Shock!

The Party Ain't Over 'Til We Say So címmel a napokban jelentette meg új válogatáslemezét Svédország – és egész Európa – egyik legjobb rock'n'roll bandája, a göteborgi Hardcore Superstar. Az igen alapos, összesen húsz dalt rejtő gyűjtemény a zenekar teljes eddigi karrierjét felöleli, így a kiadvány kapcsán mi is áttekintettük Martin Sandvik basszusgitárossal a csapat immáron másfél évtizednyi hosszúságúra rúgó pályáját, és még arról is kifaggattuk, mi a véleménye a zenés tehetségkutatókról.

A válogatáslemezeknek mindig van egyfajta összegző jellegük. Eszerint most ti is lezártok egy korszakot a zenekar karrierjében?

Nem, nincs szó ilyesmiről. Igazság szerint pontosan annyira unalmas módon történt minden, ahogy hangzik: a Nuclear Blastnél jelezték, hogy szívesen megjelentetnének tőlünk egy válogatást, mi pedig úgy gondoltuk, itt a megfelelő idő ahhoz, hogy összegezzük az eddigieket. De ezen túlmutató jelentősége nincs a dolognak, és ezt nyugodtan hidd is el nekem.

Gondolom, ti négyen válogattátok ki a dalokat a gyűjteményre...

Legalábbis így indult! (nevet) Mind a négyen leültünk együtt, hogy kiválasszuk a nótákat, de körülbelül húsz perc alatt hatalmas vita kerekedett a dologból, így aztán végül a kiadó segítségét kellett kérnünk... Összeállítottak egy listát, amit mind átnéztünk, átbeszéltünk, és végül összeállt a lemez. Tehát tulajdonképpen mondhatjuk, hogy az ő együttműködésükkel választottuk ki azt a húsz dalt, ami felkerült az albumra. Nem volt egyszerű döntés, ez ebből is látszik.

Mit szólnál, ha röviden végigmennénk az eddigi Hardcore Superstar lemezeken?

Persze, miért is ne?

Rendben. Mit gondolsz mai fejjel az első nemzetközileg is terjesztett lemezetekről, az 1999-es Bad Sneakers And A Piña Coladáról?

Azt, hogy nagyon fiatalok voltunk, amikor készült, viszont a felvételei rendkívül könnyen mentek, hiszen a dalok egy részét már felvettük korábban a csak Svédországban kiadott lemezünkre, de a többit is jó egy-két éve játszottuk a próbateremben. És persze rengeteget koncerteztünk is: otthon, Göteborgban a Sticky Fingers Clubban például heti négy alkalommal játszottunk. Ha jól emlékszem, három-négy nap alatt fel is rántottuk az egész anyagot... A Bad Sneakersben igazából azt a punkos dübörgést kedvelem nagyon. Árad belőle a „fuck you!" hozzáállás, ami akkoriban olyannyira jellemző volt ránk.

És persze ezen volt az első igazi nagy slágeretek, a Have You Been Around is. Nagyon örülök neki, hogy felkerült ide, mert a koncertek alapján mintha az utóbbi években elfelejtettétek volna ezt a dalt...

Nem te vagy az első, aki szembesít ezzel, de az az igazság, hogy nem tudok konkrét okot mondani, miért alakult így... Azt nem mondanám, hogy sosem került elő az utóbbi időkben, mert néha-néha azért előkaptuk, de ha van egy rakás lemezed, nem egyszerű belőlük összeállítani egy 75-90 perces koncert programját. A Have You Been Around mellőzése lehet, hogy hiba volt, mert ezt a dalt tényleg nagyon sokan szeretik – többek között én magam is. Amolyan elfeledett nóta ez a Hardcore Superstar életében... Innentől kezdve biztosan gyakrabban szedjük majd elő.

Mi a helyzet a kettes számú Thank You (For Letting Us Be Ourselves) albummal?

Hogy amolyan reakció volt az első lemez nyers, spontán érzésvilágára. Egy igazi nagy arénarock lemezt akartunk készíteni bombasztikus produkcióval, és ez sikerült is. A végeredmény óriásit dörren. De nem véletlen, hogy utána a No Regrets ismét visszakanyarodott a punk rock gyökerekhez. Itt azonban sajnos azt kell mondanom, hogy nem végeztünk maximális munkát, a lemez valahogy nem teljes, kicsit befejezetlen. Akadnak rajta óriási dalok, de távolról sem egységes. Mentségünkre szolgáljon, hogy nagyon rövid idő alatt állt össze, és elsősorban azokat a hatásokat tükrözi, amikre akkoriban borzasztóan rákattantunk: üvölt belőle az angol punk és new wave színtér befolyása. Abban a periódusban folyamatosan The Clasht, The Stranglerst, The Undertonest hallgattunk a turnén, és ez hatott is a friss szerzeményeinkre. Összességében nem volt rossz a lemez, de nem is tökéletes. Utána viszont annyit turnéztunk vele, hogy totálisan kifacsartuk magunkat. Több mint másfél évig úton voltunk, és amikor hazatértünk, néhány hétig minden a levegőben lógott. Konkrétan azt sem tudtuk, akarjuk-e folytatni vagy sem. De aztán eltelt három-négy hét, és Adde (Magnus Andreasson dobos) felhívott, hogy zenéljünk egy kicsit. Onnantól kezdve minden zökkenőmentesen haladt.

És 2005-ben kijött a banda nevét viselő album, ami szerintem a legjobb lemezetek.

Ezt én is így gondolom. Mivel akkortájt épp kiadónk sem volt, kizárólag magunknak zenéltünk: leültünk négyen, és nagyjából hat hónap alatt összepofoztuk a nótákat, aztán amikor elkészültünk, már a befejezett lemezanyaghoz kerestünk kiadót. Nagyon büszke vagyok arra az albumra, mert száz százalékig a banda akkori négy tagját tükrözte: Jockét, Silvert (Jocke Berg énekes, illetve Thomas Silver ex-gitáros), Addét és engem. Maga a zene pedig rock'n'rollosabb volt, mint korábban, ami a közönség ízlésével is találkozott, hiszen az album állati sikeres lett.

A Dreamin' In A Casketen pedig még fémesebb lett a hangzásotok.

Igen, metalosabb, street rockosabb. Keményebb, súlyosabb, mint bármi tőlünk akár előtte, akár utána, Jocke pedig fantasztikusan énekelt az egész albumon. Imádom élőben játszani azokat a témákat, bár akadnak közöttük olyanok is, amiket egyáltalán nem könnyű hatásosan megszólaltatni. Legutóbb a No Resistance újonnani betanulásakor döbbentünk rá erre. Ez a lemez is állati sikeres volt egyébként, nem véletlenül szerződhettünk utána a Nuclear Blasthez.

De már egy új gitárossal...

A Beg For It volt az első albumunk Vic-kel (Vic Zino gitáros), aki a seggét is szétmelózta annak érdekében, hogy a lemez a lehető legjobb legyen. Biztos unalmas, hogy mindig ezt mondom, de ezt is imádom! (nevet) Különösebben egyébként nem szórakoztunk sokat a dalokkal, mert akkoriban rengeteget turnéztunk, így idő tekintetében sem álltunk túl fényesen. Nagyjából két hónap alatt teljesen összeállt a kép, a stúdiózás viszont elég nehezen ment, sokat szenvedtünk a felvételekkel: ott is nagy produkcióban gondolkodtunk, egy rakás utómunka akadt a gitárokkal, plusz sávok, miegymás... Szóval nem volt egyszerű a dolog, de Vic remekül bevált, és a végeredménnyel is máig elégedett vagyok. Az Into Debauchery az egyik legjobb dal, amit csak valaha írtunk, azt hiszem.

A Split Your Lip nekem ezután kicsit megint spontánabbnak tűnt.

Jó a meglátásod, ott ugyanis eleve az volt az elképzelésünk, hogy amennyire csak lehetséges, készítsünk el egy élő megszólalású anyagot a stúdióban. Ez is amolyan reakció volt a Beg For It bonyolultabb megközelítésére. Tudod, magunk között mindig beszélgettünk róla, hogy jó lenne csinálni megint egy olyan tökös, nyers és spontán megszólalású albumot, mint a Bad Sneakers volt, de sosem vettük hozzá igazán a bátorságot. A Split Your Lip előtt azonban végre megfelelőnek tűnt minden körülmény. Maga az album pedig nagyon is jól sikerült, utólag sem változtatnék rajta semmit.

A We Don't Need A Cure című új témáról mit kell tudni? Ez valami korábbról megmaradt darab, vagy esetleg direkt a válogatáshoz írtátok?

Nos, igazából egyik sem... Az alaptémák évek óta megvannak, sőt, amikor a koncertek előtt bemelegítünk, rendszeresen játszogattuk is őket, jammeltünk rajtuk. Nem véletlen, hogy magunk között is mindig csak „öltözős nótaként" emlegettük! (nevet) Régóta terveztük, hogy tényleg igazi nótává pofozzuk, és most végre erre is alkalom nyílt.

Mi a következő lépés?

Addével már átvettünk pár új ötletet, amik elég súlyosnak tűntek, de összességében még korai lenne ebből következtetéseket levonni. Egyelőre nincsenek komplett új dalaink. Az mindenesetre biztos, hogy 2012 elején megint turnézni fogunk, és remélhetőleg megint eljutunk hozzátok is.

Gondolom, a válogatás kapcsán kicsit ti is számot vetettetek magatokban az elmúlt évekről...

Igen, és mondjuk a Bad Sneakers idején sosem gondoltuk volna, hogy 2011-ben is itt leszünk! Egyszerűen csak annyiról volt szó, hogy a zenélésen kívül semmi máshoz nem értettünk. Úgy is fogalmazhatok, hogy nem volt más választásunk! (nevet) De jó döntés volt komolyan venni a zenekarosdit, hiszen egyébként szegények lennénk! (nevet)

Hogy emlékszel vissza a kezdeti időszakra? Kiknek a hatására kezdtetek el zenélni?

A korai '80-as évek rockzenéit imádtuk a legjobban, a Mötley Crüe-t, a Quiet Riotot és társaikat, meg a Bay Area thrashereket: a Slayert (ami ugye pont nem Bay Area – D.Á.), a Testamentet meg a többit. A punkvonalról elsősorban az amerikai vonal állt hozzánk közel, onnan is elsősorban a The Misfits. De a legmeghatározóbb mindenképpen a Los Angeles-i glam, bár azon hosszasan elvitatkozhatnánk, mit is jelent a glam szó. A korai Mötley Crüe például számomra sosem volt glam. A Shout At The Devilt például még metalnak is simán merném nevezni.

A svéd dallamos zenéket szerettétek? Europe, Shotgun Messiah...

A Europe-ot mindenki imádta Svédországban, ez nem is kérdés – természetesen mi is rengeteget hallgattuk a lemezeiket. A Shotgun Messiah szintén óriási banda volt, nagyon szerettem őket. Mekkora nóta volt már a Heartbreak Blvd., te jó isten! Állat albumokat csináltak, és alaposan meg is előzték a korukat. De a svéd zenei élet egyébként mindig kiemelkedően termékeny volt, ezeken kívül is rengeteg nagyszerű csapat mozgott az országban, és nemcsak rockban, hanem más műfajokban is.

Te miben látod ennek az okát?

Ezt rendszeresen megkérdezik tőlem... A pontos választ nem tudom, így inkább azt szoktam mondani, van valami az ivóvízben! (nevet) Komolyra fordítva a szót: szerintem az lehet az elsődleges ok, hogy a svéd állam támogatja azokat, akik zenélni akarnak. Könnyű hangszerhez jutni, olcsóbban jutsz próbateremhez, stúdióhoz, és így tovább. Ezért aztán mindig kitermelődnek az újabb és újabb muzsikusnemzedékek.

A ti nemzedéketekből kikkel vagytok különösen jóban?

A teljes göteborgi színtér roppant összetartó, függetlenül attól, ki milyen zenében utazik. Így aztán az In Flames, a Dark Tranquillity, az At The Gates – majd később a The Haunted – tagjaival egyaránt régi barátságban vagyunk. Közös próbatermekben zenéltünk, együtt buliztunk, csajoztunk, és így tovább: akkor is sokat lógtunk együtt, amikor még mind kezdőnek számítottunk, és ma is gyakran találkozunk. Az In Flames-es srácokkal például pont a múlt héten piáltunk be elég rendesen! (nevet)

És mi a helyzet napjaink másik emblematikus svéd rock'n'roll csapatával, a Backyard Babies-zel?

Mivel ők stockholmiak, velük sosem voltak ennyire szorosak a szálak. Persze mindig megittunk pár italt, ha Göteborgban játszottak, és akkor is, ha mi koncerteztünk Stockholmban, de igazi barátoknak azért nem nevezném őket. De természetesen jóban vagyunk, és a zenéjüket is szeretem.

Egy csomó nagy bandával játszottatok már együtt. Kikkel volt a legpozitívabb élmény közösen koncertezni?

Nagyon könnyűt kérdezel: egyértelműen az AC/DC-vel. Mindent elárul róluk, hogy amikor elromlottak a wireless cuccaink, egyetlen szó nélkül, önként odaadták az övékét, és végül majdnem az ő backline-jukkal játszottunk. Hihetetlenül barátságos, fesztelen arcok. A Mötley Crüe-ékkel is koncerteztünk, de ők sokkal inkább rocksztárok privát öltözőkkel, elkerített részekkel. Na, az AC/DC-nél semmi ilyesmi nem volt. Hiába ők a legnagyobb rockzenekar a világon, de ott lógtak folyamatosan a stábbal meg a melósokkal. Mindenkivel dumáltak, tréfálkoztak, bárkivel ittak egy sört.

A Mötley-ékkel találkoztatok egyáltalán?

Nikkinek adtam egy pólót, és Tommy Lee-vel is lógtunk egyszer-kétszer, ami hihetetlen élmény volt, hiszen Addének és nekem is igazi bálványaink voltak annak idején. De mondom, a Mötley más. Ott nem volt nagy barátkozás. Ellenben épp nemrég ismét kapcsolatba kerültünk velük, még ha csak áttételesen is, ugyanis az American Idolban volt egy rockergyerek, James Durbin. Hallottál róla?

Persze, ő volt az, aki Zakk Wylde-dal és a Judas Priesttel is fellépett a műsorban.

Igen, ő az. Mostanában jelenik meg az első lemeze, amihez Addével mi is írtunk egy Outcast című nótát, és úgy alakult, hogy ebben Mick Mars is gitározik! Hihetetlen megtiszteltetés ez számunkra.

És hogy kerültetek ti egyáltalán Durbin lemezének a közelébe?

Úgy, hogy képzeld, a srác hatalmas Hardcore Superstar rajongó! Jelezte a menedzsmentjének, hogy szívesen dolgozna velünk, ők pedig megkerestek minket.

Egyből beadtátok a derekatokat? Ezek a tehetségkutatók azért alaposan megosztják a közönséget...

Nézd, James egy jó srác, és fantasztikus hangja van. Hallottuk Skid Row nótákat énekelni egy szál akusztikus gitárral, és onnantól kezdve nem volt bennünk egy szál kérdés sem, remek volt vele dolgozni. Ami a hasonló tehetségkutatókat illeti, nálunk is fut az American Idol svéd megfelelője, de az kurva szar. Hiába bukkannak fel benne remek hangok, az előadóknak sem tesznek jót ezek a műsorok. Az amerikaiak viszont teljesen másképp intézik ezeket a show-kat: nem zárják az énekeseiket aranykalitkába, szabad kezet adnak nekik, bizonyos értelemben azt csinálnak, amit csak szeretnének. És ez így teljesen rendben is van szerintem.

Mi a leginkább rock'n'roll dal?

Hú, ez kemény! (elgondolkodik) Mivel a Guns N' Roses Appetite For Destructionjénél számomra nem létezik jobb album, mindenképpen azon szerepel. Lássuk csak... Legyen mondjuk a My Michelle!

A mai Gunsot is szereted?

A Chinese Democracy zseniálisan jó album, fantasztikus zenét rejt, Axl pedig továbbra is a legjobb énekesek egyike. Ez biztos. Meg az is, hogy a mai csapat ettől függetlenül az én fejemben nem Guns N' Roses! (nevet) De közben persze eltelt húsz év, tehát nem is lehet ugyanaz, mint a régi Guns. Sokan dühöngenek emiatt, de ez szerintem felesleges. Én ettől még rengeteget hallgatom a lemezt, mert tényleg nagyszerű.

Mi minden idők három legjobb lemeze? Illetve akkor már csak kettőt mondj...

Igen, az első az Appetite, ez biztos. Legyen a másik kettő a The Clashtől a London Calling és a System Of A Downtól a Toxicity.

Mi az élet értelme?

Nemrég lettem apa, így egyértelműen a gyermekem az életem értelme.