visszaléptek, elbizonytalanodtak vagy nem váltak be. Maradt nekünk Sascha, így neki telefonáltam. Először azt hitte, ez valami hülye vicc, de Charlie már felkészítette arra, hogy hívni fogom, szóval rájött, hogy komoly a dolog. Le kellett ülnünk egy kis beszélgetésre, és végül ő utazott le hozzánk Tenerife szigetére, ahol gitároztunk egyet. Kiderült, hogy igen hasonló a stílusunk. Neki is olyan gitárosok a kedvencei, mint Michael Schenker vagy George Lynch. Rengeteget tud a hangszerről, és ha figyelembe veszem, hogy mindössze huszonöt éves, hát igen ritka dolog, hogy valaki ebben a korban olyan zene iránt érdeklődik, amilyet mi játszunk. Szinte mindenre képes. Játszott egy Top 40-es feldolgozásokat játszó csapatban is. Rock- és popszámokat nyomtak, és professzionális módon tették, vagyis pénzt is kerestek ezzel. Rengeteget tud a zenéről és sok különböző dologban benne volt már a keze. A Helloweennek pedig kimondottan kapóra jön egy ilyen arc. Társasági ember, jó a humora, és intelligens is, ráadásul rengeteg ötlete van. Szóval tökéletes megfejtésnek tűnt. Leültünk Andivel meg vele, és alaposan átbeszéltük a dolgokat. A végén határozottan érdekelte a lehetőség, hogy a Helloweenben zenélhet. Nagy öröm ez számunkra, mert ahogy az a CD-n is hallható, igen alapos munkát végez, és tele van energiával.
Így igaz, én is ezt tapasztaltam a lemezt hallgatva, sőt a Sascha által írt Open Your Life az egyik kedvencem...
Az tényleg egy hatalmas nóta. Összeültünk zenét írni, és molyoltunk egyet a számítógépen. Ő ebből hazavitt ezt-azt, és kidolgozta témákat a saját számítógépén, majd néhány demóval jött vissza. Így hoztuk össze azt a három dalt (a Sun For The World és a Listen To The Flies a másik kettő – T.V.), de a Markus-féle Liar nótában is nagyon odatette magát. Mark (M. Cross, ex-dobos), Markus és Sascha közös munkája a Liar, egy rendkívül gyors, agresszív és energikus szám. A Just A Little Sign és a Back Against The Wall dalokban meg az összes gitártémát ő írta. Rengeteget kellett dolgoznia, hiszen élő szerződése volt ezzel a slágerbandával. Péntekenként és szombatonként felléptek, majd átrepült Tenerifére, ahol három-négy napig velünk próbált és stúdiózott. Utána pedig már repült is vissza, hogy a feldolgozásbandában játsszon. Vagyis hosszú időn át röpködött oda-vissza... Durván egy hónapja járt le a szerződése, így most már nyugodtan turnézhat velünk. Most olyan dolgokat fogunk összepróbálni vele, amelyeket a Helloween soha nem játszott élőben, vagy csak ritkán szedett elő. Izgalmasabbá szeretnénk tenni a koncertprogramot. Sascha nem ismerte korábban a Helloweent. Persze, hallott rólunk, de nem voltak meg neki a lemezeink, nem játszott Helloween számokat. Ezért meg kell majd tanítanom neki egy-két vokáltémát, dallamot, riffet, vagy bármit, amit csak tudni akar, és nekem is gyakorolnom kell néhány szart, amit már elfelejtettem, vagy soha nem is játszottam. Utána nekikezdünk a zenekari próbáknak, szeptemberben pedig alapos európai turnéra indulunk. A bemelegítő koncerteket egyes kelet-európai országokban nyomjuk majd. Magyarországi koncertről még nem kaptam megerősítést, de ha kelet-európai országokról van szó, számomra Magyarország is megkerülhetetlen. Az elsők között kellene sort kerítenünk egy magyar bulira! Elmegyünk Zágrábba, Isztambulba, sőt a Fülöp-szigetekre is. Ez csupa olyan hely, ahol még sose jártunk. Újra eljutunk majd Tajvanra és remélem, Ausztráliába is, ahol megfordultunk már korábban, de az ottaniak valamivel több koncertet szeretnének... Még semmi nem dőlt el hivatalosan, egyszerűen jó lenne ott játszani, mondjuk a Pegazus zenekarral. Megyünk aztán Dél-Amerikába, lesz néhány bulink az Egyesült Államokban, meg Kanadában is. Amerika és Anglia a hírek szerint kezdi megint összeszedni magát, ami a rockzenét illeti. A tengerentúlon az embereket egyre jobban érdekli a heavy rock, a heavy metal – NEM a nu metal, hanem általában a rockzene! Pl. Atlantában igen komoly sikerrel futott a Prog Rock Fesztivál és egy csomó fiatal srác is egyre jobban érdeklődik, mégpedig az Ozzy Osbourne-féle valóságshow miatt. Kíváncsiak arra, ki is ez a fickó, és végül eljut hozzájuk ez a zene. Ozzyé, meg más bandáké is. Szóval megköszönhetjük Ozzynak, hogy az, aki... Azt mondják, Angliában szintén kezd új erőre kapni a rock. Bízom benne, hogy Angliában is jó nézettségünk lesz. És persze koncertezünk majd Skandináviában, Németországban, Olaszországban, Spanyolországban...
Visszatérve az új lemezre, a Helloween mindig is híres volt a humoráról...
Mert megtehetem! (nevet)
Hol érhető szerinted tetten ez a humor ezúttal?
Nos, először is a mostani szövegeim többé-kevésbé cinikusak lettek, viszont ezeknek is megvan a humoros beütése. A Do You Feel Good például cinikusnak tűnhet, de szerintem elég humoros. Vagy a Nothing To Say alapötlete... Az is cinikus, de két embernek a történetét meséli el igen tényszerűen, akik összejönnek. Utána jön az a riff, majd a valóság: ezek ketten eltöltenek együtt néhány évet, és egyszerűen elválnak útjaik... Ha ilyen szimplán adod elő mindezt, hogy “összejön két ember, bla-bla-bla, aztán a riff, aztán a két ember elválik egymástól, bla-bla-bla, nincs mit mondani...”, szóval szerintem ez így nevetséges. Talán ez is része az én sajátos humoromnak. Meg azok a hülye békák a végén... Andi stúdiója előtt gyűltek össze, mert építkezés folyt, feltúrták a talajt, és víz gyülemlett fel. Úgy vartyogtak éjszakánként, mint az őrültek. Nekik is ott volt a helyük a nótában, mert nincs mit mondaniuk, ahhoz képest viszont iszonyú hangosak. Vagyis jó ötletnek tűnt, hogy a békák hangjával érjen véget a dal.
Zeneileg sem éppen mindennapi szám ez, Helloween-mércével mérve sem, hiszen annyi különböző hatás keveredik benne.
Mert ezt is megtehetjük. Nekem ez kihívást jelent, nem próbálom az amerikai dark/crossover bandákat követni. Abban nekem semmi izgalmas nincs, hiszen olyan témákat 12-15 évesen is bárki elgitározik. Azok a srácok olyan gonosznak akarnak látszani, meg punk módra akarnak keménykedni. Engem ez kiakaszt, számomra az egész inkább szánalmas és béna. Én igenis keresem a kihívásokat. Mikor hallottál utoljára pl. reggae betétet egy heavy metal lemezen? Na, ezt tartom én izgalmasnak, nem pedig azt, ha valaki a média által erőltetett sztereotípiákat követi, mint a birkák. Azt nem csípem. A 15 éves srácok tele vannak energiával, és valami súlyosat akarnak. Szeretnék megmutatni a világnak, hogy mit tudnak, és sosem állnak le. Nekiülnek gitározni, és 6-8 órákat próbálnak... A The Dark Ride riffjei pofonegyszerűek, azokat még ők is el tudják játszani, és talán még nevetnének is közben. Lehet, hogy élveznék, de nem jelentene számukra kihívást a dolog, az biztos. Csak fognák a hangszert, és játszanának... Csak tudnám, mit akartunk bizonyítani azzal a lemezzel! Még szégyelltem is magamat, mert tudtam, micsoda igénytelen szart kell játszanom. Nehéz úgy kiállnom a színpadra, és valamiféle rocksztárként viselkednem, hogy ilyen gyermeteg tingli-tanglikat gitározok. Idegesít. És még azt várom az emberektől, hogy örüljenek! Hát, nem olyan egyszerű ez!.. Amikor én voltam 15 éves, főként Ritchie Blackmore dolgait játszogattam. A Deep Purple-től a Burn albumot, a Beatles-től a While My Guitar Gently Weeps nótát, aztán Eric Clapton, Uli Roth vagy Michael Schenker szólóit gyakoroltam, meg néha Eddie Van Halent. Nem ment tökéletesen, de jó úton voltam afelé, hiszen gyakoroltam. Nem voltam még túl jó, de azért annyira rossz sem. Rengeteg időt töltöttem gitározással, olykor napi 5-7 órát. Ma már nem gitározom annyit naponta, mert most például itt ülök és interjúkat adok, a fennmaradó időben pedig pihenni szeretnék. Ha van néhány nyugis pillanatom, akkor leülök a gitárral, és eljátszadozom néhány ötlettel, vagy a számítógépen matatok. Változnak az idők, de tudom, milyen 15 évesnek lenni. Olyankor az ember mindent tudni szeretne. Volt egy Ritchie Blackmore poszter a szobám falán, én pedig szerettem volna úgy játszani, ahogyan ő. A Deep Purple-től a Made In Japan albumot oda-vissza fújtam, minden nap együtt nyomtam a lemezjátszóval. Tudni akartam, hogy képes vagyok megcsinálni... Ugyanígy próbálkoztam az If You Want Blood... You’ve Got It albummal az AC/DC-től a koncertlemezek közül, vagy a Status Quo Live albumával, később pedig a Rainbow-féle Live On Stage lemezzel. Nagyjából utána jött el az ideje, hogy saját zenekart alakítsak. Nagyon fontos, hogy ekkorra már kialakítsa az ember a saját stílusát és ne a médiában látottakat kövesse. A Dark Ride-on ugyanis pontosan ezt csináltuk. Azt gondoltam, mi már magasan fölötte állunk az ilyesminek, erre úgy éreztem, mintha 14 éves lennék, önálló egyéniség nélkül és ez nagy gondot jelentett számomra. Egy Yngwie Malmsteen nem fog Ritchie Blackmore stílusában végigpengetni egy albumot, egyszerűen teszi a saját dolgát. Lehet, hogy ez nem volt valami jó hasonlat, de nyilván érted, mire gondolok...
A Rabbit Don’t Come Easy cím ugye az album létrejöttének körülményeire utal?
Igen, mondhatni. A borító koncepciója is a címhez kapcsolódik, az én ötletem volt. A grafikusnak csak a számítógépes kivitelezés volt a feladata, így anyagilag sokkal olcsóbban jöttünk ki. Én személy szerint nem is láttam még ehhez hasonló borítót és nekem ez a fontos. Néhányan talán viccesnek találják ezt, és valóban megvan a benne ez a fajta humor. Ám valójában egy angol szólásra utaltunk itt. Akkor mondják, hogy valaki előhúzza a nyulat a kalapból, ha az illető valami váratlan dologgal rukkol elő, vagy olyan trükkel próbálkozik, amely nem könnyű, mert kell hozzá bizonyos képesség. Ha a nyúl nem akar kibújni a kalapból vagy a cilinderből, akkor nem jön könnyen. Tehát: A NYÚL NEM JÖN KÖNNYEN... Mi pedig jó pár nehézséggel találtuk szemben magunkat a Rabbit Don’t Come Easy készítése közben. Először ugye Mark Cross dőlt ki mononukleózis miatt, majd amikor Mikkey Dee jött volna a helyére, a próbatermünket elöntötte a víz...
Ha már a meghökkentő lemezcímeknél járunk, mi volt a Pink Bubbles Go Ape jelentése?
Semmi. Néhány színes buborékról van szó, amelyek zenei álmokat, ötleteket jelképeznek, méghozzá színeseket, változatosakat, különböző nagyságúakat – és ezek megőrülnek, vagyis elszabadulnak. Ami az egész mögött rejlett: megpróbáltunk egyesíteni különböző ötleteket, zenei kísérleteket abban a reményben, hogy mindez jól szól majd egy lemezen. Nem igazán sikerült. Ugyanakkor azt gondoltuk, a cím nem fontos, noha azt fejezte ki, hogy minden lehetséges. Persze beláttuk, hogy mégsem lehetséges minden, de ebben más okok is közrejátszottak...
Van elgondolásotok arra vonatkozóan, mely számokat játsszátok majd élőben a Rabbit...-ről?
Nincs. Ez majd elválik, amikor összeállítjuk a programot. Egy igazán izgalmas műsorral szeretnénk majd kiállni, de most még semmi ötletünk. Az új lemez ugyebár elég hosszú, 64 perces, és rengeteg korábbi nótánk is van. Még a Dark Ride-on is van egy-két dal, amelyet igazán szeretek. Az I Live For Your Pain nótát például már játszottuk, és élveztem. Nem tudom, a többiek szeretnék-e játszani, én mindenesetre el tudom képzelni, ahogy az If I Could Fly is simán szóba jöhet. És hadd mondjam el, hogy bár sokat szapultam a Dark Ride-ot, mégsem tölt el olyan rossz érzéssel többé, mivel ma már ez is a múlt része. Csak azt próbáltam elmagyarázni, mi nem tetszett a koncepcióját illetően. Most, hogy itt a Rabbit Don’t Come Easy és sokkal jobb helyzetben vagyok, elmondhatom a Dark Ride-ról azt is, amit elmondtam, de azt se bánom, ha valaki szereti azt a lemezt. Tudom például, hogy Szilviának jobban tetszett az az anyag, mint bármi, amit azelőtt csináltunk. Már nem bánt a dolog, mert vége, elmúlt a veszély, de a helyzet, amelybe akkor kerültem, teljesen kiakasztott. Senki ne érezze kínosnak a világért se, ha el akarja mondani, hogy neki igenis tetszik a kibaszott Dark Ride. A dolog így van rendjén, én viszont szeretném azt csinálni, amit most játszunk. Csak azért, hogy világos legyen az egész, miután annyit beszéltem erről más interjúkban.
Egyre több rock/metal csapat jelentet meg DVD-t mostanában? Ti nem készültök ilyesmire?
A High Live anyaga már kijött DVD-n, és van egy “Pumpkin Video Collection” című japán DVD-nk is. Bármit is adjunk ki később DVD-n, annak erre érdemesnek kell lennie, ám erre szerintem csak a következő lemezünk és annak turnéja után kerülhet majd sor. Ha a mostani társaság összeérik, és a friss arcok is lekottázzák már, miről szól a Helloween, akár egy új koncert DVD is készülhet az új felállással. És azt se felejtsük el, hogy a zenekar hamarosan létezésének huszadik évébe lép, úgyhogy bármi megtörténhet... Várjuk, hogy ezen dolgozhassunk, bár nyilván ez is rengeteg melóval jár majd.
Tudsz-e valamit Mark Cross jelenlegi állapotáról? Képes lesz ő még valaha dobolni?
Igen, egészen biztosan. Már jobban érzi magát. Nemrég találkoztunk vele Athénben, leültünk vele egy jó kis késő esti vacsorára és jól elvoltunk. Egészen rendbejött, már járni is tud, meg minden, de még nem tudta teljesen összeszedni magát. Ilyen betegség mellett ez nem is könnyű, hiszen ez nem múlik el, állandóan kihat majd a szervezetére, úgyhogy mindig oda kell figyelnie, nehogy bármilyen módon túlvállalja magát. Az alkohollal is vigyáznia kell. Ilyen betegséggel nem szabad viccelni... Nyugodtan játszhat zenekarban is, csak éppen egy Helloween-szintű csapatba nem volna ajánlatos beszállnia, mert akkor szinte állandóan túlterhelné magát. Egészen biztosan lennének olyan napjai, amikor kidőlne, és nem tudná folytatni. Ha pedig ez megtörténne, abból gondjaink lennének, mert a biztosító társaságok nem fizetnék ki azt az összeget, amelyet egy koncert lemondásakor kellene kicsengetnünk. Ez legalább 18.000 euro. A biztosító azt mondaná, tudhattuk, hogy az emberünk nem teljesen egészséges, úgyhogy nem fizetnek nekünk, mert nem szóltunk a dologról és ez csalás. Szóval ez igen kockázatos volna. De olyan bandába már beszállhat Mark, amely nem igényel akkora energiát, mint a Helloween... Stefan csak a B oldalas nótákat és a bónuszdalt, a Far Awayt dobolta fel, de pontosan ezért is hívtuk. Mikkey már nem játszhatta volna fel ezeket, mivel a Motörheaddel voltak lekötött fellépései, az egyik történetesen Japánban, a Budokanban. Mark pedig már túlságosan legyengült ahhoz, hogy doboljon. Szóval felhívtam Stefan Schwarzmannt, akit még 1987-ből ismertem, amikor is együtt próbáltunk a Running Wilddal. Éppen akkor lépett be a Running Wildba. Kinyitom a terem ajtaját, erre ott áll ő a dobfelszerelésével. Csak néztem, hogy ez meg ki, ő meg mondja ilyen hülye hangon (Weiki le is utánozza – T.V.), hogy “Stefan vagyok, az új Running Wild-dobos.” Rögtön mókáztunk egy jót, és azóta se felejtettem el a fickót. Felhívtam tehát azzal, nem volna-e kedve feldobolni ezeket a B oldalas számokat, majd esetleg turnézni is velünk egyet, ha épp ráér, és érdekli a lehetőség. A legutolsó hírünk ugyanis az volt róla, hogy a Skew Siskinben dobolt. A klipforgatásra is eljött, és eltöltött velünk egy hetet. Ugyanolyan vicces ürge, mint amilyen volt, a bandából mindenki fetrengett. Megcsinálhattam magamnak a kávét, és nézhettem az órámon, mennyi ideje röhögnek... Király volt!
Lesznek-e ismét “tökös” illusztrációk a belső borítóban?
Igen, minden számhoz lesz egy-egy rajz benne.
Annak, aki esetleg nem tudná, miért a tök a csapat visszatérő márkajelzése:
Halloween napja (október 31-e, Mindenszentek előestéje) miatt, ami Amerikában igen népszerű téma. Kézenfekvő volt ily módon, hogy a szó közepén az “o” betűt egy tökkel helyettesítsük. Ez már akkor megtörtént, amikor megrajzoltam a Helloween-logó első vázlatát. Elég logikus szerintem. A nevet Ingo (a néhai Ingo Schwichtenberg, ex-dobos) találta ki, miután megnézte a Halloween c. horrorfilmet. Egy jó hangzású nevet kerestünk magunknak, volt is néhány ötletünk, de egyik se bizonyult túl jónak. Ekkor állt elő Ingo a javaslatával. Ez már jól csengett, a logóval együtt pedig kimondottan megtetszett, úgyhogy ennél maradtunk.
Úgy érzem, egyesek ma is fejezetekre tagolják a Helloween pályáját, Kiske- illetve Deris-korszakra lebontva, és persze volt a Kai Hansen nevével fémjelzett korai időszak is... Te hogy viszonyulsz ehhez?
Én is így látom a dolgot. A lényeg azonban még mindig az, hogy előre kell haladnunk, még ha egyesek ma már nem tagjai a zenekarnak. Viszont pusztán egy hülye reunion kedvéért nem vesszük vissza őket. Az nem volna valami őszinte húzás, csak egy marketing-fogás, amivel átbasznánk a rajongókat, habár besöpörhetnénk egy csomó pénzt is. Szóval erre ne számítson senki. Ráadásul az egyik volt dobosunk már nincs az élők sorában, így ő nem is játszhat velünk többé... Szeretném elhatárolni magamat egy ilyen újbóli összeállás ötletétől. Tény azonban, hogy ez a három, vagy most már talán négy különböző formáció Andi Deris-szel, Michael Kiskével és Kai Hansennel valóban létezett/létezik, tényleg így alakult a történet – de hát más bandák is rengeteg változáson mentek már át. Ez ellen nem tudsz mit tenni, haladnod kell tovább!.. Baromság volna nevet változtatnunk, hiszen a zenénk ma is ugyanaz, és mi vagyunk azok ketten Markus-szal, akiket a név jelent, illetve akik a nevet jelentik. És Andi is nagyon lelkesen kiveszi a részét a munkából, mert szereti csinálni. Már akkor is Helloween-rajongó volt, amikor a Pink Cream 69-ban énekelt. Ha nem érdekelné a dolog, akkor nem is csinálná, mert volna más tennivalója. Dolgozhatna producerként, működtethetné a stúdióját, bőven volna lehetősége elég pénzt keresnie a megélhetéshez, és a családjával is többet lehetne együtt. Sascha és Stefan szintén nagyon büszke arra, hogy itt lehet, és nekünk is pörgetnünk kell a dolgokat, különben nem volna Helloween. Rengeteg rajongónknak ott van a testére tetoválva a nevünk, a logónk vagy a tök. Ők azok, akik hittek, és bizonyára ma is hisznek bennünk. Nem okozhatunk csalódást ezeknek az embereknek, mindig gondolok rájuk. Úgy gondolom, a Helloweent érdemes fenntartani. Lehet, hogy sokan leszarnak minket, de mi is leszarjuk őket.
Nyilván azzal is tisztában vagy, hogy a Helloween egy egész stílust teremtett a heavy metal műfajon belül, és az 1990-es évek második fele/vége óta hihetetlenül sok követője van...
Igen és világviszonylatban talán még több rajongónk van ma, mint azokban az időkben, amikor úgymond híresnek számítottunk. Ez nagyszerű érzés. Minden, amit csinálunk fontos és meghatározó, már csak ezért sem értettem, miért kellett annyira megváltoztatunk a stílusunkat. Veszélyes dolog volt, ki is ábrándítottunk egy csomó régi Helloween rajongót. Óriási előnyünk az is, hogy sokan mutatják meg a lemezeinket a barátaiknak, ezáltal pedig rengeteg újabb rajongót szerzünk. Erre roppant büszke vagyok. Ez egy hatalmas ajándék, és ezért is játszom a legszívesebben azt, amit játszanunk kell.
Azért a Dark Ride-hoz képest a Chameleon album szerintem sokkal élesebb váltást jelentett. Kinek vagy minek volt az betudható egyébként?
Igazad van. A Chameleon csupán azért jöhetett ki, mert hatalmas adósságunk halmozódott fel. Szar szerződésünk volt a Noise Records-szal, rengeteg tartozásunk, meg az a bírósági ügyünk is a kiadóval. Szerettünk volna kilábalni ebből, mert hiába dolgoztunk volna tovább, egy lyukas garast se láttunk volna belőle, csak az adósságunkat növeltük volna. Igen közel álltunk a pénzügyi harakirihez... A Chameleon albumon megpróbálkoztunk a kommerszebb dolgokkal abban a reményben, hogy több lemezt adunk el, de ez rossz ötletnek bizonyult. Ha már ezt akarja csinálni valaki, akkor legalább csinálja jól. Mi a Chameleonnal nem csináltuk jól. Ha popzenét játszik valaki, ahhoz is érzék kell, és ki is kell tudni állni mellette. Az akkori Helloween nem volt képes meggyőző hatást kiváltani azzal a zenével. Az anyag nagy része túlságosan gyenge lett. Nagyon elkeserített a végeredmény, mert többet reméltem Michael Kiskétől (a banda akkori énekese - T.V.) mint zeneszerzőtől és énekestől.
Kiske új csapatát, a Suparedet hallottad már? Egyáltalán mit szólsz ahhoz, hogy a srác újra aktív?
Azt a két nótát ismerem, amelyeket le lehet tölteni az Internetről a Noise honlapján. Nem éreztem számottevő különbséget a korábbi dolgaihoz képest, bár amit most csinál, valamivel frissebbnek tűnik, hiszen most egy rendes zenekarral játszik együtt. Még a web oldalukat is megnéztem... Jól énekel, gitárosnak is elmegy, dalszerzőnek talán nem a legjobb, de ez talán mindegy is. Azoktól, akiknek megvan a teljes album, ugyanezt hallottam: alig különbözik attól, amit korábban csinált, csak most rendes zenekar van mögötte. Talán tényleg ezt akarja csinálni, de vállalnia kell. Biztos vagyok benne, hogy boldog attól, amit csinál.
És mit szólsz Uli és Roland formációjához, a Masterplanhez?
Hallottam a lemezüket, és ismertem is néhány dalt korábbról, mivel Uli témáinak többségét már kipróbáltuk a Dark Ride készítésekor. Andyvel közösen rakták össze ezeket a számokat, de Jorn Lande nyilvánvalóan hozzátett ezt-azt a szövegekhez, mert azok változtak valamelyest. A lényeg, hogy ismertem a dalokat és szerintem ezek a legjobbak a lemezen. Az első nóta is eléggé rendben van, de akad néhány olyan dolog is az albumon, ami nem kimondottan tetszik. Bizonyára tudták, mit akartak ebből kihozni, mert több különböző elképzelésük is volt arról, milyen lesz az album. Hát, ilyen lett... Számomra nem világos az egész, mert egészen másmilyennek harangozták be korábban. Szó volt arról, hogy progresszív lesz, aztán arról, hogy olyan lesz, mint a Helloween, csak jobb, és most nem értem, mit akartak csinálni. Nyilván valami ilyesmire gondoltak. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a következő anyaguk. Németországban mindenesetre néhányan teljesen odavannak értük, és a média is mögéjük állt. Hogy más országokban mi a helyzet, azt nem tudom. Én csak egy rakás olyan témát hallok, amelyeket már ismertem, és ez egyben a gondom is a lemezzel. Vannak rajta egészen jó részek vagy hangulatok, de egészében véve mégsem áll össze nálam a kép. Egyes részek mintha pusztán azért kerültek volna oda, hogy ott legyenek, ami bizony nem dicséri a dalszerzők teljesítményét. Kissé kaotikusnak érzem az egészet. De hát ez csak az én véleményem, senkinek nem kötelező egyetértenie vele.
Az itt adott koncerteken túl (legutóbb 1998-ban köszönthettük itt Budapesten a zenekart) a Helloween és Weiki más miatt is kötődik Magyarországhoz:
A magyar szerintem mindig is nagyon okos nemzet volt. Kíváncsian várom, milyen autók, televíziók vagy sztereo-berendezések kerülnek majd ki Magyarországról, mert úgy tudom, különösen termékeny ország vagytok, sőt az egykori keleti tömb talán leggazdagabb országa. Egyszer kaptam egy üveg kiváló tokaji bort Markus feleségétől. 1978-as évjáratú volt, és 1978 volt egy időben a kedvenc évem, mivel az ABBA akkor csinálta meg a Summer Night City nótáját, Marschall Hain a Dancing In The City-t, és történt még abban az évben jó pár klassz dolog... Igazán remek volt, csak az üveg volt túl kicsi... Üdvözletem a magyar népnek, főleg a szép lábú lányoknak!..
A fiúknak azonban volt már részük egészen megdöbbentő (szintén magyar vonatkozású) élményben is:
Történt egyszer, hogy Moszkvában beugrottunk egy éjszakai mulatóba, ahol különösen sok magyar lány volt. Elképesztő dolgokat műveltek! Az eszem is megállt! Olyan gyönyörűek voltak, és a látvány szinte elviselhetetlen volt számomra! Elég szomorú egy helyzet, viszont úgy látszott, élvezik amit csinálnak. A Do You Feel Good nóta egy kicsit erről is szól...
